Nagy megtiszteltetés számomra, hogy méltathatom Fenyvesi Csaba[1] monográfiáját. Egyetlen szóval is tudnám értékelni: remekmű. A szerző habilitációs értekezése egyértelműen hiánypótló alkotás a büntető eljárásjog és a kriminalisztika tudományában. A szembesítésről, mint a büntetőügyekben alkalmazott, szavahihetőséget ellenőrző, igazságkereső bizonyítási eljárási cselekményről nem született még áttekintő, koncentrált monográfia hazánkban. A kötet bemutatja, részletesen elemzi és széleskörűen vizsgálja e komplex intézményt, amelynek van jogtörténeti, nemzetközi, empirikus, pszichológiai, kriminalisztikai és büntető eljárásjogi aspektusa. A mű szerzője az anyag összeállítása során módszeresen tanulmányozta a hazai és nemzetközi bűnügyi - elsősorban büntető eljárásjogi és kriminalisztikai - szakirodalmat. A rendőri, ügyvédi, valamint egyetemi oktató- és kutatóként szerzett tapasztalatai jelentős segítséget nyújtottak a könyv létrejöttében. A Szembesítés monográfia nyolc fejezetből áll, 311 oldalon.
Kiragadva néhány gondolatot a Szembesítés monográfiából. A Szerző a szembesítés intézményének jogtörténeti áttekintése során bemutatja és hitelesen bizonyítja, hogy igen korai forrásokban megjelenik már az intézmény alkalmazása, ha nem is jogi keretekben. "Gondoljanak csak - többek között - a bibliai Salamon döntésére, aki kérdéses gyermek karddal való felezésének fenyegetése közepette szembesítette a két, magát anyának valló nőt, akik közül az egyik biztosan nem mondott igazat. Az igen erőteljes - demonstratív - szembesítés hatására létrejött, kiváltott emberi reakciók, vallomások (vallások) adták a szembesítés eredményét, a salamoni igazság - következtetés - alapját."
"Az igazság kiderítése a római jogászok szeme előtt is lebegett, Diocletianus császár leiratának megfogalmazásában pl.: "aliud nihil in iudicis qua iustitiam locum habere debet", azaz "nincs más célja a bírósági eljárásnak, mint az igazság megtalálása" (ami bíróra nézve szinte kötelező)."[2] Ennek érdekében külön szembesítésről nem volt szó, a terhelti és tanúvallomások megtételét, illetve igazságtartalmát - akár a nyomozásit, akár a bíróság előttit - kínvallatással próbálták elősegíteni. Úgy vélték például, hogy különös kegyetlenséggel végrehajtott főbenjáró bűncselekményeknél (capitalia et atrociora maleficia) nem is lehet másként eredményesen felderíteni a bűnelkövetőt. Úgy tűnik, mintegy a kor lezárásaként, kimondhatjuk utólag, hogy a rómaiak korában a bűncselekmények felderítése, az igazság kiderítése bizonyos kényszerintézkedések, köztük a kínvallatás nélkül nem volt elképzelhető. Ez az állítás még évszázadokon keresztül igaznak bizonyult.[3] Ezen intézmény megmaradt a középkorban is, amikor is a bizonyítás eszközeivé váltak az istenítéletek, próbák eredményei, a baj kimenetele, továbbá az eljárás alá vont fél és a tanúk esküje. A XVIII. században, 1769-ben kiadott Constitutio Criminalis Theresiana[4] már nemcsak a szembesítés, hanem a felismerésre bemutatás jogi szabályait, egyúttal taktikai ajánlásait is részletesen - erősen archaikus nyelvi formában - tartalmazza. (Ekkor még - utoljára - hatályban van a kínvallatás alkalmazásának lehetősége is). Az 1843. évi büntető eljárási javaslat 171-175., illetve 177. §-aiban már szembesítés néven szerepel az intézmény és kimondja:
"171. § a vádlott a tanúkkal akkor szembesíttetik, ha ezek olly körülményeket vallottak, mellyeket a vádlott állandóúl tagad, vagy másképp ád elő; akkori is, midön a vádlott ön védelmére kívánja, hogy az ellene lévő tanú vele szembesíttessék...
177. § tanúkihallgatás vagy szembesítés alkalmával a kihallgatott vagy szembesített személyek magok viseletét illető, és hitelességük megítélésére nyomadékkal bíró körülmények a jegyzőkönyvben megemlítendők."[5]
Az 1896. évi XXXIII. tc. a Bűnvádi perrendtartás 138. §-a kimondta: "A terhelt más terhelttel vagy tanúval a nyomozás és a vizsgálat során is szembesíthető, ha
- 223/224 -
egymástól lényegesen eltérő vallomást tettek, és az ellentmondást nem lehet másképpen tisztába hozni, vagy ha alaposan kell tartani attól, hogy a főtárgyaláson a szembesítés nem fog megtörténhetni." A törvény 214. §-a már taktikai (végrehajtási modus) jellegű jogi szabályt is rögzített, nevezetesen: "Kettőnél több egyén egyidejűleg és egynél több körülményre nézve egyszerre nem szembesíthetők egymással."
