A szembesítéssel, mint igazságkereső bizonyítási eljárással igen kevesen foglalkoztak mind a hazai, mind a külföldi irodalomban. A kevés szerző is inkább a büntető eljárásjogi és/vagy kriminalisztikai, azon belül krimináltaktikai aspektusait vizsgálta1. Jelen tanulmányban kísérletet teszek - a gyakorlatban egyébként évtizedek óta - nem túl sikeres2, kontinentális intézmény pszichológiai alapjának felvázolására, amely (talán) segítheti az intézménnyel kapcsolatos jogalkalmazói hit és eredményesség növelését.
A szembesítésnek, mint csak az európai kontinentális országokra jellemző3 igazságkereső bizonyítási eljárási cselekménynek a jogi és kriminalisztikai aspektusa mellett a pszichológiai is figyelmet érdemel. A három aspektus között kölcsönhatás van. A pszichológiai aspektust azért tartom - ha nem is kimerítő jelleggel -vizsgálandónak, mert ez adja meg azt az elvi-elméleti alapvetést, princípiumot, ami alapján érdemes az intézményt bevezetni, fenntartani, fejleszteni. Egy szóval is rögzíthetjük, amiért érdemes: alkalmazni.
2005-2007 között empírikus kutatást folytattam a vizsgált témakörben, melynek keretében kettős felmérést végeztem: egyrészről bírósági ügyiratokat tanulmányoztam át (és elemeztem), másrészről anonim kérdőíves felmérést végeztem. (A feldolgozás célja az volt, hogy a szembesítés gyakorlati alkalmazását áttekintsem, abból az elmélet számára megerősítő, illetve gyengítő visszajelzéseket kapjak, a hipotéziseimet ellenőrizzem, illetve jogalkalmazóktól és terheltektől érdemi adatokat kapjak a továbbgondoláshoz és javaslataimhoz.)
Az anonim felmérő ívekben szerepelt kérdésként, hogy a jogalkalmazók, terheltek látják-e az intézmény, a szembesítés elméleti megalapozottságát. A terheltek - némi öniróniával jelzett - 38%-os hitétől egészen az ügyészek határozott 70%-áig találhatók válaszok. Átlagosan a megkérdezettek 54%-a látja, érzékeli a tudományos megalapozottságát, az elvi létalapját.
Mi is ez valójában? Úgy is kérdezhetem; mire alapszik a szembesítés vagy miben rejlik a szembesítés (a szemébe mondás) ereje?
A kérdés(ek) megválaszolásához a kihallgatás pszichológiájához érdemes fordulnunk, miután a szembesítés egy speciális, "kombinált" kihallgatási forma, csak nem egy, hanem két személy jelenlétében.
A kihallgatás büntető területen alkalmazható kriminálpszichológiája mind hazánkban, mind külföldön széleskörűen ismert, szakirodalomban gazdag, jól kimunkált terület. (Ez a tanulmány irodalomjegyzékéből is szembetűnő.) Kevésbé találunk azonban speciálisan a szembesítési szituációkban tanúsított viselkedési mechanizmusokra vonatkozó kutatásokat.4
E fejezetben kísérletet teszek az ezirányú gondolatok, eredmények bemutatására, elemzésére, végül saját - alapvetően jogászi - álláspontom megfogalmazására, amely szükségszerűen nem érheti el az ezzel (főleg a kihallgatással) hivatásként foglalkozó pszichológus, azon belül kriminálpszichológus kutatók gondolatainak magvasságát, mélységét.
A szembesítési alapformációban általában azt feltételezzük, hogy valaki igazat mond, a másik személy pedig nem, vagyis szándékosan megtévesztő közlése, kijelentése van. Az igazságtartalom, a tényadatok megbízhatósága egy (komplex) folyamat révén alakul ki az érzékelő (tanú, sértett-tanú, terhelt stb.) személyben. A folyamat részei: a megfigyelés, az emlékezés, és a visszaadás.
