Nem kevesebbre vállalkoztunk, mint hogy tudományosan feltérképezzünk egy olyan területet, amely annak ellenére, hogy sokan sok mindent beszélnek róla, Magyarországon mostanáig e vonatkozásban fehér foltnak számított: a gyermekelhelyezéseket. A mai napig nem készült ugyanis olyan tudományos igényű vizsgálat, amely statisztikai módszerekkel kimutatta volna akár csak azt az egyszerű tényt, hogy a házassági bontóperekben, valamint a gyermekelhelyezési perekben milyen arányban helyezik el a bíróságok a gyermekeket az anyánál, illetve az apánál. Ilyen vizsgálatok hiányában meglehetősen szerencsétlen módon csupán bizonyos közhiedelmek terjedtek el, amelyeknek - amint arra az alábbiakban igyekszünk rámutatni - igen kevés a közük a valósághoz.
Ahhoz, hogy egyáltalán érdemi következtetésekre juthassunk, mindenekelőtt szét kell választanunk az úgynevezett "közös megegyezéses" - szakmai nevükön egyező akaratnyilvánítás mellett folyó - bontópereket az úgynevezett "ellenzéses" bontóperektől, ahol a peres felek nem tudnak megállapodni a házasság felbontásában és/vagy a járulékos kérdésekben, amilyen például a gyermekek elhelyezése. (Ezzel kapcsolatban szeretnénk emlékeztetni a jogban esetleg kevésbé jártas olvasót, hogy a "közös megegyezéses" perek esetén lényegében a felek megállapodásán múlik, melyikükhöz kerülnek a gyermekek, a bíró egyezségüket végzésével csupán jóváhagyja.) Mindezeket az adatokat azután még egybevetettük számos egyéb tényezővel is, mint például azzal, hogy milyenek az arányok akkor, ha mondjuk a feleknek nincs jogi képviselője, illetve ha jogi képviselővel járnak el, kimutatható-e különbség akkor, ha férfi, illetve nő az illető ügyvédje. Mielőtt azonban ezekről bővebben szólnánk, szeretnénk megosztani az olvasóval a vizsgálatok pontos adatait, módszereit, hiszen enélkül bármely tudományos eredmény hiteltelen lenne.
Nos, adataink a Pesti Központi Kerületi Bíróság irattárából származnak, ahol - természetesen a bíróság elnökének előzetes írásos engedélyével - hónapokon át kutattunk. Azért esett a választásunk e bíróságra, mivel a Pesti Központi Kerületi Bíróság (PKKB) a legnagyobb magyar elsőfokú bíróság. Illetékességi területe felöleli a fél fővárost, ide tartozik konkrétan az V., VI., VII., VIII., IX., X., XIII., XIV., XVI. és a XVII. kerület. Ebben a 10 kerületben él Budapest összlakosságának csaknem fele. Természetesen nem jelenthetjük ki, hogy az itt nyert adatok az ország többi részén is pontosan ilyenek, ugyanakkor azt sincsen semmi okunk feltételezni, hogy a főváros többi részén, vagy az ország más területein a gyermekelhelyezések teljességgel eltérő módon alakulnának. Alaposan feltehető, hogy az itt élő sokszázezer ember családjogi perekben tanúsított magatartása nem különbözik számottevően az országos átlagtól, így eredményeinkből legalábbis következtethetünk az utóbbira is, vagyis a felmérés minden valószínűség szerint reprezentatív. Mindazonáltal szerepel terveink között összehasonlítás céljából egy nagyobb megye hasonló adatainak felmérése is.
A fenti népesség körében áttekintettük valamennyi 1996 és 2003 között indult közös megegyezéses bontóper és gyermekelhelyezési per aktáját, valamint a közös megegyezéses bontóperek közül is 330-at. Ekként összesen 525 ügy aktáit vizsgáltuk meg, mely perekben összesen 777 gyermek sorsa volt nyomon követhető. (Azért zártuk a vizsgálatot az első fokon 2003-ban indult ügyekkel, mert amennyiben az ügyben fellebbezésre kerül sor, ennyi idő után az akkor is jogerősen befejeződik, míg mondjuk a 2005-ben indult perek esetében ez már nem lett volna bizonyos.) Az említett 525 ügyből 135 volt ellenzéses bontóper, vagyis 8 év alatt ilyen hatalmas területen összesen is mindössze 135 (!) esetben nem tudtak a felek közös megegyezéssel elválni. A közös megegyezéses perek bontóperek ennél két nagyságrenddel (!) nagyobb, éves átlagban 3000 körüli, így e körben nem törekedhettünk teljes mintára, beértük azzal, hogy megvizsgáltunk a teljes időszakból random módon, vagyis véletlenszerűen kiválasztott 330 aktát. A fenti időszakból ezeken kívül találtunk még összesen 60 gyermekelhelyezési ügyben indult pert, ezeket kivétel nélkül feldolgoztuk. Közülük 40 volt "ellenzéses", míg 20 esetben a felek között nem volt igazából vita, csak szerették volna jogilag is rendezni az élettársi kapcsolatból született gyermekük helyzetét.
