Az elmúlt másfél évtizedben magam is tapasztaltam a jogszabályi környezet változásának felgyorsulását, az egyes jogintézményekre vonatkozó szabályozás terjedelmének növekedését, az ügyfelek felénk támasztott elvárásainak minőségi átalakulását, továbbá az információs és kommunikációs technológia fejlődési ütemének exponenciális gyorsulását. Ezen változások a közjegyzői hivatásrendet - a többi jogászi hivatásrenddel egyetemben - számos megoldandó feladat elé állították, és állítják ma is. Korábban kevésbé használt képességek és készségek használata, fejlesztése szükséges a megváltozott körülményekhez való alkalmazkodáshoz. Szakmai életünk nap, mint nap zajló sűrűjében érdemes megállni egy pillanatra, és visszatekinteni hivatásrendünk fejlődésének néhol igen küzdelmes állomásaira annak érdekében, hogy ne veszítsük szem elől hivatásunk lényegét, amely nem más, mint a felek megvesztegethetetlen szolgálata.[1]
Dr. Grubiczy László Székesfehérvárra kinevezett királyi közjegyző, a Budapesti Királyi Közjegyzői Kamara alapító tagja így fogalmazott: "A közjegyzői intézmény életbeléptetése hazánkban küszöbön állván, lehetetlen, hogy az, aki hosszabb tanulmányozás és gyakorlat folytán azt közelebbről megismerte, megkedvelte és üdvös voltától át van hatva, ne érezné magát ösztönözve arra, hogy ezen intézménynek hazánkban meghonosítására és megszilárdítására tehetsége szerint közreműködjék."[2]
Tanulmányomban - annak terjedelmi korlátai miatt - nem törekszem a magyar közjegyzőség kialakulásának teljes részletességgel való ismertetésére, helyette egy sematikus áttekintést kívánok nyújtani a közjegyzői hivatásrend kialakulásának főbb állomásairól 1949-ig bezárólag.
A korai feudalizmus idején közhitelű személyként a poroszló vagy pristaldus működött. A poroszló egyrészt a bíró kiküldöttjeként, másrészt magánosok jogügyleteinél járt el, mint hites tanúbizonyság. [3]
A XIII. század első felében alapvető változások kezdődtek a közhitelességi szervezet terén. E változások kiindulópontja a II. Aranybullának az a rendelkezése volt, amely szerint: " a) És mivel az országban sokan szenvednek sérelmet a hamis poroszlók miatt, ezek idézései vagy tanúbizonyságai ne legyenek érvényesek, csak a megyés püspök vagy a káptalan tanúbizonysága által (támogatva);,.[4]
A XIII. század első felében, a II. Aranybulla rendelkezéseinek megfelelően a közjegyzőség előzményeként egy speciális intézmény alakult ki: a hiteleshely (locus credibilis authenticus). A hiteleshely olyan egyházi testület volt, amely közhitelű oklevél kiállításának jogával rendelkezett. Hiteleshely volt a káptalan (székes vagy társas) és a konvent.[5] Káptalannak nevezték a világi papoknak bizonyos egyházi szabályok szerint együttélő szervezetét, konventnek pedig a kiváltságolt szerzetesházat, amely rendszerint ki volt véve a püspök joghatósága alól.[6]
A hiteleshely a XIII. századtól többek között az idézéssel kapcsolatos teendőket látta el, a következőképpen: a panaszló fél a királytól, illetve a nagybírótól perbehívó parancsot eszközölt, amely a hiteleshelynek szólt azzal, hogy emberét a királyi vagy a nádori emberrel
- 510/511 -
együtt küldje ki, és azok megfelelő határnap tűzésével idézzék meg a panaszlottakat. A kiküldöttek az idézésről bevallást tettek, amelyről a hiteleshely jelentőlevelet állított ki.
A hiteleshelyeknek kiemelkedő szerep jutott a bizonyításban is. Hiteleshelyi és bírói emberek végezték a bíróságon kívüli percselekményeket, ők szolgáltak azok tanúbizonyságául. Így a XIII. századtól a fél a tanúit a hiteleshely elé vitte. Ezidőtájt a tanúbizonyítás minden esetben pusztán alaki, a fél melletti tanúságtétel, tanúbizonyság volt. Később a tudományvétel (azaz az eskü) alapjául szolgáló anyagi tanúbizonyítás során is jutott szerep a hiteleshelyeknek, ugyanis a tudakozást - a királyi emberek mellett - a hiteleshelyek emberei végezték. A kiküldöttek a tanúkat titkon vagy nyíltan is kihallgatták, amelynek eredményéről azután a hiteleshely előtt tettek bevallást. A hiteleshely erről egy, a bírónak címzett jelentést készített.
