A víz az élet forrása, mind az állatok, mind a növények és az ember számára. A víz fontos eleme a társadalmi stabilitásnak és a gazdasági fejlődésnek. A vízforrások nincsenek egyenlően elosztva, egyes helyeken bőség van, máshol szűkösség. Ezek mellett a világ népességének növekedésével nő a víz iránti kereslet is.[1] Az 1967-ben megalkotott "vizek európai chartájában" az Európa Tanács kijelenti, hogy a víz a legdrágább kincs és nincs élet víz nélkül.[2]
Az alábbi tanulmány - a terjedelmi korlátok között - áttekintést kíván nyújtani a vízjogi normák[3] nemzetközi szabályozási fejlődéséről, valamint vizsgálja az átfogó globális vízjogi szabályozás szükségességét.
Az ókorban több társadalmat is hidraulikus civilizációnak neveztek. Az ilyen társadalmak nevüket is a folyóról kapták, amely mentén éltek. Így például: az ókori egyiptomi társadalmat szokás a Nílusi civilizációnak, a babilóniai társadalmat a Tigris és az Eufrátesz civilizációjának, a hindu társadalmat az Indu civilizációjának és a kínai társadalmat a Huang-Ho civilizációjának nevezni.
A jelentősebb társadalmi mozgások illetve a városok és a közösségek születése szorosan összefüggött azzal, hogy megfelelő vízellátással rendelkező, természetesen öntözhető területek völgyeket találjanak. A folyók és a tengerek menti letelepedések elősegítették a kezdeti gazdasági forgalmat. Vízmenti útvonalak alakultak ki, és ennek eredményeképp profitált a kereskedelem. A vízmenti letelepedéseket követően a közösségeknél korán megjelent az igény és a szükség egy alapvető vízkontrollra. Eleinte a vízjogi szabályok célja a vizek egyenlő elosztásával járó vízszükséglet kielégítése volt. Ekkor jelentek meg az első vízjogi szabályozási rendszerek.[4]
Azokban a régiókban ahol a víz bőséges volt, a vízkontroll elsősorban az árvizek elleni védekezésként szolgált. Emellett a vízkontroll feladata volt az árvizekről történő figyelmeztetés, talajjavítás, vízinövények elleni védekezés, domborzatépítés, és a karbantartás.
Ahol a vízkészlet szűkös volt, a szabályozás a vízellátás megőrzésére, a vízkészletek egyenlő elosztására fókuszált. A vízzel kapcsolatos szabályozások részletesebbek voltak és szigorúbbak, mint korunk egyes országaiban. Az ókori társadalmaknál a vízjogi szabályozások vallási jellemvonásai is kiemelendők, a vízre, mint ajándékként tekintettek, vagy éppen árvizek esetén az istenek haragjaként.[5] A vallási és közigazgatási vízjogi szabályok meghatározták a hidraulikus társadalmak fejlődésének hatékonyságát és bizonyos esetekben társadalmak eltűnéséhez vezetett. Ennek eklatáns példája a történelemben a mezopotámiai civilizáció eltűnése volt, amelynek csatornái eliszaposodtak a szabályozási hiányosságok miatt.[6]
A kezdeti dinasztiák (Kr. e. 3400-2650 között) korából nagyon keveset tudunk az ókori Egyiptom víz-regulációjáról. Horemheb Karnak fáraó szabályozta a kérdést, viszont a konkrét regulák nem maradtak fent az utókor számára. A piramisokban megtalálható hieroglifák Osiris istent a Nílus vízével azonosították. A Menes-i hagyományok alapján az első fáraók gátakat építettek, hogy szabályozzák a Nílus áradásait. A két első dinasztia korában (körülbelül Kr. e. 3400 és 2980 között) volt egy ún. "Építész király" (Medeh Nisout) látta el a vízzel kapcsolatos közszolgáltatásokat. Ettől a korszaktól kezdve a Nílussal kapcsolatos ad-
- 520/521 -
minisztrációt az ún. Palerm Kövön jegyezték. A harmadik dinasztia uralkodása alatt (Kr e. 2980-2900) a vízzel kapcsolatos közigazgatás ellátása két osztályra hárult. Az osztályok élén volt a "Csatornák mestere" illetve a "Folyók Mestere". A negyedik dinasztiában (Kr. e. 2900-2750) a vízjogi szabályozás terén érdemi változás nem történt. Az ötödik dinasztiában (Kr. e. 2750-2625) nóvum, hogy megjelent az ún. "Vízkastélyok mestere" is az adminisztrációban és továbbfejlődött az állam szervezete. A 12. dinasztia alatt a vízzel kapcsolatos közigazgatás is megújult. Az Öreg Királyság körzeti kormányzói a "csatornák ásói" címet viselték és ők voltak a felelősek a csatornák karbantartásáért, a víz magasságának folyamatos felügyeletéért és áradások esetén a segítségnyújtás megszervezésért.[7]
Az ókori mezopotámiai civilizáció egy folyami társadalom volt. A Tigris és az Eufrátesz vizet biztosított az öntözéshez, illetve a hajózáshoz. A babilóniai dinasztiáknak, a kormányzóknak az egyik legfontosabb érdekköre a vízhez fűződött, amellyel kapcsolatban jelentős szabályozómechanizmus működött. A fennmaradt jogforrások közül kiemelendő Hammurabi törvénykönyve, továbbá kvázi jogforrásként szolgálnak a szerződések, ítéletek, levelezések.
