Groschmid Béni száz évvel ezelőtt megfogalmazott formulája, hogy ti.: "A kártérítési jog alapvetően ma is a bíráskodás problémája.", napjainkban fokozott mértékben igaz. Legalábbis ez a probléma az eltelt száz évben nem kisebbedett, sőt, a probléma a törvényhozó problémájává is vált. A Ptk. kártérítési felelősségi joganyaga, a hézagait sok tekintetben kitöltő jogfejlesztő jogalkalmazás, és annak elsősorban Eőrsi Gyula[1] nevével fémjelzett jogirodalmi megtámogatása - sőt alakulásának befolyásolása -, a szocializmus viszonyai között évtizedeken át alkalmasnak bizonyult a kártérítési jogviszonyok rendezésére. Noha a fejlettebb nyugat-európai és tengerentúli jogi kultúrákban - és a hazai haladó civilisztikai gondolkodásban is - megjelentek apokaliptikus jóslatok a polgári jogi felelősség "végjátékáról", hanyatlásáról, haláláról[2], továbbá arról, hogy az individuális felelősség egyre inkább a magánszemélyek közötti károkozások rezervátumaiba szorul vissza, a bíróságokat próbára tevő felelősségjogi, kártérítési, kárelosztási problémákat Magyarországon csak a 80-as évektől kezdődően hozták felszínre a világban lejátszódó változások. Az 1989-90-es fordulattal pedig egyfelől a már látens módon meglevő további problémák lelepleződtek, másfelől a nehézségek megsokasodtak.
A rendszerváltás után a törvényhozó "turbó" iramban kezdett a kódexen kívül újabb és újabb felelősségi és kötelező felelősségbiztosítási tényállásokat "gyártani", az Alkotmánybíróság a Ptk. deliktuális jogot szabályozó fejezeteinek több rendelkezését megsemmisítette, a piacgazdaság beindulásával napvilágra kerültek a kontraktuális és deliktuális felelősség összefüggésében a kódex eredetileg is meglevő gyengéi és anomáliái, elözönlötték a bíróságokat a biztosítási jogviszonyokkal, az állam kárfelelősségével - különösen a bíróságok károkozásaival - kapcsolatos perek, rendkívüli mértékben megélénkültek a nem vagyoni kártérítés iránti jogviták, újabbnál újabb jogalapi kérdések kezdték/kezdik ki a bíróságok hagyományos felelősségjogi gondolkodását, mint amilyenek pl. a jogi személy tagjának, képviselőjének "bűncselekménnyel okozott károkért való közvetlen felelőssége", vagy az állam jogalkotással kapcsolatos kártérítési felelősségének a problémája.
Mindezek a jelenségek egyre erőteljesebben teszik szükségessé, hogy a deliktuális felelősség legújabb fejlődési irányaira, változásaira figyelmet fordítsunk.
a) A károkozás általános tilalmát, amelyet Eőrsi Gyula[3] némi ideológiai túlzással a szocialista jogrendszerek pozitívumaként fogalmazott meg a burzsoá jogrendszerekkel szemben, az európai jogirodalom a francia Code civil egyik legnagyobb vívmányának tekinti. Az elv hazai elméleti adaptálása ellenére a jogalkalmazási gyakorlatban nem talált egyértelmű befogadásra. Számos publikált bírósági ítélet bizonyítja, hogy a bíróságok az általános magánjogi deliktum elvét nem vették át, minden következetesség nélkül az ügyek nem kis részében megkövetelik a jogellenesség külön bizonyítását, vagyis a károkozó magatartás és valamely pozitív tételesjogi szabály kollízióját. Kérdés ezért, hogy a deliktuális felelősséget megalapozó jogellenességnek valamilyen speciális normaszegésben kell-e megnyilvánulnia, vagy a károkozás önmagában jogellenes, amely alól csak a károkozás megengedettsége a kivétel. Mivel a jogalkalmazási gyakorlat ebben a kérdésben nem egyértelmű, indokolt volna az objektív jogellenességi kritérium tekintetében kialakult elvi álláspontot a törvény szövegébe felvenni.
Megfogalmazódott ugyan olyan álláspont is, hogy a károkozás általános tilalmának az elve a modern piacgazdasági viszonyok között nem állja meg a helyét, mert a bíróságok a deliktuális felelősség körében összemossák a jogellenesség és a vétkesség kategóriáit, vagyis ha nincs speciális kötelezettség a felek között, akkor a magatartási norma tartalmát is az elvárhatóság alapján konkretizálják. A kártérítési felelősség általános szabályának objektivizálódásával azonban ez a probléma látszólagossá válik, egyébként is a bírósági gyakorlat eseti hibái nem tekinthetők elegendő oknak egy alapvetőnek tekinthető magánjogi elv megváltoztatására. Ezért a törvényben - a joggal való visszaélést tiltó rendelkezéshez hasonlóan - a károkozás általános tilalmára nézve kellene szabályt alkotni annak explicit kimondásával, hogy a törvény tiltja a károkozást, és minden károkozás jogellenes, azt csak a károkozás törvényi megengedettsége zárja ki.
b) Ehelyütt indokolt rámutatni arra, hogy a tort law európai egységesítésére törekvő ún. osnabrücki munkabizottság[4] más úton jár ugyan, mégis határozottan kerüli a jogellenesség koncepcióját, vagyis nem lát indokot arra, hogy a szabályozás absztrakt módon tartalmazza a tort-okkal védett érdekek listáját. Az egységes európai jog koncepciója szerint a deliktuális felelősség általános szabálya nem a deliktum elkövetője, hanem a sértett fél szempontjából fogalmazódna meg.
