Rovatunkban ezúttal is az Európai Unió Bíróságának emberi jogi vonatkozású határozatait foglaljuk össze.
• A Bíróság ítélete a C-715/17., C-718/17. és C-719/17. Bizottság kontra Lengyelország, Magyarország és Cseh Köztársaság (a nemzetközi védelmet kérelmezők áthelyezésére szolgáló ideiglenes mechanizmus) egyesített ügyekben (Összefoglalta: Lukonits Ádám)
• A Bíróság ítélete a C-482/18. sz. Google Ireland Limited kontra Nemzeti Adó- és Vámhivatal kiemelt Adó- és Vámigazgatósága ügyében (Összefoglalta: Molnár Noémi Fanni)
A Tanács a kialakult szükséghelyzet okán 2015. szeptemberében meghozta a 2015. szeptember 22-i (EU) 2015/1601 tanácsi határozatot,[2] illetve a szeptember 14-i (EU) 2015/1523 tanácsi határozatot[3] a nemzetközi védelem területén Olaszország és Görögország érdekében elfogadott átmeneti intézkedések megállapításáról. Az említett áthelyezési határozatok alapján Lengyelország 2015 decemberében jelezte, hogy 100 személyt (Görögországból 65, Olaszországból pedig 35 kérelmezőt) lesz képes rövid időn belül fogadni, amit azonban elmulasztott, további áthelyezési kötelezettségvállalást pedig nem tett. Magyarország a rá nézve kötelező erejű áthelyezési határozat ellenére soha nem nyilatkozott arról, hogy hány személyt tudna az ország területére fogadni, következésképpen egyetlen személyt sem helyezett át. A Cseh Köztársaság 2016 februárjában 30 személy (Görögországból 20, Olaszországból 10), 2016 májusában pedig 20 személy (Görögországból 10, Olaszországból 10) fogadására vállalkozott, közülük 12 személy Görögországból ténylegesen meg is érkezett, a többiek nem, a Cseh Köztársaság pedig nem tett további kötelezettségvállalást e téren.[4]
2016. február 10-én a Bizottság külön-külön levélben hívta fel a Lengyel Köztársaságot, Magyarországot és a Cseh Köztársaságot, többek között, arra, hogy közöljék legalább háromhavonta, hány kérelmezőt tudnak áthelyezni a területükre, valamint arra, hogy rendszeres időközönként ténylegesen fogadjanak is kérelmezőket. Mivel az érintett tagállamok hosszú egyeztetést követően, többszöri felszólítás ellenére sem voltak hajlandók eleget tenni kötelezettségeiknek, és a Bizottságot nem győzték meg a Lengyel Köztársaság, Magyarország és a Cseh Köztársaság által a felszólító levelekre adott válaszok, a Bizottság 2017. július 26-án indokolással ellátott véleményt küldött mindhárom tagállamnak, fenntartva azt az álláspontját, amely szerint a Lengyel Köztársaság 2016. március 16. óta, Magyarország 2015. december 25. óta, a Cseh Köztársaság pedig 2016. augusztus 13. óta nem teljesíti az áthelyezési határozatokból eredő kötelezettségeit. A további levélváltások sikertelensége okán a Bizottság kötelezettségszegés megállapítása iránti keresetet nyújtott be a Bírósághoz mindhárom tagállam esetében.[5]
A Bizottság annak megállapíttatását kérte, hogy (i) a tagállamok nem jelezték rendszeres időközönként, de legalább háromhavonta, hogy hány nemzetközi védelmet keresőt tudnának rövid időn belül áthelyezni a területükre, (ii) következésképpen nem tettek eleget további áthelyezési kötelezettségeiknek, és így megsértették az uniós jogból, egészen pontosan az áthelyezési határozatok 5. cikk (2) és (4)-(11) bekezdéséből eredő kötelezettségeiket.[6]
Sharpston főtanácsnok 2019. október 31-én ismertette indítványát, amelyben azt javasolta a Bíróságnak, hogy a Bizottság keresetének megfelelően állapítsa meg a Lengyel Köztársaság, Magyarország és a Cseh Köztársaság kötelezettségszegését a fent említett pontokban.[7]
A keresetek elfogadhatóságával kapcsolatban az érintett tagállamok felvetették, hogy a keresetek oka-fogyottak, és ellentmondanak az EUMSZ 258. cikkében foglalt kötelezettségszegési eljárás célkitűzésének. Ezen felül a Lengyel Köztársaság és Magyarország szerint a keresetek sértik az egyenlő bánásmód elvét. Magyarország kifogásolta továbbá azt is, hogy a pert megelőző eljárásokban sérült a védelemhez való joga. A Cseh Köztársaság pedig - az okafogyottságon és az EUMSZ 258. cikkével való ellentéten túl - azt is állította, hogy a Bizottság keresetlevele pontatlan és inkoherens.