Az első államközi vízjogi egyezmény, ami fennmaradt Kr. e. 2500-ből származik. Az egyezség Umma és Lagash városa között született meg. Az egyezmény a két város közötti konfliktust szándékozott rendezni, valamint szabályozta a Tigris folyóvízének elosztását, s ezáltal megoldani a mezőgazdasági célú öntözés problémáját.[8]
A sumér király Gudea (Kr. e. 2492) új csatornát építtetett és tartott fenn. A babilóniai Isten Nun személyisítette meg azt az ideát, hogy a víz az élet forrása és minden áldás hordozója. Ebben az időszakban, Shulgi a harmadik dinasztia második királya alatt fejlődött ki egy kodifikációs jog, amely lefektette a Hammurabi törvények alapjait is. Ez a törvénykönyv és a királyi levelek a helyi önkormányzatoknak utasításokat tartalmazott, hogy tartsák fenn a vízműveket és a csatornákat. Hammurabi törvénykönyve számos vízjogi szabályt tartalmazott. A törvény bevezetőjében Hammurabi magát úgy írja le mint "kegyes bíró, aki Lagashnak és Girsunak vízi helyeket biztosított, hogy legyen mit inniuk."[9]
Az 53. és 56. artikulus között találhatóak meg vízkontrollspecifikus szabályok, melyek rendezték a vizek által okozott károk esetén a felelősségi szabályokat: "Ha valaki szántóföldjének gátját megerősíteni lusta és emiatt gátját meg nem erősíti, mire gátján hasadék nyílik és a mezőt a víz elönti: az az ember, akinek gátján hasadék nyílt meg, az elveszett gabonát meg fogja téríteni." (53. szakasz) "Ha a gabonát megtéríteni nem képes: őt magát és holmiját pénzért adják el és a dűlő tulajdonosai, akiknek gabonáját a víz elvitte, a pénzen osztozzanak meg." (54. szakasz) "Ha valaki öntöző árkát öntözés czéljából megnyitja, azután oldalára dől, mire szomszédai földjét a víz elviszi: a szomszédok termésének arányában gabonát mér le." (55. szakasz)"Ha valaki a víznek utat nyit, minek folytán új szomszédjának megnövelt földjét a víz elviszi: 1 Gan föld után X Kur gabonát mér le." (56. szakasz).[10] A törvénykönyv végén találhatók még különböző istenek felé tett kérvények, hogy büntessék azokat, akik nem vetik alá magukat a szabályoknak.