"A 205. § 1. pontjában említett hozzátartozók, még ha önként tettek tanúságot, a terhelttel nem szem-besíthetők, hacsak ez maga nem kívánná." Ezen szabály célszerűségi szempontot szolgált, ugyanis már a XX. század elején is felismerték, - a korábbi gyakorlati tapasztalatok nyomán - hogy a hozzátartozók között elrendelt szembesítés szinte alig vezet eredményre, alkalmazása tehát felesleges, nem bír gyakorlati jelentőséggel. Szintén a tanúk szembesítésével kapcsolatos még a 214. § további része is, mely rögzítette, hogy: "Szembesítésnek rendszerint csak a főtárgyaláson van helye. Ha azonban a terhelt és a tanú, vagy a tanúk egymás között eltérőleg vallanak, s az ellenmondás másként nem hozható tisztába, vagy ha alaposan lehet attól tartani, hogy a szembesítés a főtárgyaláson nem történhetik meg, a terhelt és a tanú, vagy a tanúk a nyomozás vagy a vizsgálat alatt is szembesíthetők egymással."[6] Ismerteti a szembesítés intézményét az 1951. évi III. törvényben, az 1962. évi 8. törvényerejű rendeletben, valamint 1973. évi I. törvényben (régi Be.). E törvénnyel kapcsolatban a monográfiából fontosnak tartom kiemelni: Bár a szembesítések foganatosításának módjára vonatkozó részletes szabályozást ez a törvény sem adott, végképp eloszlatta azokat a kételyeket, melyek korábban ezzel kapcsolatban felmerülhettek. Azaz, hogy a szembesítésen nem a jegyzőkönyvekben rögzített ellentétek hatóság tagjai általi felolvasását, és a vallomást tevő általi megerősítését kell érteni, hanem azt, hogy az ellentétes vallomást tevőknek állításaikat egymással élőszóban kell közölniük. A törvény előírta azt is, hogy: "A hatóság megengedheti, hogy kérdéseket tegyenek fel egymásnak" - mint ahogyan a törvény kommentárja fogalmaz -, a "hatékony meggyőzés érdekében". Ez utóbbi feltehetően a szembesítendő személyek között értelmezhető csak, hiszen az önálló kihallgatás lehet igazán a hatóság (tagjai) meggyőzésének területe.[7]
Szembesítés az 1998. évi XIX. törvényben: "A hosszú előkészítést és várakozást követően 2003. július 1-jén hatályba lépett törvény új fejezetet nyitott a magyar büntető eljárásjog történetében. A szembesítéssel kapcsolatosan is rendhagyó szabályozást hozott, megfelelően reagálva azokra a változásokra, melyek az utóbbi évtizedekben az újabb bűncselekménytípusok és szervezettebb elkövetői kör létrejöttével jelentek meg. (A Szerző a hatályos szembesítési szabályozás részletes elemzését a monográfia 6. fejezetében végezte el, itt csak a jogtörténeti skála teljessége érdekében mutatta be a fő szabályokat). A szembesítés önálló szakaszban és megnevezéssel, a bizonyítási eljárások között, a szemle, a bizonyítási kísérlet, és a felismerésre bemutatás után, a szakértők párhuzamos meghallgatása előtt kapott helyet a törvény 124. §-ában.[8] Az (1) bekezdése kimondja: "Ha a terheltek, a tanúk, illetőleg a terhelt és a tanú vallomásai egymással ellentétesek, az ellentétet szükség esetén szembesítéssel lehet tisztázni. A szembesítettek a vallomásukat egymással élőszóban közlik; megengedhető, hogy egymásnak kérdéseket tegyenek fel." Ez a szabály csak alakilag különbözik a korábbi előírástól annyiban, hogy egy helyen szabályozza a terhelt-terhelt, terhelt-tanú és a tanú-tanú szembesítését, illetőleg, hogy a "lehet tisztázni" kifejezést használja, szemben - az előzőekben kifejtett - "kell megkísérelni"-vel. "Ha a tanú, vagy a terhelt védelme szükségessé teszi, a tanú, illetőleg a terhelt szembesítését mellőzni kell." A tanú védelme mellett, megjelenik a terhelt védelme is, mint szembesítést kizáró feltétel, figyelemmel a különösen súlyos, kiemelt tárgyi súlyú bűncselekmények tettestársai közötti érdekellentétre. A törvény ezzel a szabállyal azon terheltek védelmét is biztosítani kívánja, akik bár maguk is bűncselekményt követtek el, hajlandóak azt (mintegy pentitóként) teljes mélységében a hatóság előtt feltárni, társaik ellen vallani. Ezáltal felfedve olyan bizonyítékokat is, melyek nem állnak a hatóság rendelkezésére, a hatóság előtt nem ismertek, és amelyek segítségével egyszerűbbé és megalapozottá (bizonyossá) válhat a büntetőjogi felelősségre vonás. "A tizennegyedik életévét be nem töltött személyt akkor lehet szembesíteni, ha a szembesítés a kiskorúban nem kelt félelmet." E szabály életbe léptetésének legfőbb indoka az volt, hogy igen gyakoriak a kiskorúak sérelmére elkövetett bűncselekmények, melyek bennük komoly pszichikai traumát okozhatnak és ezt a traumát a szembesítés negatív élménye csak fokozná. Ennek megítélését, a "veszély előrejelzését" a törvényhozó a hatóságra bízta."[9]
- Ha áttekintjük az itt leírtakat, akkor, mintegy a fejezet sommázataként az alábbi (vázlatszerű) gondolatokat fogalmazhatjuk (rajzolhatjuk) meg a szembesítés egyetemes, illetve magyar történeti kialakulásával és fejlődésével kapcsolatban.[10]
- Az ókorban az igazságkeresés, a vallomás ellenőrzés szabályozott módjai között még nem szerepelt a szembesítés, sokkal inkább a kínvallatás.
- A feudalista középkorban, annak kezdő századaiban az inkvizitórius eljárás keretében - a szembesítés hiánya mellett - a változatos, sokfajta
- 224/225 -
tortúra továbbélése, a kínvallatás "virágzása" a szembetűnő.
- A késői középkorban, a XVII-XVIII. században megkezdődik a kínvallatás "puhulása", a szembesítés intézmények megszületése, az átmeneti kettősség, a két igazságkereső intézmény együttélése, amelyet még alkalmanként (bizonyos körülmények esetén) bokrosít az eskütétel alkalmazása is.
- A XIX. századtól hivatalosan eltörölt a kínvallatás, és már az akkuzatórius (vádelvű) szemlélet alapján helyébe lép egyedüliként a szembesítés, esetleg esküvel színesítve.
- A XX. század első felében már részletes jogi szabályozást láthatunk a szembesítésről az egyes büntető eljárási kódexekben, köztük a magyarban is. Egészen a század közepéig a tárgyalási szakra helyezik az alkalmazási hangsúlyát.
- A XX. század második felétől az intézmény kriminalisztikai, azon belül krimináltaktikai jellege erősödik fel, ennek következtében a nyomozási-vizsgálati-előkészítő szakaszra tevődik át a hangsúly, ám egyszerűsített, "lecsupaszított" formában létezik a bírósági szakban is.
