A börtönök magánosításával kapcsolatos kérdésekkel már negyed százada foglalkozik a nemzetközi szakmai közvélemény. A magyar büntetés-végrehajtás is hosszú időn át készülődött arra, hogy a zsúfoltságon enyhíteni tudjon, az Európa Tanács ajánlásaiban foglaltaknak megfelelő elhelyezési feltételek teljesülhessenek. Az állami költségvetések általában szűk kerettel rendelkeznek még ahhoz is, hogy a már meglévő intézményeket fenntartsák, nem hogy újabb infrastrukturális beruházásokat indítsanak el. A Public Private Partnership (továbbiakban: PPP) ezeknek a nehézségeknek a megoldása végett jött létre, története pedig a XIX. századba nyúlik vissza. A klasszikus magánbörtön a büntetés-végrehajtás teljes vertikumát átfogta és profitorientált volt. Amerikában kikölcsönözték a "rabokat" a vállalkozóknak, akik kötelesek voltak gondoskodni az elhelyezésükről, ellátásukról és még az őrzésükről is. A haszon, a nyereség a vállalkozót illette. Nem véletlen, hogy a fogvatartottak közel fele "elpusztult".
A szovjet börtönzónák, gulágok termelési kapacitását az állami költségvetés egyik jelentős forrásának minősítették.1 Magyarországon is az úgynevezett büntetés-végrehajtási munkahelyek hasonló célt szolgáltak kisebb mértékben. Márianosztrán a női elítéltek régi büntetés-végrehajtási intézetében a szerzetes nők sem állami alkalmazottakként látták el a börtön működtetésével kapcsolatos feladataikat.
A PPP konstrukciójú intézetekben Nyugat-Európában inkább a kevésbé veszélyes bűnözőket helyezik el. Hazánkban a piac lényeges befolyást gyakorol az intézetekre, hiszen piaci környezetben működnek. Az Egyesült Államokban először a rehabilitációs, terápiás foglalkozásokat és az elektromos karkötővel végzett házi őrizetet (elektronic monitoring) végezték privát vállalkozások. Az egészségügyi ellátás - hatalmas költségei miatt - szintén az elsők között volt a privatizált funkciók sorában. "Fontos megegyezni, hogy a viták és döntések mögött mindig meghúzódik az érdekazonosság és érdekkonfliktus, de a kérdés az, hogy az adott gazdaságban létezik-e egy közös társadalmi jóléti függvény, és ennek kritériumainak ismeretében képesek vagyunk-e optimalizálni az erőforrásaink felosztását és elosztását."2 Nehéz megválaszolni azt a kérdést, melyik előnyösebb a közösség számára; az oktatás kiadásának növelése vagy a környezetvédelemre fordított kiadások növelése. A sok cél párhuzamosan fut és eltérő eredetűek. A PPP bevezetésével kapcsolatban többféle modellt dolgoztak ki az évek folyamán. Így a tervezés és megépítés; a tervezés, megépítés és üzemeltetés; tervezés, megépítés, üzemeltetés és finanszírozás; koncesszió.
Kiindulópontként szerepelt az, hogy az állami felelősségvállalást nem lehet feladni azokon a területeken sem, amelyeknél szükség lenne a magánszféra hatékonyságára, a fejlesztési terheknek magánszférával való megosztására.
