Megrendelés

Máshol nem publikált határozatok (KBJ, 2021/2.)

2021/II/1

Tárgyszavak: casco biztosító, megtérítési igény

Ha a casco biztosító megtérítési igényt érvényesít a kárért felelős személlyel szemben és ő a casco szerződés létrejöttét, fennállását, feltételeit, önrészét, annak levonását, és a kár kifizetését vitatja, e körülményeket a szerződésnek és a díjfizetés rendezettségét igazoló okiratnak benyújtásával lehet igazolni; rendőrségi igazolás és a rendőr-főkapitányságtól beszerzett dokumentumok nem alkalmasak az alperes által vitatott körülmények bizonyítására.

A BM gépjármű-nyilvántartás, és más nyilvántartás sem tartalmaz adatokat a casco biztosítási szerződések fenti körülményeiről, a szerződés megkötése - a gépjármű-felelősségbiztosítással szemben - nem is kötelező, így a nyilvántartás adatai nem igazíthatnak el abban a kérdésben, hogy létrejött-e casco szerződés, és az a biztosítási esemény időpontjában is fennállt-e, A gépjármű kárbejelentőlap kitöltésével, a kárfelvételi jegyzőkönyvben a módozat rovatban feltüntetett casco jelzéssel sem igazolható a casco szerződés létrejötte és a biztosítási esemény időpontjában való fennállása.

Pp. 164. § (1) bek., 206. § (1) bek., Ptk. 6:468. §

2016. július 18-án sorozatos ráfutásos baleset történt, amikor egy személygépkocsi forgalmi okokból megállt. A balesetben részes gépjármű üzembentartójának felelősségbiztosítója az alperes. Az egyik gépkocsiban keletkezett károkat szerviznél javították , a javítási költséget 2016. szeptember 16-án a felperes megfizette. A felperes a biztosítottnak nyújtott biztosítási szolgáltatással kapcsolatos megtérítési igényét bejelentette az alperesnek, aki azt levelével elutasította.

A felperes keresetében a biztosítottjának nyújtott biztosítási szolgáltatás megfizetésére kérte kötelezni a felelősségbiztosító alperest. Előadta, hogy a perbeli balesetet az alperes biztosítottja idézte elő, aki a szabálysértési hatósági eljárásban felelősségét elismerte.

Az alperes ellenkérelmében vitatta a felperes és biztosítottja közötti casco szerződés létrejöttét és tartalmát, továbbá a kifizetés megtörténtét. Hivatkozott arra is, hogy a balesetet nem az alperesi biztosított okozta, hanem a baleset többi részesei, így a felperesi biztosított is azáltal, hogy nem tartotta be a követési távolságot.

Az elsőfokú bíróság a keresetet elutasította, szerinte a keresetlevélhez mellékelt okirati bizonyítékok (gépjármű kárbejelentő lap, kárfelvételi jegyzőkönyv, pótszemle jegyzőkönyv) nem alkalmasak a felperes és a biztosítottjának tekintett személy közötti szerződés létrejöttének és tartalmának bizonyítására, és a digitális utalványozási rendszerből kinyomtatott másolati példány sem alkalmas önmagában annak kétséget kizáró bizonyítására, hogy ezen összeget a felperes átutalta a biztosítottjának tekintett személy részére. A felperes ezért nem tudta bizonyítani, hogy az alperessel szemben a perbeli követelést a biztosítottal kötött biztosítási szerződés alapján, annak rendelkezései szerint nyújtott térítése folytán érvényesíti.

A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.

A jogerős ítélet értelmében a felperesnek - az alperesi vitatásra figyelemmel - az igényérvényesítési joga alátámasztásául a casco szerződés megkötését, érvényességét és az általa érvényesíteni kívánt kárösszeg károsult részére történt kifizetését kellett volna hitelt érdemlő módon igazolnia. Az elsőfokú bíróság felhívása ellenére azonban a felperes e bizonyítási kötelezettségének nem tett eleget. Ezért a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helyes indokai alapján helyben hagyta.

A Kúria megállapította, hogy a jogerős ítélet a felülvizsgálati kérelemben megjelölt okból nem jogszabálysértő. A bíróság a Pp. 206. § (1) bekezdésének megfelelően helyesen értékelte a felperes nyilatkozatait és az általa becsatolt okiratokat, amelyek nem igazolják a casco szerződés létrejöttét, annak tartalmát és a felperes által biztosítottnak tekintett részére történt kifizetést. E körülményeket egyszerű módon, magának a szerződésnek és a díjfizetés rendezettségét igazoló okiratnak benyújtásával igazolni lehetett volna. Erre nem került sor, ugyanakkor a felperes által megjelölt iratok, így a becsatolt rendőrségi igazolás és a rendőr-főkapitányságtól beszerzett dokumentumok nem alkalmasak az alperes által vitatott körülmények bizonyítására. A csatolt gépjármű kárbejelentőlap a felperes által használt formanyomtatvány ugyan, azonban pusztán ennek kitöltésével a casco szerződés létrejötte és fennállása nem igazolható. Ugyanez vonatkozik a kárfelvételi jegyzőkönyv formanyomtatványra is, amelyen a módozat rovatban feltüntetett casco jelzés és az F/10. számú mellékleten szereplő hasonló hivatkozás nem alkalmas a casco szerződéses jogviszony biztosítási esemény időpontjában való fennállásának, létrejöttének igazolására. A három különböző kötvényszám-megjelölés is aggályossá teszi a szerződéses jogviszony fennállásának megállapítását további egyértelmű bizonyítékok nélkül.

Téves a felperes hivatkozása a tekintetben is, hogy az általa becsatolt rendőrségi iratokból egyértelműen következik a casco szerződés megkötése, és annak fennállása. Miután a BM gépjármű-nyilvántartás, és más nyilvántartás sem tartalmaz adatokat a casco biztosítási szerződések fenti körülményeiről, és magának a casco szerződésnek a megkötése - a gépjármű-felelősségbiztosítással szemben - nem is kötelező, így abban a kérdésben, hogy létrejött-e casco szerződés, és az a biztosítási esemény időpontjában is fennállt-e, nyilvántartás adatai nem igazíthatnak el.

A jogerős ítélet helyesen tartalmazza, hogy a perbeli jogviszonyra a Ptk. rendelkezései az irányadóak. Ebből kifolyólag a felek jogvitájának elbírálására nem irányadó a rPtk., következésképp erre alapított jogszabálysértés fogalmilag nem valósulhatott meg. Hangsúlyozza azonban a Kúria, hogy miután a felperes a biztosítottjának tekintett személlyel való casco szerződés létrejöttét, fennállását és az az alapján történő kifizetés tényét a fentiek szerint nem tudta bizonyítani, így a megtérítési igény anyagi jogi alapjául szolgáló jogkérdések érdemi vizsgálatáig a bíróság nem jutott el, ezért erre alapítottan sem lehet jogszabálysértő a jogerős ítélet.

A Kúria a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta.

Kúria Pfv. V.20.866/2019/6. számú precedensképes határozata

Feldolgozta: Kiss Ferenc Kálmán ügyvéd

2021/II/2

Tárgyszavak: általános vétkességi felelősség, büntetőeljárás, elévülési idő, elévülés nyugvása, gfb. biztosító helytállási kötelezettségének terjedelme, veszélyes üzem felelőssége

A veszélyes üzemi felelősség esetén előírt hároméves elévülési határidő kivételt jelent az általános kártérítési felelősség ötéves elévülési idejéhez képest. A hároméves igényérvényesítési határidő elmulasztása nem eredményezi azt, hogy az általános szabályok szerinti elévülési időn belül - a rPtk. 339. § (1) bekezdésében írt feltételek fennállása esetén - a jogosultak nem érvényesíthetik követelésüket.

