A piac nemzetközivé válása maga után vonta-vonja a társadalom többi területén is az országok közötti együttműködést, az egységesülést. A gazdaság ilyen irányú fejlődését azonban nehezíti, hogy a különböző államokban meglévő jogszabályok az egyes gazdálkodó szervezeti formákra, azok működésére, illetve megszűnésére vonatkozóan eltérnek. Ma már teljesen megszokott, hogy egy cégnek más országban van a székhelye, mint a fióktelepe, gyára, vagyona. A működéssel kapcsolatosan (adóztatás, szerződések) általában nemzetközi szerződések, viszonossági gyakorlatok rendezik a problémákat, mi történik azonban akkor, ha olyan cég válik fizetésképtelenné, amely vagyonának egy részét nem a székhelye szerinti országban működteti? Ez a kérdés azért érdekes, mert a fizetésképtelenségi eljárások nagyobb része kényszereljárás (pl. felszámolás), annak az államnak a kényszere, amely a hitelezőként fellépő gazdálkodó szervezetek valamint a gazdaság zökkenőmentes működése érdekében kényszeríti ki az adósból a fizetést, illetve ha ez nem megy, ezzel a kényszerrel tünteti el a gazdaságból. Ha egy adós vagyontárgyai különböző államok területén találhatók, akkor az országok kényszereljárásai ütközhetnek, ütköznek.
A korábbi gyakorlat szerint Nyugat-Európában az egyes országok egymással kötött szerződései tisztázták, hogy ilyen esetben mi a teendő, melyik államnak van joghatósága az eljárás lefolytatására, eljárhat-e és milyen jogkörrel a másik ország felszámolója a vagyon felkutatása és védelme érdekében, mi lesz a hitelezőkkel stb. Ez a szerződéses megoldás nehézkes, hiszen azt a helyzetet nehezen lehet ilyen módon kezelni, amikor már több állam is érdekelt a kérdésben, mert az adós vagyona több állam területén található. Érzékelve a probléma nagyságát, az Európai Unióban a Tanács 2000. május 29-én 1346/2000/ EK számon rendeletet alkotott a határokon átnyúló fizetésképtelenségi eljárásról, (az Európai Unió tagállamaiban 2002. május 31-én lép hatályba - kivéve Dániát.)
A rendelet egyértelműen kimondja, hogy hatálya csak a tagországokra terjed ki, mégis rendkívül figyelemreméltó a szabályozás, hiszen az esetlegesen megszülető új magyal- fizetésképtelenségi törvénynél az itt alkalmazott megoldásokra mindenképpen tekintettel kell lenni. Úgy vélem, hogy néhány éven belül nálunk is szükség lesz annak a kérdésnek a rendezésére - függetlenül attól, hogy tagjai leszünk-e már az Európai Uniónak vagy sem -, hogy mit tegyünk a nálunk levő vagyonnal, ha a tulajdonosa ellen külföldön fizetésképtelenségi eljárást indítanak, vajon a kinti "felszámolónak" a. saját törvényei szerinti jogosítványai érvényesíthetők-e itt, szükség van-e ehhez magyarországi bírósági határozatra, s mi van akkor, ha ott is és itt is megindul a felszámolás.
Nem felejtkezhetünk el a szaporodó off-shore (hivatalos megjelölés szerint: külföldön tevékenységet végző) cégekről sem, ahol tudvalevőleg nem a székhelyet bejegyző országban végzi a tevékenységet a társaság, hanem másik országban, így a vagyon is másik országban van. Vajon az ott végzett tevékenység alapján bekövetkező fizetésképtelenség esetén hol kell a felszámolást lefolytatni? Sorolhatnánk azokat a kérdéseket, amelyek előre láthatóak, s az Unió Rendeletéből következően az Európai Közösség országaiban már napi problémát jelentenek.