- A XXI. században a szembesítés továbbra is hangsúlyos nyomozásbeli, és enyhe súlyú bírósági korlátozása érzékelhető, legfőképpen (krimináltak-tikai) adat-információvédelmi, tanúvédelmi, kiskorú védelmi okokból.
A korszak/időskála jellemzőiből azt is láthatjuk és megfogalmazhatjuk, hogy a szembesítés "megjelenése, színrelépése" (kb. a XVII. század, tehát kb. 300-400 év) óta egyetlen korszak, század elméleti szerzői, jogalkotói sem kérdőjelezték meg az intézmény létjogosultságát, szavahihetőségi kontroll-hitelesség ellenőrzési-igazságkeresési funkcióját.[11]
"Sokéves kutatása során adatgyűjtést végzett jó néhány európai állam szembesítéssel kapcsolatos jogi szabályozása, illetve kriminalisztikai (krimináltaktikai) ajánlásai, gyakorlata körében. Mindenekelőtt az alábbi sztenderd kérdésekre kereste a választ részben kérdőíves felmérés, másrészt helyszíni (országbeli) jogalkalmazói személyes interjúk, illetve jogszabály elemzések alapján:
a) Létezik-e (egyáltalán) az országban a szembesítés, mint jogintézmény?
b) Mi szabályozza? (Törvény, vagy csak krimináltaktikai ajánlások?)
c) Ha van jogszabályi rendelkezés róla, mi a pontos neve, száma, forrása és szövege?
d) Szerepel-e a szembesítés a kriminalisztikán belül, milyen ajánlásokkal?
e) Ha létezik a büntető eljárásjogon belül, annak melyik szakaszában alkalmazzák; nyomozási vagy bírósági szakaszban?
f) Ha létezik a szembesítés intézménye, akkor a büntetőeljárás során milyen hatékonysággal alkalmazza a hatóság, mi a véleményük az intézményről a jogalkalmazóknak?
A válaszok alapján már első ránézésre két alapvető csoport különböztethető meg. A kisebbségben levők, ahol nincs ez az intézmény, nem létezik sem az eljárásjogi törvényekben, sem a tényfelderítő ajánlásokban, vagyis nem használják, mint igazságkereső módszer. A többségi csoportot azon országok alkotják, ahol létezik, funkcionál az intézmény, mind jogi, mind kriminalisztikai keretek között, mint igazságkutató eszköz. Ez utóbbiakkal - ABC sorrendbe szedve, nem kimerítő jelleggel - kezdte elemzését. Körükben a következő lényegi válaszokat adhatom a kutatott kérdésekre."[12] A szembesítést alkalmazó európai államok: Albánia, Ausztria, Bosznia és Hercegovina, Bulgária, Csehország, Észtország, Finnország, Franciaország, Görögország, Horvátország, Lengyelország, Litvánia, Montenegró, Németország, Olaszország, Oroszország, Portugália, Románia, Spanyolország, Svájc, Szerbia, Szlovákia, Szlovénia, Törökország. Összegzésként elmondható, hogy a felsorolt országok közül mindenhol alkalmazzák a szembesítés jogintézményét. Egyedül Törökország a kivétel, ahol a török joggyakorlat főszabályként tiltja a konfrontációt, a szembesítést. Ez egy olyan alapszabály melynek célja, hogy a tanút védelemben részesítse. Konfrontáció akkor gyakorolható, ha a bíró vagy az államügyész hallgatja ki a tanút, ha a nyomozati szakaszban speciális eset áll fenn. (A rendőri szervnek/csendőrségnek nincs joga szembesítést végezni.)
Anglia: Sem az angol, sem a skót jogban nincs ilyen eljárás; helyette "tradicionális" módszer van a vizsgálatokra és a tanúk kihallgatására, éppúgy, mint pár esetben a tettes és a sértett találkozásakor. De semmi sem hasonlít a kontinentális szembesítésre. Az angolszász rendszerben a bíró nem nyomozó, mint például a francia rendszerben, ahol vizsgálóbírák vannak. Néha előfordul polgári ügyekben, de csak az egyeztető eljárás során, hogy az egyezségi szakasz a tárgyalótermen kívül folyik. Tanúkihallgatás van, amit a tanúk kikérdezésének, illetve keresztkérdezéses eljárásnak hívnak. A tanú kihallgatása alatt a kérdező összekapcsolja a tanú vallomását az esettel.[14]
- 225/226 -
(Itt jegyzi meg, hogy tekintettel a korábbi angolszász jogtörténeti hatásokra, Cipruson sem létezik a szembesítés intézménye.)
Dánia: Nem létezik a kutatás szerinti szembesítés. Az országban a bizonyítékok szabad mérlegelése érvényesül. Ez azt jelenti, hogy a bíróságokat nem kötik formális szabályok a bizonyítékok mérlegelése során. Egymással szemben álló tanúvallomások esetén a bíróság szabad belátására van bízva, hogy - az ügy tényállása alapján - melyik vallomásnak tulajdonít nagyobb igazságtartalmat, melyik vallomást tekinti megbízhatóbbnak.[15]
(Ugyanakkor a szomszédos Svédországban - a részletszabályok ismerete nélkül jelzi, hogy - a domesztikus Be., a Rattegangsbalk 1942:740. 22. fejezete ismeri és alkalmazza mind a nyomozási, mind a bírósági szakban.)
