A magyar magánjogi terminológia a római jog forrásaiban az adásvételhez járuló in diem addictio mellékegyezményt régebben a "jobb vevő fenntartásával kötött adásvétel" kifejezéssel jelölte. Az in diem addictio olyan az adásvételi szerződéshez járuló mellékkikötés, amelynek alapján az eladó lehetőséget kap arra, hogy ha egy harmadik személy az adásvétel tárgyára jobb ajánlatot tesz, jogosulttá válik a már megkötött szerződéstől elállni.[1] Ezt az adásvételi formát a modern magánjog általában feltétel mellett kötött szerződésként értelmezi. Felfüggesztő vételként abban az esetben, ha az eladó csak a szerződésben megállapított idő eltelte, vagy jobb vételi ajánlat beérkezése után adja át a vevőnek az árut; felbontó feltételként pedig akkor, ha az áru átadása megtörténik az adásvétel megkötésekor, de jobb vevő jelentkezése esetében azt vissza kell adni.[2] Az egyéb jogi kérdésekben a feltételek általános szabályai az irányadók.[3]
A jobb vevő fenntartásával kötött adásvételre vonatkozó megoldások a modern törvénykönyvekben változatos képet mutatnak. A francia Code civil, a BGB, a svájci kötelmi jogi törvény például külön nem is szabályozza a jogintézményt. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy az említett kódexek nem ismerik a jobb vevő fenntartásával kötött adásvétel lehetőségét, csupán nem tartották szükségesnek azt külön is nevesíteni. A magyar jogfejlődésre kétségkívül az egyik legjelentősebb hatást gyakorló törvénykönyv, az Optk. ellenben a XXIV. fejezetében három szakaszban is taglalja az in diem addictio kérdéskörét (Optk. 1083-1085).[4] A jobb vevő fenntartásával kötött adásvételt az osztrák jog egyértelműen feltételes szerződésnek tekinti, és külön szabályozza a felfüggesztő és a felbontó feltétellel kötött formáját.[5] Annak a kérdésnek az eldöntését, hogy a későbbi ajánlat kedvezőbb-e a szerződésben elfogadottnál, a törvénykönyv az eladóra bízza. Az osztrák szabályozásnál ezen túlmenően az eladót akkor is megilleti az elállás joga, ha a második jobb ajánlatot tett vevő ajánlatát az első vevő túlígéri. A felek az ajánlat megtételére biztosított időt meghatározhatják. Ha erre nézve nem állapodtak meg, a próbára történő vétel törvényi időtűzését kell alkalmazni. Ez ingók adásvételénél 3 napban, ingatlanokénál 1 évben lett megállapítva.[6] Az 1916-ban hatályba lépett brazil Ptk. öt cikkelyt (art. 1158-1162) is szentelt a jogintézménynek.[7] A brazil szabályozás[8] a jobb ajánlatot felbontó feltételnek tekintette, ám ingók esetében nem volt alkalmazható.[9]
Kétségtelen, hogy a jobb vevő fenntartásával kötött adásvétel gyökerei a római jogig vezethetőek vissza.[10] A jogintézménynek Jusztiniánusz kompilátorai külön fejezetet szenteltek a Digesta adásvétellel foglalkozó 18. könyvében. Az in diem addictio címfeliratot viselő 18.2. fejezet 20 fragmentumban mutatta be a kérdéssel kapcsolatos jogi problémákat.[11]
Az in diem addictio formulájával már az i.e. 3. század második felében élt Plautus egyik vígjátékában, a "Captivi"-ben ("A foglyok" címűben)[12] is találkozunk, amelyben a vígjátékíró határozottan utal a jobb vevő formulájára (si quis meliorem condicionem fecerit), vagyis arra "ha valaki jobb ajánlatot tesz".[13]
Plaut. Captivi: 179-182:
Ergasilus: Age sis, roga emptum: nisi qui meliorem adferet
Quae mihi atque amicis placeat condicio magis,
Quasi fundum vendam, meis me addicam legibus.
Regio : Profundum vendis tu quidem, haud fundum mihi.
Az élősködő Ergasilius az idős Hegiotól ebédmeghívást erőszakol ki saját születésnapja alkalmából.[14] Hegio meghívja ugyan Ergasiliust, de csak azzal a megszorítással, ha vendége kevéssel is beéri. Ergasilius erre azt mondta, hogy Hegio vigyázzon, hogy ne legyen túl kevés,[15]majd a már fent idézett módon ezt tette még hozzá: "Jó, áll az alku: ha jobbat nem kínál valaki, mi nekem s barátaimnak jobban megfelel, mint szabad telket, eladom neked magam".[16] Erre Hegio a következőképpen reagált: "nem telket adsz el, de feneketlen gödröt nekem.".[17] Plautus nem hagy kétséget a felől, hogy az élősködő Ergasilius egy in diem addictio lehetőségéről beszél, amikor saját magát kínálja fel eladásra, egy jobb vételi ajánlat fenntartásával (mint ahogy az a telkek vonatkozásában használatos volt). A ". nisi qui meliorem adferet, quae mihi... placeat condicio magis..." szóhasználat teljes mértékben bizonyítja ezt, ami összhangban áll Paulusnak a Digestában (D. 18.2.1) leírt alábbi szavaival "...proximas meliorem condicionem fecerit, quo res a domino abeat."[18] Sieg és Peters a Plautus forráshely kapcsán hangsúlyozta, hogy az Ergasilius által használt "meis addictam legibus" fordulat arra utal, hogy Plautus korában az in diem addictio még nem egy
- 100/101 -
az adásvételhez, mint konszenzuál-szerződéshez a megkötéssel egyidőben (in continenti) járuló mellékegyezmény, hanem az eladó egyoldalú kijelentése, vagyis mintegy egyoldalú feltétel, "lex dicta" volt.[19]
A klasszikus remekjogász Paulus a következőképpen írta le a kedvezőbb ajánlat kikötésére szolgáló formula szövegét: Paul. D. 18. 2.1 (libro quinto ad Sabinum): In diem addictio ita fit: 'ille fundus centum esto tibi emptus, nisi si quis intra kalendas Ianuarias proximas meliorem condicionem fecerit, quo res a domino abeat'.
Az in diem addictio záradéka az adásvételi szerződésnél a következő szavakkal lett megfogalmazva: Ezt a telket 100-ért adom el neked, ez így legyen, hacsak valaki a következő év január 1-jéig nem tesz jobb feltétellel ajánlatot, amelynek alapján ez a dolog megszűnik a tulajdonoshoz tartozni.[20] Paulus formulája egyértelműen fejezi ki azt, hogy az adásvételi szerződést megkötötték, hatálya azonban egy meghatározott időn belül megtehető jobb vételi ajánlattól függ. Mivel a "...quo res a domino abeat"[21] fordulat a tulajdonjog átszállására utal, egyértelműen felbontó feltétellel kötött adásvételről beszélhetünk.[22]
Mivel az idézett Paulus-szöveg egy a klasszikus kor kezdetén élt másik neves jurista művéhez, a Massurius Sabinushoz írt kommentárból származik, megállapíthatjuk, hogy az i.e. 1. századra az in diem addictio ügyleti mintája már kialakult, és a joggyakorlat körében használatos volt. Az in diem addictio formuláját érinti az alábbi Ulpianus forráshely is, amelynek központjában a jobb vevő megjelenése esetén alkalmazott elállási jog, és az ahhoz kapcsolodó dologi jogkövetkezmények állnak.
Ulp. D.6.1.41 pr. (libro septimo decimo ad edictum): Si quis hac lege emerit, ut, si alius meliorem condicionem attulerit, recedatur ab emptione, post allatam condicionem iam non potest in rem actione uti. Sed et si cui in diem addictus sit fundus, antequam adiectio sit facta, uti in rem actione petest: postea non poterit.
Ulpianus véleménye alapján, ha valaki azzal a feltétellel ad egy dolgot, hogy ha valaki más jobb ajánlatot tesz, az adávétel felbomlik, akkor a feltétel bekövetkezte után már nem követelheti a dolgot in rem keresettel. Ugyanez a helyzet, amikor in diem addictio kikötésével adtak el egy telket mielőtt még jobb ajánlat érkezett volna, az első vevő in rem keresettel követelheti a dolgot, a jobb ajánlat megtétele után viszont nem.[23]
A forráshely kapcsán az elsőként felmerülő kérdés az, hogy míg az első mondatban nem szerepel az in diem addictio, a másodikban kifejezetten megjelent. A forráshelyet elemző romanisták széles tábora (Siber, Beseler, Levy, Arangio-Ruiz) ezért, valamint a tulajdonjog visszaszállásának problematikája[24] miatt is interpoláltnak tartja a szöveget.[25] Az igaz, hogy szövegünk mindkét mondata ugyanazt a jogkövetkezményt helyezi kilátásba, s ez az ismétlés jellegét adja, ami zavaró, de véleményem szerint nem interpolált. Egyetértek Peters és Wesel nézetével, hogy a látszólagos ismétlésnek megvan a maga oka. Míg az első mondat "hac lege" egy általános értelemben vett dologi joghatást említ olyankor, amikor a jobb ajánlat megtételére nem szabtak határidőt, addig ezt követően Ulpianus megismétli, hogy ugyanez a helyzet az in diem addictio esetében is, amikor a jobb ajánlat megtételére nyitva álló időt meghatározták. [26] Ezzel gyakorlatilag megerősítést nyer Longonak az a felfogása is, hogy az in diem addictio érvényességéhez meghatározott formulát kellett használni ahhoz, hogy a jobb vevő fenntatásának szerződési záradéka érvényes lehessen, ezt pedig csak szövegünk második mondata tartalmazza.[27] Az in diem addictio formulájára vonatkozó fejtegetéseinket lezárva megállapíthatjuk, hogy a jobb vevő fenntartásának kikötése a római klasszikus jogban már egy a szerződéshez azzal egy időben járuló (in continenti) záradék volt, amit modern kifejezéssel mellékegyezménynek nevezünk (pactum adiectum).[28]
Az in diem addictióval kapcsolatos kérdések közül az elsőként felvetődő az, hogy mit értünk jobb ajánlaton (melior condicio), vagyis mikor kell a harmadik személy által tett ajánlatot kedvezőbbnek tekintenünk? A kérdés megválaszolásához a legcélszerűbbnek a Digesta forrásszövegeinek elemzése látszik. A kedvezőbb ajánlat fogalmára Pomponius ad kissé sommás, de gyakorlati szempontból találó választ. Pomp. D.18.2.5 (libro nono ad Sabinum): Quidquid enim ad utilitatem venditoris pertinet, pro meliore condicione haberi debet. Pomponius szerint tehát az ajánlat kedvezőbb voltát az eladó érdekei, "utilitas"-a szempontjából kell vizsgálni. Az is kitűnik a forrásból, hogy minden olyan körülmény (quidquid), amely az ő számára valamilyen előnyt jelent, kedvezőbb ajánlatnak minősülhet. Jogtudósunk véleményét ugyan általánosan fogalmazta meg, mégis kiviláglik belőle az a széleskörű választási lehetőség, amely az in diem addictionál az eladót szükségképpen megilleti.[29]
A kedvezőbb ajánlat eseteinek gazdag kazuisztikáját találhatjuk az alábbi Ulpianus szövegben. Ulp. D.18.2.4.6 (libro vicensimo ad Sabinum): Melior autem condicio adferri videtur, si pretio sit additum: Sed et si nihil pretio addatur, solutio tamen offeratur facilior pretii vel maturior, melior condicio adferri videtur. Praeterea si locus opportunior solvendo pretio dicatur, aeque melior condicio allata videtur: et ita Pomponius libro nono ex Sabino scribit. Idem ait, et si persona idoneor accedat ad
- 101/102 -
emptionem, aeque videri meliorem condicionem allatam. Proinde si quis accedat eiusdem pretii emptor, sed qui levioribus emat condicionibus vel qui satisdationem nullam exigat, melior conditio allata videbitur. Ergo idem erit probandum et si viliore pretio emere sit paratus, ea tamen remittat, quae venditori gravia erant in priore emptione.