Hogyan állunk itthon ezzel a kérdéssel Az országhatárokon átnyúló jogviszonyok vitás kérdések rendezésének alapvető jogszabálya a nemzetközi magánjogról szóló 1979. évi 13. tvr. 2001. május 1-jétől hatályos rendelkezései szerint
62/A. § Kizárólag magyar bíróság vagy más hatóság járhat el
g) belföldi székhelyű jogi személy vagy jogi személyiség nélküli gazdasági társaság alapításával, fizetésképtelenségével, megszűnésével kapcsolatos eljárásban, a jogi személy (társasági nyilvántartásba vételének alapjául szolgáló szerződés vagy alapszabály (alapító okirat) érvényességével kapcsolatos eljárásban, illetőleg a jogi személy (társaság) szervei által hozott határozatok felülvizsgálata iránti eljárásban.
Ugyanakkor a tvr. kizárja a külföldi székhelyű ilyen gazdálkodó szervezetekkel szembeni fizetésképtelenségi eljárások magyar bíróság előtti megindítását, mindezekből következően a székhely szerinti ország joghatóságát elismeri az eljárás lefolytatására. A külföldi székhelyű cégek Magyarországon levő vagyonára vonatkozóan csak a jogi szervezettség egy bizonyos fokát elérő vagyon tekintetében tartalmaz rendelkezéseket a hatályos magyar jog, a külföldi székhelyű vállalkozások magyarországi fióktelepeiről és kereskedelmi képviseleteiről szóló 1997. évi CXXXII. törvény lehetővé teszi a fióktelep elleni felszámolási eljárás megindítását. Ez a törvény egyrészről a külföldi vállalkozás ellen külföldön indított eljárás fióktelepre gyakorolt hatását kívánja rendezni, másrészről azt, hogy ha a fióktelep a magyarországi működése kapcsán válik fizetésképtelenné, mi a teendő. A törvény szerint a külföldi vállalkozás ellen külföldön megindított fizetésképtelenségi eljárás csak nemzetközi szerződés vagy viszonossági gyakorlat esetén terjed ki a fióktelepre, de erre vonatkozó nemzetközi szerződések, vagy viszonossági gyakorlatok nem léteznek, a KüM-GM-IM-PM együttes tájékoztató 2001. november 30-án hatályos szövege szerint ilyen körre vonatkozó szerződés, vagy viszonossági gyakorlat egyik országgal sem áll fenn. Megválaszolásra várnak azok a kérdések, hogy vajon a külföldi "felszámolók" milyen rendelkezési jogosultsággal bírnak Magyarországon, hogyan viszonyulnak egymáshoz a párhuzamosan (külföldön és Magyarországon egyidejűleg) folyó eljárások, a hitelezők kielégítése egységesen történik-e vagy vagyonegységenként stb. Mindenképpen hasznos tehát, hogy megnézzük, hogyan kívánják ezeket a problémákat megoldani az Európai Unióban a 2002. május 31-én hatályba lépő Rendelettel, de mindenekelőtt érdemes a Rendelet gyors - az IM által még nem véglegesített - fordítása apropóján elgondolkodnunk azon, hogy az Európai Unióba való belépésünk - a közösségi jogi normák jelenlegi fordítási szisztémájával - a joggyakorlatban milyen kavarodást fog okozni.
