"Nincs eredményes év családjogi konferencia nélkül", szögezte le dr. Katonáné dr. Pehr Erika (c. egyetemi docens, PTE ÁJK) a Családi Jog folyóirat éves konferenciáját megnyitó beszédében. Való igaz: a Mindennapi családjog főcímet viselő konferencia 2024. június 6-án immár tizenharmadik alkalommal került megrendezésre, a hagyományoknak megfelelően a budapesti Hotel Benczúr Budapest termében, ezúttal Konfliktusok és megoldások alcímmel. A korábbi évekhez képest a program felépítésében történt némi változás: a délelőtt folyamán a hallgatók a korábbi három helyett ezúttal négy előadást követhettek, délután azonban a szokásos módon két kerekasztal-beszélgetésnek lehettek szem- és fültanúi. Az alábbiakban a délelőtti előadások és a délutáni kerekasztal-beszélgetések során elhangzottak kerülnek röviden ismertetésre.
A hazai gyermekvédelem helyzete - ahogy az különböző fórumokon már elhangzott és rendszeresen elhangzik ma is - kétségkívül riasztó. A szakemberek igyekeznek párbeszédet kialakítani a kormányzattal, de erre nincs fogadókészség: úgy tűnik, hogy a kormány semmiféle társadalmi egyeztetést nem hajlandó folytatni a gyermekvédelmi szakmával. Ennek ellenére a Gyermekjogi Civil Koalíció[1] készített egy javaslatot[2] a helyzet jobbítására, amelyből világosan kitűnik, hogy melyek ma a legégetőbb problémák a gyermekvédelem terén. Ebben az előterjesztésben Mit kíván a magyar gyermekvédelem? címszó alatt tizenkét pontban összefoglalta azt is, hogy melyek azok az intézkedések, amelyek szükségesek a gyermekvédelmi törvény rendelkezéseinek tényleges érvényre juttatásához.
A problémák általános jelleggel akként összegezhetők, hogy a gyermekvédelmi törvény[3] betűje nem érvényesül. Továbbra is állandóan jelen van a gyermekszegénység: minden ötödik gyermek méltatlan körülmények között él. Jelentős azon gyermekek száma is, akik tudottan bántalmazó környezetben élnek; mivel azonban a KSH a veszélyeztetettségre vonatkozóan nem folytat adatgyűjtést, ezen a téren ijesztően nagymértékű lehet a látencia. E körben fel kell hívni a figyelmet arra is, hogy a szegénység nem feltétlenül azonos a teljes nincstelenséggel vagy a munkanélküliséggel. Létező - és egyre szélesedő - réteg ugyanis az ún. "dolgozó szegényeké": ma Magyarországon két felsőfokú végzettségű szülő két kiskorú gyermekkel szociális ellátásokra már nem jogosult, de az általuk elért havi jövedelem nem is feltétlenül elegendő a család eltartására. A gyermekvédelemmel foglalkozó szakemberek társadalmi megbecsültségének szintje egyre alacsonyabb; ez megmutatkozik a legújabb családvédelmi törvényjavaslatban is, amely a jelzést elmulasztó gyermekvédelmi szakembert két év börtönnel fenyegeti anélkül, hogy ennek feltételeit körülhatárolná vagy e téren megfelelő felkészítésről gondoskodna. Az efféle fenyegetettség pedig nem javít a már így is túlterhelt és alulfinanszírozott ágazat helyzetén, hanem csak még nagyobb mértékű elvándorláshoz vezet majd. A gyermekintézmények működtetésének módja is számos aggályra ad okot: jelenleg igen alacsony az átláthatóság, mert a vezetés gyakorlatilag senkit nem enged be: sem a monitorokat, de egyes helyeken még a szakdolgozathoz anyagot gyűjtő egyetemi hallgatókat sem. Emellett a gyermekvédelmi gondoskodásba kerülő gyermekek befogadása sem történik megfelelően: elvárják tőlük, hogy mindennemű felkészítés nélkül tudják, hogy az új helyzetben hogyan kell viselkedniük, és a bekerülésük másnapjától fogva ennek megfelelően is viselkedjenek.
