"A pusztítás és gyógyítás képessége a legfőbb vonása annak a fausti civilizációnak, amely Európából indult ki, leigázta az egész világot, a kontinenst kis híján szétzúzta, majd mégis talpra állt."[1]
A "Múlt 'keserű tapasztalatai' és Európa alkotmányozási folyamata" címen tartott interdiszciplináris konferencia megfelelt a várakozásoknak: éppen annyit nyújtott, amennyit ígért. A kis híján négy évtizedes múltra visszatekintő, az európai integráció
- 172/173 -
tudományos kérdéseivel foglalkozó németajkú kutatókat tömörítő Arbeitskreis Europäische Integration E.V. (AEI) által október 20-21. szervezett konferenciának elsőrendű célja a történeti szempontú integrációkutatás jelentőségének tudatosítása volt. Üzenete, hogy a közös múlt feltárása, a történeti perspektíva elengedhetetlen a jelen megértése valamint a közös jövő felelős alakítása szempontjából. A kétnapos konferencia három tematikus egységre tagolódott. Míg az első tematikus egység az integrációs folyamat történeti szempontú feldolgozásának kérdéseit és annak jogtudományi relevanciáját tárgyalta, addig a második blokk az európai alkotmányozási folyamat legkritikusabb pontjait vette szemügyre. A tudományos eszmecserét lezáró harmadik problémakör a múlt feldolgozásának égető kérdéseit érintette. Az egyes blokkokban lezajlott előadásokhoz kommentár kapcsolódott, illetve a szervezők - a szűk időkeret miatt ugyan sajnos csak korlátozott mértékben - a referátumokat követően tudományos eszmecserére is lehetőséget biztosítottak. Az interdiszciplinaritás igénye a referensek túlnyomó többségét képező jogászokon túl az egyéb társadalomtudományokat (szociológiát, politológiát, közgazdaságtudományt) képviselő előadók és résztvevők bevonásában, illetve a feldolgozott témakörök jellegében mutatkoztak meg.
A konferenciát megnyitó, első tematikus blokk az integrációtörténeti kutatások szükségességével és buktatóival foglalkozott. Nem kis meglepetésre Wilfried Loth történelemprofesszor az AEI tagja, a Journal of European Integration History alapítója és társszerkesztője, az integrációtörténeti kutatások egyik legkiemelkedőbb alakja sem előadóként, sem résztvevőként nem volt jelen a konferencián. Az előadók sorában megjelent viszont Konrad H. Jarausch, a Duke Center for European Studies valamint a potsdami Zentrum für Zeithistorische Forschungen igazgatóhelyettese, aki "Ütköző emlékezetek. Nemzeti meghatározottság, közeledési kísérletek és európai történelemfelfogások" című beszámolójában a közös európai történelmi perspektíva problémáit vázolta fel. Rámutatott arra az ellentmondásra, hogy bár az európai integráció éppen a kontinenst megosztó történelmi ellenségeskedésekre adott válaszként indult útjára, Európa súlyos történelmi hagyatékára nézve csupán egy keveset mondó frázis: "a fájdalmas tapasztalatokat követően újraegyesült Európa" került az Alkotmányszerződés preambulumába. Véleménye szerint ez a leegyszerűsített, a naiv evolúciós történelemszemléletre épülő világkép, valamint a mindenkori politika ódzkodása a történelmi bűnökkel és sérelmekkel való szembenézésre lehetetlenné teszi a történelem közös feldolgozását és állandósítja az európai népeket elválasztó ősi ellenségeskedéseket, megterhelvén a közös jövőért való együttműködést. A probléma gyökere Jarausch szerint a történelemszemlélet nemzeti meghatározottságában áll. A mindenkori nemzeti politika saját legitimitásának alátámasztása, illetve a nemzeti identitás, a nemzeti politikai közösség megalapozása céljából történelmi mítoszokat teremt, a hőstettek és mártíromság, a dicső múlt és közös szenvedés szelektív történetét írja meg, mindeközben pedig jótékonyan megfeledkezik a múltban elkövetett bűnökről, a nemzet történelmi felelősségéről. A történelmi ellentétek leküzdésének kulcsa ezért a történelem közös, nemzeti és európai feldolgozásában áll. Ennek előfeltétele egyfelől a történelmet érintő tudományos kutatás és politikai diskurzus nemzeti határokon való felülemelkedése, másfelől a naiv haladáselméletre alapozott, és önnön fölényébe vetett európai világszemlélet feladása. A nemzeti történelmi narratívák közelítése, a
- 173/174 -
történelmi bűnök és sérelmek közös reflektálása ezáltal egy előremutató, önkritikus, európai történelmi perspektíva megalapozásához vezethet.
