Sokrétű téma, az ember szinte a bőség zavarával küzd. Ezért is a dilemma: melyik oldalról közelítsek hozzá? Fejtegessek jogi kérdéseket vagy inkább az emberi tényezőket hozzam felszínre? Ez utóbbi mellett döntöttem, mert egyrészt az előbbiekről számos szakcikk olvasható, másrészt hét éves gyakorlatom során megtapasztaltam, hogy az a többlet, amit az ember önmagából hozzáadhat a paragrafusokhoz, megoldhatatlannak tűnő helyzeteken is átsegítheti a bírót.
A bíró helyes magatartása; józan ítélőképessége, empátiája, rálátása a mindennapi élet helyzeteire, tájékozottsága, tapasztalatainak helyes alkalmazása, emberismerete, elengedhetetlen a helyes, megnyugtató döntéshez. Hiszen majd’ minden alkalommal komplex élethelyzeteket kell rendbe szednünk, s az ügyfeleknek egy általuk majdan már segítség nélkül működtethető életet kell megmutassunk. Természetesen magam is tisztában vagyok a Pp.-vel, ami szerint a bíróságok jogvita esetén járnak el. Ez természetesen igaz, de valamennyien tudjuk, hogy a családjogban a tisztán jogvita meglehetősen ritka vendég. Ha előfordul is, az leginkább a vagyoni perekben történik. Jómagam még ezen utóbbi esetekben is azt vallom, hogy a felek tényleges problémáit feltárva ezek is könnyebben megoldhatók. Hiszen a vagyoni perek hátterét kicsi "megkapirgálva" sokszor derül ki, hogy a tényleges vita oka legtöbb esetben nem is igazán az autó vagy bármely vagyontárgy, hanem valami mélyebben gyökerező emberi, párkapcsolati - lehet, hogy soha ki nem mondott, egyre mérgesedő, megoldatlan - problémagóc. Ráadásul az a tapasztalatom, hogy napjainkban a helyzet egyre romlik. Mind újabb típusú konfliktusok kerülnek elő, miközben a korábbiak is nehezebben kezelhetővé válnak. Igazából ezek azok a tényezők, melyek megnehezítik a családjogi bírák munkáját.
Sokszor érezhetjük, hogy szinte család- és párterápiát folytatunk, quasi pszichológusként is működünk, mire a felek olyan "állapotba" kerülnek, hogy egyáltalán elkezdhetjük a per alapjául szolgáló érdemi kérelmeket tárgyalni. Ez a bírók számára szakképesítésüktől eltérő feladatnak tűnhet ugyan, de szükséges, s tapasztalatom szerint eredményes is. Természetesen megtehetnénk, hogy ahelyett, hogy feloldanánk a felek közötti konfliktust, egyszerűen hozzájuk csapunk egy ítéletet. Ennek elvben semmi akadálya nem lenne, végeredményben a Pp. csak a per lefolyását szabályozza, és sehol sem történik benne említés az ítélet kapcsán a konfliktusok valódi feloldásáról. Pedig éppen ez az a része a bíráskodásnak, ami a legtöbb energiánkat elvonja, mégsem szabad lemondanunk róla. Nyilvánvalóan nem a felek lelki simogatásáról van szó, és nem is a szoros értelemben vett terápiáról, hanem ezek olyan elegyéről, amit a jogi szabályozás adta keretek között kell alkalmaznunk. Első hallásra úgy tűnhet, egy túlterhelt bíró fölöslegesen vesződik ilyen, még csak nem is a szűken vett munkájához tartozó problémákkal. A valóságban azonban a befektetett energiának több hozadéka is van, ezért mindenképpen megéri. Egyrészt a felek megnyugszanak, hogy a bíróság a jogi problémájuk mellett látja őket, mint érző, - a szituációból adottan feszült - érzelmileg túlterhelt embereket, és nem pusztán "jogalanyokat" lát bennük. Kicsit hasonlatos ez a helyzet ahhoz, amit egy orvosi rendelőben vagy kórházban élünk át: a jó orvos nem a betegséget, hanem a beteget gyógyítja. Ha ügyfeleink a bíróság előtti igen feszültségteli helyzetben egy kicsit megnyugszanak, nő annak az esélye, hogy az eddig megoldhatatlannak látszó kérdésekről beszélni tudnak, s a bíró segítségével meg is oldhatják azokat. Ez a bizalom már fél siker.