Az ókori Róma vízjogi szabályozására a heterogenitás jellemző, mivel történelmileg tág periódus fogott át és térbelileg is kiterjedt volt. Szilágyi megállapítja, hogy érdekes kihívásokkal találkozhatunk a vizeket illető dologosztályozásban.[11]
Az egyik felosztás szerint meg lehet különböztetni "isteni jog alá tartozó dolgokat" (res divini iuris) illetve az "emberi jog alá tartozó dolgokat" (res humani iuris).[12] Utóbbi kategóriába tartoztak a magán- és a közjavak. A közdolgok kategóriája tartalmazta : a közösségek (állam) tulajdonában álló dolgokat, valamint a "közhasználatú dolgokat" (pl. az állandó vízi folyók, a folyók kikötői.)A folyópart (ripa) viszont nem köztulajdon hanem res in publico usus volt. A folyópart így magántulajdon tárgya is lehetett, de fenntartották azt "rendeltetésszerű használat céljából" a közösség számára. A római jog emellett az állandó vízi folyókon túl ismerte
- 521/522 -
az időszakos folyók csoportját is. Ez a felfogás hatással volt a common-law és a római-germán jogcsaládra a későbbiekben.[13]
A másik felosztás szerint létezett egy ún. "mindenkit megillető dolgok" (res communes omnium) csoportja, amelybe beletartozott a levegő, a folyó, a tenger és partja is. Ezen dolgok mindaddig uratlanok voltak, amíg valaki tulajdont nem szerez rajtuk birtokbavétellel.[14]
A nemzetközi folyók vizsgálata során elsőként a definíciós közös standardot kell tisztázni. Ebben a tekintetben mértékadónak tekinthetjük Bruhács János meghatározását, aki szerint: "Nemzetközi jogi értelemben csak akkor lehet szó nemzetközi folyóról vagy nemzetközi vízrendszerről / vízgyűjtő medencéről, ha nemzetközi jogalkotás tárgya lett."[15] Ennek számos módja lehet, de leggyakoribb a nemzetközi szerződés megkötése.
A folyami hajózás szabadságának problematikája jelentette az első fejlődési állomást a nemzetközi folyók történetében. A természetjogi gondolkodásban jelent meg elsőként az princípium, hogy a folyami hajók szabadon navigálhatnak. Ezt az elvet Hugo Grotius fogalmazta meg, aki szembehelyezkedett az ún. péage-rendszerrel, amely a hajókra vámfizetési kötelezettséget írt elő áthaladás esetén. E az alapelv 1815-ben a Bécsi Kongresszuson lett kinyilvánítva pozitív jogi tételként. A Kongresszushoz kapcsolódó Záróokmányban rögzítették a kereskedelmi célú hajózás szabadságát a nemzetközi folyókon, és emellett a parti államok kötelezettsége lett a hajózás fejlesztése. A Záróokmány az érintett államokra előírta azt a kötelezettséget, hogy az egyes nemzetközi folyókkal kapcsolatban nemzetközi szerződéseket hozzanak létre. Ilyen szerződés jött lére később a Rajna, az Elba és Duna tárgyában, melyeket "folyami aktáknak" neveztek.[16]
Az 1856-ban elfogadott Párizsi békeszerződés kimondta a Duna hajózási szabadságát Az 1885. évi berlini szerződés a hajózás szabadságát kiterjesztette a Niger és Kongó folyókra is. A Duna hajózási rendjét véglegesen a Párizsi Szerződés rendezte, amelyet a magyar jogalkotó 1923. évi XIV. törvénycikkel emelt be a jogrendszer részévé. A trianoni békediktátum továbbá létrehozta a Dunai Állandó Műszaki Bizottság nemzetközi szervezetét és szabályozta a Kárpát-medence vízügyi viszonyait.[17]
Bruhács rámutatott arra, hogy napjainkban a folyami hajózás jelentősége csökkent a nemzetközi jogban, és már a nemzetközi vízjog előírásai dominálnak, melyet bizonyít az ún. vízügyi szerződések számának ugrásszerű növekedése, és nemzetközi szervezetek illetve a jogtudomány képviselőinek e téma iránti érdeklődése. Több mint 400 hatályos vízügyi szerződés szabályozza a nemzetközi vízrendszerek, nemzetközi folyók vagy azok egyes részei, szakaszai különböző hasznosításait.
