Az Európai Közösség régi és új tagállamaiban az ezredforduló óta az ún. munkaerő-kölcsönzés alkalmazása az 1990. évi helyzethez képest mintegy a duplájára emelkedett1. Az intézményt a tagállamok az 1950-es évek végén kezdték el alkalmazni, amelynek első törvényi szabályozására 1965-ben Hollandiában került sor. Ezt követően a többi tagállam tételes jogába bekerült a munkaerő-kölcsönzés. A szociális piacgazdaságnak ebben az időszakában a tételes jogi szabályozás célja kettős irányultságú volt, ami egyrészt biztosítani kívánta, hogy ha valamely munkáltató qualifikált munkavállalójának ideiglenes vagy végleges távozása miatt (betegség, szülés vagy felmondás) annak sürgős pótlására vagy idénymunkák elvégzése, illetve megrendeléstorlódás következtében átmeneti jelleggel nagyobb létszámú munkavállaló foglalkoztatására van szüksége, munkaerő megfelelő számban az ilyen igények kielégítésére rendelkezésre álljon. Ezen kívül a munkaerő-kölcsönzéssel a tagállamok azt is biztosítani kívánták a jóléti állam keynes-i gazdaságfilozófiájának elvei szerint, hogy a tartós munkaviszonnyal nem rendelkezők alkalmanként munkához jussanak és munkanélküli vagy szociális segély helyett valamilyen más formában jövedelemhez jussanak.
Ily módon a munkaerő-kölcsönzés munkáltatói, munkavállalói és állami oldalon egyaránt jelentkező érdekként jelent meg, ezért az Európai Gazdasági Közösségben a tagállamok túlnyomó többsége minimál standardokat és korlátozó rendelkezéseket léptettet életbe, annak biztosítására, hogy sem a munkaerő-kölcsönző cégek, sem pedig a tőlük kikölcsönző vállalatok ne élhessenek vissza az egyikükkel munkajogviszonyban, másikukkal pedig tényleges munkavégzési viszonyban álló foglalkoztatottak helyzetével. Ugyanakkor általánossá váltak az olyan ágazati kollektív megállapodások is, amelyekben a szociális partnerek állami közreműködéssel (Benelux-államok, Franciaország, Spanyolország és Portugália) vagy anélkül (Németország, Ausztria és a skandináv államok)2 országos ágazati kollektív (tarifa) szerződésekben, valamint ezek nyomán pedig firmatarifa-szerződésekben rendezik a munkaerő-kölcsönzést.
Az ezredfordulóhoz közeledve - elsősorban az Egyesült Királyság hatására - egyre szélesebb körben uralkodott el a jóléti társadalmat és a szociális piacgazdaságot felváltó neoliberális és globalizálódó gazdaságpolitika nyomán a hagyományos, másként mondva a tipikus munkajogviszonyt felváltó atipikus foglalkoztatási formák alkalmazása, melyek egyike a munkaerőkölcsönzés. Minthogy e tendenciának a célja kevésbé a munkaerő egzisztenciális biztonságának a védelme, hanem inkább a munka hatékonyabbá és gazdaságosabbá tétele érdekében némi egzisztenciális bizonytalanságban tartása, elindult a kollektív szerződésekkel a korábbi jogszabályi és kollektív szerződéses normákkal felállított korlátozások lebontása. Annak érdekében azonban, hogy a munkavállalók javára eddig alkalmazott minimál standardok az atipikus jogviszonyoknál ne hulljanak teljesen szét, a XX. sz. '80-as és '90-es éveinek a részmunkaidőre, a határozott időre, illetve meghatározott munka elvégzésére, az önfoglalkoztatásra és az alkalmai munkára, valamint az átfogó jelleggel használt kiküldésre-átirányításra vonatkozó irányelv "csomagja" előírja, hogy a tagállamok nemzeti jogának biztosítaniuk kell, hogy az ilyen atipikus munka-, illetve foglalkoztatási formákban dolgozók részére is biztosítani kell a tipikus munkaviszonyban állókhoz hasonló elbánást és azt, hogy ha tipikus foglalkoztatási jogviszony megürül a hasonló feltételekkel jelentkező "külsősökkel" szemben alkalmazási elsőbbségben részesüljenek. Ezt kifejezésre juttatja az önfoglalkoztatói minőségben dolgozókra vonatkozó 86/613. (dec. 11.) EGK irányelv, a részmunkaidős foglalkoztatásról szóló 97/81. (dec. 15.) EK irányelv, a határozott ideig tartó munkavégzést szabályozó 99/70. (jún. 28.) EK irányelv, továbbá még két olyan irányelv, amelyek közvetve vonatkoznak a munkaerő-kölcsönzésre. E két irányelv közül a 91/383. (jún. 25.) EK irányelv a határozott időtartamra vagy alkalomszerűen, illetve munkaerő-kölcsönzés keretében foglalkoztatott munkavállalók munkahelyi biztonsága és egészségügyi körülményei javításának ösztönzésére irányuló intézkedések kiegészítéséről, a 96/61. (dec. 16.) EK irányelv pedig a munkavállalók szolgáltatásnyújtás esetén történő kiküldetéséről szól, amelyre vonatkozik a munkaerő-kölcsönzés is. E két utóbbi irányelv a munkaerő-kölcsönzési gyakorlat 1990-i vizsgálatát tartalmazó jelentés alapján készült el.