Lássuk ezek után a vizsgálatokból levonható következtetéseket. Az 1. ábra alapján azonnal szembetűnik, hogy a bontóperekben történő gyermekelhelyezések arányában hatalmas a különbség a "közös megegyezéses" és az "ellenzéses" perek között. Míg a közös megegyezéses perek 90,6%-ában helyezte el a bíróság a gyermeket - persze a felek megállapodása alapján - az anyánál, és mindössze 4,8%-ában az apánál, e különbség az ellenzéses bontóperekben drámaian lecsökken. Itt láthatólag a gyerekek 55,6%-a került "csak" az anyához, míg 35,5%-a az apához, illetve az apa rokonaihoz. [A megosztott elhelyezések aránya, tehát ahol az anyához és az apához is került(ek) gyermek(ek) 4,5%, illetve 8,9%. Ha ezeket a gyermekeket is hozzászámítjuk az anyánál, illetve apánál elhelyezettekhez, közös megegyezés esetében 92,9:8,1 lesz az arány az anyák javára, míg az ellenzéses pereknél 60,05:39,95.] Mindebből arra következtethetünk, hogy jóllehet még napjainkban is jóval kedvezőbbek az anya kilátásai a gyermek nála történő elhelyezésére, mint az apáé, amennyiben az apa a megküzdést választja, helyzete - a gyakori közhiedelemmel ellentétben - távolról sem reménytelen. A jelek szerint az apák legnagyobb része feltehetőleg tartva attól, hogy a perben semmiféle esélye nem lenne az anyával szemben, inkább eleve hozzájárul a közös megegyezés keretében a gyermekek másik félnél történő elhelyezéséhez. Ebben szerepe lehet annak is, hogy sok szülő igen bölcsen belátja, hogy az elhúzódó, dühödt pereskedés (ami szomorú tapasztalataink szerint az ellenzéses perek sajnos szinte elkerülhetetlen velejárója) egészen biztosan árt a gyermeknek, függetlenül attól, hogy kinél helyezi el végül a bíróság. Így aztán sok apa inkább eleve lemond a gyermek nála történő elhelyezéséről, semmint, hogy gyermekét súlyos pszichológiai károsodás veszélyének tegye ki.
1. ábra
Ezen körülmény ugyanakkor nem ad választ arra a kérdésre, hogy ezt a felelősségteljes magatartást miért láthatólag szinte kizárólag a férfiak gyakorolják. Mint a legtöbb dolog a világon, természetese ez is összetett probléma. Aligha járunk messze a valóságtól, ha feltételezzük, hogy az apák azok, akik inkább tartanak attól, hogy egy ellenzéses per esetén a bíróság a gyermek(ek)et az anyánál helyezné el a bíróság, ezért a szempontjukból két rossz közül (elhelyezés az anyánál ellenzéses pert követően, illetve közös megegyezéssel) a kisebbiket választják. Ezzel tehát visszakanyarodtunk alap-feltevésünkhöz, miszerint az apák a közvéleményben mélyen gyökerező beidegződések hatására ("A gyereket úgyis az anyánál helyezik el!") eleve meg sem kísérlik elérni a gyermek náluk történő elhelyezését. Így nyilván legalább azt a reményt fenntarthatják, hogy a gyermekkel a későbbiekben zavartalan(abb)ul tarthatják a kapcsolatot, mint egy esetleges elveszített ellenzéses pert követően.