Egy valamikor hallott francia mondás szerint: "a tanút a bűntény teszi tanúvá". Pontosítom annyiban, hogy a bűntény észlelése, felismerése és megfigyelése. A megfigyelési képességet, készséget az irodalom már régóta objektív és szubjektív kategóriákra osztja.5
Az objektív megfigyelési készséget a külső körülmények, feltételek alapján lehet értékelni, melyek között az alany az eseményeket észlelte, észlelhette. Ezek a feltételek szituációhoz kötöttek és függetlenek a megfigyelő személyétől, szubjektumától, belső énjétől. Leggyakoribbak: az észlelt jelenség gyorsasága, ideje (időpontja, időtartama, sorrendje), a fény- szín- hang-és időjárási viszonyok, a megfigyelendő tárgy jellege, minősége, tulajdonságai, illetve a megfigyelő távolsága és megfigyelési helye.
A szubjektív megfigyelési készség megítélésénél már a megfigyelő emberi, személyi, belső, fizikai-fiziológiai-tudati-pszichikai tényezői emelkednek ki. A megfigyelő készséget mindenekelőtt az érzékszerveinek állapota, köztük kiemelten a látó- és hallóképessége befolyásolja, ám befolyással van erre pszichikai állapota, az ügybeli érintettségi foka (kívülálló vagy résztvevő), koncentrálási képessége, foglalkozása, szakképzettsége, értelmi szintje, életkora, neme, esetleges (pszichés és/vagy fizikai) fogyatékosságai, motivációja, az esemény érdekességi és élességi szintje a tudatában, a jogellenesség felismerése, az esemény megítélése/erkölcsi/érzelmi színezete - a saját szűrőjén keresztül.
A kutatások szerint a bűncselekmény növekvő súlya gátolja az áldozat megfigyelési lehetőségeit. Elképzelhető magyarázat lehet erre, hogy egy erőszakos bűncselekmény áldozata mindazokat az információkat, amik nem közvetlenül a saját testi épségének a védelmét szolgálják, alig vagy csak nagyon korlátozottan fogadja be.
Mindezeken túlmenően a megfigyeléshez tartozik egy megítélés is. A megítélést, az utólagos feldolgozást, magyarázatot félrevezetheti egy elvárás, ugyanis a történéseket egy előre kialakított és gyakran nem is tudatos elvárás alapján értelmezi a megfigyelő személy.6 A megfigyelés helyességéhez, a megítélés pontosságához ezt az elvárást - a kihallgatónak - feltétlenül fel kell tárnia már az alapkihallgatáskor, vagyis a szembesítést megelőző kihallgatás során.
Az első fázis, a megfigyelés és a harmadik, a visszaadás (a reprodukálás, előhívás) között mindig van időmúlás, így mindig szükség van a megfigyelő emlékezésére, a múltba tekintésre, a tudatbeli rögzítésre. Ez azonban általában nem megy befolyásmentesen. Torzító tényezők léphetnek fel, amelyek hamisíthatják, befolyásolhatják az emlékezetet, a megfigyelt jelenségeket, eseményeket, személyek, tárgyak, tettek képeit.
Ilyen torzító tényező lehet az események mások általi nyilvánossá tétele, a sajtóhíradás, a másokkal, főleg a megfigyelőre hatással bíró személyekkel való konzultáció, megvitatás.
A legkárosabb pedig az időmúlás, annak ellenére, hogy nincsenek egyértelmű ismeretek arra nézve, hogy az emlékkép pontosságára az időmúlás milyen hatással van, de az egyértelmű, hogy az emlékezőképesség csökken az idő múlásával. (Lásd az ismert Ebbinghaus-görbét.)
Az is ismert, hogy az emlékezet nem arányosan csökken. Az emlékezetvesztés közvetlenül az élmény után és az azt követő napokban a legnagyobb, míg a hosszú távú emlékezetbe tartósan rögzítettekre relatíve hosszú idő után is emlékszik az átlagos emberi agy. Megállapítható az is, hogy az események szubjektív megítélése hat az emlékezőképességre is, vagyis a saját megítélése szerint fontos, érdekes esemény tovább rögzül, mint a kevésbé lényeges-érdekes-motivált, felületesen megfigyelt esemény.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