A rendelkezés három tényálláskört foglalna magába, jelesül: a szándékért, a kötelességszegésért, illetőleg a bármely más módon való kártokozásért fennálló felelősség tényállásait. A kötelességszegés ugyan-
- 73/74 -
akkor a tervezet 3: 103. cikke szerint olyan viselkedés (magatartás), amely - egyebek között - nem felel meg a károkozás tilalmának, azaz annak a követelménynek, amelynek célja, hogy másokat megvédjen a károsodástól.
Az egységes európai tort law alapszabályának szövegtervezete eszerint:
1:101. cikk: (1) Aki kárt szenved, annak a törvény szerint joga van kártérítésre az ellen, aki a kárt szándékosan vagy kötelességszegéssel okozta, illetőleg bármely más módon felelős a kárért.
a) Elöljáróban le kell szögezni, hogy az itt kifejtett álláspont nem kívánja szigorítani a polgári jogi kártérítési felelősség általános szabályát, pusztán őszintébb törvényi alapokra helyezni javasolja az állandó bírói gyakorlatot. Napjainkban a felróhatósági elv már érdemén felül becsült az egyes elméleti álláspontokban, "az adott helyzetben általában elvárható magatartás" csupán sematikus formulaként van jelen a legtöbb bírói ítéletben, az elvárhatóság objektív alapú - társadalmi elvárhatóságként való - értelmezése folytán e felelősségi szabály gyakorlatilag teljesen összemosódik az objektív felelősséggel. Az objektív felelősség tényállása így őszintébben tükrözi a jogalkalmazás valóságát és egy ilyen szabály a nemzetközi trenddel is összhangba kerülne.
b) A polgári jogi felelősség a társadalom és a jog fejlődéstörténetében - nagy történeti távlatokban -két egymással ellentétes irányú változási folyamatot mutat. Az első, a felelősség egységesedése a vétkesség jogalapjában, és az egységes vétkességi jogalapon nyugvó kárfelelősség trónra lépése a klasszikus, továbbá a kései német nagy - döntően természetjogi ihletettségű - nemzetállami kodifikációkban. A liberál-kapitalizmus polgári törvénykönyveinek felelősségi szabályozása a vétkesség, mint egységes felelősségi alap deklarálása mellett befejezte a magánjogi és büntetőjogi felelősség következetes elkülönítését, a polgári jogi deliktumot általánosította és az okozott kárhoz igazodó teljes kártérítés elvét vezette be (ebbe hamarosan beleértve az erkölcsi károkat is).
A vétkességi felelősség egyeduralma azonban csak rövid epizódot élt meg. Előbb a joggyakorlatot, majd a törvényhozót a károkozások nagyságának és jellegének, valamint a kártérítési igények társadalmi szemléletének változásai csakhamar arra kényszerítették, hogy a fejlődési folyamat egy másik, a felelősség differenciálódását jelentő irányba mozduljon el. Ez a változás részben az objektív felelősség térhódításában, annak különböző specifikus alakzatainak kimunkálásában mutatkozik meg (mint amilyenek pl. a veszélyes üzemi felelősség, a termékfelelősség stb.), részben pedig a szubjektív felelősség leple alatt folyik és azt ténylegesen kiüresíti, formálissá teszi. Ameddig azonban a különböző nevesített objektív felelősségi alakzatok a casus minor területét nyíltan vonják be a kártérítési felelősség körébe, addig a vétkességi princípium formális fenntartása mellett folyó felelősségszigorodás - azaz a vétkességfogalom hozzáigazítása az új társadalmi körülményekhez a bírói gyakorlat által - többnyire alig észrevehető módon, ítéletről ítéletre, precedensről pecedensre építkezve következik be; egyszercsak a károkozó olyan területen is felelősnek találja magát, ahol erkölcsi szemrehányásra már semmiféle ok nincs. Ebben a folyamatban a vétkesség erkölcsi kategóriából jogi-, technikai eszközzé, fiktív vétkességgé, ahogy Gustav Radbruch olyan találóan mondja: "verschämte Zufallshaftung"-gá - "szégyenlős objektív felelősséggé" válik.[5]
c) Az objektív és szubjektív felelősségi alap dualizmusával szemben a polgári jogi felelősség egységesítésére Marton Géza[6] az objektív felelősség melletti prevencióra épülő egységes felelősségi koncepciót dolgozott ki. Marton tárgyi felelősségi rendszere szerint a jogellenesen okozott kárt meg kell téríteni, ha az megelőzhető lett volna, mert ezt kívánja a materiális igazság és a jogbiztonság is. A saját érdekükben cselekvőknek viselniük kell a károsodás kockázatát, illetve terheit, s ennek felelősségi határa a vis maior. Marton konstrukciójában viszont a vis maior nem csupán külső elháríthatatlan ok lehet, hanem nagyobb belső erőhatalom is (pl. halál). A szerző szerint azonban a morális vétkességfogalom a kártérítési jogban nem használható elhatároló kritérium.