Az európai alkotmányozási folyamat kihívásaira épülő második tematikus blokkot Johannes Pollak, a Bécsi Egyetem professzorának referátuma nyitotta meg. Előadása sokat sejtető címe ellenére ("Lehetséges-e egy európai identitás? Avagy: miért szeressük a hagymát") nem gazdagította új szempontokkal az európai identitás problematikáját, ehelyett sokkal inkább az identitás fogalmának interdiszciplináris megközelítését helyezte előtérbe. Kiindulópontja a fogalom diffuzitása, amelyhez használatának példátlan konjunktúráján túl annak különböző szaktudományokban (szociálpszichológia, pszichológia, filozófia és a nemzetközi kapcsolatok elmélete) való eltérő értelmű alkalmazása is hozzájárul. Egy európai identitás iránti igény és annak realitása elemzésének első lépése tehát a következők tisztázása kell, hogy legyen: mit is takar ez a fogalom, mit kívánunk létrehozni? Pollak szerint a kollektív identitás társadalmi diskurzív folyamatok terméke, mely normatív tartalmú, ám állandó változásnak van kitéve, s melynek feltétele az intézményesülés, a külvilágban érzékelhető cselekvések általi rögzítés és szocializáció. A kollektív identitás napjaink legmeghatározóbb formája a nemzeti hovatartozás, melyet demokratikus rendszerekben a politikai nyilvánosság keretei között biztosított részvételi lehetőségek határoznak meg és töltenek meg tartalommal. A kollektív identitások sokfélesége és rétegzettsége okán az európai identitás elsősorban politikai identitásként gondolható el. Szembetűnő ellentét feszül azonban az európai identitás iránti szerződésesen rögzített igény (EUSZ preambuluma, EUSZ 2., illetve 27a cikke) és a politikai realitások között: a szerződések urai akaratának hiányában nem került kialakításra egy olyan európai politikai nyilvánosság, ahol az uniós polgárok hatékony részvételi lehetőségek birtokában együtt formálhatnák európai közösségüket és közös identitásukat. Egy erőteljesebb, sűrűbb európai identitás megteremtése és rögzítése tehát elsősorban tagállami politikai akarat és döntés kérdése, ennek hiányában Pollak szavaival élve csupán egy 'light' európai identitásra tehetünk szert.
Az Európai Alkotmányszerződés francia és holland referendumokon való elutasítása kapcsán az államok alkotmányos krízisét, valamint a nemzetközi szervezetek demokrácia-deficitjét tárgyalta Hauke Brunkhorst, a Flensburgi Egyetem Szociológiai Intézetének professzora "Transznacionális osztályhatalom és egalitárius alkotmányozás között" című referátumában. "A demokrácia a kontinens gazdasági fejlődésének parasztáldozata." Egy poszt-demokratikus korban élünk, ahol az állam a globalizációs kihívások nyomására egyre kevésbé tud eleget tenni alkotmányos feladatának, az egyenlőtlenség felszámolásának. A válasz az egyre kiterjedtebb nemzetközi együttműködés és ezek intézményesítése, az állami demokratikus rendből kiszakított területek nemzetközi ellenőrzési és szabályozási hatáskör alá vonása, méghozzá anélkül, hogy nemzetközi szint irányába történő hatáskör-eltolódás demokratikus intézményi struktúrák kiépítését vonná maga után. A nemzetközi szinten végbemenő döntéshozatali folyamatok formális legitimációs eljárássá silányulnak, mellőzvén a deliberáció, a nyilvános megfontolás demokratikus elemét: az input legitimációról a hangsúly az output legitimációra, a politikáról a szabályozásra tevődik át. Az egyre sűrűsödő, többszintű emberi jogi garanciarendszerek ellenére a nemzetközi szervezetek, szervek demokratikus úton nem legitimált, potenciálisan alapjogokat sértő döntéseivel
- 174/175 -
szemben gyakran hiányzik a jogorvoslathoz, a tisztességes eljáráshoz való jog. Az államok "alkotmányos, demokratikus veszteségeit" nem követi a nemzetközi rendszerek alkotmányos rendszerré, demokratikus rendszerré való szelídítése, és ez éppen megfelel az államok politikai elitjeinek, akiknek osztályérdeke a nemzetközi szintre átmentett hatáskörök demokratikus alábástyázásának elodázása, a korlátoktól mentes transznacionális hatalomgyakorlásban való részvétel. Ez az, amit a francia és holland választópolgárok felismertek. Európa alkotmányos krízise nem az elveszített referendummal, hanem sokkal előbb kezdődött és mindaddig eltart, amíg a tagállami demokrácia veszteségeit európai szinten nem kompenzálják.
