A távközlés szabályozásának egy különleges és még nem teljesen körülhatárolt területe az univerzális szolgáltatás[1] kérdésköre, amely - elméleti-szociális megközelítésével - mintegy kakukkfiókaként jelent meg a telekom szektor gyakorlatorientált joganyagában. Egy olyan jogi kötelezettségről van szó, amely abból az elgondolásból fakad, miszerint vannak olyan távközlési szolgáltatások, melyek a mai, információra épülő társadalmakban a mindennapi élet szerves részét képezik, ezért a társadalom minden tagjának meg kell adni a lehetőséget, hogy az ilyen szolgáltatások elérhetővé váljanak számukra, mind földrajzi, mind anyagi, mind pedig szociális értelemben.
Az univerzális szolgáltatás gyökereit az Amerikai Egyesült Államokban kell keresnünk, a század elején.
1907-ben Theodore Vail - aki később az AT&T elnöke lett - javasolta, hogy az egyes távközlési hálózatokat működtető szolgáltatók tegyék lehetővé egymás rendszereinek az összekapcsolását.[2] Tehát a fogalom eredetileg még más - szűkebb - jelentésben univerzális összekapcsolhatóságot jelentett, ami a mai definícióból már - a technikai fejlődésnek és a szolgáltatási kör kibővülésének köszönhetően - kikerült és a távközlési jog egyik alapkövetelményévé vált. Érdekes, hogy míg ma az egyetemes szolgáltatást a liberalizáció és a piaci távközlés egyik legfontosabb alapnormájának tartjuk, addig történetének kezdetén - és később is hosszú ideig - az integrált, és később a természetes monopóliumok megteremtésének az eszköze volt.
A fejlődés eredményeképp az univerzális szolgáltatás ma már elsősorban csatlakozási lehetőséget, általános elérhetőséget jelent.[3] Ebben a tekintetben nem volt különbség a nyolcvanas évek monopolszolgáltatói és a kilencvenes évek végének kompetitív szektorfelfogásának megítélése között. A dolog érdekessége az, hogy mind a természetes monopóliumok elvének[4] védelmezői, mind pedig a piaci verseny hívei fel tudták használni saját álláspontjuk megvédelmezésére, az előbbi a monopóliumok, az utóbbi pedig a piaci verseny legitimálására. Ez a következő okokra vezethető vissza. A monopóliumok védelmezői az elmúlt évtizedek tapasztalataira hivatkozva nem tartották megvalósíthatónak az univerzális szolgáltatást piaci viszonyok között, mivel az ott szereplő sok szolgáltató egyike sem rendelkezik olyan kapacitással, hogy mindezt eredményesen biztosítani tudja. További gondot jelent, hogy - mivel az univerzális szolgáltatás lényege éppen az, hogy a szolgáltatóknak olyan helyeken is biztosítaniuk kell az ellátottságot, ahol ez nem rentábilis[5] - a versenykörnyezet lehetetlenné tenné a fejlesztést. Ezzel szemben a liberalizáció mellett érvelők az elmúlt évek tapasztalataira hivatkozva megállapították, hogy a folyamat éppen fordított előjelű: a versenyviszonyok közt élő országokban a vonalsűrűség jelentős mértékben növekedett,[6] és a lecsökkent költségeknek, valamint a hatékony finanszírozásnak köszönhetően az univerzális szolgáltatás hatékonyabban működik, mint valaha. További adalék, hogy az univerzális szolgáltatás megvalósítása monopolszolgáltatók esetében főként azokban az országokban járt sikerrel (pl. Ausztrália), melyek a nagy földrajzi távolságok és az alacsony népsűrűség miatt az ország területének jelentős részén "univerzális" jellegű szolgáltatások biztosítását kívánták meg a monopolszolgáltatóiktól.[7] Éppen ezért Európában is főleg a kisebb népsűrűségű északi országokban, Norvégiában, Svédországban sikerült eredményeket elérni ezen a téren.