Ulpianus a melior condicio alapesetének az új vevő által felkínált magasabb vételárat tekintette. Természetszerűleg a kedvezőbb ajánlatnak az a leggyakoribb előfordulása, ha az új vevő többet ígér, hozzátesz valamit az első vevő által kialkudott vételárhoz (pretium sit additum). Mindazonáltal, elismerve ennek a lehetőségnek a gyakorlatban előforduló gyakoriságát, ez az eset nem tekinthető a melior condicio kizárólagos módjának. Elképzelhető ugyanis, hogy az új vevő egyáltalán nem emeli a vételárat, mégis az eladó számára összességében előnyösebb teljesítési módozatot kínál. Ilyen az Ulpianus által említett kényelmesebb, vagy korábbi fizetés ígérete (solutio... offeratur facilior pretii vel maturior).[30]
Ugyanolyan összegű vételár mellett hasonlóképpen kedvezőbb ajánlat lehet az eladó számára az új vevő által kínált előnyösebb teljesítési hely (locus opportunior). Emellett még meghatározó lehet a vételár szempontjából hitelezőnek számító eladó szemszögéből a réginél fizetőképesebb új vevő szempontja is (. si persona idoneor accedat.).[31] Kedvezőbb ajánlatnak minősül az olyan eset is, amikor az új vevő ajánlatának előnyösebb volta olyan jogosultságról történő lemondásban áll, amely őt megilletné (. levioribus ...condicionibus...satisdationem nullam exigat). Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a vevő eltekint az eladó teljesítésének biztosítására korábban tett mindennemű ígérettől, vagy éppen az első vevővel ellentétben lemond szavatossági igényeiről.[32]
Melior condicioról beszélhetünk még akkor is -folytatja Ulpianus a szöveget -, ha az új vevő az eredeti vételárnál kevesebbet ígér ugyan, de ajánlatának egyéb körülményei a szerződést mégis kedvezőbbé teszik (viliore pretio emere sit paratus, ea tamen remittat, quae venditori gravia erant in priore emptione). Így nevezetesen akkor, ha az első vevővel részletfizetésben, bár magasabb összegben állapodtak meg, s most az új vevő ugyan kevesebbet ígér, de azt egy összegben kívánja teljesíteni. A fenti példák is megerősítik a már Pomponius által megállapított elvet, hogy annak eldöntése, hogy az újabb vételi ajánlat kedvezőbb, vagy kedvezőtlenebb az előzőnél, egyedül csakis az eladó joga. Azt is mondhatjuk, hogy a jobb vevő fenntartásával kötött adásvételi szerződésnél az eladónak ez a választási joga majdnem korlátlan volt, s ezt az elemet az ilyen contractusokból kiküszöbölni sem lehetett.[33] Döntését az eladó azonban nem mindig hozhatta meg korlátok nélkül, mint arról az alábbi Ulpianus forráshely is tanúskodik. Ulp. D.18.2.9 (libro vicensimo octavo ad Sabinum): Sabinus scribit licere venditori meliorem condicionem ablatam abicere sequique primam quasi meliorem, et ita utimur. Quid tamen, si hoc erant nominatim actum, ut liceret resilire emptori meliore condicione allata? Dicendum erit dissolutam priorem emptionem, etiamsi venditor sequentem non admittat.
Ulpianus a fragmentum első felében Sabinusra hivatkozva kijelenti, hogy az eladónak még akkor is joga van az első szerződést továbbra is fenntartani, ha a megállapodás szerinti időn belül kedvezőbb ajánlatot kapott. A második mondatban azonban már felveti azt a kérdést, hogy mi a helyzet abban az esetben, ha a felek kifejezetten úgy állapodtak meg, hogy első vevő elállhat a szerződéstől, hogy az ajánlatánál kedvezőbb ígéretet nyújtó második vevő érkezik? A jogtudósi válasz szerint az első adásvételt fel kell ilyenkor bontani, akkor is, ha az eladó a későbbi ajánlatot nem fogadta el, az alapján nem kötött szerződést. Az adásvétel bonae fidei jellegével teljesen összhangban áll Ulpianus döntése, hiszen a szerződő felek számára megengedett, hogy in diem addictio clausulat illesszenek be jogügyletükbe, így nyilvánvalóan az is, hogy ennek a mellékegyezménynek a szabályaitól egyező szándékkal el is térhetnek. Ezt tették meg a Sabinus-Ulpianus által felvázolt esetben, amikor az első ajánlatot tevő vevő elállási jogát is kikötötték, ha kedvezőbb második ajánlat érkezik. Ezt felfoghatjuk úgy is, mint az eladó szabad döntésének korlátját, de hangsúlyozni kell, hogy az eladó ehhez a megállapodáshoz hozzájárult, vagyis szabad döntésén alapult. Így valójában az in diem addictiót a vevő elállási jogának kikötésével kombinálták. Hangsúlyozni kell azonban, hogy ez csak kivételes eset, ugyanis az in diem addictio főszabályként a vevőnek jelent lekötöttséget. Ő ugyanis a szerződéstől csak úgy szabadulhat, ha az eladóhoz kedvezőbb ajánlat érkezik, amit ő el is fogad. Így a vevő joga általában nem terjed ki arra, hogy a szerződést felbontsa, legfeljebb arra, hogy véglegessé tegye.[34]
Az objektíve jobb ajánlat által előnyösebb helyzetbe kerülő eladót, azonban megfontolásra késztethette a kedvezőbb ajánlatot tévő második vevő anyagi helyzete. Hiába kap ugyanis előnyösebb vételi ajánlatot, ha ez a gyakorlatban a második vevő fizetőképességének hiánya miatt teljesítést majd nem von maga után, csupán puszta ígéret marad. A probléma foglalkoztatta a római jogtudósokat is, így a következőekben az erre vonatkozó Paulustól származó forrásszövegeket kell áttekintenünk. Paul. D.18.2.14 pr. (libro quinto ad Sabinum): Si venditor simulaverit meliorem allatam condicionem, cum minoris vel etiam tantidem alii venderet utrique emptori in solidum erit obligatus. Paulus véleménye szerint amennyiben az eladó azt a látszatot kelti, hogy jobb ajánlatot kapott, miközben a második vevő kevesebbet, vagy ugyan-
- 102/103 -
annyit ajánlott, akkor az eladó mindkét vevő felé egyetemlegesen felel (in solidum).[35] Paul. D.18.2.14.1-2 (libro quinto ad Sabinum): Sed si emptor alium non idoneum subiecit eique fundus addictus est, non video, inquit, quemadmodum priori sit emptus, cum alia venditio et vera postea subsecuta sit. Sed verum est venditorem deceptum ex vendito actionem habere cum priore emptore, quanti sua intersit id non esse factum, per quam actionem et fructus, quos prior emptor perceperit et quo deterior res culpa vel dolo malo eius facta sit recipiet venditor. Et ita Labeoni et Nervae placet. § 2 Sed si neuter subiecit emptorem, maiore autem pretio addictum est praedium ei qui solvendo non est, abitum est a priore emptione, quia ea melior intelligitur quam venditor comprobavit, cui licuit non addicere.
Paulus a korábbiakat folytatva megállapítja, hogy amennyiben a vevő egy újabb, de fizetésképtelen vevőt állít, nem látom, mondja Sabinus, hogyan adhatja el az első eladónak, amikor utóbb egy igazi érkezett. Ellenben igaz, hogy mivel az eladót becsapták, őt kereset (actio venditi) illeti meg az első vevővel szemben azért, hogy érdeksérelme megtérítést nyerjen, mivel az új vétel nem jött létre. Következésképpen ezzel a keresettel az eladó visszaszerezheti az első vevő által beszedett gyümölcsöket és megtérítettheti a dologban bekövetkezett olyan rongálódást, ami csalárdsága (dolus malus) vagy gondatlansága (culpa) miatt következett be. Ez az álláspontja Nervanak és Labeonak is. A második paragrafus alatt a jogtudós folytatja, és a következőket teszi hozzá. Abban az esetben, ha új vevőt kettejük közül egyikük sem ajánlott, és mégis jobb ajánlat érkezett a telekre egy második vevőtől, annak ellenére, hogy ő nem volt fizetőképes, ezzel az első adásvétel érvénytelen, mert azt kell a jobb ajánlatnak tartani, amit az eladó jóváhagyott, mert az ő belátásától függ az is, hogy ne fogadja el.[36] Eme döntések mögött is az eladó akarata, tulajdonképpen az általa előnyösnek tartott megoldás érvényesül, a szerint, amit pillanatnyi érdeke megkíván.[37]
Felmerül a kérdés, hogy az ajánlatok összehasonlítása szubjektív, avagy objektív mérce szerint történik-e? Ezzel kapcsolatban az alábbi Julianus töredék ad támpontot. Jul. D.18.2.17 (libro quinto decimo digestorum): Cum duo servi duobus separatim denis in diem addicti sint et exstiterit qui pro utruque triginta det, refert, unius pretio decem an singulorum quina adiciat: secundum superiorem adiectionem is servus inemptus erit, cuius pretio adiectio facta fuerit, secundum posteriorem adiectionem uterque ad posteriorem emptorem pertinebit: quod si incertum sit, ad utrius pretium addiderit, a priore emptione non videtur esse discessum.
Két rabszolgát adtak el egymástól függetlenül két különböző vevőnek, mindkettőt 10-ért in diem addictio kikötésével. Újabb vevő tesz ajánlatot 20-ért mindkét rabszolgáért. A szerződés további sorsa Julianus szerint attól függ, hogy az új ajánlatot hogyan értelmezzük? Amennyiben az új vevő mindkét rabszolgáért 15-öt kínál, úgy mindkét korábbi szerződés felbontásra kerül; amennyiben csak az egyikért ígérte a többet, csak a rá vonatkozó korábbi szerződés. Amennyiben bizonytalan, hogy az új, kedvezőbb ajánlat melyik rabszolgára vonatkozik, az első adásvétel nem tekinthető felbontottnak. Julianus gondolata egyértelmű, mivel az in diem addictio az eladó által megfogalmazott, elsősorban az ő érdekét szolgáló záradék, így ha kétség merül fel, hogy a jobb ajánlat iránti várakozásai teljesültek-e, akkor a korábbi szerződés hatályban marad. Ennek alapján azt mondhatjuk, hogy a két ajánlat közti előnyök megítélése objektív kritériumokon alapult.[38]
A jobb ajánlat mibenlétéhez szorosan kapcsolódik az a kérdés, hogy hány alkalommal lehet ugyanarra a dologra nézve jobb ajánlatot tenni. Ezzel kapcsolatban a követlkező Julianus-Ulpianus forráshelyet kell megvizsgálni. Ulp. D.18.2.11 pr. (libro vicensimo octavo ad Sabinum): Quod autem Sabinus scribit fundum in diem addicti non posse rursus, qui semel fuerat in diem addictus, ratione eiusmodi defendit, quia prioris, inquit, emptoris statim fit, scilicet quasi non videatur melior condicio allata, si non secure secundo emptori fundus addicitur, sed alia licitatio prospicitur. Sed Iulianus libro quinto decimo digestorum scripsit interesse multum, quid inter contrahentes actum sit, nec impedire quicquam vel hoc agi, ut saepius fundus collocetur, dum vel prima vel secunda vel tertia adiectione res a venditore discedat.