A vízügyi szerződések közül kiemelendő a regionális 1992. évi helsinki vízügyi egyezmény, mely az ENSZ Európai Gazdasági Bizottságának égisze alatt jött létre. Számos válfaja létezik a vízügyi egyezményeknek, így határvíz-egyezmények, vízerő-hasznosítású egyezmények (pl.: az 1950. évi Niagara-szerződés).[18] Terjedőben vannak a teljes nemzetközi vízrendszerre kiterjedő és több célú hasznosítást szabályozó vízügyi szerződések is. Bruhács a multilaterális szerződések közül kiemeli az ENSZ Európai Gazdasági Bizottságának égisze alatt létrejött 1992. évi helsinki vízügyi egyezményt és a kiegészítő jegyzőkönyveit, illetve azt realizáló 1994. évi szófiai Duna-védelmi egyezményt.[19]
Szilágyi a fentieken túl 2009-es víz világjelentés alapján még az alábbi nemzetközi vízjogi jogforrásokat emeli ki: az egyes államok határral osztott vízadók tárgyában született nemzetközi megállapodásait is (2009-es víz világjelentés alapján); a bírói döntéseket, az államok egyoldalúaktusait, nemzetközi szervezetek szerveinek bizonyos határozatait stb. (Nemzetközi Bíróság Statútumának 38. cikkében foglalt lista alapján); a United Nations Draft of the Law of Transboundary Aquifers (A/RES/63/124, 2009. január 15.) vagyis az ENSZ határon átnyúló felszín alatti vízadókról szóló egyezmény tervezetét.[20]
- 522/523 -
ENSZ Közgyűlése 1970-ben egy határozatban bízta meg a Nemzetközi Jogi Bizottságot (NJB) "A nemzetközi folyó nem hajózási célú hasznosításának joga" kodifikálásával.[21] Az NJB által hosszú évek alatt kidolgozott tervezet alapján fogadták el az államok képviselői 1997-ben New Yorkban a nemzetközi folyók nem hajózási hasznosításának jogáról szóló egyezményt, mely 2014. augusztus 17.-én lépett hatályba. Az Egyezmény 7 részből és 37 cikkelyből áll. Tartalmazza: a tárgyi hatályt és a fogalom meghatározásokat; az egyezmény rendelkezéseit és a vízügyi megállapodások kapcsolatát; deklarálja az általános elveket (méltányos és ésszerű hasznosítás és részesedés, a károkozás tilalma, az általános együttműködési kötelezettség, a rendszeres adat- és információcsere); a vízügyi viszonyokba történő beavatkozással kapcsolatos eljárási kötelezettségeket; környezet megóvásáról, a szennyezés elleni védelemről, a folyószabályozásról és a vízügyi létesítményekről, a vizek kártételeinek megelőzéséről és csökkentéséről stb.; végül rendelkezik a viták rendezéséről.
Az Egyezmény a nemzetközi szokásjog[22] szabályait alakítja át szerződéses rendelkezésekké, és így kodifikálja azt.[23] Az Egyezményt kiegészíti a határokon átterjedő földalatti vizek jogáról szóló tervezet, amelyet az ENSZ közgyűlése 2008-ban.[24]
Az alábbiakban röviden összefoglalom a kontraktus legfontosabb rendelkezéseit. Az Egyezmény hatálya a nem hajózási célú nemzetközi folyóvizek használatára, azok védelmére és azok irányítására terjed ki.[25] Nemzetközi folyóvíznek minősül, amelynek részei különböző államokat érint. Vízfolyami államnak tekinti az Egyezmény a részes államot, amelynek mentén áthalad a nemzetközi folyó, vagy az állam egy regionális gazdasági integrációs szervezet része. Utóbbi esetkörben a régióban érintett államok szuverén jogokat delegálnak a szervezetre, hogy irányítsák a vízjogot az Egyezmény alapján.[26]
Az Egyezmény nem érinti a már korábban megkötött államközi folyóvizekkel kapcsolatos egyezmények hatályát, és azokban foglalt jogokat és kötelezettségeket. Ugyanakkor az államok az ilyen megállapodásokat összhangba hozhatják a New York-i Egyezmény alapelveivel. A vízfolyami államok egymás között köthetnek egy vagy több olyan egyezményt, amely alkalmazza vagy igazodik a multilaterális Egyezmény szabályaihoz. Az ilyen megállapodásokban meg kell jelölni, hogy azokban mely államok vesznek részt, illetve melyik folyóra, vizekre irányul.[27]
Minden vízfolyami állam jogosult részt venni és tárgyalni bármelyik vízfolyami megállapodásról, amely egész nemzetközi vízfolyamot érint.[28]
Általános elvként fogalmazza meg az Egyezmény a méltányos és ésszerű vízhasználatot. Ezzel a szemlélettel kell a vízfolyami államoknak a nemzetközi vizeket használni. Utal az Egyezmény és figyelembeveendőnek tartja a fenntarthatóságot, illetve a vízfolyamok védelmét.[29]A méltányos és ésszerű vízhasználatnál figyelembe kell venni különösen:
- a földrajzi, hidrológikus, éghajlati, ökológiai és egyéb természeti viszonyokat;
- a társadalmi, és gazdasági szükségleteket a vízfolyamok kapcsán;
- a lakosságszámot a vízfolyami államokban;
- az államok vízfolyami használatának hatásait;
- a meglévő és potenciális vízfolyami használatot;
- a vízkészletek konzerválását és védelmét;
Az eset összes körülményeit figyelembe kell venni, hogy mi minősül ésszerűnek és méltányosnak.[30]
A 7. cikk a jelentős károkozástól való tartózkodási kötelezettséget ír elő a részes államok számára. A vízfolyamok használatánál a károk megelőzése érdekében minden megfelelő eszközt fel kell használni. Amennyiben mégis kár keletkezett egy másik vízfolyami államban, a károkozó államnak minden megfelelő eszközt fel kell használnia, hogy csökkentse vagy megszüntesse az okozott károkat. Az esetleges kompenzáció lehetőségét is felveti az Egyezmény. A kárenyhítés, megszüntetés és kompenzáció a kárt szenvedett állammal való konzultáció szerint lehetséges.
