Austin szerint "A jog léte egy dolog, helyessége vagy helytelensége pedig egy másik" (Austin 1954: 184).[2] Austin ezzel azt az elvet juttatta kifejezésre, hogy a jogtan egyik ága csupán leírja, milyen a jog, a törvényhozás tudománya pedig azzal foglalkozik, milyennek kellene lennie a jognak. A jog nyelvezetével foglalkozó kutatások is egyrészt irányulhatnak arra, hogy milyen a jog nyelvezete, másrészt arra, hogy milyennek kellene lennie ahhoz, hogy érthetőbbé váljanak a jogi szövegek, és a jogszabályok jobban be tudják tölteni funkciójukat. Bár a jog nyelvezetének vizsgálatakor hasznosabbnak ítélhetjük az arra való törekvést, hogy megválaszolhassuk az utóbbi kérdést, a pusztán leíró kutatások is több lényeges körülményre rávilágítanak, főleg történeti összefüggésekben.
Egészen különleges összefüggésekre jöhetünk rá, ha például a magyar bányajog nyelvezetét vizsgáljuk meg történeti fejlődésében. A történeti események és az állammal kapcsolatos reformok híven visszatükröződnek a jogszabályok tartalmában és nyelvezetében is. A bányajogi szövegekben nemcsak a német és a latin nyelv keveredik egymással, hanem a jogi és a bányászati szaknyelv is. Ezeknek a nyelveknek a keveredése nem véletlen, hiszen születésekor a jogalkotás nyelve, a jogi szaknyelv a latin, a bányászati szaknyelv pedig a német volt.
A bányászati szaknyelv alapvetően németül alakult ki, aminek az oka az volt, hogy a bányaműveléssel német hospesek (telepesek) kezdtek foglalkozni az ország területén. A bányavárosok előzményének a bányatelepek tekinthetők, ahol a bányászok és a bányaműveléshez szükséges egyéb szakemberek éltek (Wenzel 1880: 27). Mind Péch Antal (Péch 1884: 7), mind Wenzel Gusztáv (Wenzel 1880: 19) kihangsúlyozza, hogy az uralkodók az államalapítás óta kezükben tartották a bányászatot, ebből pedig az következik, hogy ezeken a bányatelepeken azok éltek, akik a kincstári bányákban dolgoztak, sőt a kezdetekben a nehéz munkákra rabszolgákat is alkalmaztak. Azokon a helyeken, ahol már a honfoglalás ideje előtt is folyt bányaművelés, az eredetileg bányászattal foglalkozó őslakosok szakértelmük miatt valószínűleg tovább folytatták munkájukat. Faller Jenő szerint Szent István Lengyelországból is hozatott be szakembereket (Faller 1939: 38, 41).
Richter Ede szerint már II. András német bányászokat telepített le Türingiából a bányászat fellendítése céljából, akik magukkal hozták német szokásjogukat is (Richter 1906: 87). A tatárjárás során azonban a bányászathoz értő szakemberek elmenekültek, a király pedig nem tudta a bányáit hasznosítani. Ezért vált szükségessé a hospesek betelepítése, akik német területekről érkeztek a bányavidékekre, főleg Türingiából (Selmecbánya, Besztercebánya), Tirolból (Selmecbánya), Szászországból (Selmecbánya), Észak-Csehországból (Körmöcbánya) (Máté 2007: 185).
Heiner Lück bányaregáléról írt munkájában találhatunk egy megjegyzést, amit Selmecbánya, és a többi bányaváros alapítása a legnagyobb mértékben alátámaszt. Ő ugyanis felhívja a figyelmet a bányaregálé németországi megjelenésével kapcsolatban, hogy a bányászat fenntartása céljából a bányászattal foglalkozók, mivel tevékenységük speciális szakértelmet kívánt, számos privilégiumban részesültek. A privilégiumok felkínálása vonzerőt jelentett a bányásznépnek, hogy lakhelyük megváltoztatásával többletjogokhoz jussanak (Lück 2005: 529). Azaz nem a bányásznép bukkant fel hirtelen Selmecbányán, mint azt egyes kutatók állítják, hanem a király a tatárjárás után a bányászati vállalkozókat privilégiumokkal ösztönözte az elnéptelenedő bányavidékre való beköltözésre.