Írország: Az ír jogrendszer egy common law rendszer, ami az angol jogrendszerből származik, és ezért "adversarial" (vádelvű) és nem inquisitorius rendszer. Annyiban érintett a Bűnügyi Igazságszolgáltatási Rendszer, hogy ez az "adversarial" megközelítés szembeállítja a bűnvádi ügyet a védelmi üggyel. A bíróság nem érintett a nyomozásban, kivéve, amikor házkutatási engedélyt ad ki. Csak az eljárás kezdetén jellemző, hogy a bíróság érintett. Az "An Garda Siocha-na" mindenféle bírói utasítás és ellenőrzés nélkül hajtja végre a nyomozást. A lezárt nyomozást ezután továbbítják a "Director of Public Prosecutions" (D.P.P.)-nek, aki eldönti, hogy van-e elég bizonyíték eljárás vagy per indítására. A D.P.P. nem tagja a bíróságnak, hanem egy független egyén, akinek az irodája (tevékenysége) az igazságügy-miniszter "kiterjesztése". A "Garda Sio-chana" a D.P.P.-vel történő egyeztetés után indít csak eljárást. Amikor egy tárgyalás megkezdődik, a vádló és a védelem is beidézi a saját tanúit. Minden tanút megvizsgál (kihallgat) a másik fél is. Ahol ellentmondás vagy vita merül fel a lényeges tények, bizonyítékok, vallomások közt a bíró vagy a bíró által irányított esküdtszék az, aki/ami eldönti, hogy melyik a helyes, igaz verzió. A bűnvádi eljárásban a bizonyítás terhének minden kétséget kizárónak kell lennie. Lényegében ez azt jelenti, hogy a védelem a tanúival olyan bizonyí-téko(ka)t próbál felhozni, ami kétséget ébreszt a vád által felhozott bizonyítékokban. Ha a védelem a saját érdekében hoz fel bizonyítékot, annak a "valószínűség egyensúlyán" is helyt kell állnia. Egyszerű szavakkal ez azt jelenti, hogy a védelemnek be kell bizonyítania, hogy az általuk felállított verzió sokkal valószínűbb. A bizonyítás terhe - mint látható - sokkal inkább a vádra hárul. A bírósági szakban a bizonyítékok figyelembevételére vonatkozó szabályokat, a common law és a "statutory" law szabályok keveréke alkotja. A "statute" szabályok az 1992-es "Criminal Evidence Act"-ben olvashatók.
USA: Az Amerikai Egyesült Államok esetében nem található egységes büntető törvényhozás, vagy egységes büntetőeljárás. Mindegyik tagállam a maga eljárását dolgozza ki, az angolszász jogrendszer szabályait követve. Bár a szótárak szerint szembesítést jelent, az amerikai "confrontation" kifejezés valójában a nálunk felismerésre bemutatásnak nevezett intézménnyel egyezik meg. Egy felderítési eszköz, melyet a bíróságon már egyáltalán nem alkalmaznak, csak az azt megelőző eljárás során. Helyes fordítása a "szembenézés" lenne, azaz a sértett és a terhelt szembeállítása, a terhelt azonosítása céljából. A szembesítést ismerő, mondhatjuk a kontinentális jogrendszert alkalmazó országok, illetve az angolszász mintára épült államok szabályozásának különbsége, tulajdonképpen a létezés/nem létezés alapszituációja jól mutatja az alapvető felfogásbeli, bizonyíték értékelési különbséget. A kontinentális jogrendszerrel ellentétben, az angolszászban nem módja az igazságkeresésnek a szembesítés, erre rendelkezésre áll ugyanis szerintük a leghatékonyabbnak tartott módszer, a poligráfos vizsgálat, melynek kiemelkedő bizonyító erőt tulajdonítanak. Az eltérés oka valószínűleg az angolszász jogrendszer eltérő gyökereiben keresendő, illetőleg abban, hogy az amerikai (angolszász) bíróságokon eskü alatt vallanak, ha pedig valaki az igazat mondja, a vallomások között ugyanazzal a körülménnyel kapcsolatban nem lehet ténybeli eltérés. Így számukra logikus, hogy a szembesítés felesleges, szükségtelen intézmény. Az ellentétesen valló felek nem egymás szemébe mondják állításaikat, hanem a vád és védelem képviselői saját kérdéseikkel próbálják meg az elmondásokat hiteltelenné tenni, és ezáltal az esküdteket meggyőzni. Célja pedig - bár mindkettővel a vallomások közötti ellentétet kívánják feloldani - legfőképpen nem az igazságkeresés, és az, hogy a bíróság a tényállást maradéktalanul, és pontosan fel tudja tárni, hanem az esküdtek megnyerése, a kérdező oldalára állítása. Helytálló megállapítás tehát, hogy "a kérdezés művészete az amerikai bűnperben talán a legdöntőbb faktor."[16]
A Szerző áttekintette a szembesítés - mint szűkkörű és e tekintetben partikuláris - jogintézményét valamilyen formában érint(het)ő nemzetközi dokumentumokat.
Az EJEB praxisában létezik a szembesítés annak ellenére, hogy mint az előző alfejezetben levezettem, az EJEE nem tartalmaz konkrét kitételeket erről. Az egyes európai államok joggyakorlatában, azonban
- 226/227 -
megjelenhet, és alkalmanként, ha nem is sűrűn felbukkan, és jogsértésre adhat alapot mind a hazai, mind az egyéb európai államok joggyakorlatában. A szembesítéshez leginkább a tisztességes eljárás követelményei kötődnek, a jogsértések e körben fordulhatnak elő igazán.[17]
(Fenyvesi monográfiája végig rendkívül izgalmas mű, de a legérdekfeszítőbb e fejezete.)
"2005-2007. év között empirikus kutatást folytatott a vizsgált témakörben, melynek keretében kettős felmérést végzett: egyrészről bírósági ügyiratokat tanulmányozott át (és elemezte), másrészről - a kötet végi mellékletben található formákkal - (anonim) kérdőíves felmérést végzett el. A feldolgozás célja az volt, hogy a szembesítés gyakorlati alkalmazását áttekintse, abból az elmélet számára megerősítő, illetve gyengítő visszajelzéseket kapjon, a hipotéziseit ellenőrizze, illetve jogalkalmazóktól és terheltektől érdemi adatokat kapjon a továbbgondoláshoz és javaslataihoz. A 2003. július 1. után jogerősen lezárt ügyiratokkal és kérdőívekkel kapcsolatos kutatás összefoglaló adatait a jelen fejezetben mellékelt táblázatok (1-8. sz.) mutatják. Az azokból levonható főbb következtetéseket e helyütt fejtette ki, míg a szembesítéssel kapcsolatos egyéb részletező megállapításait a pszichológiai, kriminalisztikai és büntető eljárásjogi megközelítést taglaló fejezetekben.
