A keletnémet privatizációt menedzselő politikus-üzletember, Detlev Karsten Rohwedder[2] ellen több mint 30 éve történt merénylet a legújabb kori német történelem egyik leginkább titokkal övezett, a mai napig feltáratlan jogi esetei közé tartozik.[3] Rohweddert, az elismert szociáldemokrata politikust és üzletembert 1990. július 3-án nevezték ki a Vagyonkezelő Ügynökség (Treuhandanstalt, THA, Treuhand) elnökének, ezt a posztot 1990 augusztusától biztosként, majd 1991. január elsejével elnökként töltötte be. Feladata volt a Német Demokratikus Köztársaság (NDK) állami tulajdonú üzemeinek privatizálója. Vállalta a keleti tartományok gazdaságának talpra állítását, ennek érdekében a keletnémet vagyon kezelését és ujjászervezését, a köztulajdonú üzemek magánosításának megvalósítását és menedzselését. Munkájához tartozott a keletnémet gazdaság szanálásán, azaz a közel tizenkétezer, népi tulajdonban levő NDK-s üzem privatizációján túl a föld és ingatlan tulajdonviszonyok megoldása is. Tevékenységét sajátos módon az üzemek bezárásával, illetve olcsó kiárusításával kezdte meg, s tulajdonképpen nevéhez köthető több mint 3 millió munkahely leépítése is.
A sajátos szemléletű menedzsert 1991. április elsején gyilkolták meg düsseldorfi házában. Az ügy igazi motívuma és a tettes a mai napig ismeretlen. A bűntettet a baloldali terrorista Vörös Hadsereg Frakció (RAF) vállalta magára, ugyanakkor a nyomozás során számos kérdés merült fel, amely esetleg arra utalhat, hogy a keletnémet Stasi[4] volt munkatársai, vagy a korábbi keletnémet párt, az SED[5] is érintett lehet a merényletben. Arra utaló határozott nyomot azonban nem találtak, hogy a szálak esetleg a keleti tartományokba vezetnének.
Az NDK felbomlásakor számos keletnémet cég nem volt képes helytállni a hirtelen "rászakadt" szabadpiaci versenyben, és csődbe ment, felszámolásra került. Már 1991 elején látszott egyfajta gazdasági összeomlás a keleti tartományokban. A folyamatot az sem segítette igazán, hogy tulajdonképpen a nyugatnémet vállalatok saját telephelyük védelmében inkább piacot kívántak venni, és nem örültek az új konkurenciának, ezért igyekeztek "befektetőként" jelentkezni a kiárusításokban. Az igazsághoz tartozik az is, hogy az NDK-s üzemekben túlfoglalkoztatás volt, és sajnos még a befektetett tőkét sem térítették meg a sokszor gazdaságtalanul, elavult technológiát használó gyárak. A keletnémet es a nyugatnémet márka közötti árfolyam hibás rögzítése egyben azt is eredményezte, hogy a keletnémet termékek egy csapásra sokkal drágábbak lettek, mint a nyugatnémet áruk. Igy az új tartományok lakosai is például inkább használt nyugati autókat vásároltak, mint Trabantot. Sajnos az állami vagyonkezelő társaság, a "Treuhandanstalt" ahelyett, hogy segítette volna a keletnémet magánosítást, a privatizáció keretében leginkább is leépítéseket hajtott végre, s az igy minimális létszámúra redukált keleti vállalatokat (pl. Interflug) hagyta csődbe menni, illetve szétszabdalta és nyomott áron nyugatnémet befektetőknek adta el. Ennek következtében a keleti tartományokban a munkanélküliség rohamosan növekedett.