A gyermeki jogok és a gyermekvédelem kérdésének szemlátomást nemcsak itthon, hanem nemzetközi szinten is van aktualitása. Az Európai Unió 2021-ben két fontos
- 52/53 -
dokumentumot[4] fogadott el ezen a területen: az EU gyermekjogi stratégiája - amelynek elfogadására valójában azért került sor, mert a korábbi ENSZ egyezmények nem teszik lehetővé a regionális szervezetek általi ratifikálást - egy átfogó keretben egyesíti a gyermekek jogaira vonatkozó összes új és meglévő uniós jogszabályi, szakpolitikai és finanszírozási eszközt; az európai gyermekgarancia program pedig - az előbbi dokumentummal ellentétben - nemcsak stratégia, hanem valós, megvalósítható program, amelynek keretében a tagállamok uniós finanszírozásban is részesülhettek az általuk benyújtott tervek támogatására. (Magyarország sajnos nem használta ki ezt a lehetőséget, mivel a kormány által előterjesztett "terv" semmilyen célkitűzést vagy programot nem tartalmazott, hanem lényegében egy "győzelmi jelentés" volt arról, hogy "a magyar gyermekekkel minden rendben van", így az uniós támogatásra nincs szükség). Az EU "legújabb csodafegyvere" pedig a 2024-ben elfogadott integrált gyermekvédelmi stratégia,[5] amely egy holisztikus szemlélettel és interszektorális együttműködéssel megvalósuló, integrált gyermekvédelmi rendszer kialakítását és megerősítését tűzte ki célul. E dokumentum - többek között - a diszkrimináció elleni küzdelmet, valamint a gyermekek offline és online biztonságát helyezi a fókuszba, ez utóbbi körben - a jelenlegi általánosan elfogadott álláspontnak megfelelően - a tiltás és a korlátozás helyett az edukációra, a veszélyek felismerésére és elkerülésére való képesség kialakítására helyezve a hangsúlyt.
Annak ellenére, hogy a váltott gondoskodás institúciója évekkel ezelőtt törvényi elismerést nyert, e jogintézményt még mindig számos kérdőjel és - következésképp - vita övezi. Már eleve annak terjedelme és tartalma sem teljesen egyértelmű: bár a Ptk. - a nemzetközi gyakorlattal ellentétben, amely lehetségesnek tart más konstrukciókat is - egyértelműen amellett foglal állást, hogy a váltott gondoskodás a szülők közötti 50-50%-os megosztást jelent, nem világos, hogy pontosan mi is a különbség egy jelentősen kibővített kapcsolattartás és a váltott gondoskodás között. (Még ennél is homályosabb a kibővített kapcsolattartásnak a "sima" közös szülői felügyelettel való viszonya, hiszen utóbbinál még a fele-fele megosztás sem érvényesül.) Különösen igaz ez annak fényében, hogy ma már evidenciának tekinthető: a szülőség nemcsak a szórakoztatásból, hanem a gyermekkel kapcsolatos kisebb-nagyobb döntések meghozatalában való részvételből is áll; a "vasárnapi szülőség" mára vitathatatlanul meghaladott koncepcióvá vált.
Kétség esetén sokszor nem igazítanak el a konkrét jogszabályi rendelkezések sem. Bár a jogalkotó egy törvénymódosítással biztosította, hogy a váltott gondoskodást a bíróság ma már ne csak a szülők megállapodása, hanem egyoldalú kérelem alapján is elrendelhesse, mindkét esetben felmerülnek bizonyos problémák. A "megegyezéses" váltott gondoskodás részkérdései nincsenek tisztázva, mert a jogalkotó abból indult ki, hogy a szülők között eleve olyan mértékű az összhang, hogy ez szükségtelen. Az egyoldalú kérelemre elrendelt váltott gondoskodás kapcsán pedig kérdésként merül fel, hogy a kapcsolattartást kell-e vagy egyáltalán lehet-e rendezni; erre a bírói gyakorlat jelenleg azt a választ látszik adni, hogy váltott gondoskodás (vagy általában közös szülői felügyelet) mellett a kapcsolattartásról nem kötelező, de nem is tilos rendelkezni. Bárhogyan történjen is azonban a szülői felügyelet gyakorlásának rendezése, nagyon fontos tudatosítani a felekben, hogy az ezzel kapcsolatos döntéseiket alaposan fontolják meg, mert egy esetleges megváltoztatás technikailag és lélektanilag is rendkívül nehéz lesz.
