Az 1945-ben elkezdődött átmeneti történelmi periódus, a koalíciós korszak a demokratikus kísérletet jelentette Magyarországon a korlátozott polgári parlamentarizmus és a világháború évtizedei után. Az egyre szűkülő demokratikus politikai koalíció - a környező kelet-közép-európai államokban tapasztaltakhoz hasonlóan - végül a baloldali diktatúra kialakítása irányába torzult el, amelynek közjogi vetülete a jogállami intézmények felszámolását vagy a tartalmi lényegüktől való megfosztását jelentette több, egymást követő lépésben.
A Magyar Kommunista Párt által tervezett proletárdiktatúra útjában leginkább a bíróságok álltak. E közjogi akadályon az 1945. évi igazolási és népbírósági eljárások, valamint az 1946. évi ún. B-listák sem változtattak, még akkor sem, ha ezeket a bírósági s az ügyészi szervezet is megsínylette.[2] A kisgazdapárti többségű nemzetgyűlés és a koalíciós kormány még nem állt teljesen a kommunista vezetők ellenőrzése alatt, amit az utóbbiak egyelőre propagandával törekedtek ellensúlyozni 1947 májusáig. A támadások egyik gócpontjába tehát a bíróságok kerültek az országos és a helyi politikában egyaránt, azzal a Gerő Ernőtől vett szlogennel, miszerint "a bírák legyenek függetlenek a nép ellenségeitől, de nem a néptől".[3]
A független bírákkal szembeni jogi nyomás tetőpontját az 1948: XXII. tc.-kel érte el, amely az ítélő bírák áthelyezésének és kényszernyugdíjazásának 1869 óta fennálló garanciális szabályait áttörve lehetővé tette, hogy az igazságügy-miniszter - az ún. főfelügyeleti jogából eredeztetve[4] - bármelyiküket a beleegyezése nélkül is más bírósághoz helyezhessen át azzal a korlátozással, miszerint a Curia bíráit csak a Budapesten működő bíróságokhoz, az ítélőtáblák bíráit pedig csak másik ítélőtáblához, valamelyik törvényszékhez vagy törvényszéki székhelyen működő járásbírósághoz lehetett áthelyezni; egyéb bírósághoz csak akkor, ha ezt az érintett a meghallgatása során maga kérte. Ugyanazt a személyt egyszer helyezhették át a szóban lévő törvény alapján. E jog a minisztert eredetileg 1949. december 31-ig illette meg, ténylegesen azonban október 26. után már nem alkalmazták (1949: 9. tvr.). Hasonlók voltak a végelbánás alá vonás klauzulái is, ami jelenthetett nyugdíjazást vagy felmentést. Ha az áthelyezést az eljárás alá vont személy nem fogadta el, kérhette helyette a nyugdíjazását, egyébként viszont abban az esetben, ha a kijelölt új állást nem foglalta el, a hivataláról - s az azzal kapcsolatos ellátási, valamint a szolgálata alapján támasztható minden egyéb igényéről - lemondottnak kellett tekinteni.[5]
Az 1948: LII. tc. e rendelkezések hatályát kiterjesztette a Közigazgatási Bíróság és a Szabadalmi Bíróság bíráira - ezek ugyanis formailag a miniszterelnök s az iparügyi miniszter főfelügyelete alatt álltak -, valamint az igazságügyi tárca körébe tartozó azon közszolgálati alkalmazottakra, akik az illetményeik szempontjából a bírákkal és az államügyészekkel estek egy tekintet alá. Az igazságügy-miniszter bármely további igazságügyi közalkalmazottat is hivatalból végelbánás alá vonhatott, valamint bármelyik közjegyzőt vagy bírósági végrehajtót elmozdíthatta az állásából.[6]
Magát a bírósági szervezetet célzó jogi offenzíva 1948 végén vette kezdetét, amikor Ries István igazságügy-miniszter a Közigazgatási Bíróság és a Hatásköri Bíróság megszüntetéséről szóló (későbbi 1949: II. tv.) javaslatát az országgyűlés elé terjesztette, majd az alkotmány elfogadása után a felsőbíróságok (korábbi ítélőtáblák) felszámolásával folytatódott 1950-ben. E fórumok az első alkotmánymódosítás (1950: IV. tv.) egyik eredményeként szűntek meg, amelyet maga Dobi István miniszterelnök terjesztett az országgyűlés elé december 4-én, s amit egy hét múlva ki is hirdettek. Talán a sors iróniája, hogy az új rendszer elkötelezett híve, Ries ekkor már nem élt; összeesküvőnek minősítve néhány hónappal azelőtt belehalt egy államvédelmi vallatótiszttől elszenvedett bántalmazásokba.[7] A bírák megbízatása immár "választással" keletkezett, s őket akár vissza is hívhatták. A Legfelsőbb Bíróság elnökét és bíráit öt-, a megyei és járásbíróságok bíráit háromévi időtartamra "választották" azzal, hogy
- 315/316 -
az előbbi hatáskört maga az országgyűlés gyakorolta, az utóbbit az Elnöki Tanács.
