Az 1990-es évek második felétől - a konvergenciáról szóló Zöld Könyv1 eredményeként - az infokommunikációs szektor szabályozásának egyik vezérfonalává vált az a szabályozási elv, amely egyrészről az elektronikus jelek átvitele és ehhez szükséges infrastruktúra, másrészről a továbbított tartalom szabályozásának szétválasztásán alapul: "Az átvitel szabályozását el kell választani a tartalom szabályozásától."2 Ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy a két szabályozási rendszert egymásra tekintettel kell kialakítani. A digitális médiarendszer szabályozásának számos kérdése éppen a szabályozás különválasztásának következetlenségeire vezethető vissza. A hírközlési jog az elmúlt években a médiarendszer kialakításának megkerülhetetlen tényezőjévé vált.
A koncepció jelentősége a korábbi szabályozási megoldások alapján határozható meg. A konvergencia érzékelhetővé válásáig mind a hírközlés, mind a média szabályozására az a szemlélet volt jellemző, amely a hálózatot és az azon továbbított szolgáltatást/tartalmat, sőt akár a kapcsolódó fogyasztói eszközöket is - például a vezetékes telefon vagy a televízió esetében - egységes szabályozási tárgynak tekintette, amit nagyrészt a műszaki és gazdasági realitások is alátámasztottak. A digitalizáció, az IP-alapú hálózatok, illetve az ezekre épülő konvergencia ezt a megközelítést tarthatatlanná tették, mivel megbontották az infrastruktúra, a továbbított tartalom és a fogyasztói eszközök tényleges egységét. A digitális kommunikációs rendszerben a "televízió", a "telefon" és különösen az "internet" nem írható le egyetlen, a kommunikációs folyamat egészére kiterjedő törvényben. A technológiai, gazdasági és szolgáltatási konvergenciára adott szabályozói válasz szükségszerűen egyfajta szabályozási divergencia. A korábban egységes kommunikációs szolgáltatásokat a szabályozás a szolgáltatási értéklánc mentén olyan rész-szolgáltatásokra bontja, amelyek megfelelően homogének ahhoz, hogy a jogalkotó közös szabályozási keret alá vonja őket; a közösségi jog e koncepció alapján átviteli oldalon az elektronikus hírközlési szolgáltatásokat, a tartalom oldalán pedig az - egyébként nem egységes - audiovizuális médiaszolgáltatásokat, és az - előzővel részben átfedésben lévő - információs társadalommal összefüggő szolgáltatásokat határozza meg.
A Bizottság szerint ebből olyan szabályozási megoldás kialakítása következik, amely egyfelől minden hálózat és kapcsolódó szolgáltatás részére azonos feltételeket biztosít, másfelől a tartalom szabályozásában összhangot teremt az adott tartalomszolgáltatás jellemzőivel és az e szolgáltatással kapcsolatos közérdekű célokkal, és figyelembe veszi az audiovizuális szektor sajátosságait, az új szolgáltatásokkal kapcsolatos piaci bizonytalanságokat, a piacra lépés nehézségeit, valamint a fogyasztóvédelmi követelményeket.3 A bizottsági értelmezés is elismeri tehát, hogy amíg az infrastruktúra szabályozásának a konvergencia következtében valóban nem kell figyelemmel lennie az átvitt tartalomra, addig a tartalom szabályozása továbbra sem lehet független a közvetítő médiumtól. Mivel a technikai fejlődés eredményeként bármely hírközlő hálózat alkalmas bármely típusú jel továbbítására, az átvitel szabályozásában a technológiától és a továbbított jel tartalmától független szabályozás szükségszerű következmény. A tartalmak szabályozásánál azonban a szükséges és arányos, azaz alkotmányos szabályozói beavatkozásnak továbbra is igazodnia kell a médium jellemzőihez. Ugyanarra a tartalomra ezért más-más szabályozási feltételek vonatkoznak attól függően, hogy milyen terjesztési úton - például kódolatlan televíziós műsorszolgáltatásban, kódolt műsorszolgáltatásban, on-demand rendszerben, moziban, dvd-n - jut el a közönséghez.