- 523/524 -
A 8. cikk általános együttműködési kötelezettséget ír elő a részes államoknak. Az együttműködést elősegíti a rendszeres információ és adatcsere, amely szintén kötelezettségként jelenik meg. A különböző vízhasználati formák között - eltérő megegyezés hiányában - nincs eltérő prioritás.[31]
A harmadik rész főként eljárási szabályokat tartalmaz, míg a negyedik rész foglalkozik a védelemmel, a megőrzéssel és az irányítással. Az Egyezmény fontosnak tartja a nemzetközi vízfolyamok ökoszisztémájának megőrzését és védelmét.[32]A 21. cikk a szennyezés megelőzésére, csökkentésére, és kontrolljára ír elő regulákat. A nemzetközi folyók szennyezésének minősül minden olyan hátrányos megváltozása a nemzetközi folyóknak, amely emberi tevékenység eredménye közvetve vagy közvetlenül. A vízfolyami államoknak egyénileg és ahol szükséges együttesen kell megelőzni, csökkenteni és kontrollálni a nemzetközi vízfolyamok szennyezését, amelyek jelentős kárt okoznak más vízfolyami államnak, a környezetének, illetve veszélyt jelentenek az emberek biztonságára és egészségére. A vízfolyami államoknak harmonizálni kell a politikájukat ezzel a kérdéssel összefüggésben. Az Egyezmény exemplifikatív felsorolásban fogalmazza meg a lehetséges harmonizációs eszközöket:
- közös vízminőségi célok és kritériumok kitűzése;
- technikák és praktikák meghatározása annak érdekében, hogy a szennyezést megállítsák;
- olyan anyagok listáját létrehozni, amelyek a nemzetközi vízfolyásokba tilos, hogy bekerüljenek. Ez betartását természetesen folyamatosan ellenőrizni kell.
Az ötödik rész rendelkezik a vészhelyzetekről. Vészhelyzetnek minősül az Egyezmény szerint minden olyan szituáció, ahol közvetlen veszély vagy jelentős károkozás van vízfolyami államoknál, amely hirtelen természetes okok miatt következik be, így például árvizek, jégtörések, földrengések. De történhet emberi magatartás következményeként is, például ipari balesetek esetén. Ahol szükséges nemzetközi szervezeteknek is közre kell működnie.[33]
A New Yorki Egyezmény sajnálatosan lassú hatályba lépése mechanizmusa komoly bírálatokra adott alapot. Philipp Cullett tanulmányában[34] már azt fogalmazta meg, hogy egy teljesen új Egyezmény kidolgozására lenne szükség. Véleménye szerint anakronizmus az erős állami és pusztán nemzeti haráskörre korlátozódó vízjogi szabályozó rendszer működtetése, a modern globalizált világban a vízzel kapcsolatos szabályokat regionális és globális - azaz nemzetközi szintre - kell emelni. Sok állam - önhibából vagy önhibán kívül - nem tudja biztosítani a saját vízszükségleteit sem pl. a csapadékviszonyok vagy éppen a felelőtlen vízgazdálkodás miatt. A környezeti kihívások és a klímaváltozás új helyzetet teremtett a vízjogban és a vízpolitikában.
Cullett szerint azért szükséges újragondolni a globális vízjogi szabályozásokat, mivel a normák egy része elavult és hiányoznak azok tudományos megalapozásai. Példaként említi azokat az országokat, ahol a talajvizek és a felszíni vizek igazgatása különböző jogelvek és jogszabályok alapján történik. Szabályozási hiátus az is, hogy egyes normák még emberi jog és vízjogi szempontból jogi nasciturus állapotban vannak, melyek kigyomlálandók egy jogállami jogrendszer struktúrájából. Problémát jelent az állami együttműködés lassú reakció ideje és hatékonysága is.