Az utolsó nyílt kísérletet a jogállami bíróságok megmentésére a demokratikus ellenzék a Közigazgatási Bíróság felszámolását célzó, említett törvényjavaslattal kapcsolatban fejtette ki. Erről a reménytelen küzdelemről jelent meg a közelmúltban Köbel Szilvia tollából Az emberi jogok védelmezőiből a "nép ellenségei" című könyv, amely fontos adalékul szolgál a tárgyalt korszak megértéséhez, különösen az alkotmány- és jogtörténet szempontjából nézve, mivel a Szerző nem az ismert politikatörténet oldaláról láttatja a jogállamiság felőrlésének lépéseit, hanem kifejezetten a még létező polgári kori törvénykezési szervezetre koncentrálja a figyelmet, azon belül az említett - talán legtöbb vitát okozó - emblematikus különbíróságra.
A kötetben a Szerző a korabeli országgyűlési nyomtatványok és levéltári források alapján rekonstruálta a történéseket. Jó érzékkel mutatja be a Közigazgatási Bíróság sorsának megpecsételődését: a népi demokratikus államkoncepcióval, a demokratikus centralizmussal ellentétben e fórum már 1945-ben oly attitűddel lépett fel, ami az addigi tevékenységén túlmutatva az alkotmánybíráskodás irányába terjesztette volna ki a hatáskörét. A kebelében működő új testületet, a lényegében önmaga által létrehozott alkotmányjogi tanácsot kifejezetten a rendeleti jogalkotás feletti előzetes normakontroll eszközének szánta maga Csorba János is, aki e bíróság elnöke volt az utolsó években. A székfoglaló beszédében kifejtett s a gyakorlatban megjelenő új nézeteket az ideiglenes nemzeti kormány még osztotta 1945-ben, figyelembe vette pl. a területi közigazgatás újjászervezésekor, s összefértek az 1946: I. tc. köztársasági szellemiségével is,[8] azonban a hazai kommunisták már ekkor látták, hogy az államigazgatási döntések és a miniszteri rendeletek utólagos vagy éppen előzetes felülvizsgálata közvetlenül a szovjet modell ellen is irányult. Tildy Zoltán, Nagy Ferenc és a kisgazdapárt további vezetőinek félreállítása után e bíróság a politikai-ideológiai támadások össztüzébe került.
Csorba János elnök és Kenessey Pongrác másodelnök véleményeinek ismertetése nagyon tanulságos. Nem csak elméleti, hanem gyakorlati érveket, adatokat sorakoztattak fel annak bizonyítására, hogy a szóban lévő bíróság milyen hatalmas ügyteherrel, a társadalom javát szolgáló döntésekkel dogozott a választási bíráskodáson felül is. Ez utóbbi funkcióját az 1945: VIII. tc. ugyan elvonta, létrehozva az önálló Választási Bíróságot,[9] de az 1948. évi vitákban mégis éppen ez vált a megszüntetésének egyik fő indokává, "igazolva" azt, hogy a bírái a dolgozó nép "ellenségei" voltak. A kötetben szintén olvashatunk arról a dilemmáról, ami a közigazgatási bíráskodás első változatát életre hívta Magyarországon még a kiegyezés (1867) után: azaz a jövedéki-pénzügyi jellegű közigazgatási döntésekkel szembeni jogorvoslat problematikájáról, ami végső soron a jogelőd Pénzügyi Közigazgatási Bíróság megszervezéséhez vezetett 1883-84-ben.[10] Ha innentől vizsgáljuk a történéseket, akkor még inkább látható, milyen múltú és súlyú intézmény - egy tollvonással történő - megszüntetése következett be 1948-49 fordulóján. A Szerző itt azt is érzékelteti, hogy a pénzügyi és illetményügyi döntőbizottságok - provizórikusnak bizonyult - létrehozása által maguk a népi demokratikus jogrendszer hívei is bizonytalanok voltak abban, hogy egyik napról a másikra lehetett-e minden contentieux-t nem létezőnek tekinteni csupán arra hivatkozva, miszerint nem volt szükség az államigazgatási jogkörben hozott döntések bírósági vizsgálatára ott, ahol a kormány mindenben a "nép érdekeinek" megfelelően járt el.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