A kutatás 186 - kifejezetten szembesítést is magába foglaló - bűntető ügy irataira terjedt ki, amelyben (összesen) 541 szembesítést tartottak a nyomozási és 14-et a bírósági szakaszban. (A 186 bűnügyből egy volt olyan, amelyben csak a bírósági szakban történt szembesítés.) Mindegyik eset (alap)elbírálása (elsőfokú határozat hozatala, gyakorta jogerősen) a Pécsi Városi Bíróságon történt a Be. hatályba lépését, azaz 2003. július 1-jét követően. Így előfordult (kisebbségben), hogy a nyomozási (vagy tárgyalási) szembesítéseket még az 1973. I. tv. szabályai szerint folytatták le. Súlyukat tekintve közel azonos mértékű volt a bűntetti és a vétségi kategória, amelyekben javarészt felnőttkorú terheltek ellen folyt az eljárás, ám talált 21 fiatalkorúakkal kapcsolatos ügyet is. Az ügyirati vizsgálat 14%-os (77 esetes) eredményességet regisztrált, ami kisebb részben abban mutatkozott meg, hogy a tagadó terhelt teljesen elismerte a bűncselekmény elkövetését (9 esetben az 541-ből!) vagy ezt csak részben tette meg (4 esetben). Javarészük azonban attól lett eredményes, hogy tisztázták az egyébként látszólagos ellentmondást (64 eset). A bírósági szakaszban végrehajtott szerény számú (14) szembesítésből egy volt eredményes, ami 7%-ot tesz ki, amelynek során az egyik tagadó terhelt részben beismerte a bűncselekmény elkövetését, a többi - a nyomozásihoz hasonlóan - a látszólagos ellentmondások feloldását szolgálta."[18]
"A szembesítésnek, mint igazságkereső bizonyítási eljárási cselekménynek a jogi és kriminalisztikai aspektusa mellett a pszichológiai érdemel figyelmet. A három aspektus között kölcsönhatás van, melyet már az empirikus kutatása is feltárt, és amelyet a következő fejezetek alkalmankénti átfedései is érzékeltetnek. A pszichológiai aspektust azért tartotta első helyen - ha nem is kimerítő jelleggel - vizsgálandónak, mert ez adja meg azt az elvi-elméleti alapvetést, princípiumot, ami alapján érdemes az intézményt bevezetni, fenntartani, fejleszteni. Egy szóval is rögzíthetjük, amiért érdemes: alkalmazni. Már az empirikus kutatásában is szerepelt kérdésként, hogy a jogalkalmazók, terheltek látják-e az intézmény elméleti megalapozottságát. A terheltek - némi öniróniával jelzett - 38% -os hitétől egészen az ügyészek határozott 70%-áig találhatók válaszok. Átlagosan a megkérdezettek 54%-a látja, érzékeli a tudományos megalapozottságát, az elvi létalapját."[19]
5.2 E fejezetrészben ír arról, hogy az igazságtartalom, a tényadatok megbízhatósága egy (komplex) folyamat révén alakul ki az érzékelő (tanú, sértett-tanú, terhelt, stb.) személyben. A folyamat részei: a megfigyelés, az emlékezés, és a visszaadás.
Ilyenformán a következő kérdés az, hogy minek a hatására változtat(hat) a hazug állítást tevő a szembesítés során, támogatja-e ezt a pszichológia?
Napjaink elméleti alapvetése[20] és az arra épülő gyakorlat ettől eltérő. Egységesnek tűnik ma már az irodalomban az az álláspont, hogy "a szembesítés lényegét tekintve sajátos, "kombinált" kihallgatás, olyan önálló nyomozási (eljárási) cselekmény, amelynek keretében egyidejűleg több személy kihallgatása megy végbe kifejezetten azzal a céllal, hogy a ki-hallgatottak korábban tett vallomásai közti lényeges
- 227/228 -
ellentétet feloldják."[21] Az általa is elfogadott megfogalmazást azzal pontosította, hogy a "több" személy alatt mindenképpen csak két személyt értünk, nem többet és nem kevesebbet. Ha kevesebb, vagyis egy személy lenne, akkor az az általános kihallgatás körébe tartozna, nem beszélhetnénk szembesítésről, ha pedig kettőnél több lenne, akkor pedig a szembesítés - általa is már az előző fejezetben kifejtett - pszichológiai és később részletezendő krimináltaktikai létalapja kérdőjeleződne meg.[22]
A fogalmi tisztázást segíti, ha a szembesítést elhatároljuk más (hasonló, illetve kevésbé hasonló) bizonyítási cselekményektől, ha megfogalmazzuk az eltérő, ám ugyanakkor a hasonló vonásokat is.[23] E fejezetrészben a szembesítést elhatárolja: a kihallgatástól, a helyszíneléstől (a Szerző szándékosan nem helyszíni kihallgatást ír, mivel álláspontja szerint, az 1987-ben - tévedésből 1997-es dátum szerepelt - kivívott és törvénybe iktatott önállóságát és krimináltaktikai szempontból helyes megnevezését nem lett volna szabad 2003-ban /új Be./ felcserélni az önállótlanságát és jelentőségének csorbítását jelző /helyszíni/ kihallgatási fajtára);[24] felismerésre bemutatástól, bizonyítási kísérlettől, helyszíni szemlétől, kutatás-motozástól, szakértők párhuzamos meghallgatásától, a poligráftól, a keresztkérdéses eljárástól.
A törvényi szabályozást a kriminalisztikai főkérdé-sek (mint módszertani útmutató) mentén is lehet elemezni. Ezek: Mi? Hol? Mikor? Hogyan? Ki-kivel? Miért?
A Szerző két különböző tanulmányomban - a szembesítéssel kapcsolatosan - is hivatkozik az általam leírtakra. Mindkét esetben bírálatot kaptam, a Szerző nem értett egyet a véleményemmel. Bár engemet is - természetesen mindkét esetben - a jó szándék vezérelt, de végezetül a Fenyvesi Csaba álláspontját fogadom el. Az elsőben - e fejezetrészben a 200. oldalon - Fenyvesi tanár úr nézete szerint, mivel a szembesítés során speciális kihallgatási formáról van szó, a jelenlevő védő, tanú ügyvédje, sértett jogi képviselője is tehet fel kérdést mindkét szembesíten-dőnek.[25] A hivatkozott lábjegyzetből kiderül, hogy én kimondottan a kérdésfeltevés jogának törvényi szabályozásra alapítottam megállapításaimat, de az igazat megvallva, azok is ellentmondásban vannak. Fenyvesi Csaba, mint tudós és gyakorló védő a törvényi rögzítettséget fölösleges szószaporításnak tartja, "mivel a szembesítés tartalmi követelményeit a krimináltaktika (és a végrehajtó) adja meg; ám azon részletszabályokat nem lehet, nem szabad felsorolni a büntetőeljárás keretében."