A vízjognak Cullet felfogásában ellen kell állnia mind az egyéni, mind a kollektív kisajátítási igényekkel szemben, mert az monopol helyzetet teremt. Ez a tendencia kimutatható a történelem folyamán. Napjainkban uralkodó az a felfogás, hogy nemzetközi szinten a vizeket egyenlően, méltányosan és ésszerűen kell felhasználni, mert az édesvíz készletek nem kimeríthetetlenek. A nemzetközi szabályozás folytán viszont csökken az államok szuverenitása. A világ egyes részein az aktuális kormányzatok pénzügyi előnyszerzés céljából rendre meg akarják szerezni a hatalmat a vizekkel történő gazdálkodás felett. Példaként említhető India, ahol általában tiltva volt a víz feletti magántulajdon, és ez fokozatosan ahhoz a helyzethez vezetett, hogy az állam önkényesen kisajátította magának a víz használatát. Az
- 524/525 -
1931-ben elfogadott Madhya Pradesh öntözési törvényben elfogadott szabályok még ma is hatályosak. A törvény kimondja "hogy minden folyóvizekkel természetes forrásokkal, vízelvezető csatornákkal, természetes tavakkal illetve egyéb természetes vízgyűjtővel kapcsolatos jog a kormányzatra van ruházva." (26.§).[35]
S. Hodgson ezzel némileg ellentétes véleménye szerint nem szerencsés, ha a kormányzatoknak nincs teljes kapacitása, hogy totális kontrollt gyakoroljanak a vizek felett. Példaként hozza fel, hogy sok országban a vízelvezetés egyéni szinten van csak megoldva.[36]
Bruhács János is kételyeinek adott hangot az Egyezmény gyakorlati alkalmazhatóságával kapcsolatosan.[37]
A kritikai vélemények ellenére hiba lenne alábecsülni az Egyezmény jelentőségét, mivel az államok többsége egyetért a nemzetközi vízügyi kapcsolatokat szabályozó általános elvekkel, amelyek között példaként hozható az ésszerű és méltányos hasznosítás és részesedés elve, a károkozás tilalma.[38]
Alistair Rieu-Clarke és Flavia Rocha Loures közös tanulmányukban azt vizsgálták: vajon kell-e az államoknak támogatnia a 1997-es Egyezményt? Álláspontjuk szerint az Egyezmény elfogadása nélkül is tudnak ilyen szabályokat alkotni, illetve a New Yorki Egyezmény is fejlesztésre szorulna még.[39]
Paulo Canelas De Castro az alábbi javaslatokat fogalmazta meg,[40] hogy mik kerülhetnének be egy új szabályozásba: a vízjogi jobban vegyék figyelembe a környezetvédelmi szempontokat (environmentalisation); a nemzetközi vízjog humanizálása (humanisation), vagyis az emberjogi szempontokat is előtérbe kell helyezni a vízjogi szabályok megalkotásakor és a vízjogi kérdések/ problémák integrálása az gazdasági kérdésekbe.
A nemzetközi környezetvédelmi jog már most is érezteti hatását a vízjogra. A környezetvédelmi jog az 1970-es évektől fejlődött nagy mértékben, megnőtt az ilyen jellegű egyezmények száma. A környezetvédelmi szabályok érintették a megosztott vízi erőforrások területére is (pl. az 1972. évi stockholmi környezetvédelmi nyilatkozat vagy az 1992. évi biológiai sokféleség megóvása egyezmény preambulumai amelyek összhangban vannak a nemzetközi jog e területének struktúrájával). Említésre méltó a fenntartható fejlődés gondolata is, mely a nemzetközi környezetvédelmi jog fejlődése során alakult ki. Az 1997. évi New York-i Egyezmény tartalmaz utalást a fenntartható hasznosításra; a méltányos és ésszerű hasznosítás általános elvének keretében viszont nyitva hagyja azt a kérdést, hogy e koncepció mennyiben szolgálhat zsinormértékül a vízügyi megállapodások terén és különösen hallgat az elvek összhanghiányának következményeiről.[41]
Cullett bevezetné nemzeti szinten a közbizalom doktrínáját (public trust doctrine). A vizek sajátos természetét veszi figyelembe ez az elv, mely elveti a teljes állami tulajdont, de egy minimális szintű regulációt és kormányzást megkövetel. Az állam gyakorlatilag egy vagyonkezelőként (trustee) működne, azzal a kötelezettséggel, hogy fenntarthatóan és egyenlően kontrollálja a víz elérhetőségét. Ez természetesen csak akkor működne jól, ha az állam önmérsékelten végzi a dolgát. A gyakorlatban erre van példa Dél-Afrikában, ahol korlátozva vannak a teljes kontroll jogosítványok.