Az infrastruktúra és a tartalom szabályozásának szétválasztása az európai hírközlés-szabályozási keret kialakításának egyik fő szempontjává vált. A keretirányelv preambuluma rögzíti, hogy "a keretszabályozás (…) nem terjed ki az elektronikus hírközlő hálózatokon elektronikus hírközlési szolgáltatások igénybevételével nyújtott szolgáltatások tartalmára, így a műsorszolgáltatási tartalomra, pénzügyi szolgáltatásokra és egyes információs társadalommal összefüggő szolgáltatásokra".4 Ebben az értelemben tehát a szabályozás tárgyi hatályának korlátozásáról van szó, ami végső soron az irányelvnek az elektronikus hírközlési szolgáltatást definiáló rendelkezésében jelenik meg. E meghatározás kifejezetten rögzíti, hogy nem minősül elektronikus hírközlési szolgáltatásnak az elektronikus hírközlő hálózatok és elektronikus hírközlési szolgáltatások segítségével történő tartalomszolgáltatás, illetve az ilyen tartalom felett szerkesztői ellenőrzést biztosító szolgáltatások.5
A hírközlés-szabályozás tárgyának következetes lehatárolása ellenére a szabályozás nem hagyja figyelmen kívül a tartalom és az infrastruktúra szabályozásának kölcsönhatásait: "az átvitel szabályozásának és a tartalom szabályozásának egymástól való elválasztása nem sérti az ezek között meglévő kapcsolatok figyelembevételét, különösen a médiapluralizmus, a kulturális sokszínűség és a fogyasztóvédelem biztosítása érdekében".6 A közösségi jogalkotó elismeri tehát, hogy a két szabályozási terület átfedi egymást, ráadásul éppen azon a területen, amely az alkotmányos médiaszabályozási célkitűzések megvalósításában elsődleges. A tartalomnak az infrastruktúrán való megjelenése, azaz a tartalomszolgáltató hozzáférése az infrastruktúra-szolgáltató rendelkezése alatt álló kapacitásokhoz legalább annyira médiaszabályozási kérdés, mint amennyire hírközlési jogi.
Nyilvánvaló, hogy azok a szabályozói beavatkozások, amelyek a tartalomterjesztési kapacitásokhoz való hozzáférést érintik, olyan korlátozások, amelyek akadályozzák a vállalkozásokat - a műsorterjesztőket és tartalomszolgáltatókat - abban, hogy egymás között a hozzáférésre vonatkozó műszaki és kereskedelmi szabályokat tartalmazó megállapodásokról tárgyaljanak.7 Ezzel, a hozzáférési irányelvben megfogalmazott tilalommal a közösségi hírközlési jog - az irányelvekben meghatározott fontos kivételekkel - azokat a tagállami szabályozásokat is tiltja, amelyek bármilyen módon korlátozzák a műsorterjesztőt kapacitásainak elosztásában. Ezzel jelentősen szűkül a médiarendszer kialakításával kapcsolatos közhatalmi mozgástér, aminek lényeges részét jelentik azok a szabályozói beavatkozások, amelyek az egyes tartalomszolgáltatások részére terjesztési kapacitásokat biztosítanak.
A keretirányelv preambuluma ugyanakkor azt is rögzíti, hogy "a keretszabályozás (…) nem sérti az (elektronikus hírközlési) szolgáltatások tekintetében - a közösségi jognak megfelelően - közösségi vagy nemzeti szinten a kulturális és nyelvi sokszínűség előmozdítása, valamint a médiapluralizmus védelme érdekében hozott intézkedéseket".8 Márpedig a tartalomszolgáltatások továbbítására szolgáló kapacitások elosztása a médiarendszerrel kapcsolatos alkotmányossági szempontok és médiapolitikai célkitűzések érvényesülését döntően befolyásolja. A plurális médiarendszer kialakulása jelentős mértékben függ az infrastruktúrához való hozzáférés lehetőségeitől. A hozzáférés biztosítására és annak feltételeire vonatkozó döntéseivel az infrastruktúra üzemeltetői - a műsorterjesztők, vagy akár a digitális terjesztési hálózatok middleware elemeinek üzemeltetői - meghatározó befolyást gyakorolnak a közönség által elérhető tartalomválasztékra. Függetlenül attól, hogy e döntések szabályozása formálisan hírközlési jogi vagy médiajogi - vagy éppen versenyjogi, illetve akár szerzői jogi - eszközök és intézmények útján valósul-e meg, az alkotmányos követelményeknek minden esetben érvényesülniük kell.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