Az Európai Közösséghez való csatlakozást megelőzően minden országnak magának kell a közösségi jogszabályokat a saját nyelvére lefordítani. A fordításokat az Európai Közösség Bizottsága és a Tanács megfelelő szolgálatai vizsgálják majd át. A szöveg végső egyeztetésére a belépni szándékozó ország szakértőinek bevonásával kerül majd sor, s ezt követi az Unió Hivatalos Lapjában a kihirdetés. (Dr. Somssich Réka: Az Európai Közösségi Jogszabályok Fordítása c. előadása alapján)
Az IM-ben ezzel foglalkozó szakemberek óriási munkát végeznek azzal, hogy különböző rendeletek, irányelvek fordításait ellenőrzik, egyeztetik, megpróbálják a magyar hatályos jog fogalmaihoz is igazítani, azonban az egyes jogterületeket olyan mélységükben, mint ahogyan az egy jogszabály megértéséhez, s koherens rendszerré való összeállításához szükséges, biztosan nem ismerik. Miután a fent leírt rend szerint még az IM által történt vizsgálatok után is újabb egyeztetések következnek, mondhatnánk, hogy nincs semmi baj, ha a magyar fordítók által készített szöveg nem tökéletes, hiszen az Unió szakszolgálatai majd átvizsgálják. Úgy vélem azonban, hogy ők nem a magyar jog fogalmaihoz való igazodást, hanem az Uniós rendszerhez való egyezést fogják vizsgálni, ezért magyar gyakorlati jogászokból kellene kis csoportokat felkérni annak érdekében, hogy még az Unióhoz való benyújtás előtt vizsgálják át a saját szakterületüknek megfelelő fordításokat, s jelezzék az esetleges értelmezési hibákat vagy azt, hogy milyen módosításokra van szükség a hatályos magyar joganyagban ahhoz, hogy a jogrendszer illeszkedjen az Európai Közösségéhez. Korainak tűnhet a felvetés, azonban már konkrét esetei vannak, hogy a fordítás milyen félreértésekhez, illetve milyen káoszhoz vezethet a magyar jogrendszeren belül. Erre tipikus példa az Európai Parlament és Tanács 1998. május 19-ei 98/26/ EK irányelve. Ennek az irányelvnek a jogharmonizációról szóló 2212/1998. (IX. 30.) Korm. határozatban azt a címet adták, hogy "a kiegyenlítés véglegességéről a fizetési és értékpapír-elszámolási rendszerekben " (bár ez ebben a jogszabályban megjelent így, azóta már további három cím is készült hozzá, végleges, jóváhagyott fordítása a szövegnek még nincs). A Kormányhatározat szerint a csődtörvényt és a bírósági végrehajtásról szóló törvényt kell ennek alapján módosítani. Az irányelv az alapelvei között - egyebek mellett - a következőképpen határozza meg a fedezeti biztosíték fogalmát: (9) ... fedezeti biztosítéknak tekintendő minden olyan eszköz - ideértve a visszavásárlási megállapodásokat, a töményben előírt zálogjogot és fedezetlen átutalásokat-, amelyet a fizetési és/vagy értékpapír-elszámolási rendszerek egyik résztvevője a másik résztvevő rendelkezésére bocsát annak érdekében, hogy általuk az adott rendszerrel kapcsolatos jogait és kötelezettségeit biztosítsa, ...
Az irányelvre hivatkozással a csődtörvény módosítása 2001. szeptember 1-jével megtörtént.
38. § (5) Ha az adós valamely kötelezettség biztosítására óvadékot nyújtott, a felszámolás közzétételekor az óvadékra vonatkozó megállapodás megszűnik, és az óvadék tárgyát képező vagyont a felszámoló részére ki kell adni. Ez a rendelkezés nem vonatkozik a jogszabályban meghatározott fizetési és értékpapír elszámolási rendszerekben nyújtott óvadékra (fedezeti biztosítékra).
Gazdasági joggal foglalkozó szakemberek tudják, hogy a magyar jogban nem ismeretes sem a fedezeti biztosíték, sem a fizetési és értékpapír-elszámolási rendszer fogalma. Ez egy óriási jogtechnikai hiba volt, mert anélkül, hogy egy fogalom jelentését tisztáznánk, nem szabad beletenni hatályos joganyagba. További tartalmi kérdésként merült fel, hogy ha nem vonatkozik az óvadékra a fizetési és értékpapír-elszámolási rendszerekben ez a rendelkezés, akkor vajon mi vonatkozik rá? Mely rendszerek minősülnek fizetési és értékpapír-elszámolási rendszernek? S vajon miért csak az óvadékként letett biztosítékokat emelték ki a felszámolási vagyonból, s az irányelvben megjelölt egyéb biztosítékokat (pl. az ott nevesített zálog jogot) miért nem?
A tőkepiacról szóló 2001. CXX. törvény 2002. január 1-jétől kezdődően megoldotta ezt a kérdést, mert újból módosította a csődtörvény 38. § (5) bekezdését, s egy (6) bekezdést is beletett. Egyrészt kiemelte a jogalkotó a "fedezeti biztosíték" fogalmát, másrészt pedig egyértelművé tette, hogy hogyan is kell értelmezni ezt a rendelkezést, illetve mely rendszerek minősülnek ilyennek Magyarországon. 4 hónapig azonban hatályban volt ez a rendelkezés!
