2002. december 2-án került sor Bragyova András "Az alkotmánybíráskodás elmélete" című akadémiai doktori értekezésének nyilvános vitájára az MTA Székházában.
Az értekezés az alkotmánybíráskodást elméleti szempontból vizsgálja az analitikus jogelmélet módszerével. Foglalkozik az alkotmánybíráskodással általában, annak természetével, jellegével, igazolásával, az alkotmányértelmezéssel, az alkotmánybíráskodás és az alkotmány kapcsolatával, valamint az alkotmánybíráskodás és a demokrácia viszonyával.
Az értekezés egy bevezetőből és öt fejezetből áll. Alapjául a szerző 1994-ben, azonos cím alatt megjelent műve szolgált, a disszertáció ennek a műnek a következetesebb, kibővített, átdolgozott változata. A bevezetés azokkal a változásokkal foglalkozik, amelyek együtt járnak az alkotmánybíráskodás megjelenésével. Az alkotmánybíráskodással számos korábban nem jogi fogalom (például emberi méltóság, egyenlőség) válik pozitív jogi fogalommá. Ezt a jelenséget nevezi a disszertáció a "jogrendszer teoretizálódásának". Az első fejezet "Az alkotmánybíráskodás és a jogrendszer legalitása" címet viseli. A szerző először az alkotmánybíráskodás fogalmát vizsgálja, és megállapítja, hogy annak funkciója a jogrendszer legalitásának biztosítása. Felhívja a figyelmet arra, hogy ugyan minden jogrendszernek van legalitása, nem mindegyikben van alkotmánybíráskodás. Ennek oka az, hogy az alkotmány szabályai csak annyiban tekinthetők a jogrendszer legalitása szabályainak, amennyiben jogi - azaz ténylegesen a jogrendszer részét képező - és nem politikai alkotmányról van szó. A második fejezet címe "Alkotmány és alkotmánybíráskodás". A szerző a két fogalom közti kapcsolat vizsgálata során kétféle alkotmányt különböztet meg: a statútum (vagy eljárási) és a szubsztantív alkotmányt. A statútum alkotmány minden esetben politikai alkotmány, míg a szubsztantív alkotmány az államot mint politikai közösséget kívánja szabályozni. A történelmi alkotmányok kezdetben mind statútum alkotmányok voltak, a szubsztantív alkotmányok pedig az alkotmánybíráskodással jelentek meg. A két alkotmányfogalomhoz az alkotmánybíráskodás két fajtája rendelhető: a statútum alkotmányokhoz az "állambíráskodás" - melynek tárgya a jogalkotási eljárás szabályainak betartása - a szubsztantív alkotmányokhoz pedig a normabíráskodás, melynek tárgya a jogrendszer normáinak tartalmi alkotmányossága. A szerző kitér a normahierarchia és az alkotmánybíráskodás kapcsolatára. Arra a megállapításra jut, hogy nem beszélhetünk normahierarchiáról, csak jogszabályhierarchiáról, hiszen a jogrendszert alkotó normák egyformán érvényesek. A jogrendszert alkotó normák érvényessége nem egymáson, hanem a jogrendszer legalitásán (alkotmányán) alapul. A Kelsen-Merkl-féle "lépcsőelmélet" hibája, hogy nem tesz különbséget a jogi normák és jogszabályok között, pedig a jogrendszer érvényes normái nem felelnek meg teljesen a jogszabályoknak: a jogalkotó csak jogszabályokat, normarészleteket alkot, az érvényes jogrendszer viszont nem jogszabályokból, hanem normákból áll. Mindezek alapján az alkotmánybíráskodás megalapozása nem lehetséges a normahierarchia alapján. Habár a normák között nincs hierarchia, normakonfliktusok lehetségesek. A szerző a normakonfliktusoknak is két fajtáját különbözteti meg, úgy mint a deontikus normakonfliktust, amely a jogrendszer inkonzisztenciáját okozza, és a tartalmi normakonfliktust, ami pedig inkoherenciát eredményez. Az inkonzisztencia kiküszöbölhető alkotmánybíráskodás nélkül is, az inkoherencia azonban nem. A fejezet végkövetkeztetése szerint az alkotmány koherenciáját - azaz az alkotmány és a jogrendszer többi normája közötti tartalmi konfliktus hiányát - a szubsztantív alkotmány értelmében vett alkotmányosság biztosítja. A harmadik fejezet címe "Az alkotmánybíráskodás és a jogi normák alkotmányos igazolása". Miután a szerző az előző fejezetben szétválasztotta a jogszabály és norma fogalmát, ebben a fejezetben a normaigazolással foglalkozik. Az értekezés az "alkotmányos