A lokális identitás igényének a nemzeti (újra)építkezésben,1 a történeti partikularitás igényének pedig a teoretikus vizsgálódásban2 egyszerre kell jelen lennie ahhoz, hogy bármiféle egészséges tájékozódás egyáltalán megtörténhessék. Már pedig "a globalizáció új forradalma teljességgel új standardokhoz szabja majd a népek életét."3 Ebben Protagórasz egykori hitvallása - "Mindennek mértéke az ember!" - helyébe manapság teljes relativizmus, az emberi mértékektől elszabadulás, a pillanatnyi érdekvezéreltség egydimenziójú kilátása lépett.4 Pedig egyáltalán jelentéssel bíróvá bármit csakis a mérték tehet, ami a múlt tanúsága szerint mindig valamiféle rögzülthöz, mint a mindenkori megélt jelen számára valamiféle abszolútumhoz kötődött. Hiszen a mérték egy kánonon belül, általa nyeri el értelmét, amely egyszerre társadalmi és történelmi, hiszen végső soron "a népesség bizonyos gyakorlati szükségleteiből adódik".5 Ma viszont a globalizmus erői bárminemű mélyebb, a transzcendentalitáshoz is elvezető, értelemtől megfosztott antikánonnal élnek.6 Merthogy mai hitvallása szerint az ember a természethez kizárólag fogyasztói attitűddel kapcsolódik, sőt saját természetét is - önnön mindenhatóságába vetett hitével megerősítetten - ilyen reduk-cionista felfogásban éli meg.7
Noha Azerbajdzsán jogtörténete még feltárásra vár s periodizációja sem elvégzett feladat,8 világosan érzékelhető annak tudatossága, hogy jövőjének "saját materiális és szellemi kultúrájára" s benne "saját objektív fejlődési szakaszainak megfelelő saját elméletére" - összességében tehát saját "szociális alapjára" - kell épülnie.9 Ennek megfelelően - "saját államisága sok évszázados hagyománya"10 tudatában - kísérelték meg államszervezete újraépítését is.11
A kihívásokra való s a válaszadásban is megtestesülő valamelyes rendszerbeli nyitottság bizonyosan bármiféle továbbfejlődés előfeltétele,12 noha hangsúlyozottan nem az önazonosság - a nemzeti mentalitás13 és ehhez a társas pszichikumban járuló büszkeség14 - újrateremtésének és ismételt megerősítésének lehetősége nélkül.15 Hiszen - az emigráns orosz szociológiai klasz-szikus szavaival élve - "Dobjuk csak ki a nyelvet, vallást, jogot és erkölcsöt a »kultúrából«, s ürességet nyerünk csupán - bármiféle kultúra helyett."16 Már pedig a globalizmus egyszerűen jelen van, Azerbajdzsán számára már csak a kaukázusi konfliktusok meghaladásának a perspektívájaként és ígéreteként is17 - ami hosz-szabb távon kétség kívül ígéret, rövid távon azonban kísérheti csalatkozás a valóság illúziójaként.18 A filozófusi képzelgés absztrakt szintjén persze a globalizmus sem zárja eleve ki a résztvevő kultúrák kölcsönös dialógusát, melyben elvben mindenki saját adottságai/képességei szerint vehet részt.19 Kedvenc és visszatérő hitükkel/reményükkel szemben tudni érdemes azonban, hogy a globalizáció forrásvidékének a meghatározó története éppen nem erre irányul, logikája sem ilyesmit diktál. Tőkelogika érvényesül. Akinek túlhatalma van, él is vele. Ameddig nem veszít, nem is dialogizál. Olyan legfeljebb kiharcolható másodlagos lehetőségről ábrándoznak hát csupán, ami sikere esetén a globaliz-mus uniformizációs főirányát éppen kizökkentené eredeti csapásából.
A jogállamiság hívószava viszont közvetlenül és nyíltan uniformizáló univerzalizációt diktál, amelyben az egykori amerikai pragmatizmus - legalábbis külső használatában - immár a múlté, hiszen nemzet-köziségében neofita dühhel jár el egyszerre dogmatikus és doktríner módon.
A globális jogújítás ma döntő részében a világgazdasági centrumból a perifériák felé tartó egyirányú transzfer.20 Lényegében tehát jogkiterjesztés, ami napjainkban már egész berendezkedéseknek a mögöttes filozófiájukkal és kultúrájukkal egyetemben történő átvételét célozza. Mindebben döntő jelentőségű, így a jogot szabályként azonosító pozitivisztikus szemlélet meghaladása egy a jogban (1) tételezés, (2) jogértelmező közeg, (3) egy egész mögöttes jogi kultúra konglomerátumát láttató totalitásszemlélet javára. Már itt rákérdezve a globalizmus természetére, felvetődik, vajon magunkból indulunk-e ki, hogy saját hagyományunkat másokra erőltessük, avagy tudunk-e önzetlenül másokat csupán abban támogatni, hogy önmaguk fejlesztésének az útját végre megleljék? Azaz nárcisztikusan önmagunkra ügyelő hataloméhségünket, avagy segíteni akarásunkat szolgálja-e a mások iránt most feltámadt érdeklődésünk? Nyilvánvalóan önáldozattal jár az előbbinek a kísértését elkerülni, ám csakis a saját tapasztalatok tanulságaihoz visszavezető utóbbi út lehet hosszú távon sikerre vezető. Mert végső soron a célzott rendszer kiválasztó erején múlik minden, miközben tágabb politikai-társadalmi-gazdasági környezete meghatározhatja persze egészében a jog sorsát is. Egy a természet emberi megműveléséből vett hasonlattal élve: jobb lenne hát lassan megtudni, hogy mit is akar a föld és élő környezete, és utána jöjjön csupán a kertész.