A büntetőeljárás nem jelent a jogosultak szempontjából olyan menthető okot, amely miatt a követelésüket ne tudták volna érvényesíteni; az elévülés a büntetőeljárás jogerős befejezéséig sem nyugszik.

A gépjármű-felelősségbiztosítót - az egyéb feltételek (jogellenes magatartás, kár, okozati összefüggés, felróhatóság) fennállása esetén - ugyanúgy helytállási kötelezettség terheli a kárfelelősség általános szabályai és a veszélyes üzemi felelősség alapján, mint a károkozót.

Gfbt. 28. § (1) bek., rPtk. 324. § (1) bek., rPtk. 327. § (1) bek., rPtk. 339. § (1) bek., rPtk. 345. §

Az I. és II. rendű felperesek gyermeke, a III. rendű felperes testvére 2009. július 3-án személygépkocsi utasaként közúti balesetet szenvedett, amelynek következtében 2009. augusztus 19-én elhunyt. A balesetet okozó gépjármű tulajdonosa (üzembentartója) az alperesnél rendelkezett kötelező felelősségbiztosítással. A felperesek saját jogú kárigényüket 2009. augusztus 24-én jelentették be az alperesnél, majd 2014. május 14-én jogi képviselővel eljárva pontosították azt. Az alperes peren kívül kártérítést fizetett a felpereseknek.

A felperesek keresetükben a balesettel okozati összefüggésben keletkezett vagyoni és nem vagyoni káraik megtérítésére kérték kötelezni az alperest. Keresetük jogalapjaként jelölték meg a rPtk. 339. § (1) bekezdését, valamint a Gfbt. 28. § (1) bekezdését.

Az alperes ellenkérelmében a kereset elutasítását kérte. A kereset jogalapját annyiban nem vitatta, hogy a kötelező gépjármű-felelősségbiztosítás okán helytállni tartozik. Álláspontja szerint azonban a felpereseknek peren kívül megfizetett összegekkel a felmerült kárukat kiegyenlítette, egyebekben vitatta a kárigények összegszerűségét. Hivatkozott arra is, hogy a felperesek kárigénye elévült, mert a perbeli balesetre a rPtk. 345. §-ában szabályozott veszélyes üzemi felelősségre vonatkozó rendelkezéseket kell alkalmazni, amely esetben az elévülés három év.

Az elsőfokú bíróság ítéletével a keresetnek részben helyt adva kötelezte az alperest a felperesek részére nem vagyoni, és különböző jogcímeken vagyoni kártérítés megfizetésére.

Az elévülési kifogásra tekintettel kifejtette, hogy a felperesek helytállóan jelölték meg kárigényük alapjaként a rPtk. 339. § (1) bekezdését, szemben az alperes hivatkozása szerinti 345. §-sal. Erre tekintettel megállapította, hogy a felperesek kárigényüket az ötéves elévülési időn belül érvényesítették, így az alperes elévülési kifogását alaptalannak találta. Érdemben a bizonyítékok mérlegelésével részben találta megalapozottnak a felperesek által előterjesztett vagyoni és nem vagyoni kárigényeket.

Az alperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletének fellebbezett rendelkezéseit megváltoztatta, és a keresetet elutasította. Az elévülés körében az elsőfokú bíróságtól eltérő álláspontra helyezkedett, és úgy ítélte meg, hogy a felperesek keresettel érvényesített követelése, figyelemmel a rPtk. 345. § (1) bekezdésében foglaltakra, elévült. Rögzítette, hogy a felperesek kára fokozott veszéllyel járó tevékenység folytatása során következett be, ezért a bírói gyakorlatra hivatkozással úgy ítélte meg, hogy az alperes helytállási kötelezettségére - ugyanúgy, mint a károkozó ilyen kötelezettségére - a veszélyes üzemi felelősség szabályait kell alkalmazni. Tévesnek ítélte az elsőfokú bíróság álláspontját abban a vonatkozásban, hogy az alperes helytállási kötelezettsége a rPtk. 339. § (1) bekezdése alapján áll fenn. A káresemény időpontjára, illetve az elévülés megszakadására és nyugvására figyelemmel azt állapította meg, hogy a rPtk. 345. § (4) bekezdésében írt három év eltelt, ezért a felperesek követelése elévült, amire tekintettel a keresetet elutasította.

A felperesek felülvizsgálati kérelmük indokaként elsődlegesen arra hivatkoztak, hogy a jogerős ítélet sérti a rPtk. 324. § (1) bekezdését. Nem vitatták, hogy a veszélyes üzemi felelősség alapján történő igényérvényesítésre rendelkezésre álló hároméves elévülési idő eltelt, azonban kifejtették, ez nem azt jelenti, hogy a felperesek igénye elévült, csupán azt, hogy a veszélyes üzemi felelősség körében nem érvényesíthető. Érvelésük szerint a kártérítési igényt a rPtk. 339. § (1) bekezdésében foglalt általános szabályok szerint kell elbírálni. Ezzel kapcsolatban idézték az e tárgyban korábban született eseti döntéseket. Hivatkoztak arra is, hogy a másodfokú bíróság megsértette a rPp. 221. § (1) bekezdésében foglalt indokolási kötelezettségét, mert az alperes elévülési kifogásának úgy adott helyt, hogy nem tért ki arra, hogy a jelen ügyben miért nem alkalmazhatóak a rPtk. 339. § (1) bekezdésében foglalt általános szabályok és így az ötéves elévülési idő.

A perben a felek által nem volt vitatott, hogy az alperes a balesetet okozó gépjármű tulajdonosa által kötött, és a gépjárművet vezető személyért is helytállási kötelezettséget jelentő kötelező gépjármű-felelősségbiztosítás alapján köteles helytállni a hozzátartozójuk elvesztéséből eredően a felpereseket ért károkért. Mivel a perben az alperes elévülési kifogást terjesztett elő, ezért az eljárt bíróságoknak elsőként ennek megalapozottságát kellett vizsgálniuk. A másodfokú bíróság - az elsőfokú bíróságtól eltérő jogi álláspontra helyezkedve - az alperes által előadott indokok alapján azért utasította el a keresetet, mert a felperesek a káresetet követő három éven túl terjesztették elő követelésüket, ezért álláspontja szerint a felperesek igénye a rPtk. 345. § (3) bekezdése alapján elévült.

Az elévülés körében a Kúria az elsőfokú bíróság jogi álláspontját osztotta. Helyesen hivatkoztak a felperesek felülvizsgálati kérelmükben arra, hogy a rPtk. 345. § (1) bekezdésében szabályozott speciális felelősségi alakzat (veszélyes üzemi felelősség) az általánostól eltérő bizonyítási és mentesülési szabályokra tekintettel határozza meg rövidebb időben az elévülési időt. A veszélyes üzemi felelősség esetén előírt hároméves elévülési határidő kivételt jelent az általános kártérítési felelősség Ptk. 324. § (1) bekezdésében meghatározott ötéves elévülési idejéhez képest. Ez azonban nem vezet arra, hogy ha a hároméves igényérvényesítési határidőt elmulasztották a felperesek, az általános szabályok szerinti követelés előterjesztésére nyitva álló határidőben nem nyújthatják be a keresetüket. A jogerős ítéletben kifejtettektől eltérően tehát a hároméves igényérvényesítési határidő elmulasztása nem eredményezi azt, hogy az általános szabályok szerinti elévülési időn belül - a Ptk. 339. § (1) bekezdésében írt feltételek fennállása esetén - a jogosultak nem érvényesíthetik követelésüket.

