Hamza Gábor szerkesztésében 2021-ben jelent meg a Portrék a Magyar Tudományos Akadémia tagjairól I. című kötet az Akadémiai Kiadó gondozásában.[1]
1925. november 3-án, amikor a Magyar Tudományos Akadémia fennállásának századik évfordulóját ünnepelték, Berzeviczy Albert elnöki nyitó beszédében a társaság küldetéséről emlékezett meg: az Akadémia tagjai mindenkor a tudatában voltak annak, hogy "a tudomány az emberiség közjava, melynek előmozdítása az összes művelt nemzetek közös feladata", ezért az alapítása óta eltelt száz évben az anyagi nehézségek és a magyarság nyelvi elszigeteltsége sem gátolhatta meg azt, hogy ezt a küldetést az akadémikusok betöltsék.[2]
Berzeviczy megállapítása az MTA kétszázadik jubileumi évéhez közeledve továbbra is aktuális, ha a kihívások némileg változtak is. Az első száz év meghatározó történeti töréspontjai, így az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc, az osztrák-magyar közjogi kiegyezés, a Habsburg Monarchia széthullása és annak következményei olyan próbák elé állították a tudomány művelőit, amelyek túlnőttek az emberiség közjava iránti elkötelezettség meglétén vagy hiányán, és a tudós emberi értékének mércéivé is váltak. A finanszírozási problémák és az a magyarság nyelvi elszigeteltségéből adódó pluszfeladat, hogy a hazai tudományos élet eredményeit a nemzetközi szakmai közönség számára is elérhetővé kell tenni, csak a tudomány művelésének többé-kevésbé mindenkor meglévő nehézségeit jelentették, ezek hátterében azonban a köztörténeti változások sorsformáló sodrása állt.
Ilyen töréspontokban a második száz év is bővelkedett: a Trianon utáni nemzeti lét kérdései és a polgári jogállam leépülésének folyamata, a második világégés évei, majd 1948 után mintegy négy évtizeden át a monolit ideológiával rendelkező pártállam tudományos miliője, melyben a tudós - ahogy Harmathy Attila ezt a jelenséget a Portrék a Magyar Tudományos Akadémia tagjairól című sorozat I. kötetében Nizsalovszky Endre életműve kapcsán leírta - "a szellemi termékek eredményeinek megmentése érdekében alkalmazta a kor stílusát, idézési követelményeit", míg a mű fogyasztójának meg kellett tanulnia "a sajátos olvasást, a szöveg átértelmezését", hogy az értéket fellelje a kor termékeiben.[3]
A portrékötetet átolvasva nem önmagában a személyes teljesítményeken gondolkodtam el, hanem azon a megkérdőjelezhetetlennek tűnő tényen, hogy a tudós egy bizonyos kor szülötte, amelynek lenyomata vagy akár különböző lenyomatai fellelhetők az életművén. A khairóneiai születésű, római polgárjoggal rendelkező történetíró, Lucius Mestrius Plutarchus (kb. i. sz. 45-125), aki görög patriótaként a delphoi Apollón-templom papságának is tagja volt, "A rómaiak szerencséjéről" írt traktátusában nem kevesebbet állított, mint hogy az i. e. 753-ban alapított Róma "erénye" (areté) és a történelmet irányító "sorsszerű erő" (tükhé) együtthatása eredményeként emelkedett fel és vált világbirodalommá. A lévita származású Joszéf ben Matitjahu, ismertebb nevén Iosephus Flavius (kb. i. sz. 37-100), aki az ún. első zsidó háborúban még Galilea főparancsnoka volt, majd a Flavius-dinasztia udvari történetírója lett, úgy látta, hogy messze nem a "szerencse ajándékának" (dóron tükhész) köszönhetik a rómaiak azt, hogy a világ uraivá váltak. "Kiválóságuk értéke" (aretész ktéma) vezette őket eddig, és bizonyos szempontból Isten támogatását is élvezték. Ha az "erény" és a "sorszerű erő", ahogy Plutarchus nevezi, vagy Iosephus Flavius szóhasználatával élve a "kiválóság értéke" és az Isten támogatásától nehezen elkülöníthető "szerencse ajándéka" birodalmakat emel és dönt, megengedhető talán, hogy a tudósi életpályákban is e két szempont alapján keressünk tanulságokat.