Amikor szóba került, hogy ne csak egyes részfeladatokat, hanem az egész börtönöket adják magánkézbe, Nyugat-európában már voltak ezzel kapcsolatos negatív tapasztalatok. Sőt kiváló szakemberek tiltakoztak, hogy nem szabad engedni az "emberraktárak" létesítését a továbbiakban, ahol csak a fogvatartottak munkaerejének kihasználása a legfőbb célpont. Először az enyhébb megítélésű bűncselekményt elkövetőkre kiszabott enyhébb rendszerű büntetés-végrehajtási intézeteket gondolták privatizálni, így például a fiatalkorúakat fogva tartó, alacsonyabb biztonsági követelményeket támasztó intézeteket, köztük a terápiás irányultságúakat. Később már a szigorúbb, magasabb biztonsági fokozatú fegyházak is magánkézbe kerültek. A világon működő magánosított büntetés-végrehajtási intézetek vonatkozásában ritkán állíthatjuk, hogy kizárólagosan magán, vagy kizárólagosan állami börtönökről van szó, a valóságban a feladatra szánt költségvetés bizonyos hányadát állami, más részét pedig a privát szolgáltatások képezik. Egy-egy büntetés-végrehajtási intézet működtetési joga tulajdonosként vagy bérlőként nem az államot, hanem egy nem állami jogi személyt illet. A büntetés-végrehajtási intézet alapító okirattal rendelkező önálló intézményként, mint ingatlan kerül magánkézbe, és azt a vállalkozó vagy állami vagy magán alkalmazottakkal működteti. Nagyon fontos kérdés, hogy az állam és a vállalkozó között létrejött szerződés mennyire enged szabad kezet az intézmény működtetésének részleteivel kapcsolatban, milyen mértékű és jellegű az állam kontrollja, és az állam mely funkciókat tartja meg magának. Elképzelhető például a börtön megépítése és biztonsági rendszerének karbantartása, de az is, hogy a vállalkozó csak a börtön menedzsmentjét vállalja, vagy a fogvatartottakkal kapcsolatos tevékenységeket is ő végzi. A lényeges elem tehát az, hogy a befektető szolgáltatást végez, amely szolgáltatás lehet csak az adott ingatlan vagy létesítmény üzemeltetése, de lehet ennél több is. Ez alatt az értendő, hogy a befektetők átvállalnak állami feladatokat, és azokat szolgáltatásként végzik az ezt igénybevevő felé.
A PPP célja az állami felelősségvállalás feladása nélkül olyan közösségi, akár társadalmi célok megvalósítása, amelyet magánszférával oszt meg a hatékonyság, a fejlesztés és a kockázat tekintetében.
Joggal merül fel a kérdés, vajon miért volt szükség a magánosításra Nyugat-európában és Amerikában a büntetés-végrehajtás területén? Az állam vagy nem, vagy drágán, illetve nem megfelelő minőségben volt képes feladatait ellátni. Az adófizetők és az általuk választott képviselők másra tartották fontosnak fordítani az adófizetők pénzét. A fogvatartotti népesség hiába növekedett nagymértékben, szinte embertelen fokot elérővé a zsúfoltság, a gondoskodó, szocialisztikus állam eszméjét több nyugat-európai államban sem akarták feladni. Ha a piaci szektor olcsóbban, legalább olyan szint et szolgált at avagy ugyanazon áron többet nyújt, akkor - úgy gondolták - rájuk lehet bízni ezt a kifejezetten állami feladatot is. Az alapképletük szerint a büntetés-végrehajtást az állami költségvetés finanszírozza továbbra is, viszont fejkvóták alapján. Üzleti szempontból a piac olcsóbban képes tehát működtetni az intézetet, mert nem terheli akkora bürokrácia, rugalmasabb, mint állami vetélytársa, olcsóbb magánmunkaerőt foglalkoztat közalkalmazottak helyett. A magánszférának az államtól kapott pénz és a valós működés költségeinek különbsége jelenti a profitot, a piac bővülésével a profit is nő, ezért a vállalkozóknak előnyös nagyon olcsó, vagy a tőkehiányos költségvetés számára is elérhető börtönöket építeni. A költségvetés kevesebb pénzért kap most, amikor égetően szükség van rá; minőségi szolgáltatást, nem is szólva arról, hogy enyhülnek a zsúfoltságból eredő nehézségek. A vállalkozó piacot nyer, ahol profitot termelhet. A fogvatartottak az állami börtönnél jobb körülmények között, jobb ellátás közepette tölthetik szabadságvesztés büntetésüket.
Magyarországon már hosszabb ideje állami feladatot lát el a büntetés-végrehajtási intézet "kantinját", étkezési boltját működtető vállalkozó. Hiszen tevékenységével közvetlenül hozzájárul a büntető gépezet funkcionálásához, biztos piacot nyer, hiszen a fogvatartottak pénzüket csak nála költhetik el. Ezt még úgy is előnynek tekintik, ha a boltos nem él vissza monopolhelyzetével. Kérdésként merült fel, hogy hol van az a pont, amely a kantin és a munkáltatás között van, amikor még az állami feladat átruházása etikailag elfogadható? Ezzel kapcsolatban a vélemények kezdettől fogva megoszlottak.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