A jogirodalomban erőteljes hangot kapott az a nézet is, hogy az új Ptk. kártérítési felelősségi jogi könyve Marton objektív alapú és egységes felelősségi elméletére alapozva épüljön fel, az "Egy polgári törvénykönyv kártérítési fejezetéhez" készült kiérlelt törvény-tervezete pedig - a bekövetkezett társadalmi fejlődés ismeretében megfelelő kiegészítésekkel - kitölthetné az új kódex deliktuális jogról szóló könyvének tartalmát. Sőt olyan javaslat is megfogalmazódott, hogy a jogellenes magatartások kártérítési szankciós szabályait indokolt lenne az új törvény általános elvei között szerepeltetni. E javaslat szerint általános szabály az, hogy vétkességére tekintet nélkül mindenki felelős a jogellenes magatartásával másnak okozott károkért. Az általános szabály eseti alkalmazását a jogi beszámítás szabályai konkretizálhatnák, ahogy ez Marton javaslatában is megfogalmazódik. Eszerint azt a kérdést, hogy van-e kár, valamint, hogy a kár okozatos kapcsolatban van-e a felelőssé teendő személlyel, a bíró a fennforgó körülmények alapos méltatásával szabad belátása szerint állapítja meg.
d) Tudott, hogy Marton Gézának a vétkességi felelősséggel szemben általában felhozható valamennyi érvet tartalmazó támadását a Ptk. alkotói
- 74/75 -
visszaverték. A Ptk. általános deliktuális felelősségi szabálya, a 339. § (1) bekezdése ugyanis a szubjektív felelősség elméletének talaján áll, kiindulópontja az "emberi magatartás" értékelése és kedvező befolyásolhatósága. Bármilyen tág lehetőséget is nyújt a Ptk. e rendelkezése a felelősség tényleges objektivizálására, a "szubjektív" elvi magyarázathoz - de csak ahhoz - mind az elmélet irányadó vonala, mind pedig a jogalkalmazási gyakorlat következetesen ragaszkodik.
Eörsi Gyula[7] a kártérítési felelősség így megfogalmazott általános szabálya alapján - a szubjektív felelősség alá szubszumálás útján - alkotta meg ugyancsak a felelősség egységesítésére vonatkozó saját elméletét. E koncepció lényege, hogy az objektivizált polgári jogi vétkességet az általános szubjektív jogi felelősséggel egységesíti. Eörsi a vétkesség hagyományos fogalma helyett a felróhatóság felelősségi alapját vezeti be, amely a vétkesség és a rosszhiszeműség mellett a törvény által meghatározott specifikus kárforrások esetében az ezek elleni sajátos védekezés elmulasztását is felöleli. A felróhatóság alakzatainak közös eleme a magatartás társadalmi elítélése és szankcióval való befolyásolhatóságának kedvező kilátásai. Eörsi tehát funkcionális közös alapot ad a kárfelelősség szubjektív és objektív formáinak, a felróhatóságért való felelősség nála ugyanúgy a vis maior határáig terjed, mint Martonnál. A szerző szerint a felelősség nem két ellentétes elvű, szubjektív és objektív alapú részből áll, hanem a rugalmasan megfogalmazott vétkességi főszabálynak az objektíve még elhárítható okért fennálló felelősség pusztán merev határesete. A casus minor tehát összeszűkül és - a vétkességi mérce típusonként változó követelményeinek megfelelően - viszonylagossá válik. Eörsinél - még értelemszerűen az állami vállalattól - voltaképpen minden elvárható, ami nem elháríthatatlan.
e) A Ptk. 339. § (1) bekezdésének az adott helyzetben általában elvárható magatartásra vonatkozó rendelkezése, mint a polgári jogi általános felelősség kimentési alapja, a Ptk. rendkívül tetszetős, de a jogi nyelvezetet a bírói gyakorlatban is mára már teljesen egysíkúvá tevő szabálya lett. A norma rendkívüli elaszticitása ugyanakkor lehetővé teszi, hogy a bíróságok kiterjesztően értelmezzék a felróhatóság fogalmát, amely gyakorlattal a bíróságok a károsulti érdekvédelmet szolgáló méltányossági ítélkezés alapját vetik meg. A jogalkalmazási gyakorlat az általában elvárhatóság szintjének a túlfeszítésével így lényegileg ugyanoda jut el, ahová Eörsi elmélete: a felelősség alóli mentesüléshez általában csak az elháríthatatlan ok bizonyítása vezet. Vagyis az adott helyzetben általában mindaz elvárható, ami objektíve nem elháríthatatlan. Az utóbbi tíz évben szinte nem volt található bírósági határozat, amely a károkozó sikeres kimentésével zárult volna.
Ezzel a jogalkalmazási értelmezéssel a vélelmezett felróhatóságon alapuló felelősség is a vis maiorig, vagyis az elháríthatatlan okig fennálló objektív felelősségi tényállás lesz, így a ténylegesen objektív felelősségnek tartott veszélyes üzemi felelősség ennek az alakzatnak ma már csak határesetévé válik. És ez így van akkor is, ha ezt a tényt a bíróságok -szégyenlősen - nem vállalják fel, hanem "az az adott helyzetben objektíve még elhárítható lett volna" formula helyett marasztaló ítéleteiket a "nem úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható" szokványos fordulatával indokolják. A különbség azonban valójában csak az elháríthatatlan ok idegen, tehát külső, illetőleg a működési, tevékenységi, ellenőrzési, felügyeleti, érdekeltségi stb. körön belüli voltában van. Ha a törvény a Ptk. 339. §-ának (1) bekezdése helyett egy ilyen szabályt vezetne be, akkor a felróhatóság kétségkívül szubjektív tartalmú kategóriájának mérhetetlen túlfeszítése helyett az általános deliktuális felelősség szabálya kimondaná azt, amit az elmélet hangsúlyoz és ami már a jogalkalmazási gyakorlatban is realitás, hogy ti. a szerződésen kívüli kárfelelősség általános szabálya is objektív alapú, és a vétkességi elv - ahogy ezt Christian v. Bar[8] oly találóan írja - "mint az individuális szabadság egyik utolsó megnyilvánulása, a magánszemélyek egymás közötti deliktuális jogviszonyainak rezervátumaiba (a károsulti közrehatás, önhiba, az egymásnak okozott károk tényállásköreire) szorulna vissza".