Természetesen az ügyfelek nem valamiféle "születési hiba" folytán nem képesek saját sorsukat, vagy a gyermekeik helyzetét érintő problémákat megoldani, hanem ebben a fokozottan stresszes időszakban, indulataik hatalma alatt nem tudnak szinte még beszélni sem róla. Nemegyszer arra a kérdésemre, hogy jutottak-e valamire az elmúlt tárgyalás óta, azt válaszolják: nem is beszéltünk egymással. Ekkor a bíró mintegy "beveti" - egyáltalán nem fölös - energiáit, és lehet, hogy még azon tárgyaláson meg is egyeznek a felek, abban a tudatban távozva, hogy mégiscsak saját maguknak sikerült egyezségre jutniuk. Azt hiszem, csak később jönnek rá, hogy a bíró miféle "cselekhez" folyamodott közben, amely meghatotta őket, beindította bennük apai, anyai érzéseiket, kötelességtudatukat, esetleg szégyenérzetüket, vagy éppen csak valami kis emléket idézett fel bennük, ami megindította őket. Ezeket a leheletnyi, alig észrevehető kis injekciókat persze nagyon meggondoltan, jó érzékkel, jó időben, jó helyen kell bevetnünk. Csak olyankor hatnak.
Nagyon fontosnak tartanám, ha a családokkal foglalkozó szakemberek, intézmények között élénkebb lenne a kommunikáció, ez valamennyiünk munkáján, és azt hiszem, a lelkén is segítene. Hisz az egyes ügytípusoknak megvannak a lelkileg megterhelő részei. Sokszor megkérdezik tőlem: megviselnek-e a hangos, veszekedős bontóperek. Azt gondolom, hogy ez nem a per hangerején múlik. Sokszor egy közös megegyezéssel történő válás estén, megdöbbentőbb, nyomasztóbb a levegőben rezgő fájdalom és szomorúság. Nem a döntések terhét viszi haza elsősorban a bíró, hanem az ahhoz vezető út dilemmáit, a látott reménytelenséget, szeretetlenséget, elutasítást, vagy éppen a megható szeretetet, ragaszkodást. Itt az érzelmek egész skáláját végigéli az ember. Hány meg hány esetet tudnánk példaként felhozni!
Természetesen e keretek között nem ismertetnék konkrét ügyeket még név nélkül sem, talán nem fölösleges ugyanakkor, hogy az inkább elméleti síkon és általában megfogalmazott fenti gondolataimat alátámasszam konkrét megfigyelésekkel, példákkal. Érdekes lehet ez, megdöbbentő és tanulságos. Egy biztos: bármilyen példát hozok is, a benne található jogi egyértelműség mellett döntő és meghatározó annak emberi oldala. Ez késztet majd gondolkodásra, az okok mélyebb vizsgálatára, megoldások keresésére, önvizsgálatra. Sokszor szinte megfoghatatlannak, megfogalmazhatatlannak tűnik számomra, hogyan is lehetne az érzelmek, indulatok indaként egymásba kapaszkodó, kibogozhatatlan szövedékéből valami vékony szálacskát keresni, amely mentén elindulhatunk a megoldás felé.
"Hová forduljon hát az ész?
Pedig jó volna szégyenét
A szóval, mely megsejteti,
Kimondani, s elrejteni."
(Nemes Nagy Ágnes)
Bizony, olykor kimondani, máskor elrejteni! Kezdjük talán a bontóperekkel! A köteléki kérdésekben általában nincsenek problémáim. Az esetek többségében a felek között nincs különösebb vita. Úgy tapasztalom, legtöbbször mindketten belátják kapcsolatuk menthetetlenségét, vagy ha nem, akkor is tudomásul veszik a másik ilyetén döntését. Ha mégis bizonyítani kellene e körben, gyakran előfordul, hogy a tanúként meghallgatott közös családi barátnak fogalma sincs arról, miért romlott meg a házasság. (Nincs? Vagy csak nem akarja tudni?) Vagyis úgy tűnik, a házasságok megromlása (szerencsére) nem látványosan zajlik, általában nem a látleletet produkáló tettlegesség síkján. Ezzel kapcsolatban Ancsel Éva szavai jutnak eszembe:
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