igazolhatóságon" azt érti, hogy a jogrendszer minden normájának tartalmilag meg kell felelni az alkotmánynak. A normaigazolás érvelést jelent a normatartalom helyessége mellett, és megkülönböztetendő a legitimációtól, amely a normaigazolással szemben a norma egy tulajdonságát - a normát kibocsátó autoritás jogosságát - igazolja, és nem a norma tartalmát. A szerző Stephen Toulmin argumentációs sémája alapján a normaigazolási érvelés három elemét különbözteti meg: 1. igazolandó norma, 2. igazoló norma, 3. a kettőt összekapcsoló érvek. Az igazolandó norma a jogrendszer egy alkotmányon kívüli normája, amelynek az alkotmánybíráskodást ismerő jogrendszerben alkotmányosan igazolható tartalmúnak kell lennie. A szerző megjegyzi, hogy az alkotmánybíráskodást nem ismerő
- 432/433 -
jogrendszerben nincs különbség eljárási és tartalmi érvényesség között, így a jogszabály érvényessége egyben a norma érvényességét is jelenti. Az igazoló normák között vannak olyanok, amelyek kizárólag más normák igazolására szolgálnak. Ezek az "elvek" értékeket határoznak meg, és nem magatartási szabályoknak, hanem olyan szabályoknak tekinthetők, amelyeket más szabályok valósítanak meg. Az alkotmányos "elvek" a tételes alkotmányokban két csoportra oszthatók: az alapjogok és az általános egyenlőségi szabály(ok) csoportjára. A harmadik elemet a jogi érvelési és következtetési szabályok ("jogi dogmatika") alkotják, amelyekről az értekezés negyedik fejezete szól. Mivel a jogi érvelés viszi át a jogrendszer érvényességét az egyes döntések érvényességére, a jogi érvelés ellenőrizhetősége biztosítja, hogy a bírói döntés a jogon alapuljon. Ugyanez érvényes az alkotmánybírói érvelés és az alkotmány viszonyára is, hiszen ha az alkotmánybíróságok döntéseit igazoló érvelés jogi következtetései az alkotmányból nem lennének igazolhatók, az alkotmánybíróság elfogadhatatlan politikai szerv lenne az alkotmányos demokráciában. A szerző a továbbiakban a jogi dogmatika szerepét vizsgálja, amelyen azokat a következtetési és érvelési szabályokat érti, amelyek az érvényes norma és a bírói döntés közötti kapcsolatot megteremtik. Nem pusztán formális szabályok összességéről van szó: döntő része a jogrendszer tartalmának kiegészítése. A jogi dogmatika szerepe az alkotmánybíráskodás területén nagyobb, mint máshol, mivel az alkotmány általánosabb, elvontabb fogalmakkal operál, és különleges státuszából adódóan nehezen megváltoztatható.
A szerző a dogmatika különösen fontos kérdésének tekinti az alkotmánybíróság alkotmányértelmező tevékenységét, amely az alkotmányos normák jelentésére vonatkozó jogdogmatikai érveket jelenti. Az értelmező kijelentés definiálja a normát, és az értelmezés eredménye maga is norma lesz: az értelmező kijelentés az értelmezett helyére lép, és az lesz érvényes. Ebben rejlik a dogmatika kiemelt szerepe az alkotmánybíráskodásban. Az ötödik fejezet az alkotmánybíráskodás és a demokrácia viszonyát elemzi. A probléma alapja, hogy az alkotmánybíráskodás látszatra ellentétes a demokráciával. A probléma valójában az alkotmány és demokrácia viszonyában gyökerezik, azonban csak ott merül föl, ahol van alkotmánybíráskodás. A kérdés vizsgálatát a szerző a demokrácia két fogalmának megkülönböztetésével kezdi. Létezik ugyanis egy olyan felfogás, miszerint a demokrácia eljárást jelent, és egy olyan miszerint bizonyos döntések igazolását. A két fogalom kapcsolatának vizsgálataként a szerző megállapítja, hogy eljárási demokrácia nélkül nem képzelhető el demokrácia, azonban az igazolási demokrácia is szükséges, ha másért nem, az eljárási demokrácia kritikájaként. Megfigyelhető, hogy a két demokrácia-fogalom megfelel a korábban már említett két alkotmánytípusnak, ennélfogva pedig az alkotmánybíráskodás kétféle igazolása is lehetséges: egyrészt eljárási, másrészt szubsztantív. Így az alkotmánybíráskodás nemcsak, hogy nem ellentétes a demokráciával, hanem egyenesen igazolható az alkotmányos demokrácia premisszái alapján.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