Mindezekre figyelemmel a szerződésen kívüli kártérítési felelősség általános szabályának - a kötelmi jog általában véve kereskedelmi, piaci modell elvű, és nem magánszemélyre tipizált koncepciójának és a bírói gyakorlat alakulásának alapulvételével - átalakítását látnánk indokoltnak az alábbiak szerint: Aki másnak jogellenesen kárt okoz, köteles azt megtéríteni. A károkozó mentesül a felelősség alól, ha bizonyítja, hogy a kár az adott helyzetben elháríthatatlan volt. Az elháríthatatlanság ilyen konstrukciója nem abszolút, hanem az adott helyzetre való utalás folytán relatív mértéket jelentene. Az adott helyzetben általában elvárható, vagyis a felróható magatartáson alapuló felelősség elve így is fennmaradna - éspedig ott, ahol azt a bíróságok tényleges tartalmának megfelelően alkalmaznák - pl. esetlegesen a károsulti közrehatásnál (önhibánál), de mindenképpen az egyetemleges felelősök belső viszonylatában, a veszélyes üzemek egymással szembeni károkozási tényálláskörében stb.
- 75/76 -
a) Az egyetemlegesség polgári jogi tartalmát a szerződésekre vonatkozó általános szabályok tartalmazzák, amelyek természetesen a deliktuális felelősség körében is irányadóak. A Ptk. 344. §-ának többek közös károkozására vonatkozó rendelkezése azonban átalakításra szorul. A közös károkozás fogalmának megállapítása ugyanis a bírói gyakorlatban mind a mai napig problematikus. Az akarategységben megvalósított károkozás büntetőjogias szemlélete a jogalkalmazásban változatlanul "kísért", ezt a szemléletet hangsúlyozzák a törvénykommentárok is. Ezzel szemben a közös károkozás objektív tényállás, de a gyakorlat bizonytalansága miatt ezt az objektív szempontot a törvénynek kifejezetten ki kellene mondania.
Közös károkozásról van szó minden olyan esetben, amikor a károsodásra vezető folyamatban akár egymást követően, akár egyidejűleg többen vesznek részt, vagyis ha a kár objektíve több személy közrehatásának eredményeként következik be, éspedig függetlenül attól, hogy a károkozási folyamatban részt vevők egyáltalában tudomással bírtak-e egymás károkozó magatartásairól. Sőt, egyetemleges felelősségük akkor is beáll, ha tevékenységük együtthatása vezetett csak a kárbekövetkezéshez (környezetszennyezés körében tipikusan előforduló tényállás).
Újabban pedig az internet-szolgáltatások körében felmerülő tipikus tényállás, hogy az internet-szolgáltató nem károkozó ugyan, de lehetővé teszi a károkozást. Ezért helyesebb az egyetemleges felelősség alapjául azt a szabályt felállítani, hogy akik a károkozásban közrehatottak, a bekövetkezett károkért egyetemlegesen felelnek.
b) Az egyetemlegesség a károsult irányában ható szabály, tehát a közös károkozók külső viszonyában érvényesül. A belső viszony a kártérítési kötelezettség egymás közötti felosztási arányát jelenti, amely a felróhatóság mértékéhez igazodik. A PK 37. sz. állásfoglalás szerint az egyetemleges felelősség megállapításának mellőzése esetén ugyancsak a felróhatósági szabály irányadó, ezért az egyébként helyes állásfoglalást a törvény rendelkezései közé indokolt felvenni.
c) Az egyetemlegesség mellőzésének döntő szempontja, hogy a károsult reparációs igénye ennek folytán ne kerüljön veszélybe. Ennek biztosítása esetén azonban lehetővé kellene tenni, hogy a bíróság mellőzze az egyetemlegességet, amennyiben többen nem akarategységben okoztak kárt.
Szükségtelennek látszik viszont fenntartani az egyetemlegesség feleslegességére vonatkozó azt a szabályt, hogy az egyetemlegesség mellőzhető, ha a kártérítés nincs veszélyben, mert ilyen kedvezményezésre megalapozott jogi indok nincs (eredetileg az állami vállalatok privilégiuma volt). A károsult érdemtelenségére vonatkozó tételt pedig a károsulti közreható önhiba esetkörére kellene szűkíteni, a késedelmes igényérvényesítés tényállása ugyanis megfelelően nem értelmezhető.
a) A kártérítési felelősség objektív tényálláseleme a kár. Káron értünk általában minden olyan hátrányt, amely valamely esemény folytán valakit személyében, illetőleg vagyonában ér. A legáltalánosabb értelemben a kár lehet vagyoni és nem vagyoni jellegű.