Úgy vélem, hogy a példa kellően bemutatta, hogy miért lenne szükség a lefordított, s fordítási szempontból véglegesnek tekintett szövegek gyakorlati szakemberekkel történő átvizsgálására.
Nézzük meg most azt, hogy a Rendelet - a jelenlegi fordítás szövegéből kihámozhatóan - hogyan rendezi az Európai Közösség országaiban 2002. május 31-től kezdődően az országhatárokon átnyúló fizetésképtelenségi eljárások szabályait!
A Rendelet alapvetően kimondja, hogy a határokon átnyúló fizetésképtelenségi eljárásoknál meg kell különböztetnünk
- fő fizetésképtelenségi eljárást és
- csak egy államra korlátozódó (általában másodlagos) területi eljárást.
A főeljárást annak az országnak a bírósága (más hatósága) indítja meg, ahol az adós fő érdekeltségei vannak. (Fő érdekeltségek központja az a hely, ahol vagyona, érdekeltségei kezelését az adós rendszeresen végzi és ez harmadik személy részéről megállapítható.) Gazdasági társaság vagy jogi személy esetén az ellenkező bizonyításáig a bejegyzett székhely tekintendő fő érdekeltségi központnak, (pl. elképzelhetőnek tartom itt az off shore cégek tekintetében az ellenkező bizonyítását). Ez az eljárás lehet - a Rendelet mellékletében megjelölt - bármelyik fizetésképtelenségi eljárás (a tagállamok fizetésképtelenségi eljárásai szerepelnek a mellékletben, amelyeknek a célja lehet a reorganizáció elősegítése és az adós végleges felszámolása is.)
Ha az adósnak más tagállamban is van vagyontárgya -ott is végez tevékenységet -, lehetőség van csak erre a vagyonra vonatkozó eljárás megindítására. Ez az eljárás azonban csak az adósnak az ebben a tagállamban levő vagyontárgyaira vonatkozik. Ha ezt az eljárást a fő fizetésképtelenségi eljárás után indították - s főszabályként csak utána lehet megindítani - akkor ez a területi eljárás, amely másodlagos eljárás (másodikként indították), csak felszámolás lehet, azaz olyan fizetésképtelenségi eljárás, amely a vagyon értékesítését foglalja magában, beleértve az egyezséggel, vagy a fizetésképtelenséget megszüntető egyéb megoldásokkal való befejezést is, továbbá ide kell érteni a vagyon hiányos volta miatti befejezést is.
A főeljárást megelőzően csak akkor lehet a vagyon, vagy a tevékenység végzésének a helyén területi fizetésképtelenségi eljárást indítani (ez lehet más is, mint felszámolás),
- ha a fő eljárásra illetékes ország jogszabályi rendelkezései miatt ott nem indítható meg a fizetésképtelenségi eljárás. (Pl. az "A" állam lenne illetékes a főeljárás megindítására, de ott egyéni vállalkozó ellen fizetésképtelenségi eljárás nem indítható. Ebben az esetben a "B" államban - ahol a jogszabály lehetővé teszi egyéni vállalkozó elleni eljárás megindítását is - a területén levő vagyontárgyakra vonatkozóan le lehet folytatni az eljárást.)
- ha a területi eljárás megindítását olyan hitelező kérte, akinek az állandó lakóhelye, tartózkodási helye vagy bejegyzett székhelye olyan tagállamban van, amelynek területén a tevékenységet végzik (és az állam nem a fő érdekeltség központja), vagy
- ha a hitelező követelése az itt végzett tevékenységből fakad.