A másik oldalról az anyák esetében sincs okunk feltételezni, hogy ők azért járulnak hozzá ilyen csekély arányban a gyermekek apáknál történő elhelyezéséhez, mert érzéketlenek gyermekeik sorsa iránt stb. Ellenkezőleg, úgy tűnik, hogy éppen a társadalmi közfelfogás alapján egyszerűen nehezen engedheti meg magának egy anya, hogy mintegy "önként lemondjon" a gyermekéről. A környezete nagy valószínűséggel nem egyszerűen értetlenül, de szinte elítélően viszonyulna egy ilyen döntéshez, még akkor is, ha a valóságban éppen ez lenne a gyermek érdeke. Vagyis az anya egyfelől szinte "eleve elkönyvelve", hogy a bíróság vita esetén amúgy is nála helyezné el a gyermeket, másfelől tartva a széles körben elterjedt "anya-képpel" összeegyeztethetetlen lépés rá nézve káros következményeitől, eleve nem járul hozzá a gyermek apánál történő elhelyezéséhez. A fentieket összegezve kijelenthetjük, hogy a perek elsöprő többségében valóban az anyákhoz kerülnek a gyermekek, csakhogy ez elsősorban a perek mintegy 99%-át kitevő közös megegyezéses perek következménye, ahol éppen az érintett felek egyeznek meg szinte kivétel nélkül ekként. Az 1% körüli arányt képviselő ellenzéses perekben viszont az apák esélyei lényegesen jobbak a közhiedelem szerintieknél.
Az anyáknak a javukra szóló ítélettel kapcsolatos előfeltevésében nyilván szerepet játszik az a közvéleményben ugyancsak mélyen élő kép is, miszerint a bírók mindig nők, így eleve a másik nőnél fogják elhelyezni a gyermeket. Tapasztalataink szerint azonban e kép csak meglehetősen kevéssé felel meg a valóságnak. A statisztika alapján látható ugyan egyfelől, hogy legalábbis a fenti ügytípusokban eljáró bírák csakugyan szinte kivétel nélkül nők, másfelől e bírónők az ellenzéses perekben ha nem is fele-fele arányban helyezik el a gyermekeket a két szülőnél, az arány "csak" kb. 60:40 körüli az anyák javára. Más kérdés, hogy a fenti adatokat kritikusan szemlélve el kell ismernünk, hogy a közvélekedésben e téren tapasztalható előítéleteknek némi alapjuk mégiscsak van, hiszen józan ésszel senki sem feltételezheti, hogy az anyák mondjuk másfélszer jobb szülők lennének az apáknál. Különösen annak fényében elgondolkodtatóak ezek a különbségek, hogy láttuk, eleve csak a legelszántabb apák választják az ellenzéses pertípust, akik mondhatni bármi áron szeretnék elérni gyermekük náluk történő elhelyezését. Így valószínűleg maguknak a hazai bíróságoknak is érdemes lenne elgondolkodniuk azon, hogy a XXI. században miként lehetséges másfélszeres különbség a gyermekelhelyezések terén a két nem között. Mindazonáltal a különbség még így is számottevően kisebb, mint ami a hazai köztudatban él, ahol még tapasztalt gyakorló jogászok e vizsgálatot megelőző becslései is ennek többszörösét jósolták.
Gyakorta hallani férfi peres felektől, hogy ott ült a teremben az anya, az ügyvédje, meg a bíró, valamennyien nők, milyen esélye lehetett volna egyáltalán. Ami a bírákat illeti, kétségtelen tény, hogy az általunk vizsgált ügyekben úgyszólván kivétel nélkül nők jártak el mind első, mind másodfokon. (Az elsőfokú bíróságon, tehát a PKKB-n a vizsgált 8 éves időszakban egyetlen férfi bírát találtunk ezen ügyszakban, másodfokon, tehát a Fővárosi Bíróságon egyet sem.) Ugyanakkor az is tény, hogy e csaknem kivétel nélkül nőkből álló bíró-csapat az "ellenzéses" ügyekben a gyermekek 40%-át az apáknál helyezte el, vagyis semmiképpen sem vádolható egysíkú "férfiellenességgel". A fenti adatok grafikus ábrázolást nem igényelnek, hiszen a bírák nemi megoszlása tekintetében láthatólag szinte még "megoszlásról" sem beszélhetünk. Annak vizsgálata, hogy az amúgyis eléggé elnőiesedett bírói pályán belül mi lehet az oka annak, hogy a családjogi pereket tárgyaló bírák nemi arányai még az egyéb pereket tárgyalókhoz képest is erősen eltolódik a nők javára, mélyebb szociológiai elemzést igényelne, amire jelen vizsgálat keretei között nem vállalkozhattunk. Mindazonáltal jelezni kívánjuk, hogy egy kétségkívül létező, talán nem túlságosan kívánatos jelenségről van szó, aminek inkább csak feltételezhetjük a mozgatórugóit, és nagyon szívesen vennénk, ha a szociológia tudományában jártas szakemberek megkísérelnék elemezni annak tényleges okait.