Tényként állapítható meg, hogy a felperesek hozzátartozója 2009. július 3-án szenvedett balesetet, amelynek következtében augusztus 19-én hunyt el. A felperesek először 2009. augusztus 24-én terjesztettek elő saját jogon kárbejelentést az alperesnél, majd azt 2014. május 19-én pontosították, keresetüket pedig 2016. február 1-jén nyújtották be.

A Kúria nem értett egyet az elévülés nyugvásával kapcsolatban a jogerős ítéletben kifejtett állásponttal, ugyanis a büntetőeljárás nem jelentett a jogosultak szempontjából olyan menthető okot, amely miatt a követelésüket ne tudták volna érvényesíteni. Erre tekintettel helytelenül jutott a másodfokú bíróság arra a következtetésre, hogy a büntetőeljárás jogerős befejezéséig, vagyis 2011. október 24-ig az elévülés nyugodott.

Ugyanakkor az iratokból megállapítható, hogy a felperesek saját jogú kárigényüket két alkalommal jelentették be az alperesnél, amelyek - mint a követelés teljesítésére irányuló írásbeli felszólítások - a rPtk. 327. § (1) bekezdése alapján az elévülést megszakították, a (2) bekezdés rendelkezései szerint az elévülés ettől az időponttól újból megkezdődött. Mindezek alapján tehát megállapítható, hogy a felperesek a kártérítés általános szabályai szerinti ötéves elévülési időn belül érvényesítették igényüket, illetve terjesztették elő keresetüket, tehát a követelésük nem évült el, bírósági úton érvényesíthető.

Alaptalanul hivatkozott az alperes arra, hogy az alperes biztosítóval szemben a felperesek nem voltak jogosultak a rPtk. 339. § (1) bekezdése alapján igényt érvényesíteni. Helyesen mutatott rá a másodfokú bíróság a Kúria korábbi döntésére hivatkozással, hogy az alperest ugyanazok a jogok illeték és ugyanazon kötelezettségek terhelték, mint magát a kár okozóját, azonban ennek alapján nem helytállóan jutott arra a következtetésre, hogy csak a veszélyes üzemi felelősség szabályai alkalmazhatóak vele szemben. A korábban kifejtettek alapján az alperest - az egyéb feltételek (jogellenes magatartás, kár, okozati összefüggés, felróhatóság) fennállása esetén - ugyanúgy helytállási kötelezettség terheli a kárfelelősség általános szabályai és a veszélyes üzemi felelősség alapján, mint a károkozót; jogszabály nem tartalmaz olyan rendelkezést, amely ezt kizárná. Jelen esetben a gépkocsi vezetője jogellenes és felróható magatartásával a felpereseknek hozzátartozójuk sérülése és halála okán kárt okozott, amelynek megtérítésére a gépjármű-felelősségbiztosítási szerződés alapján az alperes köteles.

A jogerős ítélet a felülvizsgálati kérelemben megjelölt okból jogszabálysértő, ezért a Kúria a jogerős ítélet felülvizsgálattal érdemben érintett rendelkezését hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróság ítéletét ebben a körben helybenhagyta.

Kúria Pfv.III.20.065/2018/8. számú precedensképes határozata.

Feldolgozta: Kiss Ferenc Kálmán ügyvéd

2021/II/3

Tárgyszavak: szénmonoxid-mérgezés, lakásbérlet, kéményellenőrzés, egyetemleges kártérítési felelősség, tulajdonos-bérbeadó felelőssége

A tulajdonos-bérbeadó, a kéményseprő és mások ellenőrzési, értesítési és egyéb mulasztások miatti egyetemleges kártérítési felelőssége a bérlő szénmonoxid-mérgezés okozta haláláért.

A bérlakás tulajdonosát nem mentesíti a felelősség alól az, hogy a kéményseprő nem tett eleget értesítési kötelezettségének, ha jogszabályi előírás ellenére figyelmen kívül hagyta, hogy az évenkénti kötelezettség ellenére a lakásában évek óta nem történt meg a kötelező kéményseprő-ipari közszolgáltatás keretében a kémény ellenőrzése. A tulajdonosnak meg kellett volna győződnie az ellenőrzés megtörténtéről, ennek elmulasztása az ő felróható magatartása.

A Lakástv. 7. § (2) bekezdése szerinti rendeltetésszerű használat nemcsak a működőképes (üzemképes), hanem egyben a biztonságos használat megvalósulását is jelenti; a tulajdonos ezért is köteles a kéményellenőrzés lehetőségének biztosítására.

Helyi közszolg. tv. 3. § f) pont, Lakástv. 7.-8. §, rPp. 4. § (1) és (2) bek., rPp. 164. § (1) bek., rPtk. 339. § (1) bek., 344. § (1) bek., 348. §, 424. § (1) bek.

Az I. rendű felperes fia, a II. rendű felperes testvére, dr. R.B. az I. rendű alperestől bérelt társasházi lakásban (a továbbiakban: 38. lakás) szénmonoxid-mérgezés következtében 2011. november 14-én elhunyt. A szénmonoxid-felszaporodást a szomszédos, III. emelet 37. számú lakás (a továbbiakban: 37. lakás) gázkészülékével összefüggésben szabálytalanul elvégzett kéménybélelés okozta, mert ennek során lezárták a 38. lakás gázkészülékének füstcsatornáját. A kéménybélelést 2007-ben a 37. lakás tulajdonosának megrendelésére egy kft. munkavállalói, a III. rendű és a VI. rendű alperesek végezték. A kéménybélelési munkálatok során figyelmetlenül végezték el a kéményjáratok előzetes felmérését és vizsgálatát, nem észlelték a lakásnak a 38. lakással azonos járatba bekötését, amelynek következtében a 37. lakáshoz tartozó fekvőkémény állókéményébe való bekötési pontjánál elzárták a 38. lakás gázberendezése füstcsatornájának bekötését.

A III. és VI. rendű alperest a bíróság foglalkozás körében elkövetett gondatlan veszélyeztetés vétsége miatt végrehajtásában felfüggesztett szabadságvesztésre ítélte, és a felperesek mint sértettek polgári jogi igényét a törvény egyéb útjára utasította.

A IV. rendű alperes 2007-2011. években nem jutott be a 38. számú lakásba a kötelező kéményvizsgálat elvégzésére, és így nem észlelhette az elzárt bekötést. A IV. rendű alperes ezen időszakban - a 2007. és 2011. évet kivéve - az V. rendű alperest rendszeresen értesítette arról, hogy a 38. lakásba előzetes értesítés ellenére nem tud bejutni, és nem tudta elvégezni az előírt ellenőrzést. Az V. rendű alperes semmilyen intézkedést nem foganatosított a zárt lakás tekintetében.