Sabinus azt írja, hogy nem lehet in diem addictio mellékegyezménnyel eladni egy dolgot, amit már egyszer ezzel a mellélegyezménnyel eladtak. Ezt a véleményt azzal indokolja, hogy az első vevő a telket megszerzi attól a pillanatttól kezdve, hogy a későbbi ajánlat nem volt kedvezőbb; vagy, ha a második vevő teljes biztonsággal nem szerezte meg a dolgot; vagy akkor is, ha további ajánlatokat várnak. Ellenben Julianus digestájának 15 könyvében azt írja, hogy meg kell vizsgálni, hogy mi volt a felek akarata. Az eladót semmi sem akadályozza meg abban, hogy a telket egymás után többször is eladja, mindanyiszor, ahányszor csak az eladott dolog az első, a második, a harmadik jobb ajánlattal az eladó vagyonából kikerül.[39]
Felmerül a kérdés, hogy vajon a vevő biztosan elveszti-e az árut az in diem addictio clausulával megkötött szerződésnél, ha az eladóhoz jobb ajánlat érkezik? A kérdés megválaszolásához segítséget nyújtanak az alább tárgyalandó jogesetek. Paulus D.18.2.8 (libro quinto ad Sabinum): Necesse autem habebit venditor meliore condicione allata priorem emptorem certiorem facere, ut, si quid alius adicit, ipse quoque adiceri possit. Paulus szerint az eladó köteles értesíteni az első vevőt, ha kedvezőbb ajánlatot
- 103/104 -
kapott, hogy ő is újabb ajánlatot tehessen, vagyis kedvezőbbet az első ajánlatánál.[40] Paulus D.18.2.7 (libro quinto ad Sabinum): Licet autem venditori me-liorem allata condicione addicere posteriori, nisi prior paratus sit plus adicere. Ha viszont a vevő nem él a számára biztosított lehetőséggel, vele szemben az eladó minden kötelezettsége megszűnik.[41] A vizsgált szövegek alapján arra a megállapításra juthatunk, hogy a klasszikus kor jogászai a melior condicion az új vevő ajánlatának minden olyan körülményét értették, amely az eladó megítélése szerint számára kedvezőbb.
Főszabályként az ajánlatnak ugyanarra a tárgyra kell vonatkoznia. Az ezzel kapcsolatos jogi problémát a római jogtudósok az alábbi források kapcsán fejtik ki. Elsőként Ulpianus véleményét elemezzük. Ulp. D.18.2.4.1 (libro vicensimo octavo ad Sabinum): Idem lulianus libro quinto decimo quaerit, si res in diem addicta interciderit vel ancilla decesserit, an partus vel fructus eius nomine adiecto admitti possit. Et negat admittendam adiectionem, qui alterius rei quam eius quae distracta est non solet adiectio admitti. Ulpianus szerint ezt a kérdést Julianus is tárgyalta Digestájának 15. könyvben. Amennyiben a jobb ajánlat tételére nyitva álló időn belül a dolog elpusztult, vagy a rabszolga meghalt, felmerül a kérdés, hogy vajon a gyümölcsökre, vagy a rabszolga gyermekére kiterjedt-e a kedvezőbb ajánlat. Julianus úgy véli, hogy nem terjed ki, mivel a jobb ajánlat más dologra érkezett, mint amit eladtak, így a jobb ajánlatot nem lehet elfogadni.[42] Ulp. D.18.2.4.2 (libro vicensimo octavo ad Sabinum): Idem Iulianus eodem libro scribit, si ex duobus servis viginti venditis et in diem addictis alter decesserit, deinde unius nomine qui superest emptor extiterit, qui supra viginti promitteret, an discedatur a priore contractu? Et ait dissimilem esse hanc specimen partus specie et ideo hic discedi a priore emptione et ad secundum parveniri.
Julianus ugyanebben a könyvében ír a következő esetről. Két rabszolgát adtak el 20-ért in diem addictio kikötésével. A két rabszolga közül az egyik meghalt, majd a másik életben lévő rabszolgára a 20-nál is kedvezőbb ajánlat érkezett. Vajon ilyenkor az első szerződést felbontottnak (discedi)[43] kell-e tekinteni? Julianus azt mondja, hogy ezt a helyzetet nem lehet összehasonlítani a fennt említett rabszolganő gyermekének példájával, és éppen emiatt az első szerződést felbontottnak kell tekinteni, míg a másodikat megkötöttnek. Megállapíthatjuk, hogy itt a jobb ajánlat ugyanarra a tárgyra vonatkozott, így az in diem addictio jogkövetkezményei akadálytalanul érvényesülhettek.[44]
Vajon mi a helyzet, ha a jobb ajánlat csak részben vonatkozik ugyanarra a dologra, mivel a jobb ajánlat tárgya kiegészült valami egyéb mással? Pomp. D. 18.2.15.1. (libro nono ad Sabinum): Si fundus in diem addictus fuerit pluris, ut quaedam ei accedant, quae non accesserint priori emptori, si non minoris sint hae res, quam quo pluris postea fundus venierit, prior venditio valet, quasi melior condicio allata non sit: si minoris sint. ldemque aestimandum est, si dies longior pretii solvendi data fuerint, ut quaeritur, quantum ex usura eius temporis capio potuerit.
Egy telket adtak el in diem addictio kikötésével, amelyre időközben jobb ajánlat érkezett, de úgy, hogy a telekhez olyan acessio is járult, amely az első vételhez még nem. Ilyenkor az első adásvétel érvényes marad, amíg ez a dolog nem ér kevesebbet, mint a nyereség, amellyel a telket később jobban eladták, mivel ilyenkor a második ajánlat nem volt előnyösebb, mint az első. Amennyiben kevesebbet ér a növekmény, az első adásvétel érvénytelen. Ugyanezt a megállapítást lehet tenni, ha a második ajánlattevő számára hosszabb határidő áll rendelkezésre a vételár kifizetésére, mivel figyelembe kell venni azt a kamatot is, amelyet ez idő alatt a pénzért kaphatott volna.[45] Így Pomponius véleménye szerint az első szerződés sorsát az ingatlanért kínált ajánlatok objektív összehasonlítása alapján lehet eldönteni. Ehhez az esethez hasonlóban Javolenus így vélekedik: Iav. D. 18.2.19 (libro secundo ex Plautio): Fundo in diem addictio si postea pretium adiectum est et venditor alio fundo applicito eum ipsum fundi posteriori emptori addixit et id sine dolo malo fecit, priori emptori obligatus non erit: nam quamvis non id tantum, quod in diem addictum erat, sed aliud quoque cum eo venierit, tamen, si venditor dolo caret, prioris emptoris causa absoluta est: id enim solum intuendum est, an priori venditori bona fide facta sit adiectio.
Egy telket értékesítettek in diem addictióban történő megállapodással. A szerződéskötés után magasabb árat ígértek, s ezért az eladó a telket egy másik telekkel együtt a második vevőnek adta el. Amennyiben az eladó részéről nem állt fenn rosszhiszem (sine dolo malo fecit), az első szerződés érvénytelen lett. Ugyanis hiába adott el egy másik ingatlant azon felül, ami az első szerződés tárgya volt, amennyiben részéről nem állt fenn csalárdság, az első vevővel szemben fennálló kötelemtől elállhatott. Egyedül csak ő jogosult ugyanis megvizsgálni, hogy az első vevővel szembeni kedvezőbb ajánlattétel jóhiszeműen (bona fide facta sit adiectio) történt-e.[46]
Ezidáig azokat az eseteket vizsgáltuk, amikor az ügylethez az eredeti tárgyhoz képest újabb dolgok, növekmények, újabb körülmények is járultak. Vagyis a két érdekelt vevő közti összehasonlítási alaphoz képest értéknövekmény járult. Mi a jogi megítélése az ezzel ellentétes állapotnak, vagyis annak a hely-
- 104/105 -
zetnek, amikor a második vevő csak az első szerződés tárgyának egy részére tesz jobb ajánlatot, illetve akkor, amikor az eladó által értékesíteni kívánt dolog közös tulajdonban áll, s a tulajdonostársaknak csak egy része kívánja a második vevő által kínált jobb ajánlatot elfogadni? Ennek a kérdésnek a sedes materiae-je a következő fragmentumokban található (a D.18.2.11.1-től a D.18.2.13 pr.-ig egymást követő három tényállás).
Ulp. D.18.2.11.1 (libro vicensimo octavo ad Sabinum): Item quod Sabinus ait, si tribus vendentibus duo posteriori addixerant, unus non admiserit adiectionem, huius partem priori, duorum posteriori emptam, ita demum verum est, si variis pretiis partes suas distraxerunt. Ulpianus Sabinusra hivatkozva azt mondja, hogy akkor, amikor három tulajdonostárs értékesíteni kívánja a közös tulajdonukban álló dolgot, és az adásvételt in diem addictio megállapodással kötötték, majd jobb ajánlat érkezett, de azt csak két tulajdonostárs kívánja elfogadni a harmadik nem, ilyenkor a második vevő által tett ajánlatot visszautasító eladó tulajdonrésze az első vevőé lesz, míg a másik két tulajdonostárs tulajdonrésze a második vevőé lesz. Ez azonban a jogtudósok véleménye szerint csak akkor igaz, ha mindegyik tulajdonostárs különböző, más összegű vételáron adott el.[47] Ezt egészíti ki Pomponius véleménye. Pomp. D.18.2.12 (libro nono ad Sabinum): etsi dispares partes vendentium fuerint. Pomponius megerősíti, hogy annak ellenére ez a helyzet, hogy az egyes tulajdonostársak közti tulajdonhányad között különbség van.
Ulp. D.18.2.13 pr. (libro vicensimo octavo ad Sabinum): Quod si uno pretio vendiderint dicendum est totam priori emptam manere, quemadmodum si quis mihi totum fundum ad diem addixisset, postea vero pretio adiecto dimidium alii addixerit. Celsus quoque libro octavo digestorum refert Mucium Brutum Labeonem quod Sabinum existimare: ipse quoque Celsus idem probat et adicit mirari se a nemine animadversum, quod si prior emptor ita contraxit, ut nisi totum, fundum emptum nollet habere, non habere eum partem emptam, quam unus ex sociis posteriori emptori addicere noluit. Ulpanus szerint, ha az egész dolog azonos összegért lett eladva, azt mondhatjuk, hogy az egész az első vevőnél marad, ugyanúgy, mint amikor valaki egy egész ingatlant in diem addictio megállapodással adja el, majd később egy második vevőtől jobb ajánlatot kap a fele dologra. Celsus utal digestájának nyolcadik könyvére, valamint Sabinus nézetét Mucius, Brutus és Labeo is osztja. Celsus hozzáteszi azt is, hogy csodálkozik, hogy senki nem tette meg azt az észrevételt, hogy amikor az első vevő úgy szerződött, hogy az egész ingatlant megveszi, nem kényszeríthető arra, hogy egy részt vegyen meg, mert az eladók egyike nem akarja az új, jobb árat kínáló vevőnek adni.[48]
Forrászövegeink tehát három különböző tényállás jogkövetkezményeit fejtik ki. Az elsőben három tulajdonostárs azonos értékű tulajdoni hányadát az in diem addictio mellékegyezmény előnyeinek fenntartásával más összegért kívánja értékesíteni. Hármuk közül csak ketten kívánják elfogadi a második vevő által tett kedvezőbb ajánlatot. Ulpianus és Sabinus véleménye szerint, ilyenkor a két eladótól a második vevő szerzi meg a dolgot, míg egyikük tulajdona majd az első vevőre száll át. A második esetben ugyanez a jogkövetkezmény, de a tényállás abban eltér az elsőtől, hogy a tulajdonostársak hányadai különböző értékűek. A harmadik esetben mindhárom tulajdonostársnak ugyanazt a pénzösszeget (Gesamptpreis) ajánlotta az első vevő, majd utóbb egy jobb ajánlatottal megjelenik egy második. Ez utóbbi ajánlatát két tulajdonostárs előnyösebbnek tartva elfogadná, mégis az egész ingatlan az első vevőé lesz. A döntés mellett két érvet is felhoznak a véleményt nyilvánító jogtudósok. Egyrészt - Ulpianus álláspontja szerint, - ilyenkor ugyanaz a helyzet, mint amikor a második vevő csak a dolog felére tesz jobb ajánlatot, másrészt - Celsus szerint - a teljes ingatlant megvenni szándékozó első vevőt nem lehet arra kényszeríteni, hogy egy dologrésszel is beérje.