A deliktuális jog harmonizálásának egyik nehézsége az egységes kárfogalom hiánya. Ez a hiány mind a nemzetközi jogalkotásokban, mind a hazai jogszabályokban megmutatkozik. Kár alatt az uniós irányelvek, illetőleg a különböző jogszabályok különféle kategóriákat neveznek meg és értenek. Így a jogi normák szólnak vagyoni kárról, dologi károkról, dolgokban okozott károkról, tiszta vagyoni károkról, anyagi kárról, gazdasági hátrányról, az előző vagyoni helyzet helyreállításáról, generális és speciális károkról, ökológiai károkról stb. Példaként szolgálhat, hogy az uniós irányelvek közül pl. a termékfelelősségi irányelv, illetőleg a szolgáltatói felelősségről szóló irányelv tervezete, továbbá a környezetszennyezési hulladékanyagokról szóló irányelv egymástól teljesen különböző kárfogalmakkal operál. Jól illusztrálja az egységes kárfogalommal kapcsolatos nehézségeket a deliktuális jog európai egységesítésén munkálkodó tort law tervezet, amelyet az egységesítés és a tervezetek koordinálását végző Co-ordinating Group Stockholmban 2001. június 13-16. között vitatott meg[9], de közös álláspontot kialakítani nem tudott még úgy sem, hogy a tervezet számos helyen az eltérő nemzeti szabályozásra ad lehetőséget.
A Ptk. 355. § (4) bekezdése négyféle kárt ismer: a) a beállott értékcsökkenést, b) az elmaradt vagyoni előnyt (elmaradt hasznot), c) a nem vagyoni kárt, és a hátrány csökkentéséhez vagy kiküszöböléséhez szükséges költségeket. Szükséges megjegyezni, hogy a "hátrány csökkentéséhez" szükséges költségek kategóriája megtöri a teljes kártérítés elvét, ugyanakkor azáltal, hogy a "kiküszöböléshez szükséges" költségekkel az alternativitás viszonyában áll, ellentmondásos is. A szabály ezért is korrekcióra szorul.
b) Lényegében nem koncepcionális kérdés, de a teljes megtérítés elvét (Grosschmid) részletező kárkategóriák a gyakorlatban pontosításra szorulnak. A károsult vagyonában beállott értékcsökkenés elvileg alkalmas kifejezni a damnum emergens típusú károkat. A vonatkozó kommentárok és a bírói gyakorlat azonban e hátrányok körébe csak a dolog megsérülése, elpusztulása vagy megrongálódása folytán keletkezett hátrányokat integrálja. A dologfogalom fikciós kiterjesztése, vagy egyébként a jogvesztéssel,
- 76/77 -
követeléstől való eleséssel okozott hátrány így ebbe az értelmezésbe már nem fér bele. Ezért indokolt a törvénymagyarázatokon és a gyakorlaton is változtatni és a vagyoni értékcsökkenés fogalmába a nem dologi vagyoni károkat is beleérteni.
c) Az elmaradt vagyoni előny kategóriája számos bizonytalansági elemet tartalmaz, és némileg fiktív jellegű. Kereteit az előreláthatósági korlát közé indokolt szorítani.
d) A vagyoni károk harmadik eleme a Ptk. 355. § (4) bekezdésében foglaltak szerint a károsultat ért vagyoni hátrányok kiküszöböléséhez szükséges költségek kategóriája. A hátrányok csökkentésével kapcsolatos szempont kiiktatásáról már volt szó. A hátrányok kiküszöböléséhez szükséges költségek tekintetében a bírói gyakorlatban megfigyelhető egy folyamatos kiterjesztő tendencia, tekintve hogy ennek a kárelemnek a felmerülése alapvetően a károsult elhatározásától függ, e tekintetben pedig az új piacgazdasági viszonyok szinte korlátlan lehetőségeket teremtenek meg. A jogalkalmazási gyakorlat elemzése alapján a szabályozás kétirányú, egy megszorító jellegű, továbbá egy rugalmasságot biztosító kiegészítése szükséges. A bírói gyakorlat már eddig is a szükséges költségek tartalmi korlátjának tekintette - általában véve - a felmerült költségek ésszerű indokoltságát és célszerűségét. Az ésszerűség - amely a racionalitás objektív tapasztalatokon nyugvó vonatkozását jelenti - ebben a körben is kiemelésre érdemes szempont, ezért a szükséges költségek kategóriáját az ésszerűen indokolt és célszerű kiadások, költségek terminológiájával érdemes kiegészíteni vagy felváltani.
a) Amióta az Alkotmánybíróság 34/1992. (VI. 1.) AB határozata, továbbá az 1993. évi XCII. tv. a Ptk. 354. §-át hatályon kívül helyezte, a nem vagyoni kártérítés tartalmára nézve a magyar jogban normatív rendelkezés nincs. Ugyanakkor a Ptk. 355. § (1) bekezdésének és (4) bekezdésének rendelkezései a teljes kártérítés elvébe a nem vagyoni károk megtérítését is beleértik. Az (1) bekezdés nem vagyoni kártérítésről, a (4) bekezdés viszont kárpótlásról rendelkezik.
Szükséges, hogy az új Ptk. a nem vagyoni kártérítésnek először is egyértelmű terminológiát adjon. Figyelemmel arra, hogy a nem vagyoni kár tulajdonképpen fikció, továbbá tekintetbe véve azt, hogy a nem vagyoni kártérítés alapvetően a károsult adaptálódását segíti, a kárpótlás terminológiája a magyar jogi nyelvben az intézmény sajátos megjelölésére alkalmas volna.[10] Ezt a megjelölést használja a Ptk. is, azonban nem kizárólagosan, hanem a kártérítéssel váltakozva, sőt a kárpótlás megjelölést a vagyoni károk körében is alkalmazza, pl. a 359. § (1) bekezdésében az általános kártérítésnél.