Az I. rendű felperes keresetében vagyoni kár és nem vagyoni kár, a II. rendű felperes nem vagyoni kár megfizetésére kérte egyetemlegesen az alperesek kötelezését. Az I. rendű alperessel szemben keresetüket arra alapította, hogy tulajdonosként a IV. rendű alperesnek nem tette lehetővé az ingatlanba történő bejutást, továbbá a bérleti szerződés szerinti rendeltetésszerű, biztonságos használatra alkalmas ingatlant nem biztosított, ezért mint tulajdonos és bérbeadó tartozik kártérítési felelősséggel. A IV. rendű alperesnek azt rótták fel, hogy 2007 és 2011 között nem végezte el a kémény átjárhatóságának hatóságilag előírt ellenőrzését, mert amennyiben bejut a lakásba, akkor a lecsökkent huzat alapján észlelte volna a kémény korlátolt átjárhatóságát. A III. és VI. rendű alperes felelősségét - a jogerős büntető ítéletre is hivatkozva - arra alapították, hogy nem rendelkeztek a szükséges képzettséggel, és nem kellő gondossággal eljárva úgy végezték el a kéménybélelést, hogy azt megelőzően nem ellenőrizték, nincs-e idegen bekötés a kéményben, azaz az elvégzett munka nem biztosította a kémény rendeltetésszerű használatát, és ezen szabályszegő magatartással okozati összefüggésben következett be a káresemény. Az V. rendű alperes - mint elsőfokú tűzvédelmi hatóság - felelősségét arra alapították, hogy bár tudomása volt arról, hogy a IV. rendű alperes nem tud bejutni a lakásba az ellenőrzés elvégzése céljából, ennek ellenére semmilyen intézkedést nem foganatosított, holott erre lehetősége lett volna.

Az I. rendű alperes ellenkérelmében a kereset elutasítását kérte. Vitatta, hogy a lakás a bérleti szerződésben foglaltaknak nem felelt meg, mert azt üzemképes, használatra alkalmas állapotban adta át. Szerinte az épület központi berendezéseinek a lakásban lévő részei szabályszerűen voltak kialakítva, a lakásberendezések jól karbantartott, üzemképes állapotban voltak. Álláspontja szerint a IV. rendű alperes az ellenőrzés időpontjára vonatkozó értesítési láncolatot nem tartotta be, ezért az ellenőrzésekről nem értesült. Szerinte a IV. rendű alperes a kémény tulajdonosát, a társasházat is figyelmeztethette volna, ebben az esetben a közös képviselő értesítése alapján lehetővé tette volna az ellenőrzés haladéktalan elvégzését. Hivatkozott arra, hogy amennyiben az V. rendű alperes a jogszabályban előírt kötelezettségének eleget téve felhívja, hogy a kémény ellenőrzését tegye lehetővé, akkor biztosítja a lakásba a bejutást. Állította, hogy mivel a 2011. júniusi zárt lakások listáján a 38. lakás nem szerepelt, ebben az évben sor került az ellenőrzésre. Utalt arra, hogy amennyiben a volt II. rendű alperes, a 37. lakás tulajdonosa a kéményfelújítási munkálatokat megelőzően bejelentési kötelezettségének eleget tett volna, a helyszíni ellenőrzés és a műszaki vizsgálat alkalmával kiderült volna a kettős bekötés ténye, így a káresemény nem következik be. Rámutatott, hogy amennyiben a III. és VI. rendű alperes a kéménybélelést a szakmai minimumszabályok betartásával végzi el, a kettős bekötés tényét észlelik, a kémény kibélelésére nem kerül sor, és a káresemény nem következik be.

A III. rendű alperes érdemi ellenkérelmet nem terjesztett elő. A IV. rendű alperes ellenkérelmében a kereset elutasítását kérte. Előadta, hogy 2007-től 2011-ig közszolgáltatói kötelezettségeinek a hatályos jogszabályok szerint mindenben eleget tett, a szolgáltatás elvégzésének akadályát a hatóságnak bejelentette, ezért kártérítési felelősség nem terheli. Az V. rendű alperes ellenkérelmében szintén a kereset elutasítását kérte és előadta, hogy a IV. rendű alperes nem értesítette a kéményellenőrzés elmaradásáról, arról, hogy a 38. lakásba nem tud bejutni. A VI. rendű alperes ellenkérelmében úgyszintén a kereset elutasítását kérte. Hivatkozása szerint a szakmai szabályok betartásával járt el, továbbá a kivitelezést munkavállalóként végezte, ezért a károsulttal szemben a munkáltató felelős.

Az elsőfokú bíróság rész- és közbenső ítéletével megállapította a IV. és V. rendű alperes kártérítési felelősségét a halálesettel összefüggésben az I. rendű és II. rendű felperesnek okozott vagyoni és nem vagyoni károkért, míg az I., a III. és a VI. rendű alperessel szemben előterjesztett keresetet elutasította. Döntését a rPp. 4. § (1) és (2) bekezdésére, a rPtk. 339. § (1) bekezdésére, a Helyi közszolg. tv. 3. § f) pontjára, a kötelező kéményseprőipari-közszolgáltatásról szóló 27/1996. (X. 30.) BM rendelet (a továbbiakban: BM rendelet) egyes rendelkezéseire, a kötelező kéményseprő-ipari közszolgáltatásról szóló 74/1997. (XII. 30.) Fővárosi Közgyűlési Rendelet (a továbbiakban: Főv. Kgy. rendelet) különböző rendelkezéseire, valamint a tűzvédelmi bírságról szóló 116/1996. (VII. 24.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Korm. rendelet) 1. § a) pont ab) alpontjára alapította. A rendelkezésre álló iratok alapján megállapította, hogy a zárt lakások listáján 2008. augusztus, 2009. augusztus, 2010. június hónapokban a 38. lakás szerepel. A bizonyítékokat értékelve arra a következtetésre jutott, hogy bár a 2011. júniusi zárt lakások listáján nem szerepelt, az ellenőrzés ebben az évben sem történt meg. Megállapította, hogy a zárt lakások címlistáját - a 2007. szeptember 1-jei lista kivételével - az V. rendű alperes jogelődje részére megküldték. Ezen értesítések tartalmazták, hogy a IV. rendű alperes nem tudta elvégezni az ellenőrzést, ezért kérte a szükséges intézkedések megtételét.

Utalt arra, hogy az előírások szerint a tulajdonos köteles az ellenőrzés elvégzése érdekében a lakásba való bejutás lehetőségét biztosítani, és szükség szerint annak időpontjáról a használót értesíteni, de mivel az I. rendű alperes a IV. rendű alperes felróható mulasztása miatt nem értesült az ellenőrzés időpontjáról, az I. rendű alperest felelősség nem terheli. Megállapítása szerint a IV. rendű alperes a 2011. június 10-i értesítés hátrahagyását sem tudta bizonyítani, mivel az a III/34. számot tartalmazta, és ez a lakás - nem pedig az ellenőrzés alá nem esett 38. lakás - szerepelt a zárt lakások 2011. júniusi listáján is.