Az NDK-ban mintegy 12 ezer gyárat tartottak számon több mint 4 millió foglalkoztatottal. A keletnémet privatizáció során már 1990 második felében 1422 népi tulajdonú vállalat került főleg nyugatnémet tulajdonosok kezébe, hogy minél könnyebben magánosíthatók legyenek ezek a vállalatok, a foglalkoztatottakat máris felére, vagy még kevesebbre csökkentették. Egy év alatt, 1990-re, az NDK-s foglalkoztatottak száma közel egy millióval csök-
- 249/250 -
kent 1989-hez képest. Utolsó munkatársainak irt levelében "Brief an alle Mitarbeiterinnen und Mitarbeiter" Rohwedder igy fogalmazott: "A szanálás leghatékonyabb módja a privatizáció." Halála után a privatizáció nem állt le, sőt felgyorsult, 1994-ben a THA legutolsó évében 3568 üzemet privatizáltak. Az érintett gyárakban-üzemekben foglalkoztatottak száma a magánosítás befejeztével 1,3 millióra csökkent.
Ez alatt a pár év alatt tehát számos cég került nyugatnémet üzemek kezébe, és még ennél többen mentek csődbe. A megmaradt üzemeknek további leépítésekkel kellett szembenézniük, legtöbbjük a munkaerő nagy részének további elbocsátására kényszerült. A menedzsmentet lefejezték, főleg nyugatnémet vállalati vezetők kerültek a felsőbb vezetői pozíciókba. Mindezekért sokan a Treu-hand-ot okolták.[6] A kritikák középpontjában teljesen egyedül Rohwedder állt, akit 1990-ben az év menedzserének választottak meg, és aki továbbra sem vette figyelembe azokat a figyelmeztető jeleket, amik arra utaltak, hogy a privatizáció nem teljesen jogszerűen és a gazdasági érdekek, a keletnémet gazdaság fellendítése érdekében történik, hanem éppen ellenkezőleg, a teljes keletnémet gazdaság csődbe vitelével egyfajta gazdasági társadalmi katasztrófába torkollik.[7] Ennek következtében várható volt, hogy hamarosan merényletet követnek el ellene, erre figyelmeztetéseket is kapott az információs hivataltól, azonban továbbra sem volt hajlandó fokozott személyi biztonságvédelmi intézkedések meghozatalára, illetve bevezetésre, azokat figyelmen kívül hagyta.
Az "Egy szupersztár hanyatlása"[8] című korhű nyilatkozatokat idéző összefoglalóban található elemzések is több téves lépésre hívják fel a figyelmet a piacgazdaságosítás területén. Helmut Schmidt[9] például úgy vélte, hogy a központi hibák egyike volt a privatizáció módja (másik nagy hiba az árak egy az egyben való megtartása, továbbá a nyugatnémet jogszabályok egy az egyben való átvétele, amiket a keletnémetek nem is ismertek). Nem rendelkeztek ugyanis elegendő vagyonnal ahhoz, hogy tulajdont tudjanak vásárolni az üzemekben, nem volt hozzáférésük bankhitelekhez sem, igy még a legkisebb vállalatokat sem tudták megvenni. Igy szinte az összes privatizált cég nyugatnémet tulajdonosokhoz, illetve menedzserek kezére került. Kurt Biedenkopf[10] szerint Kelet-Németországban az emberek évtizedeken át arra vágytak, hogy a nyugatnémet gazdasági jólétben részesülhessenek. Igy egyértelmű volt, miszerint nem lesznek azzal megelégedve, hogy a nyugati bérek csak 35 százalékát kapták meg az egységesülést követően. Hosszú távon azonban mindenképpen az lett volna kívánatos, hogy minél gyorsabban egyenlítsék ki a béreltetéseket (ma 10-15 százaléknyi a különbség), és hozzák egy szintre mindkét országrészben szerezhető béreket ahhoz, hogy helyreálljon a bizalom és az elégedettség, és megakadályozzák, hogy a fiatal szakképzett munkaerő elvándoroljon a nyugati tartományokba. Hilmar Kopper[11] pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy sajnos nem sikerült megakadályozni az elvándorlást, hiszen miután nem jött pénz a keleti tartományokba, az emberek vándoroltak el a pénzhez a nyugati régiókba. Párhuzamosságokra ugyanis nem volt szükség, igy ezért senkinek sem volt érdeke egy gyár felépítése, illetve megtartása, talpra állítása keleten, ha már nyugaton megvolt rá a megfelelő kapacitás.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