Nemzetközi szinten javasolja az emberiség közös érdeke és közös öröksége (Principles of Common Concern and Common Heritage of Humankind) elvét figyelembe venni. Ez az elv a biológiai erőforrásoknál már univerzálisan megjelent, és a vizeket is ebbe a körbe kellen vonni a biodiverzitás megőrzése miatt. Az emberiség közös örökségének elve azon az ideán alapul, hogy nem szabad az adott ügyben egyéni követeléseket megfogalmazni. Azon a felismerésen alapul, hogy minden államnak közös érdeke, hogy fenntarthatóan gazdálkodjanak a vízzel, és ezt egy közös menedzsmenten keresztül irányítsák. Nemzeti szinten ugyan, de Québecben erre már van példa, ahol a víz már jogilag a közös örökség része.[42]
A környezeti kihívások[43] a mainál sokkal még komolyabb kihívásokat jelentenek a jövőben. Meghatározott régiókban, például a Közel-Keleten csökkennek a vízkészletek, nő a népesség, elsivatagosodik a térség, és ez migrációs
- 525/526 -
hullámokat[44] indít(hat) meg a világ gazdagabb régiói felé.
Fontos, hogy minden vízjogi egyezménynél és szabályozásnál vegyék figyelembe az emberjogi, környezetvédelmi és fenntartható fejlődéssel összefüggő gazdasági szempontokat. Az ilyen elvek megfogalmazásában segítségül szolgálhat egy új, átfogó kodifikáció, amely komplementer jelleggel támogatná a már meglévő 1997-es New Yorki Egyezményt. Véleményem szerint a Cullett által megfogalmazott elvek -, mint a "közbizalom doktrínája" valamint az "emberiség közös érdeke és közös öröksége" elve - nemzetközi normává tétele a nemzetközi vízjog soron következő kodifikációs céljává kell, hogy váljon. ■
JEGYZETEK
* A tanulmány a 20765/3/2018 FEKUTSTRAT " Felsőoktatási Intézményi Kiválósági Program " című projekt 3/1. tématerületére "Innovációval a fenntartható, egészséges életért és környezetért" támogatásával készült.
[1] Caponera, Dante A.: Principles of waterlaw and administration. A. A. Balkema. Rotterdam-Brookfield. 1992. 1. o.
[2] https://iea.uoregon.edu/treaty-text/1968-europeanwa-tercharterentxt (letöltés ideje: 2018. 09. 02.)
[3] A vízjog per definitionem Szilágyi János Ede meghatározása szerint "nem más, mint olyan jogterület, amely a hidrológiai ciklus és az ahhoz közvetlenül kapcsolódó természeti környezet emberi magatartás által érintett aspektusait foglalja magában." Lásd: Szilágyi János Ede: Vízjog aktuális kihívások a vizek jogi szabályozásában. Miskolci Egyetem, Miskolc 2013. 9. o.
[4] Caponera, i.m. 13. o.
[5] Érdekes adalék a témához még: Grüll Tibor: A Római Birodalom gazdasága. Gondolat Kiadó, Budapest, 2017. 77-89.o.
[6] Caponera, i.m. 13-14. o.
[7] Caponera, i.m. 14-15. o.
[8] http://www.un.org/waterforlifedecade/transboundary_waters.shtml (letöltés ideje: 2018. 09. 25.)
[9] Caponera, i.m. 15-16. o
[10] Kmoskó Mihály (fordító): Hammurabi törvényi. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület Jog- és Társadalomtudományi szakosztálya. 1911. 36. o.
[11] Szilágyi, i.m. 64-65. o.
[12] Lásd még a témához: Csoknya Tünde Éva - Jusztinger János: A római jog történetének alapfogalmai. In: Csoknya Tünde Éva - Jusztinger János (szerk.): A római jog alapfogalmai. Dialóg campus Kiadó, Pécs-Budapest 2016. 25-32.o.
[13] Uo.
[14] Uo.
[15] Bruhács János: Nemzetközi jog II. Különös rész. Dialóg-campus Kiadó, Budapest-Pécs. 2010. 87. o.
[16] Bruhács, i.m. 85. o.
[17] Uo.