Az érintett tagállamok elsőként arra hivatkoztak, hogy a rájuk vonatkozó keresetek elfogadhatatlanok azon az alapon, hogy még ha a Bíróság végül meg is állapítaná az áthelyezési határozatokból eredő kötelezettségek megszegését, a szóban forgó kötelezettségek teljesítésével már nem tudnák rendezni a
- 124/125 -
helyzetet, mivel a határozatok alkalmazási időszaka, következésképpen pedig az azokban előírt kötelezettségek 2017. szeptember 17-én, illetve szeptember 26-án lejártak. Márpedig a Bíróság ítélkezési gyakorlatából az következik, hogy az EUMSZ 258. cikke alapján indított kereseteknek a kötelezettségszegés fennállásának a kötelezettségszegés abbahagyása céljából történő megállapítására kell irányulniuk, azoknak nem lehet egyetlen célja egy tisztán deklaratív hatályú ítélet meghozatala a kötelezettségszegés fennállásának megállapításáról. A szóban forgó keresetek ennélfogva okafogyottak, és az eljárások lefolytatása nem szolgálná az EUMSZ 258. cikkében említett kötelezettségszegés megállapítása iránti eljárás célkitűzését.[8] A Bíróság ezzel ellentétben kimondta, hogy a kötelezettségszegés megállapítása iránti kereset elfogadható akkor is, ha a Bizottság mindössze annyit kér, hogy a Bíróság állapítsa meg az állítólagos kötelezettségszegés fennállását, tekintet nélkül arra, hogy az állítólagosan megsértett uniós jogi aktus alkalmazandósága az indokolással ellátott véleményben meghatározott határidő lejártát követően, azaz 2017. augusztus 23. után véglegesen megszűnt. Alapvetően fontos, hogy a kötelezettségszegések megállapítása a tagállamnak a kötelezettségszegése következtében más tagállamokkal, az Unióval vagy a magánszemélyekkel szemben felmerülő felelősségének megállapítása céljából továbbra is jelentőséggel bír.[9]
Magyarország és a Lengyel Köztársaság előadta, hogy a kötelezettségszegés megállapítása iránti keresetek elfogadhatatlanok, mivel a Bizottság - azzal, hogy csupán a szóban forgó három tagállammal szemben indított keresetet, holott a tagállamok többsége nem tett maradéktalanul eleget az áthelyezési határozatokból eredő kötelezettségeinek - megsértette az egyenlő bánásmód elvét, ekként pedig túllépte az EUMSZ 258. cikkében rá ruházott, az eljárás megindításának célszerűségére vonatkozó mérlegelési jogkört.[10] A Bíróság idézte az esetjogát, amely szerint a valamely tagállammal szembeni kötelezettségszegés megállapítása iránti kereset hiánya nem releváns egy másik tagállammal szemben indított kötelezettségszegés megállapítása iránti kereset elfogadhatóságának értékelése szempontjából.[11] Mivel pedig a Bizottság többször is, többféle fórumon felhívta az érintett tagállamok figyelmét a vonatkozó uniós kötelezettségek betartására, ebben a kontextusban teljes mértékben illeszkedett az e határozatok által elérni kívánt célkitűzésbe a Bizottság által tett lépés, amely annak biztosítására irányult, hogy a Görög Köztársaságon és az Olasz Köztársaságon kívüli valamennyi olyan tagállam, amelyekre vonatkoztak az áthelyezési határozatokból eredő kötelezettségek, teljesítse ezeket a kötelezettségeket. A Bizottság lépése ily módon egy, a Lengyel Köztársaságnak, Magyarországnak és a Cseh Köztársaságnak felrótt kötelezettségszegések súlyosságával és tartósságával kapcsolatos semleges és objektív kritériumon alapul, amely - az áthelyezési határozatok imént idézett célkitűzésére figyelemmel - lehetővé teszi e három tagállam helyzetének a többi tagállamétól való megkülönböztetését, köztük azon tagállamokétól, amelyek nem tartották teljes mértékben tiszteletben az e határozatokból eredő kötelezettségeiket.[12]