A felmerülő kérdések megválaszolását nem könnyíti meg az sem, hogy - amint az az előző előadásban is elhangzott - jelenleg a kiskorúakkal kapcsolatos bármiféle kutatás gyakorlatilag lehetetlen. A szakemberek számára jelenleg szinte kizárólag az egymás közti diskurzus, a problémafelvetés és az együttgondolkodás eszköze áll rendelkezésre, ez azonban nem sokra elegendő. Ami a külföldi kutatásokat illeti, azok eredményeit igen körültekintően kell kezelni: figyelni kell, hogy azokat ki, miért és mennyire empirikusan végezte. A kutatásokból sajnos nem derül ki az sem, hogy ha a gyermek kiegyensúlyozottan nevelkedik, az a váltott gondoskodásnak tudható-e be, vagy pedig a szülők végzik annyira kiválóan a dolgukat, hogy gyermekük bármilyen konstrukcióban harmonikusan fejlődne. Mindezzel együtt általánosságban megállapítható, hogy a külföldi kutatások azt mutatják: a váltott gondoskodás továbbra sem tekinthető általánosnak, és kezdenek felszínre kerülni a jogintézmény hiányosságai, illetve hátrányai is. A fentiek mellett a külföldi anyagok (nemcsak a kutatások, hanem bármilyen szakirodalom) felhasználásánál nehézséget jelent az is, hogy az egyes terminus technicusok mögött - még ha a magyar jogban létezik is hasonló kifejezés - tartalmát tekintve nem feltétlenül ugyanaz a jogintézmény áll, így az egyes jogrendszerek ismerete nélkül bármilyen forrást rendkívül nehéz értelmezni. Ilyen nehezen átültethető kifejezés például az angolszász országokban - főleg az Egyesült Államokban és Ausztráliában, ahol a családjog önálló, igen jövedelmező "üzletággá" nőte ki magát - előforduló ún. parallel parenting és az ehhez kapcsolódó ún. parallel parenting plan fogalma, vagyis az, amikor az egymással feloldhatatlan ellentétben álló szülők - egy kifejezetten ennek érdekében kidolgozott terv segítségével - úgy szervezik meg az életüket, hogy a gyermekkel kapcsolatos ügyek intézése során soha ne kelljen egymással találkozniuk, hanem legfeljebb írásban legyenek kénytelenek egymással kommunikálni. Látható tehát, hogy milyen megtévesztő tud lenni egy-egy kifejezés: bár első ránézésre úgy tűnhet, hogy a parallel parenting bizonyára valamilyen, a közös szülői felügyelettel vagy a váltott gondoskodással rokon jogintézmény, nem is állhatnánk távolabb a valóságtól: míg az egyik a szülők közötti messzemenő harmóniát feltételez, a másik kiváltó oka épp a szülők közti helyrehozhatatlan diszharmóniában rejlik.
- 53/54 -
A büntetőjogi családvédelem szempontjából a Btk. "a mellékhatások gyűjteményeként fogható fel". E körben is elsősorban három területen jelentkeznek problémák: a büntethetőségi életkorral, a kortárserőszak súlyosabb büntetésével, valamint a szexuális erőszakkal és a gyermekpornográfiával kapcsolatos szabályozás terén.
A büntethetőségi életkor nem kifejezetten büntetőjogi, hanem - pszichológiai, pedagógiai, gyermekvédelmi vetülettel is rendelkező - komplex jogrendszeri kérdés; erre pedig a hatályos szabályozás nincs figyelemmel. (Kétségtelen tény, hogy léteznek olyan országok, amelyek a hatályos magyar szabályozásnál még alacsonyabb életkornál húzzák meg a büntethetőség határát; ezekben az országokban azonban a büntetőjogi bíráskodás rendszere teljesen más: pl. nem csak látszólag érvényesül az az elv, hogy a fiatalkorúak ügyeivel speciálisan képzett bírónak kell foglalkoznia.) A büntethetőségi életkor kapcsán kell szólni a belátási képesség fogalmával kapcsolatos értelmezési problémákról is. Kérdésként merül fel ugyanis, hogy fiatalkorú elkövető esetén a belátási képességnek van-e akarati eleme. Az Alkotmánybíróság 25/2022. (X. 26.) számú határozatában akként foglalt állást, hogy igen, mivel ez a Btk. szerinti fogalomba beleérthető. Ez azonban téves értelmezés: az akarati képesség csak a beszámítási képességnek fogalmi eleme, a belátási képességnek azonban nem.