Ezek közül a legfőbb kiváltság az volt, hogy saját bányajogukat alkalmazhatták, valamint a bányavárosokban saját maguk ítélkezhettek, és irányíthatták a város ügyeit. Ezt a nézetet támasztja alá Richter Ede megállapítása is:
"IV. Béla király egyenes meghívására jöttek azután ide tömegesen a német szászok és ezek lettek voltaképpeni alapítói Schembnitz, Selmecz városának. Ezek a németek rögtön hozzáfogtak az építkezéshez és a bányák művelésének folytatásához, de nem feledkeztek meg régi honukban élvezett polgári jogaikról sem, melyek megerősítését kérték és meg is kapták a királytól" (Richter 1906: 87).
A hospesek behívására azért volt szükség, mert bár a magyarok is ismerték a bányászatot,
"kellő számú és szaktudású mester, indíttatás valamint hazai jogszokás hiányában nem vállalt részt a kolonizációból,
- 1/2 -
az alsó-magyarországi bányavárosok megalakulása a németség beköltözése révén valósulhatott meg. A város háttértelepülései és a bányatelepek lakossága is zömében német ajkú lehetett. Az alsó-magyarországi bányavárosok térsége a 15. század végén német nyelvterület volt" (Máté 2007: 185).
A felső-magyarországi bányavárosok szövetségét megalapozó statútumok (Óvári-Kolosváry 1890: 43) is németül születtek, hiszen e bányavárosok lakossága szintén a német hospesek közül került ki. Ez a körülmény maga után vonta, hogy a bányászatban, valamint a montángazdaság[3] igazgatásában használatos nyelvvé a német vált. A középkor folyamán egyébként is a bányajogot a partikularitás jellemezte, alig született a bányászattal kapcsolatos latin nyelvű törvénycikk. A bányavárosok ugyanis saját német nyelvű jogkönyveiket alkalmazták, melyek bányászattal kapcsolatos részeiben a bányászati szakkifejezések természetesen németül szerepeltek. Jó példa erre Selmecbánya jogkönyve (Fuchs 2009).
A bányajog nyelvezete később sem változott, hiszen a csekély számú latin nyelvű törvénycikk mellett a Habsburg uralkodók alatt, akik a bányaregálé elve alapján tartottak igényt a bányakincsekből nekik járó részre, mint a montángazdaság irányítói német nyelvű rendeletekkel szabályozták a területet. A magyar bányajog fejlődésének egy újabb korszaka kezdődött a Habsburg uralkodók központosítási törekvéseit tükröző Miksa-féle bányarendtartás kihirdetésével 1573-ban (Schmidt 2/224, MBO), melynek nyelve szintén német volt. A bányarendtartást az országgyűléssel nem sikerült elfogadtatnia az uralkodónak, ezért nem vált belőle latin nyelvű törvénycikk. Érdekességként megjegyezhető, hogy a lefordítására nem is gondoltak, hiszen ekkor már elkezdődött a magyar rendek kiszorítása a bányaigazgatásból, és alapvetően osztrák hivatalnokok intézték a bányászati ügyeket.
Így Ember Győző még azt is felvetette, hogy I. Ferdinánd a bányászati igazgatást a magyar kamara helyett azért helyezte az alsó-ausztriai kamara felügyelete alá, mert lehet, hogy a magyar kamarában a bányaigazgatásra jellemző német nyelv ismeretének hiánya miatt volt szükség felettes szervként az alsó-ausztriai kamarát választani (Ember 1946: 300). Véleményem szerint ez kevésbé valószínű. Bár Ember (1946) szerint a rendek nemigen törődtek a bányászattal, és ezért belenyugodtak az alsó-ausztriai kamara főhatóságába, szerintem az uralkodó éppen azért ragaszkodott ehhez az intézményhez ezen a területen, mert ha a rendek, akik mindig a magyar szervek idegen intézményektől való befolyásolása ellen küzdöttek, elérték volna céljukat, a bányászat bevételeiről való döntés nem egyedül az uralkodó kezében összpontosult volna.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