Oklevéllel bizonyítani szinte minden perben lehetett; a perben teljes bizonyító erővel azonban csak a hiteles pecséttel ellátott eredeti vagy átírt oklevél bírt. Kezdetben csak a királyi pecséttel ellátott oklevél számított közhitelesnek, később, a XIII. század második felében azonban már hiteleshelyek is hiteles pecsétet nyertek. Hiteles átiratokat a hiteleshely regestrumai adhattak ki.
Az elbirtoklás jogintézményével összefüggésben a birtoklást megszakítottnak kellett tekinteni, ha a tulajdonos a hiteleshely előtt tiltakozott a birtokos jogtalan birtoklása ellen és ezt írásba foglaltatta.
A beiktatás vagy bevezetés adott jogot az adományosnak a birtoklás megkezdéséhez. A bevezetést a királyi és a hiteleshelyi ember bevezető parancsra foganatosította. A bevezető parancs mindig a birtok szerint illetékes hiteleshelynek szólt, és annak tette kötelességévé a bevezetők kirendelését. A bevezetést a szó szoros értelmében a királyi ember végezte. A káptalanok és konventek kiküldöttjei bevezetésnél a hites tanúbizonyságot szolgáltatták.
A bevallás az okirat kiállító szerv előtt személyesen vagy képviselőik útján megjelent feleknek a szerződés tartalmáról élő szóval, ünnepélyesen tett nyilatkozata, írásba foglaltatás és hiteles pecséttel történő megerősíttetés végett. Az írásba foglalás a bevallók kérelmére történt. A jogszerző fél mindig, a másik szerződő fél pedig általában hiteles pecséttel ellátott oklevelet kapott a bevallásról. Az oklevelek egy példányát a hiteleshely őrizte, vagy a bevallást jegyzékbe, illetve jegyzőkönyvbe írta.
Hazánkban a (köz)jegyzőség története a mohácsi vészig párhuzamos volt a közép-európai fejlődéssel. Árpád-kori okmányaink a külföldről vett szokáshoz híven záradékukban szintén megemlékeznek az okiratszerkesztő jegyzőről. Így már a tihanyi apátság alapítólevele 1055-ből említi egy főpap nevét, mint az okirat szerkesztőjét, s ebben a minőségében, mint a királyi jegyző helyettesét. A jegyzők hazánkban is főpapok voltak, a püspökök és főurak íródeákjai. A király jegyzője a királyi kancellária hivatalnoka volt. A jegyzőség hazánkban külföldről átvett intézményként honosult meg, melyet főképp az egyház terjesztett, mégpedig a javára történt végrendelkezések és adományok biztosítása érdekében.[10]
Külföldről jött pápai (apostoli) és császári jegyzőknek Magyarországon a XIII. század eleje óta találjuk nyomát egyházi perekben; a következő évszázadban pedig ilyen közjegyzők tanúsították okiratilag Károly Róbert megválasztását, amelyre 1308. november 27. napján került sor. Ennek során két nápolyi közjegyző működött közre, hogy tanúsítsák a választás szabályos lefolyását, e napot tartjuk a magyar közjegyzőség születésnapjának.[11]
A XIV. századtól kezdődően már magyar közjegyzőkkel is találkozunk, akiket az esztergomi érsek vagy valamelyik püspök, illetve nagyprépost nevezett ki, a pápa vagy a császár (Zsigmond) felhatalmazása alapján.[12] Ez idő tájt a Nagy Lajos által szervezett Pécsi Egyetemen már oktatták az "Ars Notarialis-t".
- 511/512 -
A jegyzők hatáskörébe tartozott az okiratszerkesztésen túl másolatok hitelesítése, iktatások, határjárások, és más végrehajtási cselekmények, peres eljárásban pedig a bíró, illetve a felek perbeli ténykedéseinek tanúsítása. Az egyházi perekben részvételük kötelező volt.[13]
Hazánkban azonban a jegyzői intézmény a feudalizmus idején - főként az egyházi hiteleshelyek ismertetett szerepének kialakulása miatt - nem válhatott jelentőssé. A mohácsi vész után pedig a jegyzőknek még az egyházi törvénykezésben is nyoma veszett.