Magyarország a fentieken túl arra is hivatkozott, hogy a Bizottság a pert megelőző eljárásában nem tartotta tiszteletben a magyar fél védelemhez való jogát, mivel a felszólító levélben és az indokolással ellátott véleményben meghatározott négyhetes válaszadási határidő túlságosan rövid volt, eltért a szokásos két hónapos határidőtől, és azt nem igazolta jogszerű szükséghelyzet. A Bizottság különösen azzal sértette meg Magyarország védelemhez való jogát, hogy elutasította az indokolással ellátott véleményben meghatározott válaszadási határidő meghosszabbítása iránti kérelmét. Magyarország másodsorban azt kifogásolta a Bizottsággal szemben, hogy a pert megelőző eljárásban nem jelezte a vele szemben felrótt kötelezettségszegést, az áthelyezési határozatokat összekeverve állapított meg jogsértéseket Magyarországgal szemben.[13] A Bíróság szerint az érintett tagállamok jóval a felszólító levelek és az indokolással ellátott vélemények megküldése előtt, teljes mértékben megismerhették a Bizottság álláspontját, ugyanis a Bizottság különféle levelekben és az áthelyezésről és áttelepítésről szóló jelentéseiben többször is kiemelte azokat. E körülmények között a szóban forgó négyhetes határidő nem minősülhet észszerűtlenül rövidnek. Ezen túlmenően a felszólító levél és az indokolással ellátott vélemény indokolásában a Bizottság kellően egyértelműen kifejtette az okozati összefüggést a jogsértések között, az esetleges téves hivatkozások az áthelyezési határozatokra pedig azért nem okoznak problémát, mert a Magyarországgal szemben felrótt kötelezettségszegés teljesen egyértelmű volt e tagállam számára, figyelemmel a felszólító levélben és az indokolással ellátott véleményben szereplő valamennyi indokra.[14]
A Cseh Köztársaság azon az alapon is vitatta a rá vonatkozó kereset elfogadhatóságát, hogy a keresetlevél nem tartalmazza koherensen és pontosan a felrótt kötelezettségszegést. A felszólító levél és az indokolással ellátott vélemény következtetése szerint 2016. augusztus 13. a jogsértés kezdő időpontja, a keresetlevél viszont hol 2016. augusztus 13-át, hol 2016. május 13-át említi a jogsértés kezdő időpont-
- 125/126 -
jaként.[15] A Bíróság szerint a Bizottság által előterjesztett keresetlevélben foglalt kereseti kérelmek pontatlanok lehetnek ugyan, amennyiben nem jelölik egyértelműen a jogsértés kezdő időpontját, a keresetlevél indokolásából azonban egyértelműen kitűnik -és ezt a Bizottság által adott válasz is megerősíti -, hogy a Bizottság azt rója fel a Cseh Köztársaságnak, hogy 2016. május 13. után nem tett több áthelyezési kötelezettségvállalást, noha a vonatkozó határozatok értelmében "legalább háromhavonta" tennie kellett volna, ebből a kalkulációból adódik, hogy a Cseh Köztársasággal szemben felrótt kötelezettségszegés kezdő időpontja 2016. augusztus 13., amint azt a Bizottság egyébként mind a felszólító levél és az indokolással ellátott vélemény következtetéseiben, mind pedig a keresetlevélben szereplő indokolás bizonyos részeiben kifejezetten említette is.[16]
Az ügy érdemével kapcsolatos érvek az állítólagos kötelezettségszegés fennállását, a magyar és a lengyel fél részéről a közrend fenntartásával, illetve a belső biztonság megőrzésével kapcsolatos tagállami hatáskörök gyakorlását, a Cseh Köztársaság részéről pedig az áthelyezési mechanizmus működőképességének, illetve hatékonyságának hiányát érintették.
