A dolgozatom központi kérdése, hogy a tettazonosság és az azonos tett - mint a ne bis in idem elv egyik eleme - miképpen érvényesülnek a magyar bírói gyakorlatban, milyen értelmezésben szilárdultak meg, továbbá milyen hatással bírnak egymásra. Álláspontom szerint az identicus vonatkozásában a két jogintézmény korrelatív viszonyban áll egymással, ezért összefüggésében foglalkozom velük, annak ellenére, hogy viszonyuk nem teljesen tisztázott a jogtudományban. A szűken értelmezett tettazonosság a vád és az ügydöntő határozat viszonyát jellemzi, hogy mennyiben megengedett a bíróság számára a vád történeti tényállásától való eltérés. Az extenzív, jogerőn túli tettazonosság elvi alapját azonban a ne bis in idem princípium adja.
A témaválasztásom oka, hogy a fent említett, összetett kérdések olyan kardinális eljárásjogi alapelvek érvényesülését határozzák meg, mint a funkciómegosztás elve, a védelem elve, a vádelv, ugyanakkor kilépve az ugyanazon eljárás medréből és a kétszeres eljárásra fektetve a hangsúlyt, a ne bis in idem elv, a jogállamiság és a jogbiztonság érvényesülését. Aktualitást ad továbbá az a tény is, hogy a ne bis in idem alkotmányjogi rangra emelkedése új dimenziókat nyitott meg az alapelv érvényesülésének tekintetében. Hipotézisem szerint a tettazonosság határainak kijelölése implicite befolyásolja a kétszeres eljárás tilalmának terjedelmét, a rendkívüli perorvoslatok és az új eljárások arányát is.
Vizsgálódásom kiterjed az említett jogintézmények körében a jogtudományi álláspontok ismertetésére és összevetésére, továbbá a joggyakorlatot elemezve teszek megállapításokat a bírói gyakorlat alakulásának egyes tendenciáira. Ugyanakkor fontos kiemelni, hogy terjedelmi okok miatt nem foglalkozom a nemzetközi jogi és Európai Unió adta aktualitásokkal és kihívásokkal, valamint, mivel kutatásom a hatályos jogot elemzi, vizsgálódásom körén kívül esik a jelenleg is zajló új Be. kodifikáció kapcsán napvilágot látott törvénytervezet szövege is.
A magyar jogtudománynak a tettazonosság kérdése sokáig marginális részét alkotta, ugyanakkor az 1896-os Bp. óta a tettazonosság fogalmi köre a magyar büntető eljárásjog immanens része, és azóta a viták már nem a létezésén, hanem a gyakorlatban való alkalmazásán folynak. Baumgarten a XIX. század végén tett, de máig időtálló megjegyzése, hogy a magyar judikatúrában a tettazonosság kérdéskörének horderejére még nem eszméltek rá.[1] Steffler pedig helyesen látta, hogy a vád tárgyának meghatározása, mind a joggyakorlat, mind a jogtudomány legvitatottabb kérdései közé tartozik, és szögesen eltérő álláspontok láttak már napvilágot.[2]
A disputák állandó gyújtópontjában álló kérdés jelentőségéről több szempontból is szükséges beszélni, fontossága ugyanis megkérdőjelezhetetlen a jogállami keretek között. Amennyiben nem érvényesülne a joggyakorlatban, nem valósulna meg az 1998. évi XIX. tv. a büntetőeljárásról (Be.) 1. §-ban megfogalmazott funkciómegosztás alapelve.[3] A tettazonosság kapcsán ez különösen a vád és az ítélkezés funkciójának szétválasztására vonatkozik. Érinti továbbá a reális védekezés lehetőségének biztosítását is, ugyanis egy folyamatosan változó, ezáltal pedig csak részben megismert vád ellen sikeres védekezési stratégiát felépíteni és eredményesen védekezni lehetetlen. Nem utolsósorban, alkalmazásának hiányában a jogbiztonság alkotmányos követelménye is meggyengülne.[4]
A funkciómegosztás elve, a vádelv, valamint a védelemhez való jog egyensúlya vagy éppen arányaik eltolódása az, ami meghatározza a tettazonosság gyakorlati érvényesülésének kereteit.