Koruhely Péter felosztását elfogadva és azt felhasználva a modern közjegyzőség történetét öt korszakra oszthatjuk fel: 1.) 1875-1920. a kezdetek és a kialakulás, 2.) 1920-1944. a fejlett közjegyzőség kora, 3.) 1944-1949. a közjegyzőség térvesztése, 4.) 1949-1991. az állami közjegyzőség időszaka, 5.) 1992-től napjainkig, az újra kialakuló latin típusú közjegyzőség kora.[14]
A polgári közjegyzőség hazánkban a XIX. század derekán, az 1858. évben jelent meg. Ekkor léptették életbe császári nyílt paranccsal Magyarországon és Erdélyben az osztrák jegyzői rendtartást. Az osztrák modell átvette ugyan a közhitet a franciától, azonban közvetlen végrehajthatóság nélkül. Ezt kívánták pótolni a meghagyási eljárás biztosításával. A meghagyási eljárásban azonban széles körben lehetővé tették a kifogást és az ellenbizonyítást, ezzel teljesen értéktelenné téve a közhitet. Ez, a magyar jogrendtől idegen jegyzői intézmény azonban nem volt hosszú életű, az Országbírói Értekezlet 1861. február 15-én hozott határozatával hatályon kívül helyezte. Alternatív megoldás hiányában a hiteleshelyek működtek tovább.
A visszaállított hiteleshelyek azonban nem lehettek alkalmasak arra, hogy az egységesített és polgárosított jogszolgáltatás keretében a hites bizonyság iránti társadalmi szükségletet kielégítsék. Elégtelen számuk és szervezeti hiányaik miatt a törvényhozás és a joggyakorlat már régóta egész sor állami és önkormányzati hatóságnak, hatósági és magánszemélynek[15] jogosítványokat adott hites bizonyításokra. Ezen a téren tehát a legnagyobb rendszertelenség uralkodott. Mindemellett szükségessé vált az is, hogy a peren kívüli jogszolgáltatást a maga egészében is törvényhozásilag szervezzék meg. Ezt a szervezést nem lehetett a hiteles helyekre építeni.[16]
Így született meg a valóban "modern" közjegyzőséget bevezető törvény, az 1874. évi XXXV. törvénycikk (a továbbiakban Rts.), amely az alábbiak szerint rendelkezett a hiteleshelyek további sorsáról: "A hiteles helyek a gondviselésök alatt levő okiratokról hiteles kiadmányt jövőben is adhatnak, azonban ujabb hiteles okiratok kiállitására és őrizetére többé fel nem jogositvák." 214. §.
Horváth Boldizsár igazságügy-miniszter az 1870. évi március 5-én tartott képviselőházi ülésen jelentette be, hogy törvényjavaslatot fog előterjeszteni a közjegyzőség intézményéről. A téma feldolgozásával megbízta Bogdány Lajos pesti ügyvédet, aki több európai ország -különösen Franciaország - vonatkozó szabályait tanulmányozva elkészítette jelentését. A főként francia mintára készült javaslatot azonban a minisztérium nem fogadta el, és bajor-osztrák mintára újabb tervezetet készíttetett, melyet 1870. szeptemberében közzé is tettek. A javaslattal kapcsolatban az első jogászgyűlésen Pósfai Károly, a királyi ítélőtábla bírája a következőket indítványozta: "Mondja ki a magyar jogászgyűlés, hogy a jogbiztossági állapotnak javítását eredményező egyik lényeges jogi reformképpen, valamint a forgalom élénkítésére s a hitel emelésére, a népünkben elgyengült jogérzet szilárdítására, a társadalmi rend és józan szabadság gyámolítására is irányadó hathatós befolyást gyakorló segédeszközkép és a célszerűen szervezett közjegyzői intézetnek, mint önálló és a bíróságtól teljesen független egyik állami joghatósági intézetnek, oly hivatási hatáskörrel ha-
- 512/513 -
zánkban történendő behozatalát tekinti, mi-kép a közokiratok intézményének és egyáltalán a magánjogi téren szükséges jogbiztossági előintézkedéseknek összes teendői a behozandó közjegyzői intézet kizárólagos hivatási hatáskörébe soroztassanak; nemkülönben, miképp a közjegyző által kiállítandó közokiratoknak végrehajtó és kizárólagos telekkönyvi bekebelezési jogerő tulajdoníttassék."[17]
A szakosztályi ülés végül határozattá emelte az elvet, miszerint a közjegyzői intézményt be kell vezetni hazánkban, részletkérdésekben azonban nem tudtak megállapodni. A második jogászgyűlésen a téma ismételten napirendre került. Ezen alkalommal a közjegyzői kényszer mellőzését támogatták, tekintettel arra, hogy a szerződési jog területén minél szélesebb körben biztosítani kell az egyéni szabadságot.