Ez tehát speciálisan azt jelenti, hogy ha a cég székhelye "A" államban van, de a vagyonrész van a "B" államban és a hitelező "B" állam területén lakik, vagy a "B" állam területén levő vagyon működtetéséből fakad az igénye, úgy "B" államban kezdeményezheti a fő eljárás megindítása előtt is a területi fizetésképtelenségi eljárás lefolytatását a "B" állam területén levő vagyonra. (Itt tisztázni kell, hogy mit jelent az a kifejezést, hogy "a tagállam, ahol a vagyon található". Ingó esetén az a tagállam, ahol az ingó van, közérdekű nyilvántartásba bejegyzendő jogokra vonatkozóan az az állam, ahol a nyilvántartást vezetik, követelések esetében pedig a vagyon helyeként azt a tagállamot jelöli meg a Rendelet, ahol a kötelezett fő érdekeltségeinek központja található.)
Minden ország a saját fizetésképtelenségi jogszabályai szerint folytathatja le a saját eljárásait. A Rendeletben foglaltakat csak abban az esetben kell alkalmazni, ha több ország is érintett a fizetésképtelenségi eljárásokban, ilyenkor is azonban az ország saját jogszabályai alkalmazandók a Rendeletben foglalt eltérésekkel. A Rendelet kifejezetten felsorolja, hogy milyen kérdéseket kell tartalmaznia a saját jogszabályoknak a fizetésképtelenségi eljárásokra vonatkozóan.
A fizetésképtelenségi eljárás megindítására vonatkozó határozatokat a többi tagállam attól kezdve ismeri el, amikor az hatályossá válik az eljárást megindító államban. (Ennek ismeretében a ma hatályos csődtörvény rendelkezéseinek felülvizsgálatára lesz szükség, hiszen a magyar jog szerint a csődeljárás vagy a felszámolási eljárás megindításának még nincs különösebb jogi következménye az adós vagyonára vonatkozóan, ezek a fizetési haladék/ moratórium kihirdetésétől, illetve a felszámolás megindításától számítódnak.) A főeljárást megindító határozat - ha a Rendelet másként nem rendelkezik - minden további külön intézkedés nélkül a többi tagállamban ugyanazokkal a következményekkel jár, mint a főeljárást megindító tagállamban. Ha a területi eljárást másodlagosan megindítják, akkor a főeljárás és ezen másodlagos eljárás egymáshoz való viszonyát a Rendeletben foglaltak szerint kell meghatározni. A területi eljárásban történteket egy másik tagállamban nem kifogásolhatják. (Ugyanakkor elutasíthatják/megtagadhatják egy másik államban indított fizetésképtelenségi eljárás elismerését, ha ennek hatása nyilvánvalóan ellentétes az adott állam közrendjével, különösen az alapelvekkel vagy az alkotmányos jogokkal és az egyéni szabadságjogokkal.)
Egyszerűbben szólva tehát, ha nincs területi másodlagos eljárás és a Rendelet sem rendelkezik a kérdésről, akkor az egyik tagállamban megindított főeljárás "felszámolójának "egy bármely másik tagállamban ugyanolyan jogai vannak, mint az eljárást megindító államban, gyakorolhatja az eljárást megindító állam által ráruházott összes jogot egy másik tagállamban minden külön eljárás nélkül. Ugyanakkor azonban kimondja a Rendelet, hogy jogkörét gyakorolva a felszámoló annak a tagállamnak a joga szerint jár el, amelynek a területén belül intézkedést szándékozik hozni. Nem tartoznak a jogkör gyakorlásába a kényszerintézkedések és a felszámoló nem ítélhet meg jogi eljárásokat vagy jogkérdéseket. Ez a rendelkezés azt jelenti, hogy a főeljárást megindító ország jogszabályai szerint kell megítélni a felszámoló vagyonra vonatkozó jogosítványait (pl. dönthet az értékesítésről), ugyanakkor azonban ha a másik tagállamban kell intézkednie, akkor ennek a tagállamnak a joga szerint kell eljárnia (pl. ingatlanra vonatkozó adásvételi szerződést írásba kell foglaltatnia.). Újabb kérdésként merülhet fel, hogy vajon az eljárás helye szerinti tagállamjoga azt jelenti-e, hogy ennek az államnak a fizetésképtelenségi eljárásokra vonatkozó jogát betartva kell-e eljárnia (pl. kötelezően meg kell-e hirdetnie értékesítésre az adós vagyontárgyait), vagy a fizetésképtelenségi jog a főeljárást megindító állam joga, csak a konkrét jogügyletekre vonatkozó jogszabályok tekintetében kell annak az államnak a jogát betartani, ahol a vagyontárgy van. Véleményem szerint ez utóbbi értelmezés a helyes. Ellenkező esetben, tehát ha azt mondjuk, hogy az "A" államban indított főeljárás felszámolójának a "B" állam fizetésképtelenségi jogát betartva kell eljárnia "B" állam területén, akkor ezen jogszabály megsértése esetén hova lehetne jogorvoslatért fordulni? A főeljá-rást lefolytató "A" állam bíróságának ilyen esetben a "B" tagállam fizetésképtelenségi jogszabályának megsértése miatt kellene eljárást lefolytatni, ami nyilvánvalóan képtelenség.