A tettazonosság fogalmát tekintve több álláspont is létezik a hazai jogirodalomban, melyek mindegyike különböző jelentéssel tölti meg a doktrína tartalmát. Három jelentős elmélet játszott közre a fogalom mai értelemben vett kialakulásában, melyek az alábbiakban kerülnek kifejtésre.
Vargha véleménye szerint a jogi tárgy és a védett jogi érdek azonosságán van a hangsúly, ennek megfelelően: "a tett büntetőjogi szempontból mindig valamely a törvény által védett érdek sérelme vagy veszélyeztetése. Azt kell tehát elsősorban megállapítani, hogy a vádló mily érdek sérelme vagy veszélyeztetése miatt emelt vádat... ha a sértett jogi érdek identicus, akkor a tettazonosság szabálya nincs megsértve." Ebben a konstellációban a vád megváltoztatása nélkül is
- 157/158 -
"meg van engedve az áttérés egyik bűnfajról a másikra, ha a bűncselekmény neme, vagyis a védett jogi érdek nem változik."[5]
Azonban, ha a tettazonosság értelmezését összekeverjük az érdekazonosság fogalmával az túlontúl tág lehetőségeket adna a bíróság kezébe a vád önkényes kezelésére. Így például vagyoni érdekeket védő bűncselekmények (lopás, sikkasztás, csalás, hűtlen kezelés) tényállásai vonatkozásában a bíróság ügyészi vádmódosítás nélkül változtathatja meg a korábban vád tárgyává tett bűncselekmény fajtáját és térhet át másikra az ügydöntő határozatában. E teória alapján, azonban az a téves jogi konzekvencia vonható le, hogy "az azonos jogi tárgy körébe eső érdeksérelem mindig megalapozza, a sértett vagy veszélyeztetett érdek különbözősége pedig feltétlenül kizárja a tettazonosságot."[6]
Baumgarten az azonos akaratirányt jegyzi a tettazonosság lényegeként. Szerinte "a helyes felismerés útját elzárja maga elől a communis opinio, midőn a tett fogalmát a fizikai körülményekre szorítja, holott [...] a legeltérőbb jellegű actusok (fenyegetés és erőszak [...] között) amennyiben ugyanazon vagy rokon bűntett elkövetési cselekményeit képezik, a tett azonosságának körén kívül nem esnek [...] tett alatt nem a tettes összes fizikai tevékenységét értjük bizonyos időben és térben, hanem a bizonyos akaratirány által egybefoglalt concret tevékenységet ellentétben a delictummal, mely tisztán jogi abstractio mive."[7] Ezen megállapítás alapján, tehát a hasonló dolusban és culpában látja a tettazonosság tárgyát. Így tehát csak akkor áll fenn, ha nemcsak a külső fizikai körülmények azonosak, hanem a vádban és az ítéletben megállapított elkövetői akaratirány is identicus.
Míg a harmadik álláspont szerint az elkövetési magatartás (tevés, avagy mulasztás) a determináló hatású. Az 1896. évi XXXIII. törvénycikk, a Bp. indokolása ennek alapján a következőt mondta: "A vád keretét a tett, s nem a czím és nem is a vádló puszta véleményeként indítványozott büntetés szabja meg. A vádlott concret és a büntetőtörvénnyel összeütközésbe jött magatartása a vád tartalma. E magatartás fölött a bírónak szabad belátása szerint kell határoznia, mert különben a vádló megbolygatva a hatáskörök egyensúlyát, valóságos ítélőbírájává válik a tettnek és pedig a legkényesebb ponton, ott, ahol legkevésbé lehet megállapítani, mi az igazság?"
Hárs László megállapítása pedig következőként határozza ezt meg: "Amikor a tettazonosság lényegét kutatjuk, meg kell maradnunk a tettfogalom körén belül, vagyis az onotlógikus tények, létezések és történések világában, és nem szabad sem a normák, sem pedig az axiologikus értékelések világába kalandoznunk, nem szabad tehát a tett lényegét a rajta kívül álló normatívumban, a jog által védett érdekben, értékben keresnünk."[8] Tóth szerint a tett "egy külvilágban zajló, érzékelhető változást okozó emberi magatartás, amely akár tudatos, akár ösztönös cselekedet, vagy attól való tartózkodás formájában ölt testet."[9]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