"A politikai és a szociális dimenzió összekapcsolásának hiánya Európában - történeti szemszögből" című érdekfeszítő előadásában Bo Strath, a híres firenzei European University Institute (EUI) professzora egészen az európai nemzetállamok létrehozásáig nyúlt vissza a gazdasági folyamatok, szociális kérdések és a mindenkori politika háromszögének elemzésében. A tizenkilencedik században kivívott nemzetállamok keretei között a "nemzetek harcának" első világháborút megelőző víziójában a gazdasági és szociális kérdések nemzeti színezetet kaptak, ami egyfelől a gazdasági élet nemzeti határok közé szorításával együtt járó protekcionista gazdaságpolitikát, másfelől a szociális kérdéseknek a nemzeti identitás egalitárius retorikájával való felülírását vonta maga után. A két világháború között az örök béke zálogául létrehozott nemzetközi politikai intézmények erőtlensége a transznacionális gazdasági hatalom megszilárdulásával párosult. A szabadjára engedett, a nemzeti határokon átnyúló, ellenőrizhetetlen és irányíthatatlan gazdasági erők bukása, a harmincas évek gazdasági válsága példátlan szociális válságot vont maga után. A politikai válasz ismét a gazdaság állami felügyelet alá vonása és a szociális kérdések állami felelősséggé tétele volt, országonként különböző megoldással: az olasz fasizmus, a német nemzetiszocializmus, az amerikai New Deal valójában ugyanazon gazdaságpolitikai és szociálpolitikai problémára adott eltérő reakció volt. A második világháború vége egyben gazdaságpolitikai fordulatot is hozott. A békét garantáló összefonódás politikai terve által felélesztett smith-i liberális gazdaságelmélet jegyében útjára indított, intézményesített gazdasági integrációtól mesterségesen szétválasztott, a tagállamok hatáskörében felejtett szociális rendszerek konvergenciájának hiánya eleve magában hordozta a krízis fenyegetését. Strath szerint a válság kirobbanásához az utolsó lökést a szociálpolitikailag át nem gondolt és meg nem oldott keleti bővítés adta. Olvasatában az Európa által elhanyagolt szociális kérdés vezetett azokhoz a politikai feszültségekhez, melyek az Alkotmányszerződés elutasítása óta kontinensünkön dúlnak.