Tekintve, hogy ugyanez a keveredés a bírói gyakorlatban is tükröződik, nem várható, hogy az új kódex egyértelmű terminológiája egyneműsíteni fogja a jogalkalmazási gyakorlatot is. Ezért - figyelemmel a teljes kártérítés elvére is - az új Ptk-ban indokoltabb fenntartani a nem vagyoni kártérítés megjelölést, még ha az fikció is. A kártérítés dogmatikájában nem jelentene ez törést akkor sem, ha az új kódex a hasonló szankció alkalmazhatóságát - más megfelelő elégtétel hiányában - sérelemdíjként megteremti a személyhez fűződő jogok jogkövetkezményeinek alkalmazási körében is.
b) A nem vagyoni kártérítés tartalmi szabályozatlansága nem vitásan próbára teszi a gyakorlatot, azonban nem hagyható figyelmen kívül, hogy a jogintézmény tartalmára nézve megfelelő szabály nem is alkotható. Erre utal az Alkotmánybíróság hivatkozott határozata, amely szerint a következmények meghatározott súlyú esetcsoporthoz való igazítása a személyiség integritásának a megbontásához vezethet, s ezért a diszkrimináció lehetőségét rejti magában. Az intézmény tartalmi szabályozhatatlanságára és a bírói gyakorlat által való alakítására utal ugyanakkor az immateriális kártérítés egész fejlődéstörténete, továbbá az alkalmazott kárfajta bármilyen mérvadó nemzetközi összehasonlítása is. Az erkölcsi kártérítés a prétori jogtól kezdődően napjainkig a bíróság szabad belátására, mérlegelésére utalt.
Szükséges megemlíteni, hogy az egységes európai deliktuális jog kialakítására született tort law tervezet[11] a nem vagyoni kártérítés alkalmazhatóságát illetően tényállásköröket állapít meg. Ezek a tényálláskörök azonban - az élet, testi épség, egészség megsértésén túl - túlságosan tágak, voltaképpen az általános személyiségi jog körülírásai, illetőleg egyes szelvényjogai. Így az Art. 2: 203: jogalapot teremt a személy méltóságának, szabadságának és a magánszférához való jogának a súlyos megsértése esetén. A right to privacy-t azonban - amely úgy tűnik újabban az angol jogban is elismerésre talált,[12] a bírói gyakorlat az általános személyiségi jogként értelmezi, csakúgy mint a személy méltóságához való jogot. Ebből következik, hogy az utóbbi tényállások felállítása - így az Art. 2: 204: Criminal Defamation, az Art. 2: 205: Loss upon Dissemination of Incorrect Information, az Art. 2: 206: Loss upon Breach of Confidence stb. - voltaképpen szükségtelen, mert mindezeknek a jogoknak a megsértése esetén a nem vagyoni kártérítés szankciója az emberi méltósághoz való jog, vagy a magánszférához való jog megsértése miatt is alkalmazható volna. Erre figyelemmel is indokolt, hogy a kódex ne állapítson meg konkrét tényállásszerűséget az egyes jogsértések tekintetében.
A nem vagyoni, erkölcsi kár alatt a jogrendszerek a személy immateriális, testi, szellemi, érzelmi, er-
- 77/78 -
kölcsi, személyiségi javainak a sérelmét értik. Minthogy itt a sérelem előidézte hátrány pénzbeli egyenértéke nem határozható meg ("liberum corpus nullam recipit aestimationem"[13], ezért a nem vagyoni kár keletkezését és nagyságát is - a tényállás függvényében - a bíróságnak kell megállapítania.
A nem vagyoni kártérítésnél olyasvalamiről van szó, mint amikor helyettesíthetetlen dolog károsodik. A kár nagysága csak becsléssel, bírói belátáson alapuló szabad mérlegeléssel határozható meg. A bíróság mérlegelésének szabadságát és korlátait saját hagyományai, tapasztalatai, összehasonlító elemzésen alapuló gyakorlata és az elmélettel való szoros kölcsönhatása határozza meg. Legalkalmasabb zsinórmérték itt az ésszerűség és a méltányosság.
c) A jogalkalmazási gyakorlat leginkább annak szabályozatlanságát kifogásolja, hogy a törvény nem határozza meg: mi az a hátrány, amely már indokolja a nem vagyoni kártérítés megállapítását. A Legfelsőbb Bíróság egy iránymutatónak tartott határozatában a következőket mondta ki: "A személyhez fűződő jog megsértése esetén a sérelmet szenvedett személy csak akkor tarthat igényt nem vagyoni kárpótlásra, ha olyan hátrányt bizonyít, amely indokolja nem vagyoni kárpótlás megállapítását".[14] Ez azonban tautológia. A hátrány ugyanis olymértékben tényállásfüggő, hogy általánosságban meghatározhatatlan. A törvényhozó a hátrány jogkövetkezményt kiváltó minimumának a kijelölésére szorítkozhat csak, éspedig annak kimondásával, hogy az ún. bagatell sérelmek nem vonhatnak maguk után szankciós joghatást. "Trivial injury is to be disregarded" (Jelentéktelen hátrányok figyelmen kívül maradnak) - ilyen szabályt tartalmaz az idézett tort law tervezet 7:102; cikke. Azt már a tényállás alapos felderítése után - az ésszerűség és a méltányosság alkalmazásával - a bíróság tudhatja csak megállapítani, hogy a bekövetkezett sérelem ezt a minimum-határt átlépte-e és milyen mértékben lépte át. Ezért az új kódexben a nem vagyoni kártérítés további alkalmazási feltételeit tételezni szükségtelen.