A Btk. az egyes bűncselekmények esetében minősítő körülményként értékeli, ha az adott bűncselekményt bizonyos életkor alatti sértett sérelmére követték el. Ez nem azt jelenti, hogy a jogalkotó szerint a gyermekélet értékesebb lenne a felnőttek életénél: a fokozott védelmet a gyermekek magasabb fokú kiszolgáltatottsága indokolja. Ez azonban a szabályozásban sajnos nem domborodik ki: ez úgy lenne megvalósítható, ha kizárólag a felnőtt általi elkövetés számítana bűncselekménynek; ehhez képest a hatályos szabályozás alapján - tettesi kvalifikáció hiányában - fiatalkorú általi elkövetés esetén is bűncselekmény valósul meg, amely olykor ráadásul súlyosabban is minősül, ami teljességgel elfogadhatatlan.
A szabályozásnak ez a fordított hozzáállása a szexuális bűncselekmények esetében egyenesen szankciós anomáliát eredményez: a hatályos szabályozás szerint a 18 év alatti sértett sérelmére történő elkövetés esetén a foglalkozástól eltiltás alkalmazása kötelező, míg az fiatalkorú tettes esetén különös méltánylást érdemlő esetben mellőzhető. Ehhez képest fordítva kellene szabályozni a foglalkozástól eltiltás kiszabását: azt felnőttkorú elkövető esetében mellőzhetővé, míg fiatalkorú elkövető esetében különösen indokolt esetben alkalmazhatóvá kellene tenni. A legújabb törvénymódosítás, amely a kiskorú sérelmére elkövetett szexuális bűncselekmény elkövetőjét - ideértve a fiatalkorúakat is - kizárja az egyéni kegyelem lehetőségéből, szintén rossz úton jár, amikor csak a sértett életkorát veszi figyelembe, de az elkövetőét nem. A kiskorú sérelmére elkövetett szexuális bűncselekmények esetében a kortolerancia kérdését sem kezeli megfelelően: míg szexuális erőszak esetén egyáltalán nem, szexuális visszaélés esetén túl tág kortoleranciát biztosít. (A Btk.-nak a terhelt és a sértett tekintetében is fix életkorokkal operáló merev kortolerancia-rendszere helyett egyébként is inkább a nyugat-európai országokban jellemző, az elkövető és a sértett közötti életkornak jelentőséget tulajdonító rugalmas kortoleranciát kellene alkalmazni.)
Ami a gyermekpornográfiát illeti, fontos hangsúlyozni, hogy - dekriminalizáció folytán - ma már a gyermek által a saját magáról készített képekkel kapcsolatban megvalósított egyik elkövetési magatartás sem minősül bűncselekménynek, ugyanakkor közös képek készítése esetén a másik résztvevő vonatkozásában továbbra is bűncselekmény valósul meg. Bár az ilyen magatartásoknak nem a gyermekpornográfia, hanem inkább a képmással való visszaélés körébe kellene tartozniuk, amelyet nem a büntetőjog eszközével kell megoldani, mégis érdemes a fentiekkel tisztában lenni, már csak azért is, mert a statisztikai adatok szerint az ilyen jellegű cselekmények elkövetői között ma a gyermek- és fiatalkorú elkövetők a felnőtteknél lényegesen magasabb számban képviseltetik magukat. A gyermekpornográfiával kapcsolatos eljárások nagy része egyébként a gyermekvédelmi jelzőrendszer tagjainak - jellemzően egyszerre több elkövető ellen tett - feljelentése alapján indul; a büntetőjogi felelősség megállapítására azonban csak kevés esetben (kb. az ügyek 10%-ában) kerül sor, ezért a jelzési kötelezettség elmulasztásának szankcionálása teljesen indokolatlan és értelmetlen, de ráadásul nem is a gyermekek védelmét szolgálja, mivel kétségkívül ahhoz fog vezetni, hogy bagatell ügyek miatt történik majd teljesen alaptalan, és emiatt előre láthatóan amúgy is eredménytelen feljelentés.
Mindezekből jól látható, hogy a jelenlegi büntetőjogi szabályozás egyáltalán nem szolgálja a családvédelem célját: ehhez a teljes büntetőjogi rendszer lebontására és az alapoktól való újraépítésére lenne szükség.
A szülőtartás kapcsán mindenekelőtt a nyugdíjrendszerről, a demográfiai változásokról és általában az időskori anyagi kilátásokról kell szót ejteni, hiszen ezek állnak a vonatkozó jogi szabályozás hátterében.