Mindebben pedig a joguralom eddig vágyott és bizonyosságnak érzett biztonsága felfeslik, mint merő hívószó.21 Francis Fukuyamának a történelem végébe vetett neoliberális utópiája csakúgy, mint azóta azt felváltó társai ahistorikus globális univerzalizáción nyugszanak, mint a számunkra ismerős és számunkra tökéletesnek is tetsző világból kiinduló merő extrapoláció, melynek hátterében kizárólag az embernek a racionális önvezéreltségébe vetett hite áll. Az a mindmáig sugallt előföltevés pedig, hogy a joguralom mindenkor elért foka és a gazdasági fejlettség/fejlődőképesség korrelációban állanak egymással, bizonyítatlan vagy - növekvő példákban - éppen ellen-bizonyított. Mai nyugati s atlanti vizsgálódások a joguralom kívánatos elemeiről viszont a fogalom jogpolitikai irányultságát és ideologikus alaptermészetét mutatják: azt, hogy egész fogalmi kultúrája lényegében az éppen uralkodó politikai filozófiától támogatott nyugati éthosz különféle arculatainak az egyszerű példázata. A jogról szól, de sem nem kimerítő, sem kellően specifikus. Meghatározatlan s pontosan meghatározhatatlan tehát, hogy mi is a joguralom', így önmagában aligha alkalmas arra, hogy bármely tételezett és/vagy működő joggal szemben kritériumot szabjon. Nem több vagy más, mint amit Waldron ajánl: "A joguralom nyitottságot és átláthatóságot tanácsol a kormányzásban olyan intézkedések kibocsátásával, amelyek egyszerre világosak és általánosak, s miközben előremutatnak, a közösség nyilvánossága előtt zajlanak."22 A joguralmi hivatkozás/megítélés ezért szükségképpen fedezetlen; politikailag kellemes homállyal többnyire kimondatlan többletszándékokat vagy követeléseket takar.
Végezetül a diktatúrákat követő jogállami átmenet23 az utóbbi fél évszázad során vagy katonai uralommal kísért teljes legyőzetésben öltött testet, amelynek során a múlt továbbélését megszakította a korábbi gyakorlat újraszerveződésének lehetetlenítése és a demokráciára történő egyidejű újranevelés (mint a II. világháború utáni Németországban és Japánban), vagy azon aktusra redukáltan esett meg, hogy adott időponttól kezdődő hatállyal a joguralmat - ráadásul teljes (hozott) vértezetében - pusztán kikiáltották (mint a kommunizmus utáni Közép-Európában s különösen Magyarországon). Ennek megfelelő változatokat mutat annak gyakorlata, vajon a joguralmat kategórikusan abszolút, mert kimerítően kodifikált s ennek betűi szerint átültetendő/kikényszerítendő hivatalos várakozások összességeként fogják-e fel, vagy egyszerűen tiszteletre méltó olyan eszményként, amelyik valahol s valamikor, ott és akkor kényszerítő kihívásokra formálódott adott feltételek közt válaszul, befogadása s megkísérlése során azonban a hely és idő szükségletétől tovább érlelődő szükségszerű adaptációkon megy keresztül, különféle (nemzeti vagy korszakjelző) változatokat mutatva fel. Mint ismeretes, az amerikai "jog és modernizáció" mozgalmának leegyszerűsítő programja történetesen csakúgy, mint a Világbank kritériumszabása az első alternatíva mellett tette le voksát, pusztán rutinból (amit ma etnocentrizmus és imperializmus gyanánt ítélnek el megkésett kritikusai), tehát bármiféle teoretikus megalapozás nélkül. Összehasonlító történeti felfogásában azonban a joguralom aligha lehet más, mint egy adott eszményiségen belül a lehetségesen ütköző értékek közötti folytonos kiegyensúlyozás egyidejű mestersége és művészete: soha le nem záruló és tökélyhez soha el nem érkező törekvésként olyan folyvást zajló tanulási folyamat, amely a változó kihívásokkal szembenézve folytonosan új vonásokat mutat fel. Így a joguralom kapcsán (is) a minta birtokosának/átadójának mindenképpen választania kell egy az önnön képére szabott akaratát eleve tárgyára rákényszerítő cirkuszi idomár akaratátviteli mutatványa és egy, a tárgya adottságainak eszményisége jegyében további fejlesztésére és formálására törekvő kertésznek a mindenkori másikra figyelő alázata között. Mind e közben az is figyelembe veendő, hogy a szovjet diktatúra utáni állapotokban erőteljesen kísért a múlt jogi nihilizmusának egyszerűen az éppen átvett/kibocsátott jog fetisizálásával történő merev felváltása. Ez pedig a célországokban a pusztán mintakövetésre irányuló hajlandóságot tovább erősítheti, ami viszont a maga részéről a sikeres nemzeti újjáépüléshez sine qua non fontosságú előfeltétel, a nemzetnek önmaga sorsáért történő felelősségvállalása érzékét, mobilizálható erőtartalékát és ehhez elsajátítandó kreativitását egyaránt gyengítheti.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