d) Nem vagyoni kártérítés kizárólag személyi sérelemokozás esetén állapítható meg, a nem vagyoni kártérítés tehát a személyhez fűződő jogok megsértésének adekvát szankciója. A hátrány lehet testi (fizikai), lelki (pszichikai), (félelem, praetium affectionis), egyéb személyi (pl. személyes szabadság elvesztése), továbbá immateriális üzleti sérelem. Ezek felsorolásával a törvényhozó orientálhatja a gyakorlatot, ezért kimondásukhoz elvi érvek hozhatók fel. Ennél többet azonban a törvényhozó aligha mondhat.
e) A javaslat kiindulása egyébként az, hogy a kodifikáció a nem vagyoni kártérítés másik alkalmazási területét, az elégtételadást a személyhez fűződő jogok megsértéseinek jogkövetkezményei között fenntartja arra az esetre, ha az elégtételadás egyéb módja a jogsértést kellően nem szankcionálja, azonban nem vagyoni kártérítés megítélésének - hátrányokozás hiányában - nincs helye. A római jog ezt az elégtételt a poenális jellegű actio iniuriam aestimatoria útján ugyan büntetés címén, de a nem vagyoni sérelem súlyának messzemenő figyelembevételével tudta már biztosítani. Az elégtételnek ez a büntetési természete pedig alapjában véve a modern jogrendszerekben is megmaradt.
f) A nem vagyoni kártérítésnek a jogalkalmazást visszatérően foglalkoztató kérdése a kártérítés személyes jellege, vagyis hogy az a jogosult személyéhez tapad. Ez abban az irányban veti fel a bírói gyakorlat problémáját, hogy a nem vagyoni kártérítés iránti igény átszáll-e az örökösökre, mikor is eredeti rendeltetését már nem tudja betölteni.
A bírói gyakorlat kezdeti elutasító felfogása után ma már arra az álláspontra helyezkedik, hogy: "Nincs akadálya annak, hogy a jogelőd által nem vagyoni kártérítés megfizetése iránt indított perben a hozzátartozó jogutódként belépjen, és ő követelje a jogelődöt haláláig megillető nem vagyoni kártérítés összegét"[15] Célszerű volna ezt a jogalkalmazói álláspontot az új törvényben kodifikálni, ezzel elejét vehetné a törvényhozó a kétségkívül személyes jellegű jogosultság jogutódlása további kiterjesztésének.
a) A kártérítési jog egyik központi szabálya: a teljes kártérítés elve. A pénzbeli reparáció a polgári jogi kártérítési felelősség fő esete, ezt a tényt a szabályozásnál nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ezért az új törvénynek elsődlegesen a kártérítés pénzbeli módjáról kell rendelkeznie, az in integrum restitutio, továbbá a kár természetben való megtérítésének lehetősége csak a kártérítés egyéb módjaként tehető szabállyá, amelyet csak a károsult ilyen irányú kifejezett kérelme és a hatályos rendelkezések szerinti feltételek fennállása - esetleg a károkozó vállalása - esetén rendelhet el a bíróság.
A pénzbeli kártérítés egyik központi kérdése a kártérítés mértékének korlátozhatósága, amely különböző intenzitással és különféle esetkörökben, de lényegében minden jogrendben megjelenő igény. Az elv meghonosítása a magyar magánjogi irodalomban is újra és újra visszatérő törekvés. Legtipikusabb annak határozott felismerése, hogy a károkozás körülményei, a kár nagyságának mintegy kalkulálhatósága a felelősség különböző terjedelmét indokolhatja a szerződéses, illetőleg szerződésen kívüli károkozások eseteiben. A felelősségkorlátozás - e nézet szerint - másként ítélendő meg a szerződésszegések és a deliktumok körében. Amíg a szerződési felelősség
- 78/79 -
korlátozása mellett - egyes szerződéstípusoknál feltétlenül, de általában véve is - nyomós érvek szólnak, a deliktuális felelősségnek a szerződésihez képest való korlátozását kevésbé tartják indokoltnak.
A szerződési felelősség valódi, terjedelmi korlátozásával találkozunk az angol, amerikai és a francia jogban (Hadley v. Baxendale 1854; cc. 1150. §), ahol a szerződésszegő felelőssége csak a szerződéskötéskor előrelátható kárösszeg erejéig áll fenn. Az előreláthatóságnak itt már nincs köze a felelősségben betöltött eredeti szerepéhez - azaz: előre látta (kellett volna látnia), tehát felróható -, hanem objektivizált mértékké vált - a károkozó (ha felel), addig az összegig felel, amely a szerződéskötéskor megközelítően előrelátható volt. A gondolat elvi tartalma az, hogy a felek a szerződéskötéssel különös kötelezettséget vesznek magukra, amelyek túlmennek azokon, amiket a törvény mindenkitől megkíván. Szerződéses jogviszony fennállása esetén tehát mindkét fél érdekében áll a szerződéssel magukra vett különös rizikót az előreláthatóság és így a kalkulálhatóság határain belül tartani.[16]
Az egyes jogrendszerek a felelősség korlátozására technikailag három fő módot alkalmaznak: a felelősség mértékének összegszerű korlátozását vagy a felelősségnek bizonyos kárfajtákra való szűkítését. Ilyen módszer tehát az előrelátható kár, továbbá a közvetlen kár megtérítésére korlátozott felelősség. De ilyennek tekinthető a méltányossági felelősségkorlátozás is, amelyet a svájci jog és a régi magyar magánjog is ismert és amelyet Marton Géza elmélete is tartalmazott. Ez lényegében egy általános méltányossági ítélkezésre vonatkozó szabály, amely a kártérítés módjának és mértékének megállapításában a bírói szabad belátásnak nagyobb teret engedve, lehetőséget ad nemcsak a méltányossági enyhítésre, hanem a méltányossági szigorításra is.