A XX. század második felében a magyar állam egyre nagyobb szerepet vállalt az időskori ellátásban: az 50-es évektől a 70-es évekig gyakorlatilag a társadalom egészét bevonta az állami nyugdíjrendszerbe. A 90-es évektől ez a tendencia megfordult, és azóta az állam igyekszik mindenkit egyre inkább az öngondoskodás felé terelni. Ezt tükrözi a jelenlegi nyugdíjrendszer is, amely - a korábbi hárompilléres rendszerrel szemben - már csak két pilléren: az állami nyugdíjon és az önkéntesen választható intézményeken (önkéntes magánnyugdíjpénztár, nyugdíj-előtakarékossági számla, élet-, illetve nyugdíjbiztosítás) nyugszik. Az öregségi nyugdíjkorhatár folyamatosan emelkedik; jelenleg 65 év, amelynek emelése jelenleg nincs napirenden, de hosszú távon elkerülhetetlen. A kezdő öregségi nyugdíj összege az aktív kori keresettől és a megszerzett szolgálati idő hosszától függ; az öregségi nyugdíjminimum összege - tizenkét éve változatlanul - 28 500
- 54/55 -
forint, amely ma már nyilvánvalóan az alapvető létfenntartásra sem elegendő. De általánosságban is igaz az, hogy - bár az életszínvonallal kapcsolatos pontos adatok nem ismertek, mivel azt a KSH nem méri - a nyugdíj reálértéke nagyon eltávolodik a keresetek reálértékétől.
Az öregkori biztonság érdekében végzett öngondoskodás egyik legfontosabb elemeként klasszikusan a gyermekvállalást tartják számon. Ma már azonban a gyermekvállalás nem feltétlenül szükséges az időskori megélhetéshez, sőt, a gyermektelenek anyagilag akár jobban is járhatnak a gyermekeseknél. A születések száma mindenesetre egyre csökken, éspedig a várható élettartam folyamatos növekedésével egyidejűleg; ez pedig összességében egy elöregedő társadalomhoz vezet, ami egyrészt egyre súlyosabb terhet ró az egyszerre idős szülőkről és kikorú gyermekekről is gondoskodó felnőttek alkotta szendvicsgenerációra, másrészt megnehezíti a fiatalok életkezdését is.
Az államnak az időskori megélhetés biztosításából való kihátrálása az alapjogi szabályozásban is tetten érhető: míg az 1949-es Alkotmány a szociális biztonságot és az időskori megélhetést jogként kezelte, addig a 2012-ben hatályba lépett Alaptörvény ezeket már csak célkitűzésként említi, ugyanakkor kifejezetten rendelkezik a nagykorú gyermeknek a rászoruló szülőjével szembeni tartási kötelezettségéről. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a szülőtartásra való jogosultság közvetlenül az Alaptörvényből fakadó alanyi jog lenne: a Kúria a BH 2017.18. számú eseti döntésében kimondta, hogy az egyes konkrét esetekben a Ptk. rokontartásra vonatkozó szabályai alapján kell megállapítani a szülőtartásra való jogosultság feltételeinek fennállását.
Szülőtartás iránti pert pedig - a tapasztalatok szerint - általában nem az indít, aki a tartásra önhibáján kívül valóban rászorul. A jellemző inkább az, hogy a perindításra ott kerül sor, ahol a családtagok között már teljesen elmérgesedett a viszony. Ezért a címbeli kérdésre azt a választ adhatjuk, hogy a kötelező szülőtartás - a nyugdíjhelyzet fényében - a jogosulti oldal számára lehet áldás, de a szülő-gyermek kapcsolat szempontjából mindenképpen átok.
Az első kerekasztal-beszélgetés során a résztvevők (valamennyien bírók, illetve ügyvédek), azt a kérdést járták körbe, hogy a Ptk. és a Pp. hatálybalépését követően a házassági, illetve élettársi vagyonjogi perekben az eltitkolt, illetve "kimentett" vagyonnal kapcsolatos bizonyítás terén milyen változások tapasztalhatók: a bírói gyakorlatot jogszabályi szintre emelő új törvény milyen problémákat oldott meg, ugyanakkor - elsősorban a technika fejlődésének, az újabb és újabb bankolási módok megjelenésének következtében - milyen új nehézségek merülnek fel.