A törvényjavaslatot a jogászkörök kedvezően fogadták. Ennek ellenére a tervezet képviselőházi tárgyalása még váratott magára. 1871-ben Horváth Boldizsár lemondott miniszteri posztjáról, és így a közjegyzőség reformja egészen Pauler Tivadar igazságügyminiszteri kinevezéséig feledésbe merült. 1873-ban Pauler Tivadar felvetette a reform kérdését a képviselőházban, majd 1874. április 20. napján a képviselőház tárgyalni kezdte a törvényjavaslatot, és ezen év november 23-án be is fejezte azt. A királyi közjegyzőkről szóló 1874. évi XXXV. törvénycikket az Országgyűlés mindkét házában 1874. november 30-án hirdették ki. A közjegyzői díjszabás meghatározását és a közjegyzői székhelyek számának megállapítását a törvénycikk az igazságügyminiszter hatáskörébe utalta, így az első közjegyzők kinevezésére csak 1875. augusztus elsejével került sor.[18]
A Magyar Jogi Lexikon megfogalmazása szerint a királyi közjegyző: "bizonyos jogi hatályú tényeknek magánmegbízásban közhitellel való tanúsítására államilag kirendelt igazságügyi közeg. Hivatása körébe tartozik még a peren kívüli eljárás egynémely olyan teendőinek ellátása is, melyet jogszolgáltatási rendszerünk ez idő szerint a bíró hatáskörének rendel alá, kit a törvény hol kötelez, hol csak felhatalmaz arra, hogy az illető teendők egy részét a közjegyzőre ruházza. Működésének ebben az ágában a közjegyző a bírósági hatóságból merít, melynek vagy képviselője, vagy csak végrehajtó közege, s melytől eljárásában, a törvény korlátai közt, függeteg is. Hozzátéve ezekhez azt a törvényes jogosítványt, hogy a közjegyző szakismereteit nem peres ügyekben, mint a felek tanácsadója és képviselője keresetszerűleg is érvényesítheti, hármas osztályozásúnak jelentkezik a közjegyzőnek törvényeink szabta jogszolgáltatási rendeltetése."[19]
Az 1874. évi XXXV. törvénycikk részletesen szabályozta a közjegyzői kinevezés feltételeit[20], az állás betöltésének módját, e körben rendelkezett arról, hogy a közjegyzői "állomást" pályázat útján kell betölteni, s arról, hogy a közjegyzőt az igazságügy-miniszter nevezi ki. A törvénycikk részletes összeférhetetlenségi szabályokat tartalmazott, rendelkezett a közjegyzői segédek, jelöltek és helyettesek jogállásáról, továbbá a Közjegyzői kamarákról is. A törvénycikk meghatározta a közjegyzők hatásköreit, s kimondta a közjegyzői okiratok végrehajthatóságát[21]. Rendelkezett a hagyatékok körüli eljárásról, és részletes ügyviteli szabályokat tartalmazott. A törvénycikk elrendelte a közjegyzői levéltárak felállítását, és szabályozta a közjegyzők működése feletti felügyeletet és a közjegyzők felelősségét. A királyi közjegyzők díjazásának szabályait az 1880. évi LI. törvénycikk rendezte.
A közjegyző hatásköre kiterjedt: "a) közokiratok felvételére; b) végrendelkezések felvételére; c) tanusitványok kiállitására; d) okiratok s értéknemüek őrizetére;e) hagyatéki ügyek körüli eljárásra; f) birói megbizások teljesitésére."[22]
A közjegyző jogosítva volt a hatóságokhoz általában, a bíróságokhoz pedig nem peres ügyekben beadványokat intézni, azonban nevét minden beadványra saját kezűleg rá kellett írnia. Közjegyző csak közokiratokat vehetett fel, magánokiratot nem.
- 513/514 -
A törvénycikk alapján a közjegyző az okiratszerkesztés és a tények tanúsításának közege lett, az általa készített okiratok közokirati minőséget kaptak és egyben közvetlenül végrehajthatók lettek. A peren kívüli eljárások terén önálló hatáskört nem kapott, ilyen esetekben, mint bírói megbízott járhatott el. A közjegyző a hagyatéki ügyekben sem kapott kizárólagos és önálló hatáskört. A hagyatéki bíróság mérlegelési jogkörébe tartozott, hogy adott ügyben a közjegyző eljárását lehetővé tette-e vagy sem. Ez a hatásköri megosztás -vagyis hogy a közjegyző főtevékenysége az okiratszerkesztés - azonban nem tudta biztosítani a közjegyzők létfenntartását.