Hangsúlyozta, hogy a IV. rendű alperesnek jogszabály által előírt értesítési kötelezettsége van, és olyan nyilvántartást is kell vezetnie, amelyből egyértelműen megállapítható az egyes lakások ellenőrzésének időpontja. Rámutatott, hogy a tulajdonos vagy a lakást ténylegesen használó bérlő csak szabályszerű értesítés esetén kerül abba helyzetbe, hogy az ingatlanba való bejutást biztosítsa, a tulajdonost a kármegelőzés körében sem terheli az éves ellenőrzés elmaradása miatt jelzés, panasz megtételének kötelezettsége, és az sincs előírva, hogy tájékozódnia kellene az ellenőrzés időpontjáról vagy annak elmaradása okáról. A IV. rendű alperes által alkalmazott értesítési mód vonatkozásában megállapította, hogy az nem felelt meg az előírásoknak, és alkalmatlan az értesítés megtörténtének igazolására. Megfelelő, szabályszerű értesítés hiányában pedig a kéményellenőrzés elmaradása élet- és balesetveszélyt jelentett, amelyen az V. rendű alperesnek küldött hatósági átjelentések ténye sem változtat. Ezt közvetve igazolja az a tény is, hogy a IV. rendű alperes az ellenőrzés körében új gyakorlatot alakított ki, amely szerint fényképfelvételt kell készíteni a kihelyezett értesítésről. Okfejtése szerint az igazolt szabályszerű értesítés hiányában a IV. rendű alperesnek felróható az ellenőrzések elmaradása, mert ennek hiányában az I. rendű alperes vagy a használó a lakásba való bejutást nem biztosíthatta, holott amennyiben az évek során csak egy alkalommal rutinellenőrzést végeznek, úgy a kémény korlátozott átjárhatóságát észlelik, és a káresemény nem következik be.

Az V. rendű alperesnek azt rótta fel, hogy a megfelelő hatósági átjelentés ellenére a szükséges intézkedéseket felróhatóan elmulasztotta, ennek következtében az I. rendű alperes nem szerzett tudomást arról, hogy a kéményellenőrzés nem történt meg. Nem fogadta el az V. rendű alperesnek azt a hivatkozását, hogy nem volt hatályban bírság kiszabásáról rendelkező előírás, és a lakásba bejutás érdekében más kényszerítő eszköz sem állt a rendelkezésére, ezért annak elmaradása miatt évekig semmilyen intézkedést nem tett.

Álláspontja szerint az I. rendű alperest mint bérbeadót a Lakástv. alapján kártérítési felelősség nem terheli. Kifejtette, hogy a III. és VI. rendű alperest a rPtk. 348. §-ára figyelemmel nem terheli kártérítési felelősség, mivel munkaviszony keresetében munkavállalóként végezték a kéménybélelési munkálatokat, ezért jogsértő magatartásukért - még akkor is, ha az bűncselekményt valósít meg - a munkáltató felel.

A felperesek, valamint a IV. és V. rendű alperes fellebbezései folytán eljárt másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság rész- és közbenső ítéletének fellebbezett rendelkezéseit részben megváltoztatta, és megállapította, hogy az I. és a IV-V. rendű alperesek egyetemlegesen felelősek a halálesettel összefüggésben az I. és II. rendű felperesnek okozott vagyoni és nem vagyoni károkért, egyebekben az elsőfokú bíróság rész- és közbenső ítéletét helybenhagyta.

Határozata indokolásában rögzítette, hogy az elsőfokú bíróság rész- és közbenső ítéletének a III. és VI. rendű alperessel szemben a keresetet elutasító rendelkezése fellebbezés hiányában jogerőre emelkedett. Indokolása szerint a IV. rendű alperes a kártérítési felelősség alóli kimentés körében nem tudta igazolni a rPp. 164. § (1) bekezdésében előírt módon, hogy a Főv. Kgy. rendelet 5. § (4) bekezdése szerinti előírásainak megfelelően értesítette az I. rendű alperest a kémény ellenőrzésére irányuló munka megkezdéséről, így nem hozta az I. rendű alperest abba a helyzetbe, hogy a kötelezően igénybe veendő kéményseprő-ipari közszolgáltatás elvégzéséhez a lakásba történő bejutást biztosíthassa. Az V. rendű alperes kártérítési felelőssége körében osztotta az elsőfokú bíróság álláspontját, amely szerint a IV. rendű alperes átjelentése ellenére a szükséges hatósági intézkedések megtételét (például szabálysértési eljárás indítását) elmulasztotta, amelynek következtében az I. rendű alperes nem szerzett tudomást arról, hogy a kéményellenőrzés nem történt meg. Az elsőfokú bírósággal szemben azonban megállapította az I. rendű alperes kártérítési felelősségét is.

Mindenekelőtt arra utalt, hogy az I. rendű alperes mint bérbeadó eleget tett a Lakástv. 7. §-a és 8. §-a, valamint a rPtk. 424. § (1) bekezdése szerinti szavatossági kötelezettségének, azonban hibás teljesítés címén nem találta alaposnak felpereseknek azt a hivatkozását, amely szerint az I. rendű alperes bérbeadó tulajdonosként a kémény ellenőrzésére irányuló munka elvégzése során nem úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható. Indokolása szerint a tulajdonos ugyanis a BM rendelet 18. § (1) bekezdés a) pontja és a Főv. Kgy. rendelet 7. § (1) bekezdése alapján köteles a kéményseprő-ipari közszolgáltatási tevékenység ellátásából fakadó munkálatok elvégzését tűrni, és a munka akadálytalan, biztonságos végzéséhez szükséges előfeltételeket, így az érintett helyiségekbe való bejutás lehetőségét biztosítani. Bár az előzőekben kifejtettek szerint a IV. rendű alperes az értesítési kötelezettségének nem megfelelően tett eleget, ez azonban nem mentesíti a felelősség alól az I. rendű alperest, aki - annak ellenére, hogy az utóbbi években a köztudatba is beépült ennek jelentősége - figyelmen kívül hagyta, hogy a lakásában évek óta nem történt meg a kémény ellenőrzése. Érvelése szerint meg kellett volna győződnie arról, hogy ez megtörtént-e, a lakás tényleges használójától meg kellett volna követelnie az ennek elvégzését igazoló jegyzőkönyv felmutatását, ennek hiányában pedig lépéseket kellett volna tennie a szolgáltató irányába a kéményellenőrzés elvégzése érdekében, azonban ezt elmulasztotta. Álláspontja szerint az I. rendű alperes ezen felróható magatartásával okozati összefüggésben a felpereseket ért kárt a rPtk. 339. § (1) bekezdése alapján köteles megtéríteni.

A bíróság az I., IV. és V. rendű alperes felróható magatartása és a bekövetkezett kár, a felperesek hozzátartozójának a halála között az okozati összefüggés fennállását is megállapította, továbbá utalt arra, hogy az I., IV. és V. rendű alperes kötelezettsége - közös károkozóként - egyetemleges a rPtk. 344. § (1) bekezdése értelmében.

A jogerős rész- és közbenső ítélet ellen az I. és IV. rendű alperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet. Az I. rendű alperes annak hatályon kívül helyezését kérte, és elsődlegesen az I. rendű alperes tekintetében az elsőfokú ítélet helybenhagyását, másodlagosan a másodfokú bíróság új eljárásra utasítását azzal, hogy az I. rendű alperes kártérítési felelősséggel nem tartozik.

