Amikor az 1997. október 20-án kelt, s 1999. május 1-jétől hatályos Amszterdami Szerződés 61. cikkének c) pontja a 65. cikkben foglalt keretben, "a szabadság, a biztonság és az igazságosság térségének fokozatos kialakítása" céljából felhatalmazta a Tanácsot a polgári jog területén való igazságügyi együttműködésre vonatkozó intézkedések meghozatalára, még nem tudhattuk bizonyosan, hogy csakhamar - Magyarország esetében értelemszerűen 2004. május 1-jétől - a külföldi elemet tartalmazó családjogi viták elbírálásakor a közösségi bírónak merőben újszerű jogforráshoz kell fordulnia. Az egységes jogi térség kiépítése ugyanis részben éppen e területen indult meg. A Tanács 2000. május 29-én fogadta el, s 2001. március 1-jétől hatályos a házassági ügyekben és a házastársaknak a közös gyermekkel kapcsolatos szülői felelősségre vonatkozó eljárásokban a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló 1347/2000/EK rendelete (Brüsszel - II. rendelet), így egy évvel megelőzte a polgári és kereskedelmi ügyekre irányadó, az 1968. szeptember 27-én kelt Brüsszeli Egyezményt felváltó rokon tárgyú rendeletet (Brüsszel - I. R.) is.1 A Brüsszel - II. R. persze nem fogta át a határon átnyúló családjogi jogviszonyok teljes körét, ekként a házassági vagyonjogot, valamint az apasági és származással összefüggő problémákat, míg a tartási kötelezettségekre a Brüsszel - I. R. irányadó. A Brüsszel - II. R. a házassági ügyekben, továbbá azokhoz szorosan kapcsolódóan a házastársaknak a közös gyermekkel kapcsolatos szülői felelőssége tárgyában egységes joghatósági és elismerési szabályokat dolgozott ki. Ma már tudjuk, a jogszabály kérészéletűnek bizonyult, hiszen 2005. március 1-jétől felváltotta a Tanács 2201/2003/EK rendelete (Brüsszel - II. A. R.). E rendelet elődjéhez képest a házassági bontójogot érintően sok tekintetben hasonló rendelkezéseket tartalmaz, így a Brüsszel - II. R. gyakorlatának ismerete ma is időszerű. Mivel a rendelet mint közösségi jogforrás általános hatályú, minden elemében kötelező és valamennyi tagállamban közvetlenül alkalmazandó, 2 így e jogforrást is 15, majd 2004. május 1-jétől 25 tagállam bíróságának kell (kellett) alkalmaznia. Igaz ugyan, hogy az előzetes döntéshozatal céljából eléterjesztett kérdések megválaszolásával - az Európai Közösség Amszterdami Szerződéssel módosított Alapító Szerződése jól ismert 234. cikkén alapulóan - az EK Bíróság az egységes jogalkalmazást szolgáló ítéletet hozhat, 3 azonban az adott közösségi jogforrást autonóm módon értelmezve a tagállami bíróságok csak az ügyek kisebb részében élnek ezzel a lehetőséggel. Ha figyelemmel vagyunk arra is, hogy a Brüsszel - II. R. olyan fogalmakat is használ, mely a tagállamok nemzetközi magánjoga számára addig sem volt ismeretlen (pl. "szokásos tartózkodási hely"), úgy belátható, nem érdektelen, más tagállamok bíróságai a jogszabály egyes rendelkezéseit miként értelmezték. Amennyiben az EK Bíróság, illetőleg valamely másik állam bíróságainak gyakorlatát nem ismerjük, úgy könnyen előfordulhat, hogy tagállamonként ugyanazon rendelet azonos cikkének értelmezésekor eltérő válaszokat kapunk. Értekezésem az egyik legnagyobb, s alapító tagállam, Franciaország legfelsőbb bírói fórumának, a kizárólag kasszációs jogkörrel bíró Semmitőszéknek (Cour de Cassation) a Brüsszel - II. R. - t érintő praxisából tartalmaz elemzést; mindemellett utal a magyar bírói gyakorlatban felmerült egyes kérdésekre is.
A Semmítőszék egyértelműen kimondta, hogy amennyiben a keresetlevél benyújtása 2001. március 1-je előtt történt, úgy a Brüsszel - II. R. nem alkalmazható (2005. december 6-ai döntés, 02-19291 számú semmisségi panasz). Egy másik ügyben a francia állampolgár házastársak Izlandon éltek, gyermekük Reykjavíkban született. A feleség 2001 júniusában Izlandon, majd a férj 2001. szeptember 5-én Lille-ben terjesztett elő bontókeresetet. A Semmítőszék a fellebbezési bíróság joghatóság hiányát megállapító határozatát megsemmisítette (2005. február 22-ei határozat).