Ezen a helyzeten változtatni akarván született meg az 1886. évi VII. törvénycikk, amely ötvenegy paragrafusban módosítja az 1874. évi XXXV. törvénycikket. Az új törvénycikk 30. §-a az alábbiak szerint módosította az eredeti törvénycikk 124. szakaszát: "Mindazon örökösödési ügyekben, a melyek a királyi bíróságok vagy gyámhatóságok hatósági körébe tartoznak, a tárgyalásnak vezetése a bíróságok és gyámhatóságok által közjegyzőre bízandó." A törvénycikk alapján az örökösödési ügyek terén a hatósági hatáskör továbbra is megmaradt, a közjegyző továbbra is megbízottként járt el, megbízottként való közreműködése a hagyatékok körül ezentúl azonban - néhány kivételtől eltekintve - kötelezővé vált.
Fontos újítás volt az 1894. évi XVI. törvénycikk, amely szerint az örökösödési eljárás során közjegyző továbbra is, mint a hagyatéki bíróság megbízottja járt el, a törvénycikk azonban már nem tartalmazta a korábbi rendelkezések szerinti kivételeket, miszerint bizonyos esetekben a tárgyalás a szolgabíróra vagy a községi elöljáróságra volt bízható. A közjegyző a tárgyalás befejeztével az összes iratot köteles volt a járásbíróságnak bemutatni.
Továbblépést jelentett a közjegyzők jogkörének bővülése terén az egyes igazságügyi és eljárási szabályok módosításáról szóló 1912. évi VII. törvénycikk.
E törvénycikk örökösödési eljárásról szóló rendelkezései alapján, ha az örökösök között osztály jött létre, ezt a közjegyző úgy jegyzőkönyvezte, hogy a jegyzőkönyv tartalmazta a hagyatékátadó végzés megszabott kellékeit. Ezt követően a közjegyző a jegyzőkönyvből az osztályt tartalmazó szó szerinti kivonatot készített, mégpedig annyi példányban, ahány példányban azt az érdekelteknek és a hatóságoknak kézbesíteni kellett. A közjegyző az iratokat és a kivonatokat a bíróságnak bemutatta. A bíróság a közjegyző részéről bemutatott tárgyalási jegyzőkönyvet és kivonatokat megvizsgálta, és ha azokat megfelelőknek találta, a jegyzőkönyvnek és az osztályt tartalmazó jegyzőkönyvi kivonatnak példányaira záradékot vezetett, és ezzel a hagyatékot átadta. Ezen törvényi rendelkezések továbblépést jelentettek a közjegyző hagyatéki ügyek terén való teljes önállósága felé, a teljes önállóság azonban csak 1952-ben valósult meg. Ezt megelőzően az 1927. évi IV. törvénycikk volt az, amely tovább szűkítette a bíróság hatáskörét és ezzel tágabb teret adott a közjegyző előtti eljárásnak.
Az örökösödési eljárásról alkotott 1894. évi XVI. törvénycikk módosításáról szóló törvénycikk értelmében a közjegyző ezentúl már nem esetről-esetre kapott bírói megbízás alapján járt el a hagyatéki ügyekben, ezért szükségessé vált a közjegyzői illetékesség szabályozása is. Az illetékesség alapvetően a járásbíróság illetékességéhez igazodott. A szabályozás a végrendelet kihirdetését is rábízta a közjegyzőre olyan esetben, amikor a végrendelet
- 514/515 -
már úgy is nála volt. A szabályozás az örökösödési és hagyományi bizonyítvány kibocsátásával járó tennivalók legnagyobb részét is átruházta a közjegyzőre.
E törvénycikk több helyütt módosította az 1874. évi királyi közjegyzőkről szóló törvénycikket. Változtatott a kamara összetételén, meghatározta, hogy a határozathozatalhoz kiknek a jelenléte szükséges. A törvénycikk felhatalmazta az igazságügy-minisztert, hogy rendelettel szabályozza a közjegyzők és közjegyzői kamarák régi iratainak és kezelési könyveinek megőrzését, illetőleg kiselejtezését, és a rendeletben egyes irat nemekre vagy könyvekre a rendes elévülési határidőnél rövidebb selejtezési határidőt állapítson meg.
E törvénycikk a törvénykezés egyszerűsítése és a bíróságok tehermentesítése céljából több - eddig kizárólag a bíróság hatáskörébe tartozó - eljárásban tette lehetővé a közjegyző részvételét. Így ha a bíróság előleges bizonyítás felvételét rendelte el, annak foganatosítását ezentúl a közjegyzőre bízhatta. A törvény rendelkezése szerint váltóóvást közjegyző vagy járásbíróság vehetett fel. Az 1925. évi VIII. törvénycikk szerinti ún. peren kívüli esküt (fogadalmat) a továbbiakban már a királyi közjegyző előtt kellett letenni.