A munkaerő-kölcsönzési gyakorlat 2004-ig bezáró újabb vizsgálata nyomán elkészült jelentés alapján a 2002 márciusi résztervezetet követően megfogalmazódott a munkaerő-kölcsönzésről az átfogó irányelv-tervezet, amely azonban a Bizottság módosító javaslata ellenére sem talált eddig elfogadásra. Erről a Tervezetről elmondható, hogy a munkaerő-kölcsönzésre összpontosítva mondta volna ki mindazt, amit az összes itt felsorolt irányelv az összes atipikus foglalkoztatási formára nézve tartalmaz. Így a Tervezet szól az egyenlő bánásmód minimumkövetelményeiről, amelyekből a tagállamok a munkavállalók javára, azaz számukra kedvezőbb irányban eltérhetnek, meghatározza a munkaerő-kölcsönzés fogalmát, szól a tájékoztatás követelményéről, vagyis arról, hogy kölcsönző cég minden egyes kikölcsönzésénél köteles az általa kölcsönmunkaerő-ként foglalkoztatott személynek a kölcsönbe vevőnél fennálló munkafeltételekről, munka- és megélhetési körülményekről részletes tájékoztatást adni, ezen kívül a kölcsönbe vevő céget kötelezi arra, hogy a nála éppen kikölcsönzésképpen levő dolgozókat tájékoztassa a megüresedett állásokról és az alkalmazási elsőbbségi joggal történő felvétel lehetőségéről. Ezen túlmenően a Tervezet előírja, hogy minden munkaerő-kölcsönzésről a munkaügyi foglalkoztatási hivatalon felül a mind a kölcsönző, mind a kölcsönbe vevő cégnél működő szakszervezetet is tájékoztatni kell. Egyben a tervezet meghatározta volna a kölcsönzésbe vétel maximális időtartamát is, amitől azonban kollektív szerződéssel el lehetett volna tekinteni.
Magyarországon a rendszerváltást követően az 1992. évi XXII. törvénnyel elfogadott új Munka Törvénykönyv (Mt.) a 2001. évi XVI. törvénnyel történt módosításával honosodott meg a tételes jogban a munkaerő-kölcsönzés. Ezt követően azonban igen gyakran elterjedt, amit azonban nem az eredeti céljának megfelelően, hanem igen gyakran, mondhatni, hogy szinte általános jelleggel a munkavállalók jogos érdekeit semmibe véve, visszaélésszerűen alkalmaznak. E visz-szaélések megelőzését célozzák azok az előírások, amelyeket az Mt. legutóbbi, 2005 decemberi módosítása tartalmaz. A 2005. évi CLIV. törvénnyel történt ez a módosítás a legnagyobb terjedelemben a munkaerőkölcsönzést érinti, amelyről részletesen szólunk e cikk keretein belül. Egyúttal feldolgozzuk a munkaerő-kölcsönzés szabályozásáról és gyakorlatáról 2006. május 10-én és 11-én Budapesten rendezett kétnapos konferencia anyagát, amely a munkaerő-kölcsönzés újabb jogi rendezését célozza.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