Ez utóbbi ügyben a francia bíróság joghatósága a Brüsszel - II. R. 2. cikk (1) bekezdésének b) pontján, azaz a felek közös állampolgárságán alapult. Ezen az alapon a Semmítőszék több más ügyben is úgy találta, Franciaország bíróságai joghatósággal bírnak. Nem volt jelentősége annak, hogy a felek nem csupán francia, hanem tunéziai állampolgárok is, mindvégig Tunéziában laktak, s az alperes szerint a felperes lakóhelyét, hogy francia bíróság eljárni legyen jogosult, csalárd módon helyezte át Franciaországba (2007. április 25-ei döntés, 06-15381 számú semmisségi panasz). Máskor pedig a bordeaux-i elsőfokú bíróság (la grande instance) nemcsak ezen az alapon, hanem amiatt is eljárhatott a bontóperben, mert előbb keresték meg, mint az elefántcsontparti bíróságot (2006. december 12-ei határozat).
A Brüsszel - II. R. 2. cikk (1) bekezdésének a) pontja a szokásos tartózkodási helyen alapulóan számos joghatósági okot tartalmaz. Mivel e rendelkezések alkalmazása jóval több értelmezési problémát vethet fel, mint amikor valamely tagállam bíróságainak joghatósága ugyanennek a bekezdésnek a b) pontja szerint állapítható meg, célszerű a Semmítőszék gyakorlatának ebben a vonatkozásban nagyobb figyelmet szentelni.
Egyik, 2006. december 12-ei döntésében a Semmítőszék lényegében a Brüsszel - II. R. preambuluma (8) és (12) bekezdéseivel egyezően utalt arra, hogy az érintett fél és a joghatóságot gyakorló tagállam között valóságos kapcsolatnak kell lennie, de nem szükségszerű, hogy a fél egyidejűleg tagállami állampolgár is legyen.4 Az algériai állampolgár felek 1991-ben szülőhazájukban keltek össze, azonban házasságkötésük óta folyamatosan Franciaországban laktak. 2002. április 17-én a feleség Marseille-ben nyújtott be házasság felbontása iránti keresetet, majd ezután Algériában ugyanezt tette férje is. Szemben a fellebbezési bíróság határozatával, a Semmítőszék úgy találta, pusztán azzal, hogy a felek algériai állampolgárok, az ügy elsődlegesen Algériához nem köthető, hiszen a házastársak szokásos tartózkodási helye Franciaországban rögzült.
Különösen figyelemreméltó elemzést tartalmaz a Semmítőszék 2006. április 25-ei döntése (05-16408 számú semmisségi panasz). A brit állampolgár felek 1987. június 12-én kötöttek házasságot; együttélésükből egy gyermek született 1988. május 20-án. A Londonban élő felperes férj 2004. március 17-én nyújtott be keresetet. A megkeresett francia bíróság joghatóságának hiányát állapította meg. A fellebbviteli bíróság határozatát (Aix-en-Provence, 2004. november 18.) a felperes több oldalról támadta. Szerinte a szokásos tartózkodási helyet a célszerűség elvén alapulóan kell értelmezni, azaz a felperesnek joga van abban az államban kérelmét benyújtania, ahol ellenfele folyamatosan tartózkodik. E fogalom nem azonos az Egyesült Királyság és Írország jogrendszerében ismert domicile-lel 5, magában foglalja tartós időtartamra a letelepedés akaratát, s nem kívánja meg, hogy az alperes határozottan ott is maradjon a visszatérés szándéka nélkül. Hivatkozott arra, az alperes 2003 februárjában a letelepedés szándékával érkezett Franciaországba, gondját viselte közös gyermeküknek, akit itt iskoláztak be. Előre tervezetten 2004 szeptemberéig maradt Franciaországban. Közben kereste annak lehetőségét, nyelvtudását miként tökéletesítheti, bankszámlát nyitott Franciaországban, megismertette itteni címét, francia rendszámú gépkocsit szerzett be. E másfél évig tartó letelepedés stabil tartózkodás, így nincs jelentősége annak - állította a férj -, hogy az alperes az előre tervezett idő lejárta után Londonba vissza kívánt térni, ottani kapcsolatait fenntartotta. A fellebbezési bíróságnak a joghatóság hiányát megalapozó érvelése - nevezetesen hogy az alperes megőrizte angliai személyes és fiskális domicile-jét (le domicile personnel et fiscal), a londoni választói névjegyzékben változatlanul szerepelt, több bankszámlája volt a kérdéses időszakban az Egyesült Királyságban, azokat használta is, változatlanul látogatta londoni orvosait és fogorvosait, fodrászát, optikusát, sőt kutyáját is londoni állatorvosok kezelték - a jogorvoslati kérelem szerint irreleváns körülményeken alapul. A felperesi érveléssel szemben a Semmítőszék szerint a "szokásos tartózkodási hely" autonóm európajogi fogalom, azt a helyet jelenti, ahol a tartósság szándékával az érdekeltségek rögzülnek, az érdekek állandó vagy szokásos központja (le centre permanent ou habituel des intérêts). Csupán a család másodlagos lakóhelye volt Franciaországban, ideiglenes jelleggel, azzal a céllal, hogy a felek közös gyermekét segítse a beiskolázás figyelemmel kísérésében. A Semmítőszék számára nem tűnt úgy, hogy az alperes szokásos és állandó érdekeltségeit Franciaországba kívánta volna helyezni, ezért a semmisségi panaszt elutasította.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