Mint látható, a főeljárás felszámolója jogait minden külön eljárás nélkül gyakorolhatja más országokban, ugyanakkor azonban ha területi másodlagos eljárás indult, ennek a másodlagos eljárásnak a felszámolója más tagállamban csak az ingó vagyon visszaszerzése érdekében léphet fel hivatalos úton (bíróságon, vagy egyéb bíróságon kívüli eszközzel). Ez logikus is, hiszen a másodlagos eljárás csupán annak a tagállamnak a területén levő vagyonra vonatkozik, amelyben az eljárás indult. Ehhez kapcsolódhat a vagyon visszaszerzésére irányuló eljárás.
A fizetésképtelenségi eljárás befejezéséről szóló határozatokat a tagállamok elismerik, továbbá elismerik azokat a határozatokat is, amelyek a fizetésképtelenségi eljárásból származnak, vagy ahhoz szorosan kapcsolódnak, függetlenül attól, hogy milyen bíróság (hatóság) hozta meg. Ide kell érteni a fizetésképtelenségi eljárás megindítása iránti kérelmet követően hozott óvintézkedésekre vonatkozó határozatokat is. Az ilyen határozatok végrehajtására az Európai Közösség tagjai által kötött, a bírósági joghatóságról és a bírósági határozatok polgári és kereskedelmi ügyekben történő végrehajtásáról szóló 1968. évi Brüsszeli Egyezmény 31-35. cikkeiben foglaltakat kell alkalmazni. (A kérdéses cikkek az egyik államban végrehajtható határozat másik államban való végrehajtásának a feltételeit, a végrehajthatóvá nyilvánítás eljárási szabályait rendezik.)
Az óvintézkedésekkel kapcsolatos fejtegetések igen érdekesek. Kitűnik belőlük - mint ahogyan már az elején kifejtettem -, hogy az eljárás megindítása iránti kérelem és az eljárás megindítása (nálunk a felszámolási eljárás megindítása és a felszámolás megindítása) közötti időszakra ideiglenes felszámolót (gondnokot, vagy nevezzük bárhogyan) jelöl ki az adós vagyontárgyának megmentése és megóvása érdekében. A főeljárás ilyen ideiglenes felszámolójának joga van egy másik tagállamban levő vagyontárgyra vonatkozóan ennek az államnak a jogszabályaiban előírtaknak megfelelő óvintézkedéseket kérni. (Ez nálunk kérdéses, ilyen lehetősége jelenleg nincs a bíróságnak, hiszen a felszámolási eljáráson belül a felszámolás megindításáig az adós jogosult rendelkezni a vagyonával, sem a bankszámlájának a zárolására, sem az ingók és ingatlanok lefoglalására nincs lehetőség.)
A tagállamok nem kötelesek elismerni vagy végrehajtani olyan határozatot, amely a személyi szabadság vagy a levéltitok korlátozását eredményezheti, illetve elutasíthatják az elismerést vagy végrehajtást, ha hatásuk nyilvánvalóan ellentétes az adott állam közrendjével - különösen az alapelveivel, az alkotmányos jogokkal és az egyéni szabadságjogokkal.
Hogyan szerezhetnek tudomást az eljárás megindításáról a hitelezők?