A jobb ajánlat tárgyát fejtegető alfejezetünk összefoglalásaként megállapíthatjuk, hogy az in diem addictio szabályainak alkalmazhatósága körében alapvető követelmény volt, hogy a két egymástől különböző ajánlatot tevő vevőjelöltek szerződési szándéka ugyanarra a dologra irányuljon. E követelménynek - mint láttuk - a dologban a két ajánlattétel közötti időben előálló változások miatt nem volt mindig egyszerű eleget tenni. Egyrészt a dolog egyes részei elpusztulhattak, másrészt újabb részekkel is kiegészülhettek. Külön problémát jelentett a több tulajdonostárs által eladni szándékozott ingatlan esete. Az elemzett szövegek azon túl, hogy konkrét egyedi eseteket döntöttek el, egyben világos elveket is felállítottak a kérdéskör méltányos rendezése érdekében.
Az in diem addictio egyik fő kérdése a mellékkikötés jogi természete. A modern szerzők ezt a felfüggesztő, vagy felbontó feltétel kettősségében látják.[49] Természetesen a rómaiak nem használták a mai értelemben vett felfüggesztő (condicio suspensiva) és a felbontó (condicio resolutiva) fogalmakat, de e két modern szakkifejezés joghatásai közti különbséget érzékelték.[50] Erről tanúskodik az alábbi két forráshely is. Ulp. D.18.2.2 pr. ((libro vicensimo octavo ad Sabinum): Quotiens fundus in diem addicitur, utrum pura emptione
- 105/106 -
est, sed sub condicione resolvitur, an vero condicionalis sit magis emptio, questiones est. Et mihi videtur verius interesse, quod actum sit: nam si quidem hoc actum est, ut meliore allata condicione discedatur, erit pura emptio, quae sub condicione resolvitur: sin autem hoc actum est, ut perficiatur emptio, nisi melior condicio offeretur, erit emptio condicionalis. Ulpianus arra a kérdésre kíván válaszolni, hogy a kedvezőbb vételi ajánlat kikötésével létrejött adásvételt milyen szerződésnek kell tekinteni. Egyszerű adásvételről (emptio pura), amely egy feltétel beálltakor felbontható (sed sub condicione resolvitur), vagy inkább csak feltételes vételről (condicionalis emptio) van-e szó? A jogtudós úgy véli, hogy a kérdés eldöntése a felek akaratától függött. Ha úgy állapodtak meg, hogy a szerződés hatályát veszti, ha egy jobb ajánlat érkezik, akkor olyan adásvételről (pura emptio) beszélünk, amelyet egy feltétel bekövetkezte felbont. Ellenben, ha abban állapodtak meg, hogy az adásvétel csak akkor válik perfektté, ha nem érkezik jobb ajánlat, akkor feltételes vételről beszélünk. Fontos megjegyezni, hogy a "pura" szó nem a feltétel-nélküliséget jelentette, hanem csupán a nem felfüggesztő feltételességet, azaz azt, hogy az adásvétel nyomban létrejött.[51] De ha egy feltétel bekövetkezett, vagyis ha egy jobb ajánlat érkezett, ez a viszony ismét megszűnt: sub condicione resolvitur. Ugyanígy a "condicionalis emptio" a rómaiak számára nem általánosan a feltételes vételt jelentette, hanem csupán a felfüggesztő feltétellel kötött vételt.[52]
A fragmentum elemzése kapcsán a római jogi szakirodalomban szerteágazó vélemények jelentek meg az in diem addictio természetével kapcsolatban. Elsőként a német szakirodalomban - amely Heinrich Sieber nyomán "Bessergebotsklauselnek", azaz kedvezőbb ajánlat záradékának nevezte az in diem addictiót[53] jelentek meg különböző felfogások.
Az in diem addictio első monografikus feldolgozója, Harald Sieg, az intézmény lényegét a felfüggesztő feltételben látta. Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a kedvezőbb eladásra szükségképpen előre meghatározott, fix határidőt kell megjelölni, mert véleménye szerint e nélkül a kedvezőbb ajánlat fenntartása lehetetlen lenne.[54] Szerinte ilyenkor egyébként hiányos meghatározottság miatt az ilyen szerződéseket érvénytelennek kell tekinteni. Sieg szerint a fragmentum a kompilátorok munkájának olyan tipikus példája, amelynél a felek akaratát igyekeztek harmonizálni a jogi forrásokban található különböző történelmi fejlődés által meghatározott konstrukciókkal, így nem lehet egyértelműen eldönteni, hogy felfüggesztő, avagy felbontó feltételről beszél-e a szöveg.[55] Emellett szerinte a klasszikus jogászok törekvése a gyakorlati élet igényeinek kielégítésére irányult. Ennek a forráshelynek a tartalma azonban szerinte annnyira zavaros és a gyakorlati élet igényeinek annyira ellentmondó, hogy nem lehet egy klasszikus jogász véleményének tekinteni. Így tehát az Ulpianusnak tulajdonított felfogást, miszerint a felek akarata döntené el, hogy a feltétel melyik formájával állunk szemben, Sieg elutasítja.[56] A felbontó feltétel létezése és a forráshely autentikusságának kétségbevonása közötti ellentétet Sieg azzal igyekezett áthidalni, hogy szerinte a későklasszikus jog időszakára in diem addictio esetében az adásvételi szerződésre jellemző tipikus tényálláshoz egy kiegészítő pontra vonatkozó kedvezőbb utóajánlatra irányuló megállapodást (pactum in continenti adiectum) mintegy felfüggesztő feltételt fűztek az ügylethez, amely azt felbonthatta.[57] Ezzel mintegy átvette Wieacker[58] szóhasználatát, aki a lex commissoria kapcsán olyan feltétel nélküli vételről beszél, amelyhez felfüggesztő feltétellel egy elállási jogotbiztosító mellékegyezmény társul (unbedingter Kauf mit aufschiebend bedingten Auflösunspaktum).[59]
Sieg felfogása, amely az in diem addictio lényegét a feltételből kiindulva igyekezett magyarázni, a későbbiekben a romanisták széles köreinél követőkre talált. Az in diem addictiót feltételes vételként felfogó szerzők közül az egyik legkövetkezetessebb álláspontot képviselő szerző Henle volt. Henle Sieg munkáját részletes kritika tárgyává tette.[60] Véleménye szerint a fragmentum tartalma nem posztklasszikus, hanem ulpianusi.[61] Véleménye szerint ugyanis a felek akaratának bizonyossága csak ritkán hiányos, de ha mégis az lenne, abból sem adódik különösebb nehézség. Ezért a D.18.2. 2 pr. felfogásának eltérése a többi forráshelytől nem téves, nem zavaros, nem gyakorlatiatlan, még kevésbé jogásziatlan és logikátlan, hanem a jogi valóságot tartalmazza. Mivel Ulpianus a felbontó és a felfüggesztő feltétellel kötött szerződés lényegét máshelyütt is meghatározta, a probléma megoldása Henle szerint nem az interpoláltságban keresendő, hanem azt kell eldönteni, hogy a feltétel melyik formájával állunk szemben.[62] Henle egyúttal vitatja azokat a nézeteket is, amelyek az in diem addictiót feltétlen vételnek tekintik. Henle szerint Sieg elképzelése egy olyan mellékegyezmény gondolatát idézi fel, amely nem felfüggesztően feltételes, hanem a főszerződést azonnali hatállyal felbontja. Henle álláspontja alapján azonban az olyan szerződés semmis, amelyhez egyidejűleg a szerződés felbontására irányuló megegyezést fűztek. A szerző szerint helyesebb, ha a felbontó és a felfüggesztő feltétel problematikáját a római jog gyakorlatából próbáljuk meg értelmezni.[63]
A francia De Fontette szerint az adott esettől függően kell eldönteni, hogy a feltétel melyik formájával állunk szemben. Mivel az első vevőnek a második jobb vevő megjelenése után is volt lehetősége új, a második vevőéhez hasonló kedvezőbb ajánlatot ten-
- 106/107 -
ni, ezért szerinte az in diem addictio egyben az érdekelt személy akaratától független (condicio causalis) és egyben az érdekelt akaratától függő (condicio potestativa) is, azaz vegyes feltétel (condicio mixta).[64]
Bechmann szerint a vétel feltételes formáit nem érdemes boncolgatni. A feltétel helyett szerinte fenntartást (Vorbehalt) kell látnunk az in diem addictio konstrukciójánál. Annak ellenére, hogy felfogása szerint a fenntartás és a feltétel megfogalmazása között jelentős különbség nincs, az eladónak ez utóbbi mégis kedvezőbb, hiszen kétség esetén bizonyíthatta az erre irányuló együttes szándékot.[65]
Longo szerint a fragmentum interpolált,[66]ezért nem is Ulpianus véleményét tükrözi, mert szerinte Ulpianus a felbontó feltétel konstrukcióját részesítette előnyben, függetlenül az e szövegben írtaktól.[67] Hasonló álláspont felé hajlik D'Ors is, aki szerint az in diem addictio nem feltételes vétel.[68] Flume véleménye szerint az in diem addictio szükségképpen felfüggesztő feltétel volt, mivel szerinte a klasszikus jogászok számára a felbontó feltétel, mit alternatíva még nem létezett.[69]
A fragmentum jelentősége meglátásom szerint abban áll, hogy bár a rómaiak nem a mai értelemben használatos felfüggesztő és felbontó feltétel fogalompárban gondolkodtak, ennek ellenére világosan különbséget tettek e két jelenség eltérő jogkövetkezményei között. Ez abban foglalható össze, hogy a feltétel nélküli adásvétel (pura emptio) joghatásai rögtön beálltak, azaz az ügylet perfektté vált. Ugyanez a helyzet, ha egy olyan feltételben állapodtak meg a felek, amelynek bekövetkeztekor a már perfektuálódott ügylet utólag a jövőbeni bizonytalan esemény bekövetkeztekor, a jobb ajánlatnak egy bizonyos időpontig történő megtételétől fogva semmissé válik (sub condicione resolvitur). Ez a modern condicio resolutiva joghatásaival megegyező következmény.[70] Ellenben nem jön létre hatályos adásvétel, ha feltételhez kötik (condicionalis emptio), s ilyenkor a perfektuálódás is csak akkor következik be, ha a megadott időn belül nem érkezik jobb ajánlat. Ez a helyzet jogkövetkezményeit tekintve megegyezik a felfüggesztő feltétel (condicio suspensiva) sajátosságaival.[71]
A gyümölcsök szedésével kapcsolatos problémák egyik alapforrása az alábbi paulusi szöveg, amelyben a már korábban vázolt sabinusi és julianusi koncepció közti különbséget érzékelteti. Paul. D.41.4.2.4. (libro quinquamgesimo quarto ad edictum): Si in diem addictio facta sit, id est nisi si quis meliorem condicionem attulerit, perfectam esse emptionem et fructus emptoris effici et usucapionem procedere Iulianus putabat: alii et hanc sub condicione esse contractam, ille non contrahi sed resolvi dicebat, quae sententia vera est. Paulus Julianusra hivatkozva azt mondja, hogy ha egy jobb vevő fenntartásával adnak el egy dolgot, és nem érkezik jobb ajánlat, akkor a vétel perfektuálódott, így a vevő a gyümölcsöket szedheti, és helye van elbirtoklásnak is. Mások úgy vélik, hogy feltétellel kötött adásvételről van szó, de Julianus azt mondja, hogy nem így kötöttek szerződést, hanem a felbontás lehetőségével. Erről az álláspontról Paulus is azt gondolja, hogy helyes.[72]
Ennél a jogesetnél két egymással ellentétes álláspont bontakozik ki. Mindkét nézet alapján jobb vevő fenntartásával kötött adásvételről esik szó. Julianus felfogása szerint - amelyhez Paulus is csatlakozott -felbontó feltételről van szó az in diem addictio mellékegyezmény kapcsán. Azaz ilyenkor a meghatározott időn belüli jobb vételi ajánlatra történő várakozás ellenére az adásvétel joghatásai beállnak (az adásvétel perfektuálódik). Ilyenkor a vevő elkezdheti a dolog elbirtoklását és a gyümölcsöket is szedheti. A gyakorlatban tehát az ügylet felbontásának lehetőségével vásárló vevő jogállása majdnem ugyanaz, mint a feltétel nélküli adásvétel (pura emptio) vevőjének.[73] Az ilyen vevő helyzete azonban kis mértékben mégis különbözik a pura emptio vevőjéhez képest, mivel neki tisztában kell lennie azzal, hogy jogállása változhat, ha az eladó jobb ajánlatot kap, mivel ilyenkor a vele kötött szerződés érvénytelen, s joghatásai is megszűnnek. A szövegben képviselt másik álláspont,- amely itt nincs jogtudós nevéhez kötve, csak az általános mások (alii) kitétel utal rá -nem a felbontás lehetőségével kötött in diem addictióról beszél, hanem a feltételes szerződésről (modern szóhasználattak felfüggesztő feltételről).[74] Azt, hogy mely jogtudósok képviselték ezt az álláspontot, az alábbiakban láthatjuk.