A szerződések világában a felek érdekmérlegelésén alapuló kockázatmegosztásából kell kiindulni. A piaci döntéseket meghatározó gazdasági racionalitás központi eleme a kalkulálhatóság. Ennek pedig meghatározó kritériuma a kockázatmegosztáshoz igazodó kártérítési mérték, azaz az a szempont, hogy a szerződő fél kártérítési kötelezettsége ne terjedjen túl azon a mértéken, amellyel a kötelezettségvállaláskor számolnia kellett. Ezért az előreláthatóság a szerződésszegésekkel okozott kártérítési felelősség normatív kritériumaként kell, hogy megjelenjen, mert az előreláthatósági klauzula azzal a vélelemmel él, hogy az adós csak azoknak a károknak a viselését vette magára a szerződésben, amelyeket - mint szerződésszegésének jogkövetkezményeit - előre láthatott (vagy előre látott, illetőleg előre kellett volna látnia.) Ezt a szabályt alkalmazza a Bécsi Vételi Konvenció és számos más nemzetközi jogi dokumentum is.
b) Szükséges, hogy kimondja az előreláthatóság korlátját az elmaradt hasznok tekintetében a deliktuális kármezőben is. Ez az elv pl. az angol jogban remekül funkcionál, figyelemmel arra, hogy az előre nem látott károk túl távoliak, így okozati kapcsolat a magatartás és a beállott károk között jogi értelemben nincs. A deliktuális kártérítési felelősségnek ez az elve nem töri meg a teljes kártérítés követelményét, mert hisz a kártérítés mértékének az angol jogi terminológia szerint is alkalmasnak kell lennie, hogy a károsultat olyan helyzetbe hozza, mintha a deliktumot nem követték volna el. Mégis az elv alkalmazásával a bíróság csak a valószínűsíthető előnyöknek, haszonnak az esély mértékével arányban álló részét ítéli meg kártérítésként, azonban a tisztán spekulatív (azaz még számos bizonytalan tényezőtől függő) lehetőségét figyelmen kívül hagyja.
Az elv alkalmazásának a deliktuális felelősség körében kizárólag az elmaradt haszon összefüggésében van korlátozó hatása. Ebben a körben a deliktumért felelősnek csak a valószínűség alacsony fokáig, a reális lehetőség mértékéig kell előrelátni a károkat ("real risk"). A felmerült károk, még kevésbé a személyi károk (ide értve az erkölcsi károkat is) vonatkozásában természetesen a korlátozás nem érvényesül, a költségek és kiadások tekintetében pedig a célszerűség és az ésszerű indokoltság korlátai az elv alkalmazását fölöslegessé teszik. Ebben az összefüggésben a szigorúbb követelményrendszer tehát az elmaradt haszon kártételére korlátozódna, amely körben a kártérítési felelősség megállapításához a károsultnak a valós veszély nagy valószínűséggel való fennállását is bizonyítania kellene. ■
JEGYZETEK
[1] Eörsi Gyula: A jogi felelősség alapproblémái. A polgári jogi felelősség. Budapest. 1961. 421. s köv. o.
Eörsi Gyula: Összehasonlító polgári jog. Budapest 1965. 256. s köv. o.
[2] Sólyom László: A polgári jogi felelősség hanyatlása. Budapest 1977. további irodalmi utalásokkal.
[3] Eörsi Gyula: A szocialista polgári jog alapproblémái. Budapest 1965. 125. s köv. o.
[4] Vö.: Osnabrück Working Team on Torts; Advisory Council on Torts 23 th May 2001, Tort Law Paper No. 6. Stockholm 2001
[5] Gustav Radbruch: Einführung in die Rechtswissenschaft. Stuttgart 1958. 251. o.
[6] Marton Géza: A polgári jogi felelősség. Budapest. 1992. 265. s köv. o.
[7] Eörsi Gyula: Összehasonlító polgári jog. I.m. 148. o.
[8] Christian v. Bar: Gemeineuropaisches Deliktsrecht. Band I-II. München 1999. I. 138. o.
[9] Vö. Advisory Council on Torts. I.m. 25-30. o.
[10] Lábady Tamás: Eszmei kártérítés a személyiségi jogok megsértéséért. In: Ötödik Jogász Vándorgyűlés. Budapest 1994. 16-18. o.
[11] Vö.: Advisory Council on Torts. I.m. 26. o.
[12] Douglas v. Hello! Ltd (2001) 2. WLR 992
[13] Gai. D. 9. 3.
[14] LB Pfv. IV. 20455/1996. BH 1997/9. sz. 435.
[15] LB Pfv. IV. 20755/1996. BH 1997/9. sz. 436.
[16] Cheshire-Fifoot:The Law of Contracts 2 nd ed. London 1949. 446. o., Tercsák Tamás: Előreláthatóság. In: Polgári Jogi Dolgozatok. Budapest 1992. 233. s köv. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző tanszékvezető egyetemi docens, kollégiumvezető bíró (Budapest-Pécs).
Visszaugrás