"Ahogyan a büntető eljárásjogi aspektusnál már felvetődött és vezérvonalként szolgálhatott a hét fő kérdés, úgy ezen fejezetben még inkább útmutató lehet, hiszen ezek a kriminalisztikában használtak. Azzal a különbséggel, hogy a "Mi?" kérdésére sokkal inkább eljárásjogi válasz adható, amelyet megtettem az előző fejezetben. Jelen fejezetben így a "Hol? Mikor? Hogyan? Ki-kivel? Miért?" kérdéssorozat (taktikai oldala) emelkedik ki, kap hangsúlyt. Vizsgálható az intézmény más módon is, nevezetesen a szakaszai alapján. Ezek:
- a szembesítésre való felkészülés, ("előélete")
- a szembesítés végrehajtása, (kezdete, kérdések-válaszok, egyéb kérdések, indítványok, rögzítése, rendfenntartás), ("élete", "fókuszálása")
- a szembesítés értékelése ("utóélete" - pl.: hibái)."[26]
A másik bírálat a - 7.6 Hogyan végezzük a szembesítést? - fejezetrészben, a 222. oldalon szerepel. "Egymással szembe kell ültetni a szembesítendőket;[27] a válaszokat egymásnak kell mondaniuk, nem a szembesítést végzőnek, nem felé fordulva." Ezzel nyilvánvalóan egyet kell értenem, az álláspontom ezzel kapcsolatban szintén a vonatkozó lábjegyzetben található. Számomra - a bírálatok ellenére is - óriási elismerés, hogy szerepelhetek e műben.
"A szembesítéssel kapcsolatos gondolatainak összefoglalását, jövőbeli kitekintését egy távolabbi, tágabb aspektusból indította. Nevezetesen, hogy mi jellemzi a világ bűnüldözés tudományát.[28] Nem véletlenül használja itt a "bűnüldözés tudomány" kifejezést. Kerüli itt a kriminalisztika kifejezést, miután a világ nem egységes a kriminalisztika, mint "terminus technicus" értelmezésében és használatában. Az angolszász országokban, kiemelten az Egyesült Államokban a "kriminalisztikán" pusztán a helyszíni szemléhez kötődő nyomozási (nyomkutatási, összegyűjtési, rögzítési, megvizsgálási stb.) szakcselekmé-
- 228/229 -
nyeket értik, és a "forensic science", a felderítési-bűnügyi-bűnüldözési tudomány egyik ágának (branch) tekintik. Szemben a kontinentális országokkal, ahol a "kriminalisztika" terminust részesítik előnyben, és beleértik az összes bűnüldözést szolgáló technikát, taktikát, metodikát, stratégiát."[29]
A mintegy hétszáz feltüntetett magyar- és idegen nyelvű, valamint a szembesítés speciális magyar nyelvű irodalma, jogszabályok, továbbá a név- és tárgymutató is magas színvonalú, igényes munkára utal.
Összegzésemet a kriminalisztika jövőjével összefüggésben szeretném lezárni. 2000. évben a Rendészeti Kutatóintézet és az ORFK közös tudományos tanácskozásán Magyarország kiváló szakemberei mondták el véleményüket, cserélték ki gondolataikat az ezredforduló kriminalisztika helyzetével kapcsolatosan. A vitafórumon több magas beosztású rendőri vezető annak a meggyőződésének adott hangot, hogy a bűnüldöző szerveknél nem kielégítő a kriminalisztika gyakorlati alkalmazása, de azt is hangsúlyozták, hogy az oktatás és maga a kriminalisztika tudomány is lemaradt a bűnözés fejlődése mögött; ezért van kiemelkedően szükség arra, hogy a jövőben a szembesítés műhöz hasonlóan: igényes, gondolatgazdag, haladó, tudományos, kriminalisztikai témájú művek szülessenek. Fenyvesi Csaba művei, - így a Szembesítés monográfiája is - egyértelműen azt vetítik előre, hogy a kriminalisztika tudománya a XXI. században is fennmarad és továbbfejlődik.
Végezetül az olvasmányos stílusban megírt, irodalmi példákkal is illusztrált, gazdag hazai- és külföldi szakirodalmat feldolgozó monográfia segítheti az elméleti kutatók, a jogalkotók, a gyakorlati jogalkalmazó szakemberek munkáját, sőt közérthető jellege folytán, e téma iránt érdeklődő olvasói közönség számára is ajánlom.■
JEGYZETEK
* Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs 2008. 320 o.
[1] Dr. Fenyvesi Csaba ügyvéd, a PTE-ÁJK Büntető Eljárásjogi és Kriminalisztikai Tanszék doktori aliskolát is vezető docense. Dr. univ. ec., PhD és dr. habil. tudományos fokozatokkal rendelkezik. Ez idáig három monográfiát írt, társzerzőségben pedig mind büntető eljárásjogi, mind kriminalisztika egyetemi tankönyvet jegyez. Mindezek mellett hét kötetet szerkesztett és 170 tanulmányt is publikált kilenc külföldi országban, nyolc nyelven. Négy nemzetközi és öt magyar szakmai társaság (szerkesztőség) tagja.
[2] Molnár Imre: A büntető eljárásjog alapelvei a római jogban. In: Nagy Ferenc (szerk.): Bűnügyi mozaik. Tanulmányok Vida Mihály 70. születésnapja tiszteletére. Pólay Elemér Alapítvány, Szeged 2006. 426. o., továbbá Zlinszky János: Római büntetőjog, Budapest 1992. 63. o., és Fenyvesi Csaba: Szembesítés 27. o.