E törvénycikk alapján országos közjegyzői és közjegyző-jelölti nyugdíjintézet jött létre. A nyugdíjintézet jogi személy volt, neve: "Királyi Közjegyzők és Közjegyzőjelöltek Nyugdíjintézete", székhelye Budapest. A tagok évi járulékot fizettek az intézetnek.
Már 1939-ben született rendelkezés - többek között - a közjegyzői kar faji "tisztaságának" megőrzésére. Az 1939. évi IV. törvénycikk, amely a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról szólt, elrendelte, hogy "Zsidót királyi közjegyzőnek, hites tolmácsnak, állandó bírósági vagy más hivatalos szakértőnek (becsüsnek) kinevezni, közjegyzői helyettesnek kirendelni, zsidónak szabadalmi ügyvivői jogosítványt adni nem lehet."[24]
A Budapesti Közjegyzői Kamara utolsó demokratikus közgyűlése 1944. március 18-án folyt le. Az ország szuverenitásának elvesztését követően - az 1210/1944. számú kormányrendelet alapján - az összes kamarát érintően vizsgálóbizottságot hoztak létre, amelynek a közjegyzői kar faji tisztaságát kellett megvizsgálnia. A vizsgálóbizottság tevékenységének eredményeképpen több közjegyzőt és helyettest is megfosztottak állásától, többeket pedig őrizetbe is vettek.
A diszkriminatív jogszabályok jelentős változást okoztak az egyes közjegyzői irodák forgalmában is. A többségében zsidó etnikumú illetékességi területeken - így főként Budapest egyes kerületeiben - az ügyforgalom tulajdonképpen megszűnt. A korabeli kamarai iratok tanúsága szerint az ügyek száma a hagyatéki ügyek kapcsán nyolcvan százalékkal, az ügyletkötések esetében pedig száz százalékkal csökkent.
A budapesti kamara az utolsó ülését 1944. decemberében tartotta, és az ostrom alatt teljesen megszakadt a kapcsolat a kamara és tagjai között. Hasonló helyzet állt elő az ország többi részében is, így például a Szegedi Közjegyzői Kamara 1944. decemberében felfüggesztette működését, és - igazságügy-miniszteri utasításra - pecsétjét és vagyonát a budapesti kamaránál letétbe helyezte.
A háború befejeztével újraindult a közjegyzőség élete, elsőként Budapesten. Itt létrehoztak egy, a kamaráéval megegyező hatáskörben eljáró Ideiglenes Intézőbizottságot, mely a kamara megmaradt vagyonát is átvette. A
- 515/516 -
bizottság intézkedései közül az egyik első volt az állásukat elvesztett közjegyzők és helyettesek állásba való visszahelyezéséről szóló döntés meghozatala. Ideiglenes Intézőbizottság csak Budapesten alakult. A kezdeti szervezetlenség miatt mind vidéken, mind Budapesten előfordult, hogy a helyi járásbíróság a helyi Nemzeti Bizottságot vagy esetleg épp a városi tanácsot kérte fel egy-egy megüresedett állás betöltésére.
Az országot érintő földrajzi változások következtében a kamarák kénytelenek voltak névjegyzékükből törölni azokat a közjegyzőket, akik a háború előtt vagy alatt visszacsatolt területeken működtek.