A Ptk. IV. Könyve ugyanis drasztikus változást hozott az eltűnt vagyon védelmében: ma már maga a törvény biztosítja a fellépés, az oltalom igénylésének lehetőségét arra az esetre, ha valamelyik fél elkezdi saját célra kimenteni a vagyont. E szabályokat pedig a bírói gyakorlat is erősíti: a Kúria Pfv.II.374/2020/7. számú ítéletében meghatározta, hogy mit jelent a családjogi kártérítés, és mikor kell a Ptk. általános kárfelelősségi szabályát alkalmazni, továbbá kimondta, hogy a kártérítés iránti kereset önállóan is, és nem csak a vagyonmegosztás iránti keresettel együtt terjeszthető elő; a Pfv.II.21.231/2020/10. számú ítéletében pedig a családjogi kártérítési felelősség alóli kimentés egyes kérdéseivel foglalkozott.
A jogszabályi változások folytán kétségtelenül csökkent azon vagyonjogi perek száma, amelyekben valamelyik fél a vagyon másik fél általi kimentésére hivatkozik, és ma már nem is nagyon van olyan kimentési mód, amelyet ne lehetne felgöngyölíteni. (E körben a vagyon offshore cégekbe való apportálása, Revolut-számlára történő befizetése vagy kriptovalutára való átváltása jelenthet az igazságszolgáltatás számára problémát, de szerencsére a nagy offshore-paradicsomok mára megszűntek, a másik két kimentési mód alkalmazása pedig egyelőre a fehér holló ritkaságával vetekszik.) A bizonyítékok eltüntetése is legfeljebb csak az eljárás nehézségét és hosszát befolyásolja negatívan, de a kötelezettség alól a fél végül úgysem mentesül. A fedezetelvonásra vonatkozó bírói gyakorlat törvényszöveggé emelése folytán pedig a fedezetelvonó jelleget már különösebben bizonyítani sem kell.
Ezzel együtt kétségtelen, hogy amennyiben valóban van eltűnt vagyon, annak felderítése általában hosszú, komoly bizonyítást igényel. Éspedig a pert szükségszerűen ezzel kell kezdeni, hiszen mindaddig, amíg a kimentett vagyon elő nem kerül, nem lehet határozott kérelmet előterjeszteni és nem állapítható meg a pontos pertárgyérték sem. Annak érdekében ugyanis, hogy a keresetlevél befogadható legyen, a felperes kénytelen teljesen vagy részben fiktív vagyonleltárt felállítani és a pertárgyértéket jó esetben becsléssel, rossz esetben hasraütés szerűen meghatározni. Ennek pedig általában az a következménye, hogy maximális illetéket kell megfizetnie, ezért a legtöbb esetben a felperes valamilyen költségkedvezményt is kér.) Ezekben az esetekben valamelyik fél szinte biztosan hivatkozik az állítási vagy a bizonyítási szükséghelyzet fennállására; ennek kapcsán azonban hangsúlyozni kell, hogy vagyonjogi perben a bíróság nem folytathat hivatalbóli bizonyítást, hanem a fél feladata valószínűsíteni, hogy van eltitkolt vagyon, és a jogi képviselő mindent megtett annak felderítése érdekében.
Abban a kérdésben azonban, hogy ennek a perindítás előtti előzetes informálódásnak mennyiben van értelme, a bírói és az ügyvédi kar ellentétes állásponton van: az ügyvédek szerint teljesen felesleges, mivel a tapasztalat az, hogy a bankok semmilyen információt nem adnak ki a jogi képviselőnek, és mivel a cél az igazság kiderítése, a bíróságnak igenis segítenie kell az eltitkolt vagyon felderítését, míg a bírák szerint az előzetes tudakozódás a jogi képviselőtől akkor is elvárható, ha utóbb nem vezet eredményre, és e körben - mivel ez nem esik banktitok alá - legalább annyit ki kell tudnia deríteni, hogy a másik félnek van-e az adott banknál bankszámlája.
Nem vitás ugyanakkor, hogy a felek részéről is nagyobb tudatosságra lenne szükség a vagyoni ügyeik intézése
- 55/56 -
terén, hiszen mégiscsak tarthatatlan az, hogy az egyik félnek egyáltalán ne legyen rálátása a közös pénzügyekre. Az új idők pedig új megoldásokat követelnek: a "gőzöléses módszerrel" történő bankszámlakivonat-felbontás művészetének elsajátítása helyett mára a másik fél számítógépes belépési adatainak ismerete vált elengedhetetlen követelménnyé.