[3] Molnár Imre szerint ma is kényszerintézkedés "a letartóztatás, többszöri meghallgatásra berendelés, szembesítés, stb. Kétségtelen a kínvallatás kissé durva eszköz volt, de eredményes." A kínvallatás alkalmazásának indokaként hozzáteszi: "A tanúbizonyítás mindig több problémát jelentett a hatóságok számára. Több tanú nem egyformán látta ugyanazt a cselekményt, sohasem volt kizárható bizonyos fokú elfogultsági tényező sem, akár negatív, akár pozitív irányban (rokonok, barátok, saját rabszolgák, haragosok, stb.). Az is előfordult, hogy egyes személyek vonakodtak tanúvallomást tenni, nem akartak egy "jóemberük" ellen beszélni, ha tettek is vallomást, bizonyos tényeket elhallgattak. Az idő múlása is sokszor elhomályosította a tanúk emlékezetét. Mindezek a körülmények odavezettek, hogy a gyakorlatban a tanúkihallgatás velejárója a kínvallatás lett". Molnár Imre: Tanúvallomások (kínvallatás) értékelése a bűnösség megállapításánál az ókori római büntetőjogban. In: Tóth Károly (szerk.): Emlékkönyv Dr. Szabó András egyetemi tanár 70. születésnapjára. SZTE-ÁJK, Szeged 1998. 243-250. o., és Fenyvesi, i. m. 27. o.
[4] Constitutio Criminalis Theresiana. Römisch-Kaiserl. Zu Hungarn und Böheim u. u. Königl. Apost. Majestat Maria Theresia Erzherzogin zu Osterreich, u. u. Peinliche Gerichtsordnung. (Nyersfordítás), Akademische Druck-u. Verlagsanstalt, Graz/Austria, 1769
[5] Fayer László: Az 1843-i Büntetőjogi Javaslatok anyaggyűjteménye. MTA, Budapest 1896. 177-178. o., és Fenyvesi, i. m. 35-36. o.
[6] Fenyvesi, i. m. 37. o.
[7] Fenyvesi, i. m. 40. o.
[8] Tremmel Flórián véleménye szerint a bizonyítási eljárások ilyenfajta intézményesítése, fogalom használata és csoportosítása nem szerencsés, hiszen ebből a körből kirekesztették a helyszínelést, a műszeres (poligráfos) kihallgatást, vagy a titkos információgyűjtés eseteit. Azt azonban, hogy a szembesítés intézményét a törvényhozó önálló bizonyítási eljárásként emelte ki, mindenképpen indokoltnak és szükségesnek tartotta. Tremmel Flórián: Magyar büntetőeljárás. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs 2001. 224. o.
[9] Fenyvesi, i. m. 40-41. o.
[10] A Szerző ábrát is mellékelt a szembesítés intézményének jogtörténeti alakulásáról.
[11] Fenyvesi, i. m. 41. o.
[12] Fenyvesi, i. m. 43. o.
[13] Fenyvesi, i. m. 69-71. o.
[14] Edward P. Phillips a University of Greenwich profesz-szorának tájékoztatása alapján.
[15] Alessandra Giraldi, a Dán Ügyészség Igazgatójának Irodája Helyettes Főügyésze közlése alapján.
[16] Viski László: Bírósági szervezet és büntetőeljárás az Egyesült Államokban. Kriminalisztikai tanulmányok. VII. kötet, Budapest 1969. 141. o.
[17] A magyar panaszok 90%-a a - "tisztességes" 6. cikket sértő - eljárás elhúzódása miatt érkezik az EJEB elé. Lásd erről részletesebben Kondorosi Ferenc - Uttó György - Visegrády Antal: A bírói etika és a tisztességes eljárás. Magyar Hivatalos Közlönykiadó, Budapest 2007. 77-109. o.
[18] Fenyvesi, i. m. 87-89. o.
[19] Fenyvesi, i. m. 161. o.
[20] Katona Géza megfogalmazásában az elméleti alap: "Az együttes bizonyítékértékelés folyamán az esetek többségében fontos szerephez jutnak a formális logika olyan alaptörvényei, mint az "ellentmondás-mentesség" és a "kizárt harmadik" elve. Így az ellentmondás-mentesség arisztotelészi megfogalmazása, amely szerint "egymásnak ellentmondó kijelentések együtt nem lehetnek igazak", a kategorikus formában kifejezhető (igen-nem) bizonyítékok ellenőrzésénél érvényesíthető." Katona Géza: Valós vagy valótlan. KJK, Budapest 1990. 74. o.
[21] Tremmel Flórián - Fenyvesi Csaba - Herke Csongor: Kriminalisztika Tankönyv és Atlasz. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs 2005. 385. o. Hasonló definíciót találunk a német irodalomban. "Az ellentmondások tisztázására szolgáló szembesítés két már kihallgatott személy egyidejű kihallgatása, akiknek az állításai jelentősen eltérnek egymásétól." Ackermann, R. - Clages, H. - Roll, H.: Handbuch der Kriminalistik. Richard Boorberg Verlag, Stuttgart, München, Hannover, Berlin, Weimar, Dresden 1997. A francia büntetőjogi
- 229/230 -
szakszótár szerint pedig a szembesítés: "A tanúk egymással, a tanú és a sértett, vagy egy tanú és a terhelt között történő szembeállítás. Így állításaik egymás jelenlétében ellenőrizhetők, egyeztethetők és mérlegelhetők." Dictionaire de droit criminel. Dalloz, Paris 1992
[22] Azt is jelzem, hogy a hazai államigazgatási és szabálysértési ("kis büntetőeljárásban") eljárásokban nem ismert az intézmény, a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. tv. viszont ismeri az intézményt. A 173. § (4) bekezdése szerint: "Ha a tanú vallomása más tanúnak vagy a személyesen meghallgatott félnek előadásával ellentétben áll, az ellentét tisztázását szükség esetében szembesítéssel kell megkísérelni." Kengyel Miklós szerint: "Mivel a szembesítés hatékonyságáról erősen megoszlanak a vélemények, a polgári perben meglehetősen ritkán alkalmazzák." Lásd részletesebben: Farkas József - Kengyel Miklós: Bizonyítás a polgári perben. KJK, Budapest 2005. 155. o. (Az iránymutató civiljogi bírósági döntések közül az alábbi egyedi esetekben találtam egyáltalán szembesítésre utalást a gyakorlatból: 2003/357., 2003/286., 1999/570., 1994/409., 1985/406., 1981/75.)