A Bíróság a döntése érdemi részében megállapította, hogy a Bizottság mindhárom szóban forgó eljárásban kellően bizonyította a kötelezettségszegés fennállását. Az érintett tagállamok ugyanakkor előterjesztettek egy sor érvet az áthelyezési határozatok megsértésének igazolására.[17]
Kiemelkedik ezek közül a Lengyel Köztársaság és Magyarország azon érvelése, amely szerint az EUMSZ 72. cikkének értelmében jogosultak voltak mellőzni az áthelyezési határozatok alkalmazását. Az érvelés szerint az EUMSZ-nek a szabadságon, biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térséggel kapcsolatos rendelkezései - amelyek a menekültpolitikát is magukban foglalják - nem érintik a közrend, illetve a belbiztonság fenntartásával kapcsolatos tagállami hatáskörök gyakorlását.[18] Ezzel kapcsolatban a Bíróság kijelentette, hogy amennyiben az EUMSZ 72. cikke olyan rendelkezésnek tekinthető, amely eltérést enged az általános uniós jogi szabályoktól, akkor is szigorúan kell értelmezni. A hivatkozott cikk nem ruház olyan jogkört a tagállamokra, amely alapján pusztán a közrend, illetve belbiztonság fenntartására hivatkozva eltérhetnének az uniós jogi rendelkezésektől; a tagállamoknak alá kell támasztaniuk, hogy miért szükséges az említett hatásköreik gyakorlásához az eltérés. Ezen felül a Bíróság kimondta, hogy az áthelyezési határozatok értelmében a nemzetbiztonság és a közrend szempontjaira az egész áthelyezési eljárás során végig, egészen a kérelmezők átadásáig figyelemmel kell lenni, és e tekintetben széles mozgásteret kell biztosítani a céltagállamok hatóságai számára. Azonban ahhoz, hogy a tagállami hatóságok a fent említett szempontokra hivatkozhassanak, az egyes kérelmezőkre vonatkozó, eseti alapon lefolytatott vizsgálat végén egybehangzó, objektív és pontos állítások révén kell alátámasztaniuk a gyanút, hogy a szóban forgó kérelmező tényleges, illetve potenciális veszélyt jelentene. Következésképpen a rendelkezésekben előírtakkal ellentétes az, ha az áthelyezési eljárás során egy tagállam kategorikusan - kizárólag általános megelőzési céllal, az egyedi esetektől függetlenül - az EUMSZ 72. cikkére hivatkozik annak érdekében, hogy az áthelyezési határozatok értelmében rá háruló kötelezettségek végrehajtását felfüggessze vagy végleg beszüntesse.[19]
A Cseh Köztársaság szerint az áthelyezési határozatok alkalmazásának mellőzésével kapcsolatos döntését az igazolta, hogy az e határozatokban előírt áthelyezési mechanizmus konkrét alkalmazása során az eljárás jórészt működésképtelennek és hatástalannak bizonyult, többek között a görög és az olasz hatóságok együttműködésének szisztematikus hiánya miatt, illetve amiatt, hogy az áthelyezési kötelezettségvállalások megtételekor Görögországban és Olaszországban ténylegesen nem tartózkodtak áthelyezendő nemzetközi védelmet keresők, amit kiemel - a ténylegesen sorra kerülő áthelyezések összes száma szempontjából - a mechanizmus korlátozott sikeressége.[20] A Bíróság azonban megállapította, hogy - a szolidaritás célkitűzésének és a határozatok kötelező jellegének sérelme nélkül - nem elfogadható, hogy egy tagállam azzal a céllal, hogy az e jogi aktusok értelmében rá háruló valamennyi áthelyezési kötelezettség alól kivonja magát, az említett jogi aktusokkal létrehozott áthelyezési mechanizmus állítólagos hatástalanságával vagy működésképtelenségével kapcsolatos egyoldalú értékelésére támaszkodjon.[21]