Christian Joerges professzor, szintén az EUI oktatója, "Unitas in Pluralitate mint alkotmányos feladat: védőbeszéd a horizontális alkotmányosság ügyében" címmel az európai alkotmányos rendszer alapjait vette számba, melynek véleménye szerint a következő premisszákon kell nyugodnia. Egyfelől az európai nemzetek történelmi emlékképei diverzitásának, illetve ezzel összefüggésben a szociális kérdések, mint nemzetspecifikus történelmi tapasztalatok és félelmek eredői eltérő megközelítésének tiszteletben tartásán, másfelől azonban egy európai politikai identitáson, mely a kulturális identitások sokféleségének megőrzése mellett egy közös, nemzethatárokon átívelő politikai rendszerben egyesíti az uniós polgárokat. Az egység a sokféleségben
- 175/176 -
alkotmányos feladata egy horizontális alkotmányos rendszerben valósítható meg. Eszerint a történelmileg és kulturálisan kódolt sokféleség megőrzésének, valamint az egységes politikai közösség formálódásának együttes célja egy deliberatív szupranacionalizmus keretében érhető el, mely az egységet szolgáló közös alkotmányos elvek rögzítésén túl a kölcsönös tolerancián, elismerésen és kritikán alapul. Az európai alkotmányos rendszer nem helyettesíti a nemzeti alkotmányokat, sokkal inkább arra hivatott, hogy kollíziós logikája, a hatáskörök megfelelő elosztása és a kölcsönös elismerés kapcsolóelve útján az összetett igazgatási rendszer hatékony működését biztosítsa. Mindazonáltal az európai alkotmányos rendszer nem is hagyja érintetlenül a nemzeti alkotmányos rendszereket, hiszen azok is folyamatos adaptációs nyomás alatt állnak a szupranacionális rendszer újabb és újabb kihívásai, változásai és elvárásai okán. Joerges szerint az európajog nem hierarchikus alkotmányos rendszert, hanem egy olyan elsősorban eljárási tartalmú, "újfajta kollíziós jogi" rendszert alkot, melynek legitimitása egyfelől az érintett nemzeti alkotmányos rendszerekből, másfelől magából a közös döntések meghozatalának eljárásszerűségéből táplálkozik.
Stefan Oeter, a Hamburgi Egyetem professzora "Az európai föderalizmus-vita: uniós alkotmány a szövetségi államon és államszövetségen túl?" című előadásának középpontjában az európai integrációt végigkísérő föderalizmus-vita kritikája áll. Véleménye szerint az Unió természetéről valamint az integráció további folyamatáról szóló diskurzust nagymértékben megbénítja egyes európai nemzetek föderalizmussal szemben táplált, berögzült ellenszenve. Oeter e "föderalizmus-averziót" elsősorban két történeti tapasztalatra vezeti vissza. Egyfelől arra az angol-francia eszmetörténeti hagyományra, amely a föderalizmust a központosítás eszközének tekinti, s amely akut veszélyt jelent az állam egységére és a nemzeti önrendelkezésre. Eszerint a föderális jellegű integráció egy olyan egyirányú folyamat, melynek során az európai nemzetállamok az Unió nyomása alatt fellazulnak, míg a közhatalom súlypontja Brüsszelbe tevődik át. A föderalizmus-averzió másik történeti oka a német egység- és hatalmi törekvésekben, valamint az azokat végigkísérő eszmékben (AbendlandsIdeologie, Großraum stb.) rejlik. Így éppen a német tudományos közösség és politika föderalizmus iránti lelkesedése szítja a többi tagállam gyanakvását és merev ellenállását a föderális Európával szemben. Valójában azonban az Európai Unió letagadhatatlanul föderalisztikus természetű jelenség, sui generis jellege pedig éppen abban áll, hogy bár az államszövetségen túlmutató föderális vonásokat mutat fel, még nem érte el a szövetségi állam integrációs szintjét. Az európai integráció további menete még határozatlan. Ahhoz, hogy az integráció jövőbeli irányairól előremutató tudományos és politikai vita folyhasson, elengedhetetlen, hogy megfelelő intellektuális elfogulatlansággal közelítsünk a föderalizmushoz, mint a további integráció lehetséges alternatívájához.
A múlttal való szembenézést érintő, konferenciazáró előadássorozatot Jan-Werner Müller, a Princeton Egyetem professzora nyitotta meg "Thomas Mann rémálma? Egy európai emlékezéspolitikában rejlő lehetőségek és ellentmondások" című gondolatébresztő beszámolójával. Mint minden politikai rendszer, az Európai Unió is egy közösség, ez esetben az európai államok közösségének emlékképére és a jövőre irányuló reményeinek legitimáló erejére épül: az európai integráció projektjét közvetlenül a második világháború borzalmai, illetve az örök béke iránti igény hívta életre.