Más a helyzet a jogi képviselők terén, ahol a nemi arányok köztudomásúlag nem ennyire végletesek. Megvizsgáltuk tehát, hogy kimutatható-e a hatása annak, hogy a felek jogi képviselővel vagy anélkül járnak-e el, és ha igen, az ügyvéd férfi volt-e vagy nő. E vizsgálatainknál ismét szét kellett választanunk a "közös megegyezéses" és az "ellenzéses" ügyeket. Amint ez a 2. számú ábrán látható, a közös megegyezéses perek vonatkozásában azt tapasztalhatjuk, hogy a per kimenetele szempontjából szinte sehol nincsen statisztikailag kimutatható különbség aszerint, hogy a felek bármelyike is jogi képviselővel vagy anélkül jár el, és hogy előbbi esetben az ügyvéd férfi-e vagy nő. Egyedül az anyák esetében mutatható ki enyhe trend abban a tekintetben, hogy a közös megegyezéses perekben valamivel ritkábban (!) helyezik el náluk a gyermekeket, ha női jogi képviselővel járnak el, mintha jogi képviselő nélkül, vagy éppen férfi jogi képviselővel. Vagyis látszólag paradox módon egy nő esélyét a vele azonos nemű jogi képviselő ezekben az esetekben mintha éppen rontaná, és nem pedig javítaná. Minthogy azonban a közös megegyezéses perekben születő gyermekelhelyezések gyakorlatilag a felek megállapodásán, és nem pedig a bíróság döntésén múlnak, így e körülmény jelentősége eleve kisebb.
2. ábra
Közös megegyezéses perek
Megint csak más a helyzet az ellenzéses perekben. Miként a 3. ábrán látható, e körben az adatok azt mutatják, hogy amennyiben a peres fél, legyen akár férfi, akár nő, nem rendelkezik jogi képviselővel, ez esélyeit a gyermek nála történő elhelyezésére mintegy a 2/3-ára csökkenti. Más szavakkal ez azt jelenti, hogy másfélszer több gyermeket helyez el a bíróság azoknál a feleknél, akik ügyvéddel járnak el. Ami viszont az ügyvédeken belüli nemek közötti arányokat illeti, itt azt láthatjuk, hogy csupán egészen enyhe, statisztikai értelemben kimutathatatlan mértékben növeli mind az anyák, mind az apák esélyét, ha a jogi képviselőjük nő. Vagyis a közhiedelem e vonatkozásban ismét csak téves, a "sok nő a pályán" effektus egyáltalán nem javítja az anyák esélyeit a perben. Másfelől viszont az adatok azt mutatják, hogy a férfiak esélyét sem növeli önmagában az a körülmény, hogy velük azonos vagy éppen ellenkező nemű ügyvéd képviseli az érdekeiket, statisztikailag értékelhető együttjárás (korreláció) mindössze a jogi képviselet ténye és a javukra szóló gyermekelhelyezések között mutatható ki.
3. ábra
Ellenzéses perek
Az általunk felvett óriási adathalmaz természetesen még számtalan további vizsgálatot és kutatást igényel, e keretek között csak mintegy a "jéghegy csúcsát" oszthattuk meg az olvasókkal. A továbbiakban választ szeretnénk kapni adataink alapján egyebek mellett olyan kérdésekre, hogy mennyiben befolyásolja a gyermek anyánál, illetve apánál történő elhelyezését a gyermek neme, ítélethozatalkori életkora, a szülők iskolai végzettsége, lakásviszonyai vagy esetleges újabb élettársi kapcsolata, ezeket az eredményeinket majd későbbi tanulmányok keretében fogjuk megosztani az olvasókkal. Mindezek legfőbb értelme, hogy valamennyiünket közelebb vihet a bennünket körülvevő világ jobb megértéséhez... ■
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Grád András egyetemi tanár, pszichológus, ügyvéd. Dr. Jánoskúti Gyöngyvér, PhD hallgató, Eötvös Loránd Tudományegyetem, Állam- és Jogtudományi Kar, Doktori Iskola. Dr. Kőrös András bírósági tanácselnök, Legfelsőbb Bíróság.
Visszaugrás