A 2020. április 2-án kihirdetett ítéletben a Bíróság teljes egészében helyt adott a Bizottság keresetének, és kimondta, hogy az érintett tagállamok megsértették az uniós jogból, egészen pontosan az áthelyezési határozatok 5. cikk (2) és (4)-(11) bekezdéséből eredő kötelezettségeiket, ugyanis nem jelezték rendszeres időközönként, de legalább háromhavonta, hogy hány nemzetközi védelmet kérelmezőt tudnak rövid időn belül áthelyezni a területükre, és így nem tettek eleget további áthelyezési kötelezettségeiknek sem.[22]
Lukonits Ádám
- 126/127 -
A magyarországi Nemzeti Adó- és Vámhivatal (a továbbiakban: NAV) 2017. január 16. napján kelt közigazgatási határozatában megállapította, hogy a Google Ireland (a továbbiakban: Google) a reklámadóról szóló 2014. évi XXII. törvény hatálya alá tartozó tevékenységet folytat. Mint ilyen, a tevékenysége megkezdését követő tizenöt napon belül köteles lett volna a magyar adóhatóságnál bejelentkezni, amit azonban a dublini ügyvezetési helyű cég elmulasztott. A NAV határozatában 10 millió forint összegű mulasztási bírságot szabott ki a Google-lel szemben. A határozat meghozatalát követő négy napban a NAV azonban négy újabb mulasztási bírságot is kiszabott. Az egyes bírságösszegek - összhangban a törvény által biztosított bírságolási lehetőségekkel -minden esetben az azt megelőzően kiszabott bírság háromszorosának feleltek meg. A Google-nek így összesen egymilliárd forint összegben keletkezett bírságfizetési kötelezettsége a mulasztás kapcsán. A törvény alapján a mulasztási bírságot kiszabó határozatok közléssel jogerősek és végrehajthatóak voltak.
A Google közigazgatási bírósághoz fordult a NAV határozatainak hatályon kívül helyezése érdekében. Az ügyben eljáró Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság az eljárást felfüggesztette, és előzetes döntéshozatali eljárást kezdeményezett a Bíróságnál.[23] A közigazgatási bíróság kérdései szerint a Bíróságnak arról kellett döntenie, hogy ellentétes-e az EUMSZ 56. cikkével, hogy az adóztató tagállam, azaz Magyarország a más tagállamban letelepedett reklámszolgáltatókat külön bejelentkezési kötelezettség alá veti, a bejelentkezés elmulasztása esetén pedig olyan összegű mulasztási bírság szabható, méghozzá olyan gyakorisággal, ami lényegesen meghaladja a hazai cégeket fenyegető szankciókat. A perbíróságnak emellett a bíróság eljárását szabályozó rendelkezéseket illetően is kétségei merültek fel: a Charta tisztességes ügyintézéshez való jogról rendelkező 41. cikkére, valamint a hatékony jogorvoslathoz és a tisztességes eljáráshoz való jogról szóló 47. cikkére figyelemmel ellentétes-e az EUMSZ érintett cikkével, hogy a mulasztási bírságot kiszabó határozat felülvizsgálata során a bíróság - az általános perrendi szabályoktól eltérően - tárgyalást nem tarthat, döntését korlátozott bizonyítást követően, mindössze az iratok alapján kell meghozni.
A Bíróság megállapította, hogy jóllehet a magyar cégeket eleve nem terheli bejelentkezési kötelezettség, a Google-hoz hasonló, nem magyar adóalanyok is mentesülhetnek alóla, ha adózóként - bármely adónem kapcsán - bejelentkeznek a NAV-nál. Emellett fontos szempont az is, hogy a magyar cégeket is terheli hasonló adminisztratív kötelezettség, hiszen regisztráltatniuk kell magukat a cégnyilvántartásban, a NAV-nál pedig adószámot kell igényelniük.