A második kerekasztal-beszélgetés egy keveset tárgyalt, ám annál húsbavágóbb kérdéseket felvető témakörrel: a gyermeket érintő végrehajtási ügyekkel volt kapcsolatos A gyermek ugyanis nem vagyontárgy, hanem az eljárás érintettje, ezért - különösen, ha a végrehajtás az átadására irányul - védelme érdekében speciális rendelkezésekre van szükség.
Ami általában a gyermek átadására - mint meghatározott cselekmény végrehajtására - irányuló eljárásokat illeti, a Vht. vonatkozó szabályai elég részletesek (bár a váltott gondoskodás esetére nem kínálnak megoldást), egyértelműek és a fokozatosság elvén alapulnak. Ugyanakkor ezek az eljárások köztudottan igen kritikusak, ezért azok során feltétlenül törekedni kell a gyermek kíméletére, vagyis arra, hogy lehetőség szerint minél kevésbé traumatizálódjon; ezt elsősorban ez eljárás előkészítése során lehet biztosítani. E körben nagyon fontos az átadás helyének kiválasztása: jó gyakorlat, ha az átadás nem a gyermek gondozási helyén, hanem például a nevelési/oktatási intézményben történik. Célszerű továbbá az átadáshoz civilruhás, ifjúságvédelmi rendőr jelenlétét kérni. A végrehajtó gyakran vonja be a gyámhatóságot is, különösen azokban az ügyekben, amelyeknek van gyámhatósági előzménye. Ilyenkor a gyámhatóság igyekszik a felekben tudatosítani, hogy ha valóban szeretik a gyermeket, nem teszik ki egy végrehajtási eljárásnak, ha pedig mégis végrehajtásra kerül sor, a gyámhatóság közvetítő szerepet tölt be az eljárás szereplői között. Ugyanakkor rendkívül fontos hangsúlyozni, hogy a gyermekkel szemben mind a végrehajtó, mind a gyámhatóság, mind a rendőrség csak és kizárólag a verbális meggyőzés eszközét alkalmazhatja: a gyermekhez a feleken kívül senki nem nyúlhat hozzá; vele fizikai kontaktus - sajnos - még a megnyugtatása érdekében sem teremthető. Fel kell hívni a figyelmet arra is, hogy a végrehajtást kérő jogi képviselőjének a gyermek csak akkor adható ki, ha a végrehajtható határozat így rendelkezik, és az ügyvéd rendelkezik a gyámhatóság által jóváhagyott meghatalmazással. Kérdésként merül fel, hogy a végrehajtási eljárás mikor tekinthető befejezettnek, különösen akkor, ha a gyermek átadása megtörténik ugyan, de például a gyermek okiratainak, ingóságainak maradéktalan átadására már nem kerül sor. A végrehajtói gyakorlat ezt úgy oldja meg, hogy az első helyszíni eljárás során elsősorban a gyermek átadására koncentrál, és a kimaradt okiratok, ingóságok átadását egy második helyszíni eljárás keretében biztosítja.
A fentiekhez képest a kapcsolattartás végrehajtása további problémákat is felvet. Már eleve a végrehajtandó határozat tartalma és megszövegezése sem egyszerű: bár itt is igaz az az általános elv, hogy a közérthetőség és a végrehajthatóság érdekében a minél részletesebb szabályozásra kell törekedni, fogalmilag kizárt előre rendezni minden egyes esetlegesen felmerülhető helyzetet: mindig előfordulhat olyan eset, amelyet a határozat egyáltalán nem vagy nem kellő pontossággal szabályoz, ami gondot okoz majd a végrehajtás során. A végrehajtható határozat hibái, hiányosságai ugyanis a végrehajtási eljárásban pótolhatók, illetve nem javíthatók ki, hanem a határozat végrehajthatatlan lesz. E körben is kiemelt figyelmet kell fordítani az átadás-átvétel szabályainak kialakítására: a cél az, hogy a gyermek mozgatása minden szereplő számára - mind anyagi, mind logisztikai szempontból - minél kisebb terhet jelentsen. A nagyszülői kapcsolattartás rendezése során elsősorban az jelent nehézséget, hogy a szülői felügyelet, illetve a szülővel való kapcsolattartás rendezése iránti per ekkor még rendszerint folyamatban van; ezt a gyámhatóság úgy igyekszik megoldani, hogy egyrészt konzultál a bíróval, másrészt úgy szabályozza a nagyszülői kapcsolattartást, hogy a bíróságnak minél nagyobb mozgásteret hagyjon a szülői kapcsolattartás rendezésére. A kapcsolattartás ideiglenes intézkedéssel történő rendezése esetén pedig kifejezetten aggályos helyzetek is előállhatnak: ha a gondozó szülő az ideiglenes intézkedésben foglaltaknak nem tesz eleget, vele szemben - az előzetes végrehajthatóságra tekintettel - akár többször is végrehajtási eljárás indítható, és pénzbírság szabható ki, még akkor is, ha a különélő szülőt gyermek sérelmére elkövetett bűncselekménnyel vádolja, és ezért nem akarja biztosítani számára a kapcsolattartást. Ez pedig különösen akkor rendkívül sérelmes, ha a fellebbezés folytán utóbb bebizonyosodik, hogy a különélő szülő valóban elkövette a terhére rótt abúzust.
