A védőhöz való jog olyan garanciális alapjog, amely biztosítja, hogy a büntetőeljárás alá vont személy jogai indokolatlanul ne szenvedjenek sérelmet, azokat a feltétlenül szükséges mértéknél ne korlátozzák jobban. Fenyvesi Csaba a védő jogállását vizsgálja könyvében, és ennek során úgy foglal állást, hogy a védőügyvéd a büntetőeljárás önálló jogállású résztvevője, akinek a jogai nem a terhelt származékos jogai, hanem kizárólag a törvényből erednek.
A szerző vizsgálódásának célja, hogy a jelenleg hatályos és a 2003. január 1-jén hatályba lépő új büntetőeljárási törvényt összevesse a jogállam, illetve az alkotmányos büntetőjog követelményeivel, a büntetőeljárás alapelveivel, a nemzetközi gyakorlatban kialakult alapokkal és az európai jogharmonizáció követelményeivel. A szerző a vizsgálat során kialakult kritikai észrevételeit is megfogalmazza, rávilágít a problematikus területekre, amelyekre vonatkozóan megoldási javaslatokkal is szolgál.
Elsőként arra az ellentmondásra hívja fel a figyelmet, amely az alkotmánybeli terminológia ("büntetőeljárás alá vont személy") és a büntetőeljárási törvény szóhasználata ("terhelt") között áll fenn. Az alkotmány tehát tágabban határozza meg a védelemhez való jog alanyát, mint a büntetőeljárási törvény, ezért szükséges ezek összhangba hozatala.
A szerző sorra veszi a védőügyvédnek a büntetőeljárás alapelveihez való viszonyát, melynek során szembesíti az olvasót azzal, hogy a büntetőeljárás alapelvi követelményei és a gyakorlat/valóság között eltérés van. A büntetőeljárás alapelve például az anyanyelv használatának joga. A gyakorlatban azonban az állam nem fizeti meg az ezzel járó többletköltségeket (tárgyaláson kívüli tolmácsdíj, iratok fordítási díja), így ez csupán hangzatos alapelv, amely a gyakorlatban nem érvényesül. Ezt követően a védői jogállás rövid jogtörténeti áttekintését adja, majd röviden bemutatja az Európa Tanácsnak a védővel kapcsolatos ajánlásait, illetve az Emberi Jogok Európai Bíróságának ez irányú gyakorlatát.
A könyvnek része egy összefoglalás a szerző által folytatott empirikus kutatás eredményeiről. Az egyrészt bírósági ügyiratok tanulmányozásából, másrészt kérdőíves felmérésből álló kutatás célja a védői jogok és kötelezettségek gyakorlati alkalmazásának áttekintése volt. Ennek során kiderült, hogy csak az ügyek hozzávetőlegesen egyharmadában vesz részt védő az eljárásban, s azoknak is kétharmada kirendelt védő. Az empirikus vizsgálatok rámutatnak arra is, hogy az előkészítő, nyomozási szakaszban annak ellenére alacsony a védői részvétel, hogy a jelenlegi szabályozás szerint az ott összegyűjtött információk jelentősen meghatározzák a büntetőeljárás kimenetelét.
Fenyvesi Csaba különös figyelmet fordít az állam által biztosított kirendelt védő intézményére, élesen bírálva az ezzel kapcsolatos jelenlegi helyzetet. Azonban nem csupán a kirendelt védővel kapcsolatos anomáliákra (az állam nem fizeti meg az előzetes letartóztatásban lévő terhelttel való kapcsolattartás vagy a nyomozati szakaszban keletkezett iratok beszerzésének költségeit stb.) hívja fel az olvasó figyelmét, hanem nemzetközi kitekintés segítségével igyekszik megmutatni azokat az utakat, amelyeken haladva el lehetne érni, hogy kirendelt védő esetén is biztosított legyen a hatékony védelem.
"Az állam vegye komolyan az emberek jogait!" - írja Dworkint idézve a kötet szerkesztője a bevezetőben. Az emberi jogok lényegükből adódóan mindenki megillető jogosultságok, amelyeket nem az állam adományoz nagylelkűen az egyén számára, hanem azok pusztán az emberi létezés okán illetnek meg mindannyiunkat. Fontos, hogy az egyének tisztában legyenek a jogaikkal, hiszen csak ennek tudatában képesek fellépni azok védelme érdekében.
A Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) 1997 óta jelenteti meg TASZ Köziratok címmel fontos emberi jogi kérdésekben készült állásfoglalásait. A kötet a sorozatban eddig megjelent írásokat foglalja magában, három nagyobb kérdéskör köré csoportosítva.