Ulp. D.18.2.1. (libro vicensimo octavo ad Sabinum): Ubi igitur secundum quod distinximus pura venditio est, Iulianus scribit hunc, cui res in diem addicta est, et usucapere posse et fructus et accessiones lucrari et perculum ad eum pertinere, si res interierit.
Iulianus azt írja, hogy abban az esetben, amikor az adásvétel a D.18.2.2 pr. szerinti különbségtétel szerint feltétel nélküli vétel (pura emptio) volt, az ugyanaz, mint amikor in diem addictioban történő megállapodással történő adásvételről van szó, vagyis a vevő elbirtokolhatja a dolgot, beszedheti a gyümölcseit és a növekményeit és a dolog pusztulásának veszélyét is ő viseli.[75]
Tehát Ulpianus Sabinushoz írt kommentárjában ismételten Iulianus álláspontját fejti ki, vagyis a felbontás lehetőségével kötött in diem addictióról ír. A szöveghely a paulusi D.41.4.2. 4.-hez képest a fel-
- 107/108 -
bontó feltétellel kötött adásvétel korábban említett két hatása, a gyümölcsök beszedése és az elbirtoklás megkezdésének lehetősége mellett újabbakat is említ. Az egyik a növekmények megtartása (accessionis lucrari), a másik a dolog pusztulásának veszélye, melyet a vevőre hárít.[76] A veszélyviselés említésével a perfektuálodott adásvétel előnyei mellett egy hátrányos jögkövetkezmény is megjelenik.[77]
Ulp. D.18.2.4 pr. (libro vicensimo octavo ad Sabinum): Ubi autem condicionalis venditio est, negat Pomponius usucapere eum posse nec fructus ad eum pertinere. Abban az esetben, amikor feltételes adásvételről van szó, mondja Pomponius, a vevő a dolgot nem birtokolhatja el, és a gyümölcsök sem illetik meg. Ezzel a megállapítással Sabinus és Pomponius álláspontja kerül kifejtésre, így ők a korábban említett mások, akik az in diem addictiót felfüggesztő feltételnek tartják. Mivel ilyenkor az adásvétel joghatásai a vevő szempontjából nem állnak be, vagyis a dologpusztulás veszélyét továbbra is az eladó viseli, ezért logikus a döntés, hogy az előnyök is az eladót illetik meg, vagyis a vevő nem szerezheti meg az eladott dolog gyümölcseit és az elbirtoklást sem kezdheti el a dolgon. [78]
Összegezve az eddig elmondottakat, a julianusi formula (felbontó feltétel) alapján in diem addictio mellékegyezménnyel kötött adásvételnél a gyümölcsöket beszedheti a vevő, a sabinusi modellnél (felfüggesztő feltétel) nem. Egy újabb problémát az a helyzet idéz elő, amikor a julianusi modell alapján az első vevő a gyümölcsöket beszedte, majd az in diem addictio megállapodásban foglalt határidőn belül egy második vevő jobb ajánlatot tesz. A kérdés akként merül fel, hogy mi történik a szerződés megkötése és az adásvétel felbontása közötti időben beszedettt gyümölcsökkel? Erre a kérdésre ad választ a Fragmenta Vaticana alábbi szövege: Fr. Vat.14: Lege venditionis inempto praedio facto, fructus interea perceptos iudicia venditi restitui placet, quoniam eo iure contractum in exordio videtur. Az adásvételi záradék alapján el nem adott telekről az időközben szedett gyümölcsöket az eladónak vissza kell szolgáltatni, azt, aki e szerint szerződött, a bevezetőben elmondottak szerint kell megítélni.[79] A gyümölcsök visszaszolgáltatása tehát az eladó részére az adásvételhez kapcsolodó szerződési záradék alapján a vevő kötelezettsége. Mit tehet az eladó, ha a vevő erre önként nem hajlandó?
Ulp. D.18.2.16 (libro trigensimo secundo ad edictum): Imperator Severus rescripsit:'Sicut fructus in diem addictae domus, cum melior condicio fuerit allata, venditori restitui necesse est, ita rursus quae prior emptor medio tempore necessario probaverit erogata, de reditu retineri vel, si non sufficiat, solvi aequum est', et credo sensisse principem de empti venditi actione. Septimus Severus császár a hozzá intézett kérdésben így döntött: Ugyanúgy, mint az a vevő, akinek egy házat in diem addictioban történő megállapodással eladtak, köteles a ház használatával járó gyümülcsöket az eladónak visszaadni, mikor az egy jobb, előnyösebb vételi ajánlatot kapott; ellenben ugyanígy joga van azokat visszatartani a szükséges bizonyított kiadásaira; ha ezekre nem elegendőek, akkor ezeknek megtérítését követelheti.[80] Ulpianus úgy véli, hogy a császár az adásvétel keresetére gondolt.[81]
Ulp. D.18.2.6 pr. (libro vicensimo octavo ad Sabinum): Item quod dictum est fructus interrea captos emptorem priorem sequi, totiens verum est, quotiens nullus emptor existit, qui meliorem condicionem adferat, vel falsus existit: sin vero exstitit emptor posterior, fructus refundere priorem debere constat, sed venditori. Et ita Iulianus libro quadragensimo octavo digestorum scripsit.
Amikor azt mondjuk, hogy a köztes időben szedett gyümölcsök az első vevőhöz tartoznak, azt úgy kell érteni, hogy csak abban az esetben, ha második vevőként senki nem jelentkezik, aki kedvezőbb ajánlatot tenne, vagy ugyan tesz valaki, de ő nem valódi (falsus)[82] vevő. Ellenben amikor később jobb vevő jelentkezik, akkor az első vevőnek vissza kell adnia a gyümölcsöket, de az eladó számára. Ezt írta Julianus digesztájának 48. könyvében.[83] A fragmentum principiuma világosan bemutatja Ulpianus álláspontját. Amennyiben nem jelentkezik jobb vevő, a gyümölcsök az első vevőhöz kerülnek. Ellenben köteles visszaadni az eladónak, ha az jobb ajánlatot kap. A szöveg végén Iulianus művére utal Ulpianus.[84]
A gyümölcsök, hasznok szedése, veszélyviselés és elbirtoklás kérdéseit tárgyaló elemzéseink összefoglalásaként megállapíthatjuk, hogy a római jogtudósok a gyakorlati élet követelményeinek legmesszemenőbb érvényre juttatása érdekében az in diem addictio megállapodással kötött adásvételi szerződéseknél a jogkövetkezményeket a vevőt terhelő hátrányok (incommodum) és az őt megillető előnyök (commodum) figyelembevételével ítélték meg.[85] Ennek alapján a perfektuálodott adásvételnél (a felbontó hatályú feltétellel szereplő kedvezőbb ajánlatnál) a gyümülcsöket beszedhette a vevő, az elbirtoklást is megkezdhette, illetve egyéb a dologból fakadó előnyöket is élvezett, ennek fejében azonban a dolog pusztulásának veszélyét is viselte.[86] Az adásvétel perfektuálódását nem eredményező in diem addictio konstrukciónál, vagyis a feltételes vételnél (a mai értelemben vett felfüggesztő feltétellel kötött adásvételnél), pedig éppen ellenkezőleg, az eladó szedhette továbbra is a gyümölcsöket, a dologpusztulás veszélyét is ő viselte, így a vevő nyilvánvalóan az elbirtoklást sem kezdhette meg.[87] Ez az in diem addictio körében elismerést nyert alapelv, az előnyök és a hátrányok (commodum et incommodum) méltányos megosztásának elve, az intézményt tárgyaló további szöveghelyeknél is megjelent.[88]
- 108/109 -
A principatus időszakában az állam részéről is szokásossá vált a telkeket úgy értékesíteni magánszemélyek számára, hogy a kedvezőbb vételi ajánlat lehetőségét egy harmadik személy részéről az állam fenntartotta. Erről tanúskodnak az alábbi források. C. 11.32.1 Impp. Severus et Antonius AA. Herculiano: Si sine ulla condicione praedia vendente re publica comparasti, perfecta venditione nulla ratione veris, ne adiectione facta auferri tibi dominium possit: tempora enim adiectionibus praestituta ad causas fisci pertinent, nisi si qua civitas propriam legem habeat.[a. 294] Antonius és Severus császárok döntése értelmében, amennyiben olyan telket vásároltak feltétel nélkül, amely a köztársasághoz tartozik és a nevében lett eladva, akkor ez az adásvétel perfekt, és nem kell félni, hogy a későbbiekben egy kedvezőbb ajánlat miatt elvonja valaki más akkor, ha a fiscus által a jobb ajánlat megtételére szabott idő eltelt, hacsak a városnak ebben a tárgykörben nincs valamilyen különleges helyi szokásjoga. Paul. D.50.1.21.7 (libro vicensimo quarto quaestionum): ldem respondit, si civitas nullam propriam legem habet de adiectionibus admittendis, non posse recedi a locatione vel venditione praediorum publicorum iam perfecta: tempora enim adiectionibus praestituta ad causas fisci pertinent.
Ugyanazon császárok döntése szerint (Antoninus és Severus) azok a városok (civitas), akik nem bírnak valamilyen különleges privilégiummal, nem fogadhatnak el magasabb ajánlatot olyan középületekre, amelyeket bérbe adtak, vagy eladtak, mert ezeknek az aukcióknak az idejét a kincstár (fiscus) szabályozza.[89] A fenti két forrás egyértelműen bizonyítja, hogy a principátus korában a fiscus által eladott telkek vonatkozásában más szabályok érvényesültek. A két szöveg egybehangzó állításainak értelmezése világosan rámutat, hogy a jobb ajánlat megtétele csak egy már megkötött adásvételhez kapcsolódhat. Miután a fiscus által megszabott határidőn belül jobb ajánlat érkezett, ez a már megkötött szerződés felbontását eredményezte.[90] Ezek az ügyletek úgy zajlottak le, hogy az állam az értékesíteni kívánt telket általában egy hónapnyi időre kihirdette. Ezt követően a fiscus alkalmazottja minden egyes alkalommal a legjobb ajánlatot jegyzőkönyvbe vette és közzé is tette. Majd a határidő beálltakor kiderült, ki tette a legjobb ajánlatot.