[18] Lásd még tágan a témához: Bruhács János: A nemzetközi folyóvizek szennyezésének néhány nemzetközi jogi kérdése. Jogtudományi Közlöny 1978. 3. sz. 138-144.o.
[19] Bruhács, i.m. 88. o.
[20] Szilágyi János Ede: Vízszemléletű kormányzás - vízpolitika - vízjog: kitekintéssel a vízgazdálkodásra és a víztudományra. Miskolc: Miskolci Egyetemi Kiadó, 2018. 215. o.
[21] Bruhács János: A nemzetközi vízjog kodifikációja. Vízügyi Közlemények, LXVIl. évfolyam. 1985. 1. sz. 124. o.
[22] Lásd még: Blutman László: A nemzetközi jog érvényesülése a magyar jogban: fogalmi keretek. MTA doktori értekezés, Szeged 2015. 18-22.o.
[23] Bruhács János: A nemzetközi folyók jogáról szóló 1997. évi New York-i Egyezmény. Jura 2000. 1-2. sz. 46-51. o.
[24] Bruhács János: A nemzetközi vízjog a 21. század elején. Magyar tudomány, 2013. 11. sz. 1322-1332. o.
[25] 1997-ben New Yorkban elfogadott a nemzetközi folyók nem hajózási hasznosításának jogáról szóló Egyezmény 1. cikk
[26] 1997-ben New Yorkban elfogadott a nemzetközi folyók nem hajózási hasznosításának jogáról szóló Egyezmény 2. cikk
[27] 1997-ben New Yorkban elfogadott a nemzetközi folyók nem hajózási hasznosításának jogáról szóló Egyezmény 3. cikk
[28] 1997-ben New Yorkban elfogadott a nemzetközi folyók nem hajózási hasznosításának jogáról szóló Egyezmény 4. cikk
[29] 1997-ben New Yorkban elfogadott a nemzetközi folyók nem hajózási hasznosításának jogáról szóló Egyezmény 5. cikk
[30] 1997-ben New Yorkban elfogadott a nemzetközi folyók nem hajózási hasznosításának jogáról szóló Egyezmény 6. cikk
[31] 1997-ben New Yorkban elfogadott a nemzetközi folyók nem hajózási hasznosításának jogáról szóló Egyezmény 9-10. cikk
[32] 1997-ben New Yorkban elfogadott a nemzetközi folyók nem hajózási hasznosításának jogáról szóló Egyezmény 20. cikk
[33] 1997-ben New Yorkban elfogadott a nemzetközi folyók nem hajózási hasznosításának jogáról szóló Egyezmény 28. cikk
[34] Philippe Cullet: Water Law in a Globalised World: the Need for a New Conceptual Framework. Journal of Environmental Law. 2011. 2. sz. 233-254. o.
[35] Bruhács, i.m. 2013. 1324. o.
[36] Hodgson S.: Land and water. The Rights Interface. Food and Agriculture Organization of the United Nations (FAO) Legislative Study. 2004. 84. sz. 2. o.
[37] Pl. a nyugat-afrikai régió esetében lehet szó megosztott vízrendszerekről, Nyugat-Európában és Skandináviában pedig jól működő vízügyi megállapodások léteznek, az 1997. évi egyezmény pedig bevallottan szubszidiárius jellegű (3. cikk 1. pont).
[38] Bruhács, i.m. 2013. 1325. o
[39] Alistair Rieu-Clarke - Flavia Rocha Loures: Still not in force: Should States support the 1997 UN Watercourses Convention? Reciel 2009. 18. sz. 2. o.
[40] Paulo Canelas De Castro: The evolution of international water law. International Journal of Sustainable Development and Planning. 2015. 6. sz. 894-900. o. (letöltve innen: https://www.witpress.com/Secure/ejournals/papers/SDP100609f.pdf, letöltés ideje: 2018. 09. 03.)
[41] http://www.matud.iif.hu/2013/11/07.htm (letöltés ideje: 2018. 09. 02.)
[42] Cullett, i. m. 242-247. o.
[43] Lásd még: Kőhalmi László: A környezet és a természet büntetőjogi védelmének néhány jogdogmatikai és jogpolitikai problémája. Belügyi Szemle 2004. 7-8.sz. 191-195.o.
[44] Kőhalmi, László: Some security political aspects of migration. National Security Review 2017.1. sz.75-88.o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző tudományos segédmunkatárs, PTE Szentágothai János Kutatóközpont.
Visszaugrás
