A Katalán Autonóm Közösség politikai élete a közelmúltban egyre inkább a Spanyolországtól való függetlenség kérdése mentén polarizálódott. Az ezzel kapcsolatos eseményeknek, vitáknak egyik meghatározó helyszíne a katalán Parlament, amely története során nem először tölti be Katalónia és a katalán (nemzeti? nemzetiségi?) identitás fontos kifejezőjének szerepét. A tanulmány ennek a szerepnek az alakulását tekinti át. Az első rész a katalán parlamentarizmus történelmi előzményeit tekinti át, röviden összefoglalva az elmúlt évezred főbb intézménytörténeti vonatkozásait. A második rész a jelenlegi spanyol alkotmányos környezetben helyezi el a katalán Parlamentet, utalva az 1979-es és a 2006-os Autonómiastatútumban megállapított szerepére. Utóbbit az Alkotmánybíróság 2010-ben több, a katalán nemzeti törekvések szempontjából érzékeny ponton alkotmányellenesnek ítélte; a harmadik rész ennek az ítéletnek az utóéletével, illetve a katalán parlamenti politizálásnak az erősödő függetlenségpárti hangulat melletti alakulásával foglalkozik. Végezetül néhány záró gondolat kísérel meg a jövőre is relevanciával bíró következtetéseket levonni.
A mai Katalónia hozzávetőleges területe a Frank Birodalomnak a mórok ellen vívott háborúi idején kezdett szert tenni önállóan is értelmezhető területi identitásra. 801-ben a Jámbor Lajos aquitániai király vezette frank seregek bevették Barcelonát; a hagyomány szerint ennek híre éppen akkor ért Rómába, amikor Lajos apját, Nagy Károlyt a pápa császárrá koronázta. A császár a két háborús fél területei közötti ütközőzónában szervezte meg 806 körül a Marca Hispanicát, a birodalmat az Ibériai-félsziget irányából védő őrgrófságok láncolatát.[1] Ezek közül az
- 61/62 -
egyik volt a Barcelonai grófság, melyet a császár hűbéri birtokként Berànak, a később szentté avatott Vilmos toulouse-i gróf fiának adományozott. A Marca keleti területei a 10. században egyesültek a barcelonai grófok uralma alatt.
A katalán parlament előzményei ezt követően, az érett középkor időszakában kezdtek kibontakozni. 1027-ben Tologues-ban[2] került sor az első, úgynevezett pau i treva, azaz a békével és fegyvernyugvással foglalkozó gyűlés összehívására. (A "béke" a templomok közelében menedéket keresők immunitására, a "fegyvernyugvás" pedig a feudális urak egymás közötti fegyveres konfliktusaira vonatkozott.) A gyűlést az egyház kezdeményezte, Barcelona grófja hozzájárulásával. A katalóniai törvények 12. század közepén összeállított gyűjteménye, az Usatges de Barcelona már tartalmazott a pau i treva gyűléseken keletkezett joganyagot.[3]
A pau i treva gyűléseket leggyakrabban a grófi udvarban tartották meg. Ahogy a barcelonai grófok frank uralkodónak való hűbéri alárendeltsége egyre jelképesebbé vált, illetve szuverenitásuk megerősödött, a grófi udvarban a pau i treva gyűlések mellett a világi és egyházi mágnások, tanácsosok és jogtudósok összejövetelei is egyre gyakoribbak lettek, és idővel a fejedelem melletti társjogalkotói és -jogalkalmazói szerepre tettek szert. 1137-ben a Barcelonai Grófság dinasztikus unióra lépett az Aragóniai Korona országaival, így részévé vált a középkor egyik legjelentősebb Mediterrán kereskedőbirodalmának, ami az Ibériai-félsziget keleti tartományait, a Baleári-szigeteket és dél-itáliai területeket foglalt magában, sőt, legnagyobb kiterjedése idején egészen Hellászig nyúlt. Az egyesülés azonban nem jelentette a különálló jogi rezsim és politikai intézményrendszer feladását. I. Jakab aragóniai király uralkodása (1213-1267) idején a barcelonai udvarban tartott gyűlések - a delegáltak számának növelésével és a városi polgárság képviselőinek bevonásával - elkezdték a kor Európájából máshonnan is ismerős rendi gyűlések formáját ölteni.