C. 10.3.4 Impp. Diocletianus et Maximianus AA. Marcellinae: Si tempora, quae fiscalibus hastis statua sunt, patiuntur, cum etiam augmentum te facturam esse proifitearis, adi rationaliam nostrum, út iuxta ius uberioris pretii oblationem admittat.[a.290] Diocletianus és Maximianus császárok 290-ben hozott döntése értelmében, ha a fiscus által az elárverezett dologra vonatkozó határidő, ameddig jobb ajánlatot lehet tenni, még nem telt el; és ha neked az a szándékod, hogy magasabb árat ígérj, mint amilyen ajánlatokat eddig tettek; menj és keresd fel a fiscus hivatalát, hogy az elfogadhassa az ajánlatod.[91]
Paul. D.49.14.50 (libri tertio decretorum): Valerius Patruinus procurator imperatoris Flavio Stalticio praedia certo pretio addixerat. Deinde facta licitatione idem Stalticius recepta ea licitatione optinuerat et in vacuam possessionem inductus erat. De fructibus medio tempore perceptis quaerebatur: Patruinus fisci esse volebat. Plane se medio tempore inter primam licitacionem et sequentem adiectionem percepti fuissent, ad venditorem pertinerent (sicut solet dici, cum in diem addictio facta est, deinde melior condicio allata est), nec moveri deberemus, quod idem fuisset, cui et primo addicta fuerant praedia. Sed cum utraque addictio intra tempus vindemiarum facta fuisset, recessum est ab hoc tractatu itaque placebat fructus emptoris esse. Papinianus et Messius novam sententiam induxerunt, quia sub colono erant praedia, iniquum esse fructus ei auferri iniversos: sed colonum quidem percipere eos debere, emptorem vero pensionem eius anni accepturum, ne fiscus colono tenetur, quod ei frui non licuisset: atque si hoc ipsum in emendo convenisset. Pronuntiavit tamen secundum illorum opinionem, quod quidem domino colerentur, universos fructus habere: si vero sub colono, pensionem accipere. Tryphonino suggerente, quid putaret de aridis fructibus, qui ante percepti in prediis fuissent, respondit, si nondum dies pensionis venisset, cum addicta sunt, eos quoque emptorem accepturum.
A fenti fragmentum a "De iure fisci" című Digesta fejezetben található. A Paulus által leírtak szerint egy Valerius Patruinus Flavius nevű császári procurator Stalticiusnak meghatározott árért egy telket adott el. Miután ezt licitatióra bocsátották, egy harmadik személy jobb ajánlatot tett, de ugyanez a Stalticus tartotta az utolsó licitet és a telek békés birtoklásába kezdett (vacuam possessione). Kérdésként az merül fel, hogy kit illetnek meg az időközben keletkezett gyümölcsök. Patruinus azt állítja, hogy azok a fiscust ("fisci esse") illetik meg. Valóban, ha azok abban a köztes időszakban lettek beszedve, ami az első licitatio és az utolsó ajánlat között történt, akkor azok az eladóhoz (fiscushoz) tartoznak, mint ahogy azt in diem addictio mellékegyezménynél is mondani szokás az addig, amíg kedvezőbb ajánlat érkezik (...cum in diem addictio facta est, deinde melior condicio allata est. .). Ehhez képest nem jelent különbséget az az eset, amikor ugyanaz a legutolsó ajánlatot tévő, mint akinek először a telkett juttatták. Mivel azonban mindkét licitatiot a szüret (vindemiarium) előtt bonyolították le, érvénytelenítették ezt a döntést, és abban állapodtak meg, hogy a gyümölcsök a vevőt illetik meg.[92] Papinianus és Messius új döntést vezettek be: miután
- 109/110 -
a telket bérbeadták, igazságtalan lenne a bérlőtől elvonni minden gyümölcsöt. Elismerést nyert, hogy a gyümölcsöket a bérlő beszedheti, a vevőt pedig bérleti díj illeti meg ebben az évben. Így a fiscus nem kötelezett a bérlővel szemben, amiért a gyümölcsöket nem szedhette be, annak ellenére, hogy vele így állapodtak meg a szerződésben. Ugyanakkor (Paulus) úgy ítéli meg, hogy ha a tulajdonos saját költségére művelte meg a telket, az első vélemény alapján a vevőt valamennyi gyümölcs megilleti, de ha bérlő is volt, a vevő bérleti díjat kapott. Tryphoninus azt a kérdést veti fel, hogy mi történt azokkal a száraz gyümölcsökkel, amelyeket a telekről még a szüret előtt szedtek be, amelyre Paulus úgy válaszolt, hogy amennyiben az utolsó licitatio fizetési határideje még nem jött el, úgy azok szintén a vevőhöz tartoznak.
A fenti esetet Talamanca a kincstár által lebonyolított in diem addictio egyetlen példájának tartja. A császári procurator által lefolytatott első in diem addictiót egy második jobb ajánlat is követte. A forráshely kapcsán az a kérdés merül fel, hogy a szövegben magánaukcióról, avagy in diem addictio mellékkikötéssel történő adásvételről van-e szó. Egyetértek Talamanca megállapításával, miszerint az "inter primam licitationem et sequentem adiectionem" kifejezésnél a licitatio szó használata ugyanazt jelenti, mint az in diem addictionál a jobb ajánlat. Fel kell hívni a figyelmet arra is, hogy a két ajánlat megtétele közötti idő rendkívül rövid lehetett - a szerző szerint nem hosszabb, mint 15-20 nap -, mivel szüret időben történik az ügylet. Miután az első jobb ajánlatot a fiscus elfogadta "recepta ea licitatione obtinuerat", az első in diem addictio megerősítést nyer, amit természetszerűleg egy újabb, immár végleges követett.[93]A második jobb ajánlat tekintetében különböző nézetek léteznek. Az egyik fő nézet szerint az in diem addictio pénzügyjogi, a fiscus által alkalmazott vállfajával állunk szemben, amelyre más szabályok vonatkoztak, mint a magánjogira.[94]A másik nézet szerint a jobb ajánlat megszüntette az állam tulajdonjogát. Ez utóbbi nézet nehezen fogadható el, mivel a szövegben említett gyümölcsök kérdése nem ezzel összhangban lett szabályozva. Ugyanis, amennyiben a jobb ajánlatot követően a telek tulajdonjoga átszállt volna a vevőre, a gyümölcsök is őt illették volna meg (csakúgy, mint a felbontó feltétellel kötött adásvételnél). Ezzel szemben az elemzett forrásunknál az időközben beszedett gyümölcsök az eladót (venditor) illetik meg, tehát a magánjogi in diem addictionál már leírt felfüggesztő feltételnél megvalósuló jogkövetkezmények állnak be. Ebből arra következtethetnénk, hogy az itt felvetett problémák a magánjogi in diem addictio szabályaival analóg módon oldhatók meg.[95] Ezzel szemben Talamanca azt hangsúlyozza, hogy a szövegben leírt folyamatot két szakaszra célszerű bontani. Az első időintervallum végéig az in diem addictióban foglalt jobb ajánlat kezdetben csak ideiglenes és csak a második szakaszban, az utolsó jobb ajánlat elfogadása után válik véglegessé, valamint ekkortól válik véglegessé a szerződés is. Így szerinte a magánjogi és a pénzügyjogi jobb vevő fenntartásával kötött adásvételnél ugyanaz az eljárás érvényesült, de strukturája eltérő volt.[96] Talamanca hipotézisét Peters cáfolta, azzal, hogy az első jobb ajánlatot csak akkor lehetne ideiglenesnek tekinteni, ha a szövegben nem az addictio kifejezés állna.[97] Egyetértek Peters azon megállípításával, hogy az első jogvita a fiscus és Flavius Stalticius között állt fenn, arra nézve, hogy kit illetnek meg a két ajánlattétel között szedett gyümölcsök. Paulus ennél a kérdésnél a joghelyzetet a magánjogi in diem addictióhoz hasonlónak látja. Peters szerint a jogeset értelmezésénél azt a körülményt kell figyelembe venni, hogy mindkét ajánlattételre a szüret előtt került sor ("intra tempus videmarium"). Éppen ezért szerinte a második, a magasabb ajánlatot Stalticius erre tekintettel tette, mivel tudatában volt, hogy a telek a közelgő szüret miatti magasabb értékkel bír, amit véterárként is hajlandó volt kifizetni. Ezt az értelmezést támasztja alá Peters szerint a szüret előtt szedett száraz gyümölcsök (arridi fructos) megítélése is, amelyekre Tryphoninus is utal a szöveg végén. Mivel azokat a szüret és még a teleknek Stalticius részére történő eladása előtt szedték be, majd még a telken tárolták őket, szintén árnövelő hatásuk volt. S mivel a vevő a gyümölcsökre tekintettel fizetett magasabb árat, nem lehetett a gyümölcsök tulajdonjogát elvonni tőle. Ezen felül a helyzetet tovább árnyalja az a körülmény, hogy a fiscus a Stalticiusnak eladott telket előtte egy colonusnak bérbe adta. Mivel a gyümölcsök a vevőé lennének, a bérlő a fiscus ellen kártérítéssel élhetne amiatt, hogy a gyümölcsöket nem szedhette be. Ezért Papinianus és Messius úgy döntött, hogy a gyümölcsöket a bérlőnél hagyja a már beszedett éves bérleti díj ellenében, amit pedig a vevő kapott meg.
Az elemzett forrásszövegek egyértelműen arról tanúskodnak, hogy a rómaiak részletes szabályokat alkottak az állam által értékesített telkekkel kapcsolatosan. Ezek részben megerősítették a magánszemély vevők jogait, másrészt a közjogi jogalanyokat is rászorították a magánjogi szabályok tiszteletben tartására. Így a gyümölcsök szedésének kérdéskörében a magánjogban kialakult szabályok a fiscus és a magánszemélyek közötti szerződések körében is érvényesültek.
Elemzéseink után felmerül az in diem addictio gyakorlati alkalmazásának kérdése, vagyis az a probléma,
- 110/111 -
hogy mennyire lehetett elterjedt a római szerződési gyakorlat körében az ilyen mellékkikötéssel való ügyletkötés. Miután ezzel kapcsolatosan statisztikai ismeretekkel nem rendelkezünk, csak feltételezésekre hagyatkozhatunk. Mindenesetre eddigi fejtegetéseink alapján világos, hogy a római jogtudósok apró részletességgel szabályozták az in diem addictio alkalmazása körében felmerülő jogi problémákat. Ezek után nehezen képzelhető el, hogy miután az adásvételt tárgyaló Digesta-rész egy teljes fejezetet szentelt a kérdésnek, csupán jogtudósi elméleti fejtegetésről lett volna szó, nem pedig a mindennapok joggyakorlatában alkalmazott intézményről. Ugyanakkor a modern törvénykönyvek az in diem addictio intézményét nem vették át olyan jelentős mértékben, mint például a próbára vételt (pactum displicentiae).[98] Erre a felmerülő ellentmondásra feltehetően a modern életviszonyoknak és jogrendszereknek a római kori társadalmi és gazdasági körülményektől való különbözőségében, valamint az adásvétel eltérő jogi szabályozásában kell keresnünk a választ. Az in diem addictio ugyanis funkcióját tekintve az eladó érdekeit szolgáló mellékegyezmény, amelynek célja, hogy az eladó minél kedvezőbb feltételekkel szerződhessen. Ezt pedig a gyakorlatban a komoly vételi szándékkal jelentkező vevők magánszervezésű versenyeztetésével érte el. Mivel elsősorban az ingatlanpiac területén alkalmazott intézmény volt, a római jogi alkalmazását elősegítette az ókori világ kommunikációs fejletlensége. Ugyanis napjainkban a sajtónak, az internetnek, az ingatlan- ügynökségeknek köszönhetően az eladó viszonylag rövid időn belül közzéteheti vételi ajánlatát és a megfelelő reklámnak és nyilvánosságnak köszönhetően a kereslet is kialakul. Így a megtett vételi ajánlat után nem számíthat lényegesen jobb ajánlatokra, hiszen a piacon több eladó is jelen van, ezzel az eladó vételár növelésével kapcsolatos esélyei jelentős mértékben csökkennek.