A közjegyzőség életének újraindulásával párhuzamosan megkezdődött a teljes közjegyzői kar átvizsgálása, igazolása. Az 1.410/1945. számú M.E. rendelet az alábbiakat rendelte el: "Minden gyakorló ügyvédet, ügyvédjelöltet, közjegyzőt, közjegyzőhelyettest és közjegyzőjelöltet igazolási eljárás alá kell vonni."[25]
Az igazolási eljárás célja az volt, hogy kiderüljön, mely közjegyzők, és helyettesek követtek el a háború alatt bűntetteket. Minden közjegyzőnek és helyettesnek ki kellett töltenie egy kérdőívet. E kérdőíven többek között szerepelt, hogy a kérdezett tagja volt-e az SS-nek, a Volksbundnak, a Nyilaskeresztes mozgalomnak, továbbá részesült-e az államosított zsidó vagyonokból.[26] Ezt követően került sor az adott személyt érintő nyomozási munkára, amelynek során az eljárás alá vont személy tartózkodási helyén közzétettek egy felhívást, melyben felkérték a lakótársakat, környékbelieket, ismerősöket, hogy ha tudnak valami terhelő vagy fontos információt a vizsgált személlyel kapcsolatban, akkor tegyenek erről tanúvallomást. Az eljárás befejezéseként a bizottság meghozta döntését. Elmarasztaló határozat esetén többféle büntetést szabhatott ki a bizottság:
"Az igazolási eljárás alá vontat: - megfeddi, - a közjegyzőt áthelyezésre ítéli,- a közjegyzőt a közjegyzőségtől elmozdítja, a közjegyzőhelyettest, illetőleg közjegyzőjelöltet gyakorlatától eltiltja. Áthelyezésre való ítélés esetén a közjegyző új székhelyét az igazságügyi miniszter jelöli ki. Az áthelyezett közjegyzőt korábbi székhelyéről visszahelyezni három éven belül nem lehet, a közjegyzőhelyettes, illetőleg közjegyzőjelölt pedig működésének korábbi területén három éven belül gyakorlatot nem folytathat. Azt, akit a közjegyzőségtől való elmozdításra ítéltek (gyakorlatától eltiltották), a közjegyzői kamara névjegyzékéből törölni kell. A közjegyzői kamara névjegyzékéből törölt személy semmiféle közjegyzői működést sem fejthet ki, őt közjegyzővé kinevezni többé nem lehet, közhivatalra egyáltalán nem, a magánalkalmazás körében pedig vezető állásra többé alkalmazni nem lehet, közmegbízatást nem kaphat."[27]
A rendelet ugyanakkor kimondta, hogy azokat a közjegyzőket (helyetteseket, jelölteket), akiket a zsidótörvény (rendelet) folytán töröltek a közjegyzői kamarából, kamarai tagnak kell tekinteni.
1946 decemberében kamaraközi értekezletet hívtak össze acélból, hogy létrehozzanak egy olyan országos hatáskörű szervezetet, amely az országban működő öt területi kamarát összefogja, működésüket összehangolja, és hatékonyan koordinálja. Ennek érdekében az értekezleten létrehozták a Közjegyzői Kamarák Országos Bizottságát, melynek az volt a feladata, hogy egységesítse a kamarák munkáját, állásfoglalást adjon ki egyes, a közjegyzőket érintő kérdésekben, továbbá javaslatokat fogalmazzon meg a közjegyzőket érintő jogalkotás kapcsán. A bizottság állandó tagjai a kamarai elnökök, a budapesti kamara elnökhelyettese és titkára, a Közjegyzők és Közjegyzőjelöltek Nyugdíjintézetének elnöke, a Közjegyzők Közlönyének felelős szerkesztője és minden vidéki kamarából egy-egy további tag volt.[28]
A bizottság elkészítette mind a közjegyzői rendtartásról, mind az örökösödési eljárásról szóló törvénytervezeteket. A közjegyzői rendtartás tervezete nem lelhető fel. Az örökösö-
- 516/517 -
dési eljárásról szóló tervezet szerint a hagyatéki eljárásban kizárólag - a bíróságtól független - közjegyzők járhattak volna el. Az ügyvédi kar azonnal tiltakozást fogalmazott meg, és e körben többek között javasolták az "ügyvédközjegyzőség" bevezetését is. A közjegyzőséget számos támadás érte a sajtó útján is. A fentiekre figyelemmel a kamara levette napirendjéről a törvénytervezeteket és pusztán novelláris módosításokat javasolt.[29]
A fenti rendelet - újjászervezés megnevezéssel - megszüntette a polgári közjegyzőséget, államosította a közjegyzői intézményt. Az első paragrafus kimondta, hogy a közjegyzői és közjegyző-helyettesi állások - elnevezésük változatlan fenntartása mellett - állami közszolgálati állásokká szerveztetnek át. A közjegyzői díjszabás nem változott, a bevételek azonban e pillanattól már az államot illették. A közjegyzői állások járásbíróságok mellé szervezésével egyidejűleg megszüntették a közjegyzői kamarákat, valamint a Nyugdíjintézetet is. A megszűnő közjegyzői kamarák vagyona az államkincstárra szállt át.
Megállapítható, hogy az iparban ez idő tájt párhuzamosan lezajló államosítás, a mezőgazdaságban zajló téeszesítés tulajdonképpen megszüntette a közjegyzői működés alapját képező magántulajdont. Magántulajdon híján kiüresedik a közjegyzői tevékenység, hiszen nem kötnek szerződéseket, nincs olyan vagyon, amelyről végrendelkezni lenne érdemes, a hagyatéki eljárás is értelmét veszti.