Ez a folyamat Jakab utódja, II. Péter (1276-1285) uralkodása alatt formalizálódott. Az 1283-as gyűlés "Volem, estatuïm" ("Akarjuk, megállapítjuk") kezdetű konstitúciója az uralkodó és a parlament közötti paktum törvénybe foglalása volt. A konstitúció lényegében megszüntette az király-gróf kizárólagos törvényalkotási jogkörét, és azt az uralkodó és a három "karból" (braços), a nemesség (braç militar), a papság (braç eclesiàstic) és a királyi városok polgárságának (braç reial) képviselőiből álló általános rendi gyűlés (Corts generals de Catalunya) egyetértésén alapuló
- 62/63 -
törvényhozással helyettesítette. A gyűlés összehívása viszont továbbra is uralkodói felségjog maradt, így annak gyakorisága nagyban függött az adott uralkodó hajlandóságától és aktuális politikai érdekeitől, lehetőségeitől. Az ülések közötti ügyvitel lehetővé tétele érdekében jött létre a rendi gyűlés delegációja, a Diputació del General, azaz a Generalitat. Kezdetben legfontosabb feladata az uralkodónak tett pénzügyi felajánlások ellenőrzése volt, ez azonban hamar kiegészült más adminisztratív teendőkkel. Hosszabb távon a Generalitat a katalán rendi állam alkotmányos működésének őrévé vált.[4] Első elnökét, Berenguer de Cruïlles-t 1359-ben választották a katalán rendek.[5]
1469-ben Ferdinánd, az aragóniai korona örököse házasságot kötött IV. Henrik kasztíliai uralkodó lányával, Izabellával. Izabella 1474-ben Kasztília királynője lett, így Ferdinánd 1479-es aragóniai trónra lépése után az Ibériai-félsziget, Portugáliát nem számítva egyesült az uralkodópár jogarai alatt; a Katolikus Uralkodók (Reyes Católicos) házasságára ezért ma az egységes Spanyolország létrejöttének első lépéseként tekintünk vissza. A dinasztikus unió azonban továbbra sem jelentett egységesített kormányzást: az Aragóniai Korona országainak, így Katalóniának is fennmaradt különálló jogi-politikai intézményrendszere. A spanyol és az osztrák Habsburg területeket uralma alatt egyesítő V. Károly német-római császár (a Katolikus Uralkodók unokája)[6] birodalmában az Aragóniai Korona országai jól példázták az elképesztő heterogenitást, ami az egyes területek kormányzásával, törvényalkotásával kapcsolatos jogi környezetet jellemezte.
A saját területi, jogi és politikai identitással rendelkező Katalónia azt követően került veszélybe, hogy az V. Károly császár lemondásával a spanyol és a németrómai koronákat két külön uralkodóházként öröklő Habsburg-család spanyol ága II. Károly 1700-ban bekövetkezett halálával kihalt. Ezt követően megindult a küzdelem a Habsburgok ausztriai ága és a szomszédos Franciaországban uralkodó Bourbonok, illetve a mögéjük felsorakozott nemzetközi koalíciók között a spanyol trón(ok) megszerzéséért. Kezdetben úgy tűnt, a Bourbon jelölt, Anjou hercege gyorsan megszilárdítja uralmát a spanyol területek felett. A történetírásban leggyakrabban V. Fülöp spanyol királyként hivatkozott uralkodó[7] kezdetben igyekezett az egyes tartományok elkülönült jogrendszerének, szokásainak tiszteletben tartásával kormányozni: 1701-ben és 1702-ben is összehívta a katalán rendi gyűlést. Ennek ellenére Katalónia végül a Habsburg jelölt, Károly osztrák fő-
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