A gyermektartásdíjra vonatkozó határozatok végrehajtása jelenti talán a legkevesebb gondot. Kissé nehezíti a helyzetet, hogy a felek a korábbi jogi képviselőjükkel ekkorra már megszakítják a kapcsolatot, és a végrehajtási eljárásban már személyesen járnak el, ami lassítja a procedúrát. Pozitívum ugyanakkor, hogy az állam általi előlegezés lehetősége - jogszabályváltozás folytán - sokkal szélesebb körben elérhető vált, hiszen az eddiginél magasabb összeg előlegezhető, és az eljárási szabályok is jelentősen leegyszerűsödtek: bár a formanyomtatvány-kényszer megmaradt, a végrehajtás sikertelenségét már nem kell igazolni, csak a végrehajtási eljárás megindítását, az oktatási intézmény látogatását is csak a tizenhatodik életév betöltésétől kell igazolni, és az indexálás szabályai is egyszerűbbé váltak.
A konferenciát lezáró beszédében Gyengéné dr. Nagy Márta (egyetemi docens, SZTE ÁJK) emlékeztetett: az idei konferencia alcímét a szerkesztőbizottság abban a reményben adta, hogy a program keretében fel tudnak villantani néhány olyan problémát, amelyeknek legalább egy részére - a szakemberek közötti együttgondolkodás útján - talán megoldást is tudnak kínálni. E két hipotézisből azonban csak az első valósult meg maradéktalanul: konfliktusok mindenképpen vannak, de sajnos nem feltétlenül oldhatók meg a jog eszközével. ■
JEGYZETEK
[1] A Gyermekjogi Civil Koalíció "Magyarország legnagyobb gyermekjogi civil hálózata"; egy olyan szakmai fórum, amelynek "célja a párbeszéd és az aktív együttműködés előmozdítása a gyermekek védelmével és a gyermekjogok érvényesítésével foglalkozó civil szervezetek és szakértők között, valamint a gyermekjogokkal kapcsolatos egységes fogalomrendszer kidolgozása, továbbá az ENSZ Gyermekjogi Bizottsága által, Magyarország számára megfogalmazott ajánlások végrehajtásának és az ENSZ emberi jogi bizottságai számára küldendő következő jelentések előkészületeinek elősegítése. A koalícióhoz olyan, a gyermekek védelmével és a gyermekjogok érvényesítésével foglalkozó civil szervezetek és szakemberek csatlakoztak, akik az ENSZ Gyermekjogi egyezményének rendelkezéseivel teljes összhangban végzik tevékenységüket, és aktív szerepet vállaltak a szakmai együttműködésben." (Forrás: https://gyermekjogicivilkoalicio.hu).
[2] Online elérhető: https://unicef.hu/wp-content/uploads/2024/03/javaslatok-gyermekvedelem-2024.-vegleges-02.29.docx-2.pdf.
[3] A gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról szóló 1997. évi XXXI. törvény.
[4] A kapcsolódó dokumentumok magyar nyelven online elérhetők: https://eur-lex.europa.eu/HU/legal-content/summary/eu-strategy-on-the-rights-of-the-child-and-the-european-child-guarantee.html.
[5] Az Európai Bizottság ajánlása a gyermek mindenek felett álló érdekét szolgáló integrált gyermekvédelmi rendszerek kialakításáról és megerősítéséről.
[6] Az előadó tanulmányát a témában lásd e számunkban A kötelező szülőtartási jog háttere és gyakorlati kérdései címmel (a szerk.).
Lábjegyzetek:
[1] A szerző bírósági titkár, Kúria.
Visszaugrás