[23] A szakirodalomban felmerült a terhelt és a sértett(ta-nú) relációjában a mediációval való szembesítési összevetés is. Lovas Zsuzsa szerint: "a mediáció nem igényel komoly előkészítő munkát, a konfliktus folyamatosan fennáll, nincs elkövető-áldozat, a kialakult helyzetért közös a felelősség, a mediátor tartja kezében a folyamatot, több ülésből is állhat; a szemtől szembe állítás viszont komoly előkészítő munkát igényel, a konfliktus a tett vagy bűntett után van, van elkövető és áldozat, a kialakult helyzetért az elkövető a felelős, a módszer szigorú formai keretei határozzák meg a folyamatot, általában egy ülésből áll." Lásd részletesebben: Lovas Zsuzsa: Új módszerek és lehetőségek a konfliktusok kezelésében. Belügyi Szemle 2002. 1. sz. 125. o.
[24] Ez az egyetlen olyan álláspontja a Szerzőnek a műben, amivel nem tudok teljes mértékben azonosulni. Álláspontom szerint a helyszínelés kifejezés zavart keltett főleg a gyakorlatban, de néhol az elméletben is. A jogalkalmazók - döntően rendőrökre gondolok - szinte minden esetben azt a kifejezést használják pl.: "kimentem lehelyszínelni a balesetet, a betörést, stb." pedig valójában az esetek 99%-ban helyszíni szemlét végeztek. A helyszínelés egy "zsargon" szó a rendőrök használatában. Amikor 2003 előtt a helyszínelés önálló nyomozási cselekmény volt, ez nyilvánvalóan helytelen kifejezésnek számított, mert helyszínelésről beszéltek, de helyszíni szemlét hajtottak végre. (Megjegyzés: voltak, akik a két bizonyítási cselekményt nem is tudták elhatárolni). Azzal viszont teljes mértékben egyetértek a Szerzővel, hogy 2003. július 1-jén -amikor az új Be. hatályba lépett - a helyszíni kihallgatás nem lett önálló bizonyítási eljárás, hanem 120. §-ként a szemle alcím alatt tárgyalta, holott e két jogintézmény célja és jellege egymástól lényegesen eltér. Ezt javaslatként én is több fórumon felvetettem, és megfogalmaztam. (Ld. Bíró Gyula: Az új büntetőeljárási törvény gyakorlati alkalmazásának tapasztalatai. In: Szabó Krisztián (szerk.): Az új büntetőeljárási törvény első éve. Debrecen, 2005. 16. o.). Önálló alcímét 2006. évi LI. törvény adta vissza, ezáltal lett ismét önálló bizonyítási eljárás.
[25] Bíró Gyula: Az új büntetőeljárási törvény gyakorlati alkalmazásának tapasztalatai című tanulmányában (megjelent: Az új büntetőeljárási törvény első éve, Debreceni Konferenciák IV. Debrecen, 2005. szerk.: Szabó Krisztián) a 16. oldalon az alábbiak szerepelnek: "A Be. rendelkezései szerint a védő nem vitásan jelen lehet az általa védett gyanúsított kihallgatásán, valamint, az általa vagy védence által indítványozott tanú kihallgatásán is, ebből következően pedig az ezen személyek közreműködésével megtartott szembesítéseken is. A Be. 50. §-hoz és a 184. §-hoz fűzött kommentárja eltérő állásfoglalást tartalmaznak azonban e tekintetben, hogy ezeken a kihallgatásokon illetve szembesítéseken a védő közvetlenül kérdéseket tehet-e fel a kihallgatottakhoz, vagy pedig a szembesítés vezetőin keresztül csak indítványozhatja kérdések feltevését." Fenyvesi Csaba: Szembesítés - Szemtől szembe a bűnügyekben a 200. oldalon - című monográfiájában (megítélésem szerint is helyesen) az alábbiak szerepelnek: "A törvényi megfogalmazás szerint a szembesítettek egymáshoz kérdést intézhetnek, ám ez úgy tűnik csak a hatóság által feltett kérdések után következhet be. A krimináltaktikai követelmények ennek ellentmondanak, hiszen az igazi szembesítés, ellentmondás, mintegy vita során alakul ki, amit persze mederben kell tartani. A kérdésfeltevés jogának törvényi rögzítettségét így fölösleges szószaporításnak tartom, mivel a szembesítés tartalmi követelményeit a krimináltaktika (és a végrehajtó) adja meg, ám azon részletszabályokat nem lehet, nem szabad felsorolni a büntető eljárásjog keretében. Nézetem szerint mivel speciális kihallgatási formáról van szó, a jelen levő védő, tanú ügyvédje, sértett jogi képviselője is tehet fel kérdést mindkét szembesítendőnek."
[26] Fenyvesi, i. m. 209. o.
[27] Fenyvesi Csaba Szembesítés - Szemtől szembe a bűnügyekben 222. oldalon - című monográfiájában az alábbiak szerepelnek: "Egymással szembe kell ültetni a szembesítendőket, a válaszokat egymásnak kell mondaniuk, nem a szembesítést végzőnek, nem felé fordulva. Az ehhez kapcsolódó lábjegyzetben szerepel, hogy napjaink irodalmában csak egy helyen találtam olyan - számomra sem jogilag, sem taktikailag nem respektálható - vagylagos végrehajtási módot, hogy a szembesítendők egymással szemben állnak, hivatkozott az általam készített egyetemi jegyzetre: Bíró Gyula: Kriminalisztika, Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2001. 153. old. Fenyvesi tanár úr véleményével természetesen én is egyetértek, mert valóban a kriminalisztika alapvetően nyomozástan és a nyomozási szakban a szembesítések alkalmával a szembesítendők egymással szemben kell, hogy üljenek. Én itt kiterjesztően értelmeztem a szembesítés végrehajtását, mert a bírósági tárgyaláson gyakran előfordul, hogy a szembesí-tendők állnak.
[28] E témakört már érintettem kriminalisztika tankönyvünkben. Tremmel Flórián - Fenyvesi Csaba - Herke Csongor: Kriminalisztika tankönyv és atlasz. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs 2005. 442-451. o.
[29] Fenyvesi, i. m. 233. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző c. egyetemi docens, Debreceni Egyetem.
Visszaugrás