A magyar magánközjegyzőség újjáéledésére egészen az 1991. évi XLI. törvény 1991. november 1-jén történő hatálybalépéséig várni kellett. E törvény megszüntette a bíróságon működő közjegyzőség intézményét és az 1974. évi XXXV. törvénycikk szellemében visszaállította az ún. latin típusú közjegyzőséget. ■
JEGYZETEK
[1] A Magyar Országos Közjegyzői Kamara 13. számú Iránymutatása a Magyar Közjegyzőség Etikai Szabálykönyvéről módosításokkal egységes szerkezetben.
https://www.mokk.hu/dokumentumok/Iranymutatas_013_-_e.szerk_2015.04.22_a_magyar_kozjegyzoseg_etikai_szabalykonyverol.pdf (letöltve 2018.01.01. napján)
[2] Dr. Gubricy László (szerkesztő): Közjegyzői Iratminta-tár. Athenaeum 1875. Előszó
[3] Csizmadia - Kovács - Asztalos: Magyar állam- és jogtörténet. Budapest 1978. 167. oldal
[4] 1231. évi XXI. tc. a poroszlókról és az egyházak hiteleshelyi működéséről; https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=23100021.TV&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei%3Fpagenum%3D2 (letöltve 2018.01.01. napján)
[5] Béli Gábor: Magyar jogtörténet az államalapítástól 1848-ig. Institutiones Juris, JPTE-ÁJK, Pécs 1996. 114. o.
[6] Csizmadia - Kovács - Asztalos: i.m. 167. oldal
[7] Béli: i.m. 124., 131-132., 135-136., 138. o.
[8] Béli: i.m. 23-24., 35-36. o.
[9] Béli: i.m. 40-41. o.
[10] Márkus Dezső (szerk.): Magyar jogi lexikon. IV. kötet, Pallas, Budapest 1903. 853. o.
[11] Éless Tamás, Juhász Edit, Juhász Imre, Kapa Mátyás, Papp Zsuzsanna, Somlai Zsuzsanna, Szécsényi-Nagy Kristóf, Timár Kinga, Tóth Ádám, Török Judit, Varga István: A polgári nemperes eljárások joga ELTE Eötvös Kiadó Kft., Budapest 2014. 404. o.
[12] Csizmadia - Kovács - Asztalos: i.m. 169. o.
[13] Márkus: i.m. 853-854. o.
[14] Koruhely Péter: A budapesti közjegyzők története 1944-1956. Közjegyzők Közlönye 1997. 12. 2. oldal
[15] így a váltóóvások körül, lásd az 1840:XIV. tc. 127. §-át
[16] Márkus: i.m. 854. o.
[17] Érdújhelyi Menyhért: A közjegyzőség és hiteles helyek története Magyarországon. (faximile kiadás) Pallas, Budapest 1899. 280. o.
[18] Rokolya Gábor: A polgári közjegyzőség emlékezete 1875-1949. Magyar Országos Közjegyzői Kamara, Budapest 2009. 30. o.
[19] Márkus: i.m. 830. o.
[20] 2. § "Közjegyző csak teljes koru magyar honpolgár lehet, a ki feddhetlen jellemű, csőd vagy gondnokság alatt nem áll, az állam hivatalos nyelvét teljesen birja, az 1868:XLIV. törvénycikk rendeleteinek megfelelni képes, végre az ügyvédi vagy gyakorlati birói vizsgálatot sikerrel letette, és a vizsgálat letételét megelőző vagy követő, bár megszakitott két évi közjegyzői gyakorlatot kimutatni képes."
[21] 111. § Közjegyzői okirat alapján végrehajtásnak van helye, ha abban az általános kellékeken felül a kötelezettség teljesitése megállapittatott, egyszersmind a jogosult és kötelezett fél nevei, a kötelezettség jogczime és tárgya, s a teljesités időpontja szabatosan kitétettek. Azon tények beállta, a melyekhez a teljesités kötve van, közokirat által bizonyitandó.
[22] 1874. évi XXXV. törvénycikk 53. §
[23] Koruhely: i.m. 2-14. o.
[24] 1939. évi IV. törvénycikk 6. §
[25] 1410/1945. M.E. rendelet 1. §. Magyarországi Rendeletek Tára. Magyar Belügyminisztérium, Budapest 1946. 1945. I. kötet 79. évfolyam
[26] Rokolya: i.m. 58. oldal
[27] 1410/1945. M.E. rendelet 5. §. Magyarországi Rendeletek Tára. Magyar Belügyminisztérium, Budapest 1946. 1945. I. kötet 79. évf.
[28] Koruhely: i.m. 9. o.
[29] Koruhely: i.m. 10. o.
- 517/518 -
[30] 4.090/1949. Korm. rendelet. Magyar Közlöny Törvények és Rendeletek Tára, 123-124. sz. Budapest 1949.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző közjegyzőhelyettes.
Visszaugrás