- 176/177 -
A hidegháború véget értével, a vasfüggöny és a közös ellenség összeomlásával Európa ismét a holocaustot tette meg az emberi gonoszság és pusztulás legfőbb rémképévé. Az, hogy Európa képes a közös emlékezésre, a múltbéli eseményeket érintő konszenzusra, nagyon is előremutató jelenség. Ugyanakkor a történelem közös berögződései számos veszélyt is magukban rejthetnek. Így például a holocaust emlékének súlya közömbössé teheti a politikai közösséget a jelen bűneivel szemben, melyek talán arányaiban nem, de minőségükben megközelíthetik a második világháború tragédiáját. Másfelől a történeti konszenzus azzal a következménnyel is járhat, hogy bizonyos politikai célok elérése érdekében a közös emlékképekre történő politikai utalások, hivatkozások legitimálják, és egyben helyettesítik a politikai érvelés és alátámasztás szükségességét konkrét esetekben. Harmadszor pedig a történelem jogi úton történő feldolgozása kiszakíthatja a történelemmel való fájó szembesülést a politika szférájából, csupán látszólagos megbékélést eredményezve. Következésképpen Európa emlékezéspolitikájának nem egyszerűen a nemzethatárok mentén széttöredezett, sokszor ellentétes történelemfelfogásokat kell kibékítenie egymással, hanem egyben egy közös egyetértésen alapuló, de dinamikus, kritikus történelemszemléletet kell kialakítania.
A Müncheni Szabadegyetem professzora, Hubert Rottleuthner "A múlt feldolgozása jogi eszközökkel?" című referátumának központi problémája a történelmi bűnök megtorlásának, valamint a történelmi sérelmek reparációjának jogi módozatai illetve azok hatékonysága. Nézete szerint a múlt jogi feldolgozásának elsődleges eszközét a büntetőjogban szokás keresni. A nemzeti, illetve nemzetközi büntető joghatóságon túlmenően különösen problematikusnak bizonyulhat azonban a büntetési cél meghatározása (megtorlás, általános vagy speciális prevenció, elégtétel, az elmúlt rendszertől való elhatárolódás stb.), a visszaható hatály valamint az elévülési szabályok kérdése, konkrét esetben pedig akár bizonyítási eljárás lefolytatása. A jog mindazonáltal egyéb eszközöket is biztosít a múlttal való szembenézésre: így például a munkajog területén a speciális felmondási lehetőségeket, a társadalombiztosítási jog tekintetében a különleges szociális juttatásokat, a polgári jog területén a kártérítést, az alapjogok körében a választójog megvonását stb. Lehetőség van továbbá deregulációra (a faji törvények hatályon kívül helyezése), illetve speciális jogszabályok megalkotására konkrét múltbéli, illetve lehetséges jövőbeli eseményre tekintettel (történelmi esemény törvényben való elítélése, gyűlöletbeszéd inkriminálása). A múltbéli események feldolgozása tekintetében a jog egyszerre szolgál eszközként és a kollektív tanulási folyamatok indikátoraként: Rottleuthner rámutat arra, hogy éppen az európai történelem bűnei és sérelmei hatására került sor többek között a jogállamiság, az emberi jogok és a szociális állam jogi imperatívuszként való rögzítésére. Úgy tűnik, tudtunk, tudunk a történelemből tanulni - ez az a közös, európai tudás, amelynek az Európai Alkotmányszerződésben is tükröződnie kell.
A történelem mindig aktuális marad. Megmondja honnan jöttünk, kik voltunk, kikké lettünk és a kezünkbe teszi le jövőnk megválasztásának lehetőségét. A konferencia második napjának helyszíne igen jól tükrözte a politikai rendszerek mulandóságának és a történelem jelenvalóságának dialektikáját. A kelet-berlini Unter den Linden végén elhelyezkedő Schlossplatzon, a Népi Demokratikus Köztársaság volt államtanácsi épületében ma a Hertie School of Governance működik. A szépen felújított épület legmeghatározóbb eleme a több emeleten végigfutó, monumentális üvegfestmény, mely a
- 177/178 -
szocializmus vívmányainak állít emléket, s melyet az épület felújítása során előrelátóan, gondosan megőriztek. A festmény legalján a következő szöveg található: "És hogy mi akkor még élünk-e - a programunk élni fog. A felszabadított emberiségen uralkodik majd." Intés a jelennek: a múltat ismernünk kell, hogy bűneit ne ismételjük meg a jövőben.■
JEGYZETEK
[1] Mark Mazower: Dark Continent: Europe 's Twentieth Century. Knopf: New York, 1998. idézi Konrad H.Jarausch.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző doktorjelölt
Visszaugrás