Jogi oldalról nézve az univerzális szolgáltatás felfogható minden ember egyenlő jogaként bizonyos táv-
- 27/28 -
közlési alapszolgáltatások, mint államilag biztosított közszolgáltatások igénybevételére, amely így a távközlési szektor legfontosabb alapelveként jelenik meg. A csatlakozás joga azonban ma már a sűrűn lakott, fejlett (távközlési és egyéb) infrastruktúrával rendelkező Európai országok számára nem kizárólag a diszkriminációmentes földrajzi elérhetőségre vonatkozik, hanem a szociális helyzetre, az elérhető szolgáltatások körének a meghatározására is. A jóléti államnak a polgárai irányában fennálló kötelezettségeiről van szó, ezek érvényesítésének tehát minden más érdeket megelőzően érvényt kell szerezni. Az állam tulajdonában lévő, monopolhelyzetű közszolgáltatók esetében ez a kérdés megoldott, hiszen az állam közvetlenül tudja átvinni az akaratát, így céljait is minden további erőfeszítés nélkül megvalósíthatja. A gond ott kezdődik, ha az állam - mondjuk egy piacliberalizálás eredményeként - nem rendelkezhet már többé szabadon a szolgáltatók tevékenysége felett. Ilyenkor kell felállítani egy minden piaci szereplő számára kötelező követelményrendszert, amely a fogyasztók általános érdekei szerint ró ki kötelezettségeket az érintett szolgáltatókra és biztosítja az így rájuk aránytalanul nehezedő terheknek a piac más, kevésbé leterhelt szereplői általi átvállalását.
Az univerzális szolgáltatásnak három modelljét különböztethetjük meg:[8]
a) Az amerikai, piac által irányított (univerzális szolgáltatási) modell, amely elsősorban a piac önszabályozó ereje által nem megoldható problémákkal foglalkozik, és a szolgáltatás körének meghatározását a tagállamokra bízza.[9]
b) A francia, állam által irányított (közszolgáltatási) modell, amelyben a főszerep az államé, a közszolgáltatások körének meghatározása, és annak biztosítása is állami feladatként van szabályozva.
c) Az Európai Unió modellje, mely az amerikaihoz hasonlóan piacorientált, és a szolgáltatás körének meghatározását részben szintén a tagállamokra ruházza át, azonban a szolgáltatások körét a franciához hasonlóan szélesebb körben határozza meg.
Hogy tisztán lássunk az univerzális szolgáltatás témakörében, el kell határolnunk olyan más hasonló szerepű fogalmaktól, mint az általános érdekű szolgáltatás, az általános gazdasági érdekű szolgáltatás, a közszolgáltatás, valamint az állam által kikényszerített távközlési feladatok.
Az általános érdekű szolgáltatás[10] definíciója tartalmazza mindazokat a piaci és nem piaci szolgáltatásokat, melyeket a jogalkotó a közérdek számára fontosnak tart, és amelyek speciális közszolgáltatási kötelezettségek tárgyai lehetnek. A különbség az az univerzális szolgáltatáshoz képest, hogy az általános érdekű szolgáltatás bővebb kategória, az élet minden olyan területére kiterjed (pl. energia, szállítós, vízügy stb.), ahol azt a közérdek megkívánja, míg az egyetemes szolgáltatás az általános érdekű szolgáltatások speciális fajtája, és a távközlés, valamint a postai szolgáltatások területén érvényesül. További különbség, hogy az általános érdekű szolgáltatások a közszolgáltatásokkal vagy az univerzális szolgáltatással ellentétben nem jelennek meg közvetlen jogi kötelezettségként, hanem ezek kiindulópontját képezik.
Az általános gazdasági érdekű[11] szolgáltatás a Római Szerződés 90. (2) cikkelyében[12] szerepel. Olyan piaci jellegű szolgáltatásokról van szó, melyek közcélúak, közérdeket szolgálnak (tehát nem partikuláris - személyes vagy csoport - érdekeket), nyereségérdekeltek és állami, tipikusan törvényi szabályozás rendelkezik róla.[13]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