Álláspontja szerint a másodfokú bíróság megalapozatlan, jogszabálysértő következtetést vont le az I. rendű alperes kártérítési felelősségére vonatkozóan. Sérelmezte, hogy az elsőfokú ítélet alapjául szolgáló jogszabályokat és a hivatkozott eseti döntést indokolás nélkül figyelmen kívül hagyta, és az I. rendű alperes felelősségét megfelelő jogszabály megjelölése nélkül állapította meg, így az ítélet az ő felelőssége vonatkozásában jogellenes. Megsértett jogszabályhelyként a rPtk. 339. § (1) bekezdését, a Helyi közszolg. tv. 1. § (1) és (2) bekezdését, a rPp. 3. § (2) bekezdését és a 206. § (1) bekezdését jelölte meg.

Utalt arra, hogy a 37. számú ingatlan tulajdonosával, a korábbi II. rendű alperessel szembeni elállás téves tényállás-megállapítás miatt történt, a kéménybélelési munka bejelentésének elmulasztása miatt perben maradása esetén felelősségének megállapítása valószínűsíthető lett volna. Kiemelte, hogy a kémény a társasház közös tulajdona, az azzal kapcsolatos jogok és kötelezettségek a társasházat terhelik, a felperesek azonban mégsem vonták perbe a társasházat. Kifogásolta, hogy a felperesek a III. és VI. rendű alperesek munkáltatójával vagy annak vezető tisztségviselőivel szemben nem érvényesítettek igényt. Sérelmezte, hogy a másodfokú bíróság meg sem említette ítéletében az általa hivatkozott, jelen ügyhöz hasonló tényállású ügyre vonatkozó eseti döntést, és nem adta okát az attól eltérő indokolásnak. Ellentmondásosnak tartotta, hogy a másodfokú bíróság érvelése szerint a IV. és V. rendű alperes felelőssége azon alapul, hogy a tulajdonost (használót) előzetesen megfelelően nem értesítették a lakásba való bejutás biztosítása érdekében, és emellett az I. rendű alperes felelőssége is megállapításra került, holott az előbbiekkel ez kizárja egymást.

Megjegyezte, hogy a másodfokú bíróság nem hivatkozott olyan jogszabályra, amely előírná, hogy a tulajdonos értesítés nélkül is köteles lenne eljárni az ellenőrzés elvégeztetése érdekében, ilyen jogszabály szerinte nem is létezik. Sérelmezte, hogy a másodfokú bíróság azzal is érvelt, hogy az utóbbi években a köztudatba is beépült a kéményellenőrzés szükségessége. Ezzel kapcsolatban kifejtette, hogy nem lehet szó "köztudatba épülésről", amikor ezt a tényt ebben a perben is csak a IV. és V. rendű alperesek perbevonását követően lehetett tisztázni.

Álláspontja szerint a tulajdonosnak nem lehet feladata a IV. és V. rendű alperes mulasztásait "megsejteni", majd azokat ellenőrzési és felügyeleti intézkedésekkel orvosolni, a lakása által évtizedek óta használt kéményt érintően egy olyan szabálytalanul elvégzett kéménybélelés vonatkozásában, amelynek elvégzéséről nem is tudott, mert arról sem a kéménybélelést végeztető korábbi II. rendű alperes, sem a társasház nem értesítette. Hangsúlyozta, hogy a kéményseprő-ipari közszolgáltatást a IV. rendű alperesnek díj ellenében, külön tulajdonosi intézkedés nélkül kell teljesíteni. Előadta, hogy a 38. lakás 2000. óta van a tulajdonában, abban soha nem lakott, és a Lakástv. 13. § (1) bekezdése alapján külön megállapodás hiányában a lakás berendezéseinek karbantartásával és felújításával kapcsolatos kötelezettségek a bérlőt terhelik. Kiemelte, hogy a Helyi közszolg. tv. vonatkozó időszakban hatályos 1. § (1) és (2) bekezdése a kéményseprő-ipari közszolgáltatás igénybevételét a tényleges használóra, jelen esetben a bérlőre telepíti.

Kifejtette, hogy a IV. rendű alperes nem bizonyította a szabályszerű értesítés tényét, a lakásban folyamatosan bérlők laktak, így az I. rendű alperes ellenkező tájékoztatás vagy hivatalos értesítés hiányában nem juthatott arra a következésre, hogy a kéményellenőrzés elvégzése akadályba ütközik. Rámutatott, hogy a lakásban tartózkodva a kémény korlátozott átjárhatóságát nem láthatta, a színtelen, szagtalan szénmonoxid-gázt emberi érzékszerveivel nem észlelhette, mindezek alapján álláspontja szerint úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható.

Megjegyezte, hogy a IV. rendű alperes által kiállított sormunkakönyv alapján a 38. lakásban a kéményellenőrzés 2011. június 10-én megtörtént, és bár annak tartalmát a per során kétségbe vonták, de amennyiben 2011-ben, az előző bérlő távozásakor az I. rendű felperes tájékoztatást kér a kéményellenőrzésről, a IV-V. rendű alperesek a sormunkakönyv alapján azt a választ adták volna, hogy az rendben lezajlott. Mindezek alapján álláspontja szerint a káresemény még akkor sem lett volna megelőzhető, ha az I. rendű alperes a IV. és V. rendű alperest beszámoltatja és az ellenőrzési kötelezettség teljesítésére szólítja fel.

Sérelmezte, hogy a rPp. 3. § (2) bekezdésében megfogalmazott kérelemhez kötöttség elvét megsértve a másodfokú bíróság olyan kötelezettség megszegésére hivatkozik, amit a felperesek sem hívtak fel, azt jogszabály sem tartalmazza, így azt nem lehet a lakás tulajdonosától általában elvárható magatartásnak tekinteni.

A IV. rendű alperes felülvizsgálati kérelmében elsődlegesen kérte, hogy a jogerős rész- és közbenső ítéletet az elsőfokú bíróság rész- és közbenső ítéletének vonatkozó részére is kiterjedő hatállyal a IV. rendű alperes kártérítési felelősségét és egyetemleges felelősségét megállapító részében helyezze hatályon kívül, és helyette hozzon a jogszabályoknak megfelelő, új határozatot, amelyben mellőzi a IV. rendű alperes kártérítési felelősségének és egyetemleges felelősségének megállapítását. Másodlagosan kérte a jogerős rész- és közbenső ítéletnek az elsőfokú bíróság rész- és közbenső ítélete vonatkozó részére is kiterjedő hatállyal történő hatályon kívül helyezését, és a másodfokú bíróság új eljárásra és új határozat meghozatalára utasítását azzal, hogy az új határozat meghozatala során a keresetet a IV. rendű alperessel szemben teljes egészében utasítsa el. Megsértett jogszabályhelyként hivatkozott a rPtk. 339. § (1) bekezdése, 344. §-a, a rPp. 206. § (1) bekezdése, valamint 253. §-a megsértésére.

Álláspontja szerint a másodfokú bíróság az egyetemleges felelősség kimondásával a fellebbezési kérelmek, illetve ellenkérelmek korlátain túlterjeszkedve járt el, megsértve ezzel a rPp. 253. § (3) bekezdésében foglaltakat. Állította, hogy a rendelkezésre álló bizonyítékokat iratellenesen, a logika szabályait megsértve mérlegelte, és ennek alapján tévesen állapította meg a tényállást, amelyre jogi következtetéseit alapozta, megsértve ezzel a rPp. 206. § (1) bekezdésében írtakat. Kifejtette, hogy a IV. rendű alperes magatartása és a felpereseket ért kár között a rPtk. 339. § (1) bekezdése szerint értékelhető okozati összefüggés nem áll fenn.