A kötet első része a halálbüntetés, a rendőrség és a drog kérdéskörén keresztül a tiltó és büntető államhatalommal foglalkozik. Azt tárgyalja, miért nem lehet helye a halálbüntetésnek egy demokratikus jogállamban, az hogyan szűnt meg Magyarországon, illetve lehetséges-e a visszaállítása. Mivel a TASZ az élethez való emberi jogból kiindulva határozottan tagadja a
- 129/130 -
halálbüntetés létjogosultságát, foglalkozik azzal, hogy az emberi jogok tiszteletben tartása mellett milyen büntetéssel sújthatók a legsúlyosabb bűnök elkövetői. A rendőrségről szóló rész az intézménynek a demokratikus jogállamban betöltött hivatásával, a rend-őri munkával szembeni elvárásokkal, illetve a magyar rendőrség helyzetével foglalkozik. A kötet továbbá igyekszik bemutatni egy viszonylag új keletű drogpolitikai álláspontot, az ártalomcsökkentő drogpolitikát; tagadhatatlan ugyanis, hogy az emberiség több ezer éve használ tudatmódosító szereket, és az állam ehhez való viszonya időszakonként és kultúrkörönként eltérő. Az ártalomcsökkentő drogpolitika célja, hogy a társadalom a drogok negatív hatásaira adjon választ oly módon, hogy azok kidolgozásában valódi közegészségügyi, illetve szociális és emberi jogi szempontok kapják a főszerepet. A kötet foglalkozik az egyes ártalomcsökkentő technikákkal (tűcsere-program, methadon-kezelés, heroinfelírás, biztonságos injekciózó helyek kialakítása, hiteles felvilágosítás), tárgyalja a magyar drogpolitikai helyzetet és javaslatot tesz egy általa helyesnek tartott módszerre.
A kötet második része a kommunikáció és adatvédelem témáját járja körül. A véleménynyilvánítási szabadság az egyén egyik legbecsesebb joga, az egyéni önkifejezés alapja, ennek érvényesülése hiányában nem beszélhetünk demokráciáról. A kötet vizsgálja a gyűlöletbeszéd kérdését, a közszereplők bírálatának jogát, a művészi kifejezés szabadságát és a reklámot mint a szólás egy formáját. Egy demokratikus társadalomban mindenkinek joga van a közérdekű adatok megismerésére és terjesztésére. De mik az információszabadság elvei? Mi történjék a kommunista múlt irataival? Titkosíthatja-e egy kormány a kormányülésen elhangzottakat? Milyen szerepet tölt be az internet az információszabadság érvényesülésében? Másfelől minden személyt megillet a személyes adatai feletti rendelkezés joga. A kötet foglalkozik a külföldi és a magyar adatvédelmi rendelkezésekkel és az adatvédelem különösen érzékeny területeivel (a rendőrségnek a bűncselekmények üldözése, felderítése érdekében történő adatkezelése, nemzetbiztonsági megfigyelés, titkosszolgálati eszközök alkalmazása, egészségügyi adatok kezelése, köztéri felvételek készítése). A kötet harmadik része az Önrendelkezés és egyenlő bánásmód az egészségügyben címet viseli. Elsőként a betegeket megillető jogokat tárgyalja, majd az eutanázia kérdéskörén belül arra keresi a választ, jogunk van-e visszautasítani az életfenntartó kezelést, rendelkezhetünk-e erről előre, joga van-e a betegnek segítséget kérni élete méltó befejezéséhez, milyen az eutanáziát végző orvosok erkölcsi megítélése. Ez a fejezet foglalkozik a fogyatékkal élők jogaival, azzal, hogy az államot milyen feladatok terhelik ezzel kapcsolatosan, illetve hogy a sérült emberek szervezetei milyen szerepet játszanak az egyenlő esélyek megteremtésében. Olvashatunk továbbá az AIDS terjedésének problémái kapcsán arról, hogyan lehet a fertőzés elkerülése érdekében szükséges lépéseket összeegyeztetni az egyéni jogokkal. A kötet utolsóként az abortusz kérdését tárgyalja, melynek lényege a nők rendelkezési joga testük és sorsuk felett és a magzati élet védelmének konfliktusa.
A kötetben szereplő írások éppen azért, mert a szélesebb közönség számára íródtak, közérthető formában szólnak a tárgyalt kérdésekről. A kötet azonban nem csupán felvázolja a problémákat, hanem minden esetben megoldási javaslattal is szolgál, olyan megoldási javaslattal, amely komolyan veszi az egyéni jogokat. ■
Visszaugrás