A jogintézmény alkalmazásának érdekes és sajátos motivációját veti fel De Fontette elmélete, aki elsősorban a római adásvétel sajátos veszélyviselési szabályában látta az in diem addictio indokoltságát. A francia szerző álláspontja szerint a vevő veszélyviselése - res perit emptoris szabálya[99] - a vevőt kedvezőtlen helyzetbe hozta az eladóval szemben, amit az eladó által történő árelengedéssel lehetett ellensúlyozni.[100] De Fontette álláspontját Lévy-Bruhlnek arra a megállapítására alapítja, miszerint az eladó mintegy biztosítási díjkedvezményt adott volna a vevőnek a vételárcsökkentéssel, hogy a veszélyviselését ellentételezze.[101] Ennek a gyakorlatnak köszönhetően szerinte az eladók miután az áru tényleges értékénél olcsóbban voltak kénytelenek szerződéseiket megkötni, érthető, hogy minden eszközzel a vételár növelését igyekeztek elérni, szem előtt tartva, hogy az ár növelésének jelentős korlátja az, hogy végül a vevőjelölt eláll szándékától. De Fontette szerint ennek a törekvésnek az egyik eszköze az in diem addictio, amelynek köszönhetően az eladó szerződést köt az első vevővel a jobb vevő fenntartásának kedvezményével, majd ha jobb ajánlatot kap, eláll ettől a szerződéstől és a kedvezőbb ajánlatot tett vevővel köt újabb szerződést, szintén in diem addictio kikötésével. Ezzel az eladni kívánt dolog vonatkozásában gyakorlatilag egy magán árverést, aukciót szervezhetett.[102] De Fontette tetszetős érvelésével szemben az az érv hozható fel, hogy a vevőt nem az eladó kötelezte veszélyviselésre, mint ahogy a szerző állítja ("la règle res perit emptori aurait été imposé par le vendeur à l'acheteur"),[103] hanem ez szabályként a jogügylet természetes alkatrésze volt, így mindenképpen terhelte a vevőt (kivéve a felfüggesztő feltétel hatálya alatt álló in diem addictiót). Álláspontom szerint, ezért vételárcsökkentést sem kérhetett a vevő. Emellett szükségesnek tartom hangsúlyozni, hogy az aukciós vétel[104] és az in diem addictio ugyan rokon intézmények, de a formai hasonlóságok ellenére jelentős tartalmi különbségek is fennállnak közöttük.[105] Igaz ugyan, hogy mindkét jogintézmény azt célozza, hogy az eladó egy számára kedvezőbb szerződést kössön, de amíg az aukció kizárólagos célja egy magasabb vételár elérése, addig az in diem addictio egy bármely szempontból kedvezőbb ajánlat elérésére irányul. A két jogi alakzat közti hasonlóság az is, hogy az esetek többségében az in diem addictio is a magasabb vételár elérését célozta, de csupán ez nem meríti ki a kedvezőbb ajánlat valamennyi lehetőségét. Így a két cél egybeesése semmiképp nem jelenti a két konstrukció azonosságát.[106] Ezen túl az aukciónál a magasabb vételár elfogadása az eladóra nézve kötelező, míg a jobb vevő fenntartásával kötött adásvételnél nem, mivel itt az eladó még az alacsonyabb vételárat is elfogadhatja, ha egyéb körülmények ennek ellenére is kedvezőbbé teszik számára a szerződést.[107]
Egyetértek azonban Petersnek azzal a véleményével, hogy az in diem addictio mellékegyezmény az eladó számára hitelhez jutási eszközként is funkcionált. Ugyanis, amennyiben az eladónak pénzre volt szüksége, a dolgot az első vevőnek eladva, attól a vételárat beszedve, még tovább próbálkozhatott egy kedvezőbb ajánlatot tevő vevő felkutatásával, mindazonáltal, hogy tudta, hogy az első vevőnek a tőle már beszedett és esetlegesen a saját céljaira fordított összeget később vissza kell majd fizetnie. Amíg az első vevő által fizetett pénzösszeg nála volt, azt mintegy kamatmentes kölcsönként használhatta is.[108]
A római jog az in diem addictio létrehozásánál álláspontom szerint elsősorban gazdasági megfontolásokat tartott szem előtt, másodlagos kérdésnek tartva a jogi konstrukcióból fakadó jogi nehézségeket.
- 111/112 -
Ugyanis lehetőséget kívánt nyújtani olyan személyek szerződéskötésére is, akik ilyen kikötés nélkül nem létesítettek volna kötelmi viszonyt. Az eladó azért nem, mert kedvezőbb vételi ajánlatban bízik, s így a szerződést az in diem addictio kikötése nélkül nem kötné meg, inkább tovább várna egy jobb ajánlatra. Az így megkötött szerződés azonban nyitva hagyja számára a magasabb ár, illetve kedvezőbb körülmények elérésének lehetőségét, egyúttal a megkötött szerződése érvényes, s ezáltal egyben biztosította is magát az ellen a veszély ellen, hogy áruja esetleg eladatlan marad. Ugyanakkor a vevő számára is előnyös az in diem addictio, hiszen ha az eladó nem kap jobb ajánlatot, a vételi szerződés az ő szempontjából véglegessé és visszavonhatatlanná válik. Sőt, még akkor is lehetősége van az áru megszerzésére, ha az eladó a vevő reményei ellenére mégis jobb vevőt találna, hiszen ilyenkor sincs elzárva a szerződés fenntartásának lehetőségétől.[109]
Az in diem addictio tehát valójában egy olyan szerződési kikötés, amelynek célja az volt, hogy kedvező szerződési feltételek megteremtésével a feleket adásvételi szerződés megkötésére ösztönözze annak ellenére, hogy a kedvezőbb lehetőségek jövőbeni bekövetkezése bizonytalan. A jogintézmény az ügyletkötő magánfelek érdekein túl az áruforgalom fejlődését is elősegítette, amely a teljes római társadalom elsődleges gazdasági érdeke volt. ■
JEGYZETEK
* A tanulmány a Bolyai János Kutatói Ösztöndíj (20092012) támogatásával készült.
[1] J. - H. Michel: Gratuité en droit romain, Bruxelles 1962. 39. o.
[2] R. Zimmermann: The Law of Obligations. Roman Foundations of the Civilian tradition, South Africa-Deventert-Boston 1992. 735-737. o.
[3] P.-É. Viard: Les pactes adjoints aux contrats en droit romain classique, Paris 1929. 83-88. o.; V. A. Georgesco: Essai d'une théorie générale des "leges privatae", Paris 1932
[4] Verkauf mit Vorbehalt eines besseren Käufers: § 1083. Wird das Kaufgeschäft mit dem Vorbehalte verabredet, daß der Verkäufer, wenn sich binnen einer bestimmten Zeit ein besserer Käufer meldet, denselben vorzuziehen befugt sei; so bleibt in dem Falle, daß das Kaufstück nicht übergeben worden, die Wirklichkeit des Vertrages bis zum Eintritte der Bedingung aufgeschoben.
§ 1084. Ist das Kaufstück übergeben worden, so ist der Kaufvertrag abgeschlossen; er wird aber durch den Eintritt der Bedingung wieder aufgelöst. Bei dem Mangel einer ausdrücklichen Zeitbestimmung wird der bei dem Kaufe auf die Probe angenommene Zeitraum vermutet.
§ 1085. Ob der neue Käufer besser sei, beurteilt der Verkäufer. Er kann den zweiten Käufer, wenn der erste auch noch mehr zahlen wollte, vorziehen. Bei der Auflösung des Vertrages heben sich die Nutzungen der Sache und des Geldes gegeneinander auf. In Rücksicht der Verbesserungen oder Verschlimmerungen wird der Käufer gleich einem redlichen Besitzer behandelt.
[5]
[6] § 1082. Ist die Probezeit durch Verabredung nicht bestimmt worden, so wird sie bei beweglichen Sachen auf drei Tage; bei unbeweglichen aber auf ein Jahr angenommen.
[7] Hamza G.: Az európai magánjog fejlődése. A modern magánjogi rendszerek kialakulása a római jogi hagyományok alapján, Budapest 2002. 288-291. o. Az 1916. évi brazil polgári törvénykönyv 1917-ben egy évvel a kihirdetése után lépett hatályba. Ez a több mint 80 évig hatályban lévő brazil polgári törvénykönyv tartalmilag a francia Code civilre, strukturájában a német BGB-re hasonlít. A törvénykönyv alapvetően az "amerikai Savigny"-nek is nevezett Augusto Teixera de Freitas (1816-1883), 1860-1864 között készült "Esboc de Codigi Civil" (A polgári törvénykönyv alapelvei) című munkájára támaszkodik.
[8] B. B. Querioz de Moaraes: Pacto de melhor comprador: configuraçao no direito romano (in diem addictio) e projecoes no direito atual. Madrid 2010. 22-29. o.
[9] Código Civil de 1916; Do Pacto de Melhor Comprador Art. 1.158. O contracto de compra e venda pode ser feito com a clausula de se desfazer, se, dentro em certo prazo aparecer quem ofereça maior vantagem. Paragrafo único. Nao excederá de um ano esse prazo, nem clausula vigorá senao entre os contratantes. Art. 1.159. O pacto de melhor comprador vale por condicao resolutiva salvo convencao em contrario. Art. 1.160. Esse pacto nao pode existir nas vendas de moveis. Art. 1.161. O comprador prefere a quem oferecer iguais vantagens. Art. 1.162. Se, dentro no prazo fixado, vendedor nao aceitar proposta de maior vantagem, a venda se reputará definitiva.
[10] Az egyéb ókori magánjogrendszerek vonatkozásában ld. H. Trofimoff: L'option de séance et l'in diem addictio légales dans le droit syro-romain arabe de la vente, Rida 40 (1993) 331-405. o.
[11] Földi A. - Hamza G.: A római jog története és institúciói, Budapest 2011. 520. o.
[12] Adamik T.: Római irodalom. A kezdetektől a Nyugatrómai Birodalom bukásáig, Pozsony 2009. 102. o.
[13] Éles Gy.: A jobb vevő fenntartásával kötött vétel a római jogban (in diem addictio), in: Dolgozatok az állam- és jogtudományok köréből VII., Pécs 1976. 18. o.
[14] Plautus, Captivi, 170-175: "Ergasilius: És te ma meg vagy hívva ebédre? Hegio: De miért kérded? Ergasilius: Mert ma van a születésnapom; s ezért ebédre magam hozzád hivatom." (Ford. Devecseri Gábor, in: Plautus vígjátékai, I. kötet, Magyar Helikon 1977. 275. o.)
[15] Plautus, Captivi, 176-178: "Hegio: Ügyes szavú vagy! De csak ha beérheted kevéssel is. Ergasilius: Vigyázz: ne túlkevés legyen;" (Ford. Devecseri Gábor, In: Plautus vígjátékai, 1. kötet, Magyar Helikon 1977. 276. o.)
[16] Plautus, Captivi, 179-181, (Ford: Devecseri Gábor, In: Plautus vígjátékai, I. kötet, Magyar Helikon 1977. 276. o.)
[17] Plautus, Captivi, 182, (Ford: Devecseri Gábor, In: Plautuas vígjátékai, I. kötet, Magyar Helikon 1977. 276. o.)
[18] F. Peters: Die Rücktrittsvorbehalte des römischen Kaufrechts, Böhlau Verlag Köln-Wien, 1973, 21-24. o.
[19] H. Sieg: Quellenkritische Studien zur Bessergebotsklausel (in diem addictio) im römischen Kaufrecht, Hamburg 1933. 1-5. o.; F. Peters: i.m. 21-22. o.