Kiemelte, hogy az általa végzett kiértesítés teljes mértékben alkalmas volt arra, hogy a lakás tulajdonosa, használója értesüljön a kéményellenőrzés időpontjáról, ezt tanúvallomás és az V. rendű alperesnél rendelkezésre álló zárt lakások listáját tartalmazó okirat támasztja alá. Rámutatott, hogy a káreseményt megelőző öt év ellenőrzései során a IV. rendű alperes munkavállalói a társasházban található 38 lakásból 36 lakásba legalább egy esetben bejutottak ellenőrzésre, csupán két olyan lakás volt, amelynek tulajdonosa, használója egy esetben sem tette lehetővé a bejutást. Ezek közül az egyik az I. rendű alperes lakása, és véleménye szerint ez közvetetten igazolja az értesítések megtörténtét. Kifejtette, hogy adminisztratív mulasztás egyébként sem lehet meghatározó oka a baleset bekövetkezésének.

Szerinte lakóingatlanok esetében az éves kötelező kéményellenőrzés elvégeztetésének kötelezettsége köztudomású tény, és a lakás tulajdonosától elvárható lett volna, hogy az éves kéményseprő-közszolgáltatás elvégzését a bérlővel tisztázza, és szükség esetén a IV. rendű alperestől megrendelje a szolgáltatást. Álláspontja szerint az ellenőrzések elmaradása kizárólag arra vezethető vissza, hogy az I. rendű alperes éveken keresztül nem tett eleget jogszabályi kötelezettségéinek, és nem biztosította a kéményseprők bejutását az ingatlanba, így a káresemény bekövetkezéséhez vezető oksági folyamatban a döntő ok az I. rendű alperes mulasztása volt.

Kiemelte, hogy a IV. rendű alperes a sikertelen bejutások esetén minden alkalommal eleget tett a zárt lakás átjelentési kötelezettségének, és magatartása sem elindítója, sem pedig meghatározó oka nem volt a baleset bekövetkezéséhez vezető oksági folyamatnak, így vele szemben a kártérítési felelősség megállapításának hiányzik a jogszabályi előfeltétele. Egyetemleges marasztalását a rPtk. 344. § (1) bekezdésébe ütközőnek tartotta, mivel álláspontja szerint esetében hiányzik mind a károkozás megállapítása szempontjából szükséges akarategység, mind pedig azon szerves okozati összefüggés a károkozók magatartása között, amely együtt vezetett volna a kár bekövetkezéséhez. Szerinte vizsgálni kell az egyes károkozók közrehatásának arányát és a felróhatóság súlyát is.

Az I. és II. rendű felperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős rész- és közbenső ítélet hatályban tartására irányult. Álláspontjuk szerint az első- és másodfokú bíróság a tényállást megfelelően feltárta, a jogerős rész- és közbenső ítélet a jogszabályoknak megfelelő.

A Kúria maradéktalanul egyetértett a másodfokú bírósággal abban, hogy az I. rendű alperes bérbeadó tulajdonosként a kémény ellenőrzésére irányuló munka elvégzése során nem úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható. Rámutat a Kúria: a rPtk. 339. § (1) bekezdésének figyelembevételével annak megítélése, hogy a fél az adott helyzetben elvárható magatartást tanúsította-e, a bíróság feladata. A másodfokú bíróság helyesen hívta fel ebben a körben a BM rendelet 18. § (1) bekezdés a) pontját és a Főv. Kgy. rendelet 7. § (1) bekezdését is, amely rendelkezések alapján a tulajdonos I. rendű alperes köteles a kéményseprő-ipari közszolgáltatási tevékenység ellátásából fakadó munkálatok elvégzését tűrni, és a munka akadálytalan, biztonságos végzéséhez szükséges előfeltételeket (pl.: az érintett helyiségekbe való bejutás lehetőségét) biztosítani.

Hivatkozott az I. rendű alperes arra, hogy a másodfokú bíróság által felhívott jogszabályok az ellenőrzésről való értesítése hiányában nem teremtenek kötelezettséget számára az ellenőrzés elvégeztetésére. A perrel érintett időszakban hatályban volt BM rendelet 6. § a) pontja értelmében a gáz-tüzelőberendezés égéstermékének elvezetésére szolgáló kémények átjárhatóságát és a keletkező égéstermék maradéktalan eltávozását évente egy alkalommal ellenőrizni kell, amelynek várható időpontjáról a BM rendelet 10. § (1) bekezdése szerint a szolgáltató (adott esetben a IV. rendű alperes) a tulajdonost előzetesen értesíteni köteles. A Főv. Kgy. rendelet 2. § (1) bekezdése és 3. § (2) bekezdése értelmében a kéményseprő-ipari közszolgáltatást az azzal érintett kéményt magában foglaló lakás tulajdonosa a IV. rendű alperestől mint közszolgáltatótól köteles igénybe venni, és a már hivatkozott 7. § (1) bekezdése szerint a munkálatok elvégzését tűrni, és az ahhoz szükséges előfeltételeket, köztük az ingatlanba való bejutás lehetőségét biztosítani. Mindezekből következően helytállóan állapította meg a másodfokú bíróság, hogy a tulajdonos I. rendű alperest nem mentesíti a felelősség alól az, hogy a IV. rendű alperes nem tett eleget megfelelően az értesítési kötelezettségének. Az I. rendű alperes a lakás tulajdonosaként a jogszabályi előírás ellenére figyelmen kívül hagyta, hogy az évenkénti kötelezettség ellenére a lakásában évek óta nem történt meg a kötelező kéményseprő-ipari közszolgáltatás keretében a kémény ellenőrzése. Helyesen utalt arra a másodfokú bíróság, hogy az I. rendű alperesnek meg kellett volna győződnie az ellenőrzés megtörténtéről, és jogszabálysértés nélkül állapította meg, hogy ennek elmulasztása az I. rendű alperesnek a rPtk. 339. § (1) bekezdése szerinti felróható magatartása, amelynek következtében köteles a felperesek kárát megtéríteni.

A Kúria kiemeli, hogy e körben alappal nem fogadták el a bíróságok az I. rendű alperesnek azt a hivatkozását, hogy mivel 2011-ben a sormunkakönyvben a 38. lakás nem szerepelt a zárt lakások listáján, ezért azt ellenőrizték. A peradatok alapján 2007-től bizonyosan nem történt ellenőrzés a lakásban, a perben pedig bizonyítást nyert, hogy a hivatkozott sormunkakönyvben a lakásszámot elírták és az egy másik lakásra vonatkozott.

A Helyi közszolg. tv. 1. § (2) bekezdését sem sértette meg a másodfokú bíróság, ugyanis amennyiben a tulajdonos és a használó különböző személy, a használó a kötelező kéményseprő-ipari közszolgáltatás tekintetében nem lép a tulajdonos helyébe, hanem a tulajdonos mellett maga is az igénybevétel kötelezettjévé válik. Ez egyértelműen következik a Helyi közszolg. tv. 1. § (2) bekezdésének a tulajdonost kiemelő szövegezéséből, továbbá erre utal a Főv. Kgy. rendelet 7. § (4) bekezdése is, amely szerint a tulajdonos köteles a használót értesíteni a bejelentett kéményseprő-ipari munka végzésének időpontjáról. Rámutat a Kúria, hogy a Lakástv. 7. § (2) bekezdése szerinti rendeltetésszerű használat annak jelentéséből következően nemcsak a működőképes (üzemképes), hanem egyben a biztonságos használat megvalósulását is jelenti. Így a tulajdonos I. rendű alperes erre figyelemmel is köteles volt a kéményellenőrzés lehetőségének biztosítására a lakásban található gázüzemű berendezések biztonságos használatának biztosítása érdekében.