A mulasztási bírság kiszabása kapcsán a Bíróság rögzítette, hogy az ügyben felhívott magyar jogszabály látszólag megkülönböztetés nélkül alkalmazandó minden olyan adóalanyra, amely nem teljesíti a bejelentkezési kötelezettségét - függetlenül attól, hogy melyik tagállamban telepedett le. Egyrészről azonban a szankcióval érintett bejelentkezési kötelezettséget csak nem magyar cégek tudják elmulasztani, másrészről pedig a mulasztásra reagáló szankciórendszer eltér a hazai adóalanyok tekintetében alkalmazottól. A Google esetében alkalmazott szankció sem a mulasztó adóalany - adóalapot képező - árbevételére, sem pedig a szankció kiszabását követő magatartására nem volt figyelemmel. A bejelentkezési eljárás időigényessége folytán pedig a nem magyar adóalanynak akkor sincs lehetősége a további szankciók elkerülésére, ha egyébként jogkövetően kíván eljárni, miközben a bírság napról napra jelentősen emelkedik.
Bár a jogszabály alapján a bírság összege korlátlanul enyhíthető abban az esetben, ha az adóhatóság első felhívására a cég teljesíti a bejelentkezési kötelezettségét, a mérlegelési jogkörben meghozott mérséklés lehetősége a Bíróság szerint nem változtat a szankció aránytalan jellegén.
Mivel a magyar bírságolási rendszer alapjaiban összeegyeztethetetlen az uniós joggal, a Bíróság szükségtelennek tartotta a hazai bíróság eljárására vonatkozó perrendi szabályok értelmezését.
A Bíróság 2020. március 3-án meghozott ítéletében leszögezte, hogy a bejelentkezési kötelezettség adminisztratív követelménynek tekinthető, és önmagában nem akadályozza a szolgáltatásnyújtás szabadságát. Így EUMSZ 56. cikkével sem ellentétes az a tagállami szabályozás, amely a másik tagállamban letele-
- 127/128 -
pedett reklámszolgáltatókat a reklámadó-alanyiságuk alapján bejelentkezési kötelezettség alá veti, miközben az adóztató tagállamban letelepedettek mentesülnek ezen kötelezettség alól. A különböző tagállamokban letelepedett adóalanyokra vonatkozó eltérő szankciórendszer azonban a szolgáltatásnyújtás szabadsága tiltott korlátozásának minősül, a magyar kormány pedig nem tudta bizonyítani, hogy fennállt volna a korlátozás létét vagy annak mértékét igazoló, közérdeket szolgáló, nyomós ok.
Molnár Noémi Fanni ■
JEGYZETEK
[1] 2020. április 2-i Európai Bizottság kontra Lengyel Köztársaság, Magyarország és Cseh Köztársaság (a nemzetközi védelmet kérelmezők áthelyezésére szolgáló ideiglenes mechanizmus) ítélet, C-715/17., C-718/17. és C-719/17., ECLI:EU:C:2020:257 (a továbbiakban: Ítélet).
[2] HL 2015. L 248., 80.
[3] HL 2015. L 239., 146.
[6] Magyarországra nézve a szeptember 14-i (EU) 2015/1523 tanácsi határozat nem, csak a 2015. szeptember 22-i (EU) 2015/1601 tanácsi határozat volt irányadó. Ld. Ítélet 1-3. pont.
[7] Eleanor Sharpston főtanácsnok indítványa a C-715/17. sz. Bizottság kontra Lengyel Köztársaság, C-718/17. sz. Bizottság kontra Magyarország és C-719/17. sz. Bizottság kontra Cseh Köztársaság ügyben, ECLI:EU:C:2019:917, 258. pont.
[11] 2016. március 3-i Bizottság kontra Málta ítélet, C-12/14, EU:C:2016:135, 25. pont.
[13] Ld. 6. lábjegyzet.
[15] Ítélet 111. pont.
[16] Ítélet 113-123. pont.
[17] Ítélet 124-133. pont.
[18] Ítélet 134-138. pont.
[19] Ítélet 139-172. pont.
[20] Ítélet 173-176. pont.
[21] Ítélet 178-188. pont.
[22] Ítélet 189. pont.
[23] Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság, 2018. július 13. napján kelt 31.K.30.726/2018/10. számú végzése.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző PhD-hallgató, ELTE ÁJK.
[2] A szerző jogász.
Visszaugrás