[20] J. A. C. Thomas: Provisions for Calling off a Sale, TR3 5 (1967), 561-562.o.
[21] U. Wesel: Zur dinglichen Wirkung der Rücktrittsvorbehalte des römischen Kaufs, SZ 85 (1968), 138. o.
[22] F. Peters: i.m. 222-223. o.
[23] V. Arangio-Ruiz: La compravendita in diritto romano 2, Napoli 1956. 427-428. o.
[24] W. Flume: Die Aufhebungsabreden beim Kauf - Lex commissoria, in diem addictio und sogenanntes pactum displicentiae - und die Bedingung nach der Lehre der römischen Klassiker, In: Festschrift für Max Kaser zum 70. Geburtstag, München 1976. 321. o.
[25] H. Sieber, Römisches Recht in Grundzügen für die Vorlesung II. Römisches Privatrecht, Berlin 1928. 421. o.; G. Beseler: Beit Beiträge zur Kritik der römischen Rechtsquellen III, Tübingen 1913. 143. o.; E. Levy: Zu den Rücktrittsvorbehalten
- 112/113 -
des römischen Kaufs, in: Gesammelten Schriften 2, Graz-Köln 1963. 272. o.; V. Arangio-Ruiz: id, mű, 400-429.o.
[26] F. Peters: i.m. 9-10. és 213. o.; U.Wesel: i.m. 124-128. o.
[27] C. Longo: Sulla in diem addictio e sulla lex commissoria nella vendita, Bidr 31 (1921), 41-44. o.
[28] F. Peters: i.m. 7. o.
[29] B. B. Querioz de Moaraes: i.m. 123. o.
[30] F. Peters: i.m. 27-29. o.
[31] F. De Fontette: Recherche sur l'in diem addictio, in: Studi in onore di Pietro de Francisci III, Milano 1956. 545-546. o.
[32] Éles Gy.: i.m. 19-21. o.
[33] B. B. Querioz de Moaraes: i.m. 115. o.
[34] F. Peters: i.m. 44-46. o.
[35] Éles Gy.: i.m. 27. o.
[36] F. Peters: i.m. 29-30. o.
[37] B. B. Querioz de Moaraes: i.m. 122. o.
[38] F. Peters: i.m. 26-27. o.
[39] F. Peters: i.m. 42-43. o.
[40] Éles Gy.: i.m. 21. o.
[41] F. de Fontette: i.m. 544. o.
[42] F. Peters: i.m. 35. o.
[43] H. Sieg: i.m. 11. o.
[44] F. Peters: i.m. 35. o.
[45] F. Peters: i.m. 35-36. o.
[46] Földi A.: A jóhiszeműség és tisztesség elve. Intézménytörténeti vázlat a római jogtól napjainkig. Budapest 2001, 16-24. o. Beseler a szöveget utolsó mondat elhagyását javasolta, mivel azt interpoláltnak tartotta. Ld. (G. Beseler: Beiträge zur Kritik der römischen Rechtsquellen I, Tübingen 1910, 49. o.).
[47] F. Peters: i.m. 38-39. o.
[48] Jakab É.: Borvétel és kockázat. Jogtudomány és jogélet a Római birodalomban, Akadémia Kiadó, Budapest 2011. 196. o.
[49] Benedek F.: Római magánjog. Dologi és kötelmi jog. Pécs 1995. 176. o.
[50] C. Longo: i.m. 42-44. o.
[51] A német Digestafordítás (Corpus Iuris Civilis. Text und Übersetzung. Gemeinschaftlich übersetzt und herausgegeben von Behrends, Knütel, Kupisch, Seiler, Heidelberg 1999. 470. o.) a 'pura emptio' kifejezést feltétel nélküli vételnek ("unbedingter Kaufvertag") fordítja.
[52] R. Henle: Die rechtliche Natur der in diem addictio beim Kaufvertrage, in: Festschrift Paul Koschaker II., Weimar 1939, 169-192. o.; Éles Gy.: i.m. 12-13. o.
[53] H. Sieber: Römisches Recht in Grundzügen für die Vorlesung II. Römisches Privatrecht, Berlin 1928. 424-429. o.
[54] H. Sieg: i.m. 10. o.
[55] H. Sieg: i.m. 14. o.
[56] H. Sieg: i.m. 13. o.
[57] H. Sieg: i.m. 10. o. "Der Ausdruck "sub condicione resolvi" muß vielmehr dahin ausgelegt werden, daß ein unbedingt abgesclossener Kauf durch einen gleichzeitig geschlossenen aufschiebend bedingten Nebenvertrag aufgelöst wird. Dem typiscen Tatbestand eines Vertages wird gleichzeitig eine Vereinbarung über einen zusätzlichen Punkt hinzugefügt. (pactum in continenti adiectum)."
[58] F. Wieacker: Lex commissoria. Erfüllungszwang und Wiederruf im römischen Kaufrecht, Berlin 1932. 31-36. Ezt a felfogást vette át a francia Monier is, aki szerint ilyenkor az adásvétel "la vente était pure et simple, mais accompagnée d'un pacte de résolution sous condition suspensive". Ld. R. Monier: Manuel élémentaire de droit romain. Les obigations, Paris 1954. 167. o.; J. - H. Michel: i.m. 39. o.
[59] H. Sieg: i.m. 11. o.
[60] R. Henle: i.m. 186-188. o.
[61] Henle szerint: "Die in diem addictio ist kein Rücktrittsvorbehalt, sondern eine gemischt-potestative Bedingung. Die Bedingung ist aufschiebend oder auflösend, je nachdem ob die Verpflichtungen der Parteien, inbesondere die des Verkäufers zur Übergabe der Kaufsache, erst nach Verwirklichung der Bedingung erfüllt werden sollen, oder ob sie alsbald erfüllt werden sollen, bei Vereiteilung der Bedingung aber wieder weegfallen sollen. Die 1.-2. pr. (18.2) ist ihrem ganzen Inhalte nach echt." Ld. (R. Henle: i.m. 192.o.)
[62] Ulp. D. 18.1.1.
[63] R. Henle: i.m. 181-182. o.
[64] F. de Fontette: i.m. 543-545. o.
[65] A. Bechmann: Der Kauf nach gemeinem Recht 2., Aalen 1965 (Neudruck der Ausgabe Erlangen 1884), 503-504. o
[66] F. Wieacker: Lex commissoria. Erfüllungszwang und Wiederruf im römischen Kaufrecht, Berlin 1932. 33. o.
[67] C. Longo: i.m. 44-46. o.
[68] A. d'Ors: "In diem addictio". Contribucion a la critica de la teoria de las condiciones en derechho romano, Ahde 16 (1945), 203. o.
[69] W. Flume: Rechtsakt und Rechtsverhältnis. Römische Jurisprudenz und modernrechtliches Denken, Padeborn-München-Wien-Zürich 1990. 161. o. "Die Quellen wissen für den Kauf mit in diem addictio, soweit er als bedingt angesehen wird, nur von einem suspensiv bedingten Kauf. Es gibt für die Klassiker nicht die Alternative des resolutiv bedingten Kaufs.
[70] V. Arangio-Ruiz: i.m. 405. o.
[71] Benedek F.: i.m. 176. o.
[72] G. G. Archi: La restituzione dei frutti nelle vendite con in diem addictio e con lex commissoria, in: Scritti di diritto romano. Vol. 1. Milano 1981, 666. o.
[73] M. Pennitz: Das periculum rei venditae. Ein Beitrag zum "aktionrechtlichen Denken" im römischen Privatrecht, Böhlau Wien-Köln-Weimar 2000. 247-249. o.
[74] V. Arangio-Ruiz: i.m. 413. o.; B. B. Querioz de Moaraes: i.m. 81-82. o.
[75] F. de Fontette: i.m. 549. o.
[76] Peters fructus lucrari kifejezést említ, véleményem szerint a szövegben a fructus et accessiones lucrari szerepel, tehát a lucrari nem a fructus után szerepel, hanem attól az et szóval különválasztva. A részkérdés értelmezését lásd a szerzőnél (F. Peters: i.m. 236. o.).
[77] M. Pennitz: i.m. 249-251. o.
[78] G. G. Archi: i.m. 666-668. o.
[79] V. Arangio-Ruiz: i.m. 415-416. o.
[80] G. G. Archi: i.m. 668-672. o.; V. Arangio-Ruiz: i.m. 415. o.
[81] F. de Fontette: i.m. 550. o.
[82] A falsus emptor problémájához lásd még: Ulp. D.18.2.4.5 (libro vicensimo octavo ad Sabinum): ...si falsus emptor subiectus sit, eleganter scribit Sabinus priori rem esse emptam,quia non videtur melior condicio allata esse non existente vero emptore. Sed et si existat alius emptor meliorem tamen condicionem non adferat, aeque dicendum erit perinde haberi, ac si non existeret. Ld. F. Peters: i.m. 34. o.
[83] B. B. Querioz de Moaraes: i.m. 115. o.
[84] F. Peters: i.m. 234. o.
[85] M. Pennitz: i.m. 251-252. o.
[86] A commodum és az incommodum említése kapcsán lásd a következő fejezetben tárgyalásra kerülő forráshelyet is. Ulp.18.2.4.4.... Fundo autem, inquit, in diem addictio et commodum et incommodum omne ad emptoren pertinet, antequam venditio transferatur, et ideo, si quid tunc vi aut clam factum est, quamvis melior condicio allata fuerit, ipse utile interdictum habebit: sed eam actionem sicut fructus, inquit quos percepit venditi iudicio praestaturum.
[87] Bessenyő A.: Római magánjog. A római magánjog az európai jogi gondolkodás történetében. Budapest-Pécs 2010. 388. o.
[88] Ld. Ulp.18.2.4.4 (libro vicensimo octavo ad Sabinum).
[89] B. B. Querioz de Moaraes: i.m. 63-64. o.
[90] F. Peters: i.m. 16. o.
- 113/114 -
[91] F. Peters: i.m. 17. o.
[92] Az ókori Rómában a szüret lefolyásával kapcsolatos gyakorlati és jogi kérdéseket illetően: Jakab É.: Borvétel és kockázat. Jogtudomány és jogélet a Római birodalomban, Akadémia Kiadó, Budapest 2011. 33-36. o.
[93] M. Talamanca: Contributi allo studio delle vendite all'asta nel mondo classico, Roma 1954. 214-217. o.
[94] H. Sieg: i.m. 40. o.
[95] M. Talamanca: i.m. 216-217. o.
[96] M. Talamanca: i.m. 217. o.
[97] F. Peters: i.m. 19. o.
[98] A pactum displicentiae vonatkozásában ld. Pókecz Kovács A.: Az elállási jog gyakorlása próbára vételnél 8D.19,5,20 pr. Ulp), in: Római jog és a magánjog fejlődése Európában. Tanulmányok Molnár Imre 75. születésnapjára, (Szerk. Jakab Éva), Szeged 2011. 141-156. o.
[99] A periculum est emptoris elv római jogi érvényesülésee és továbbélése tárgykörében ld. Jakab É.: i.m. 155-167. o.
[100] F. de Fontette: i.m. 558. o.
[101] H. Lévy-Bruhl: Cours de droit romain, licence 2ème année, Paris 1950-1951 (polycopié), 239-295. o.
[102] F. de Fontette: i.m. 559. o.
[103] F. de Fontette: i.m. 558. o.
[104] Az in diem addictio és a magánaukció vonatkozásában ld. G. Thielmann: Die römische Privatauktion, Berlin 1961, 17-20. o.
[105] A. Bechmann: i.m. 503. o.
[106] F. Cancelli: L'origine del contratto consensuale di compravendita nel diritto romano, Milano 1963. 104. o.
[107] Éles Gy.: i.m. 33-34. o.
[108] F. Peters: i.m. 10. o.
[109] Éles Gy.: i.m. 35-36. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző tanszékvezető egyetemi docens.
Visszaugrás