A Kúria alaptalannak találta az I. rendű alperes rPp. 3. § (2) bekezdésének megsértésére való hivatkozását is, mivel a felperesek az I. rendű alperes kártérítési felelőssége körében nemcsak a szavatossági kötelezettségre, hanem arra is hivatkoztak, hogy jogszabályi kötelezettsége ellenére éveken keresztül nem biztosította a közszolgáltatás ellátásához szükséges feltételeket, így különösen a lakásba való bejutást. A Kúria rámutat, hogy az I. rendű alperes által hivatkozott eseti döntés (amelynek helyes ügyszáma: Pfv.III.21.620/2007/3.) eltérő tényállás mellett született. Abban az ügyben a kéményseprő-ipari közszolgáltató a kémény hiányosságait észlelte, felelőssége az azzal kapcsolatos intézkedések elmulasztásán alapult. A jelen perben IV. rendű alperes - mivel a lakásba be sem jutott - a hiányosságot nem észlelhette, továbbá az értesítési kötelezettség sem az ellenőrzés elvégzésével kapcsolatban merült fel, így a hivatkozott eseti döntés ebben a jogvitában nem irányadó.

Az I. rendű alperes hivatkozását a 37. lakás tulajdonosa, a volt II. rendű alperes, a III. és VI. rendű alperes munkáltatója és a társasház felelőssége tárgyában - perben állásuk, így rájuk vonatkozó jogerős ítéleti rendelkezés hiányában - a Kúria figyelmen kívül hagyta.

Helytállóan, a rPtk. 339. § (1) bekezdésének sérelme nélkül állapították meg a bíróságok a káreseménnyel kapcsolatban a IV. rendű alperes kártérítési felelősségét. Maradéktalanul egyetértett a Kúria a másodfokú bírósággal abban, hogy a IV. rendű alperes nem igazolta a rPp. 164. § (1) bekezdésében előírt módon, hogy a Főv. Kgy. rendelet előírásainak megfelelően értesítette az I. rendű alperest a kémény ellenőrzésére irányuló munka megkezdéséről: sem az 5. § (4) bekezdése szerinti első, kapualji hirdetmény, sem az ismételt kiértesítés hátrahagyását nem tudta igazolni. Helytállóan utalt arra a másodfokú bíróság, hogy az értesítések szabályszerű hátrahagyását a polgári per szabad bizonyítási rendszerében attól függetlenül bizonyítani kell, hogy a Főv. Kgy. rendelet arra előír-e valamilyen módot, mint például a később hatályba lépett jogszabály szerinti fényképfelvétel-készítési kötelezettséget. Annak puszta állítása általánosságban, hogy a hirdetményi értesítés hátrahagyása mindig megtörténik, a felperesek vitatásával szemben nem igazolja a hirdetményi értesítés kihelyezését. Helyesen állapította meg a másodfokú bíróság, hogy a IV. rendű alperes eljárása nem felelt meg a Főv. Kgy. rendelet által előírt értesítési rendnek, mivel nem gondoskodott arról, hogy legalább két tanú igazolja az ismételt értesítést, és nem fogadható el az sem, hogy az egyik, érdekelt kéményseprő tanúsítja a másik kéményseprő eljárását.

A Kúria utal arra, hogy a tulajdonos I. rendű alperes ellenőrzéssel kapcsolatos kötelezettsége a már kifejtettek szerint a IV. rendű alperes értesítése nélkül is fennállt, a IV. rendű alperesnek azonban az is kötelezettsége volt a BM rendelet 10. § (2) bekezdése értelmében, hogy a lakásba való bejutás sikertelenségéről írásban értesítse az elsőfokú tűzvédelmi hatóságot (V. rendű alperest). E kötelezettségének a IV. rendű alperes a 38. lakás tekintetében az érintett időszakot illetően 2008., 2009., 2010. években eleget tett, de 2007-ben a zárt lakások címlistáját nem küldte meg az V. rendű alperesnek. Továbbá 2011-ben, bár a 38. lakásba nem jutott be, és ellenőrzést ott nem végzett, ilyen értesítést e lakást illetően - jogszabályi kötelezettsége ellenére - nem juttatott el az V. rendű alpereshez.

A rPtk. 339. § (1) bekezdése szerinti felróhatóságát e körben az sem menti ki, hogy a lakás száma a sormunkakönyvben elírásra került, mert éppen az elírás ténye vezetett ahhoz, hogy 2011-ben a 38. lakás nem szerepelt az V. rendű alperesnek eljuttatott zárt lakások listáján. Így azzal kapcsolatban 2011-ben nem volt lehetőség a Főv. Kgy. rendelet 12. §-a szerinti hatósági intézkedés megtételére, és az ellenőrzés annak folytán való elvégzésére.

Mindezekből következően az okozati összefüggés fennállása tekintetében is helyes a másodfokú bíróság indokolása, amely szerint az I. és a IV. rendű alperes felróható magatartása és a bekövetkezett kár, a felperesek hozzátartozójának halála között az okozati összefüggés is fennáll, ugyanis a perben kirendelt szakértő szakvéleménye szerint, ha az ellenőrzés legalább egyszer megtörtént volna, egészen biztosan észlelték volna a kémény korlátozott átjárhatóságát. Az I. rendű alperes az ellenőrzést éveken keresztül nem tette lehetővé, a IV. rendű alperes pedig 2007-ben és 2011-ben, az V. rendű alperes értesítésének elmulasztásával szerepel az oksági folyamatban.

Maradéktalanul egyetértett a Kúria a másodfokú bírósággal az I., IV. és V. rendű alperes rPtk. 344. § (1) bekezdése alapján, jogszabálysértés nélkül megállapított egyetemleges kártérítő felelőssége tárgyában. Az egyetemlegesség polgári jogi szabályaiból következik, hogy az a közös károkozók külső viszonyában, a károsult felperesek irányában érvényesül. A IV. rendű alperes hivatkozásával ellentétben a közös károkozás lényege, hogy a károsodáshoz vezető okfolyamatban akár egyidejűleg, akár egymást követően többen vesznek részt, és a kár a károkozók magatartásainak eredményeként következik be, függetlenül attól, hogy közöttük volt-e akarategység, vagy tudtak-e egymás magatartásáról. Ezért a károkozók felelősségének megállapítása szempontjából közömbös, hogy az egyes alperesek magatartásának felróhatósága hogyan alakult, hiszen a károsultakkal szemben egyetemlegesen felelnek, egymás közötti felelősségük arányának vizsgálata pedig jelen pernek nem lehet tárgya, annak kereteit meghaladja.

A Kúria a jogerős rész- és közbenső ítélet felülvizsgálattal támadott közbenső ítéleti rendelkezéseit hatályában fenntartotta.

A Kúria Pfv.VIII.20045/2019/15. számú precedensképes határozata

Feldolgozta: Kiss Ferenc Kálmán ügyvéd ■

Tartalomjegyzék

Visszaugrás

Ugrás az oldal tetejére