Ha pedig a recenzens eltöpreng azon, hogy az Akadémiai Kiadó gondozásában 2021 végén megjelent kötetben bemutatott hetven tudósénál szerényebb tapasztalat és szakmai eredmények birtokában helyezheti-e magát az értékelő szerepébe, megnyugtatja az impozáns mű hátoldalán szereplő leírás. Itt Hamza Gábor akadémikus, a római jog és az összehasonlító jogtörténet professzora úgy
- 327/328 -
fogalmaz, hogy a kötetben kimagasló jelentőségű tudósok munkásságának az értékelő jellegű elemzésére törekedtek a szerzők. Kétségtelen, ez a könyv lapjairól áradó, értékelő szellem az, ami elsősorban megérinti az olvasót.
A kötet közvetlen előzménye a 2015-ben útjára indított Jubileumi megemlékezések című online sorozat volt, amely az MTA Gazdaság- és Jogtudományok Osztályához tartozó tudományterületek (állam- és jogtudomány, közgazdaságtan, szociológia, politikatudomány, hadtudomány) jeles, nemzetközileg is elismert tagjainak a számbavételére és bemutatására törekedett, kiemelten azzal a céllal, hogy az Akadémia tevékenységének láthatóságát növelje. Egyet kell érteni Hamza Gábor megállapításával, mely szerint "a korábban jobban ismert tudósok emléke is fokozatosan halványul, munkásságuk ismerete feledésbe merül. Hiába vannak olyan kiadványok, mint például az Akadémiai Almanach, azokat kevesen ismerik és olvassák."[4] Arra pedig még kevesebben vállalkoznak, hogy az almanachok adatain túl, mélységében ismerjék meg egy tudós munkásságát.
Mivel évek vagy akár évtizedek alatt rakódnak össze mozaikdarabokként a későbbi generációkban egy életút értékei teljes képpé, feltűnő az online sorozatban és magában a kötetben is a tudós és az értékelő közötti kötődés. Bár a megemlékezések túlnyomó részét Hamza Gábor készítette, számos szerzőtárs is közreműködött a munkában: Eörsi Gyula (1922-1992) és Világhy Miklós (1916-1980) életrajzát Vékás Lajos írta meg, Nizsalovszky Endre (1894-1976) pályáját Harmathy Attila, Edvi Illés Károlyét (1842-1919) és Szlemenics Pálét (1783-1856) Nánási László, Hauser Arnoldet (1892-1978) Zuh Deodáth, Polányi Károlyét (1886-1964) Melegh Attila és Szelényi Iván, Horváth Barnáét (1896-1973) Cs. Kiss Lajos, Balás P. Elemérét (1883-1947) Juhászné Zvolenszki Anikó, Peschka Vilmosét (1929-2006) Lamm Vanda, Gajzágó Lászlóét (1883-1953) Kardos Gábor, Moór Gyuláét (1888-1950) és Kunz Jenőét (1844-1926) Szabadfalvi József ábrázolta, Ökröss Bálintra (1829-1889) Rokolya Gábor emlékezett, Szladits Károly (1871-1956) bemutatásához pedig Hamza Gábor mellett Sándor István járult hozzá.
Többük esetében ez a tudományos vagy személyes kötődés határozta meg a megemlékezés stílusát is: Világhy Miklós - írja róla akadémikus tanítványa, Vékás Lajos - "egyike volt azon néhány professzornak, aki a jogi karokon 1948 után lezajlott kegyetlen tisztogatások után a szellemi és az emberi kultúra értékeit közvetítette a joghallgatóknak. [...] Nem tudom kizárni, hogy az egyre brutálisabban terjeszkedő diktatúra fenyegetése döntő motívum lehetett Világhy döntésében, hogy tevékenységének súlypontját fokozatosan a viszonylagos békét jelentő egyetemi pályára helyezze át. [...] Előadásainak mélysége magával ragadta az igényes hallgatót, noha azokat nem fűszerezte anekdotákkal, sőt még az érdeklődést ébren tartó, különleges tényállású jogesetekkel sem színezte mondanivalóját. Szerette az elméletileg izgalmas kérdések taglalását: joghézag és jogi analógia, a magánjogi kodifikáció elvi kérdései, szokásjog és írott jog összehasonlító értékelése éppúgy kedves témái voltak, mint a magánjog történeti vizsgálata. Kiegyensúlyozottan értékelte a generálklauzulák szerepét, pedig abban a korban a nyitott normák szinte kiátkozottak voltak. Kritikusan beszélt a jogalkotói kazuisztikáról, és nem kedvelte a jogászi szőrszálhasogatást, de valódi jogdogmatikai témák beható tárgyalása gyakran szerepelt óráin. [...] Világhy Miklós [...] és néhány professzortársa működésének köszönhetően jogászgenerációk tanulhatták meg a jog, a törvényesség, az igazságosság és a humánum becsületét egy olyan történelmi korban, amely nem erre nevelt."[5]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