Abból az alapelvből kiindulva, hogy annak az országnak a jogát kell alkalmazni, ahol az eljárás megindult, az eljárást megindító állam fizetésképtelenségi joga szerinti közzétételnek kell eleget tenni, de kérheti a felszámoló más államban is a közzétételt, ebben az esetben azonban ennek az államnak a közzétételi eljárását kell alkalmazni. A közzétételnek tartalmaznia kell a felszámolót és azt, hogy fő-vagy másodlagos (területi) eljárásról van-e szó. Ha megindul a főeljárás, akkor a felszámoló bármely országban annak bejegyzését kérheti a közhitelű nyilvántartásokba.
Mindkét esetben - közzététel, nyilvántartásba bejegyzés - bármely tagállam kérheti a kötelező közzétételt, illetve a kötelező bejegyzést a nyilvántartásba. (Nem látom ennek pontos értelmét. Vagy a fordítás pontatlan, vagy nem ismerem eléggé a külföldi jogszabályokat, hiszen eléggé tisztázatlan, hogy a tagállam valamelyik (melyik?) hatósága hogyan kíséri figyelemmel valamennyi tagállam fizetésképtelenségi eljárásairól szóló közzétételeket.)
A más tagállamokban állandó lakóhellyel, szokásos tartózkodási hellyel vagy bejegyzett székhellyel rendelkező ismert hitelezők részére a bíróság vagy az általa kijelölt felszámoló haladéktalanul tájékoztatást küld. Ebben az egyedi értesítésben a határidőkről, a határidő elmulasztásának jogkövetkezményeiről, és egyéb lényeges körülményekről kell tájékoztatást nyújtani. Az egyedi értesítés az eljárást megindító állam nyelvén készül, azonban formanyomtatványokat fognak alkalmazni az egyedi értesítés formájára (felhívás követelés benyújtására), illetve a hitelezői igényt is formanyomtatványon (követelésbenyújtás) kell benyújtani.
Érdekes módon a Rendelet általam ismert lefordított szövege a hitelezői kört is leszűkíti, csak azon hitelezőnek ad jogot arra, hogy követeléseit írásban benyújtsa a fizetésképtelenségi eljárásban, akinek állandó lakóhelye, szokásos tartózkodási helye, vagy bejegyzett székhelye egy tagállamban van - függetlenül attól, hogy az ugyanaz-e, mint az eljárást megindító állam. Véleményem szerint nem lehet szűken értelmezni ezt a rendelkezést. (Feltételezésem szerint fordítói hiba lehet. Feltételezhetően azt akarta kifejezni a rendelkezés, hogy ha más államban és nem tagállamban - található a hitelező székhelye stb., akkor is joga van jelentkezni.) Miután minden országban az állam saját joga szerinti fizetésképtelenségi eljárást kell lefolytatni, s ezek - tudomásom szerint - nem zárják ki a külföldi (nem európai uniós) hitelezők jelentkezését, nem szűkítheti ez a Rendelet sem a hitelezők körét.
A Rendelet a hitelezők egyenlő elbírálásának alapelvére figyelemmel kijelenti, hogy ha a hitelező az egyik eljárásban (akár az egyik területi másodlagos eljárásban) megkapta követelése arányos kielégítését, akkor kap csak az adós másik eljárásban felosztásra kerülő vagyonából, ha az azonos besorolású vagy kategóriájú hitelezők ott legalább annyit kapnak mint ő előzőleg. Ezzel kapcsolatosan érdekes problémák merülhetnek fel. Ha "A" országban nincs csak két csoportja a hitelezőknek - biztosított és nem biztosított -, és "B" országban 6 különböző csoport van, akkor vajon mihez viszonyítunk? Tegyük fel, hogy a 6 csoportos "B" országban a magánszemélyek követelései a 4. csoportba vannak sorolva, s ők a követelésük 30%-át a másodlagos eljárás során megkapták. Az "A" országban folyó főeljárásban a biztosított követeléseken kívül mindenki egy csoportba van sorolva, tehát ha ott kielégítésre kerül sor, akkor a "B" országban kifizetett hitelezőnek meg kell várnia, hogy valamennyi nem biztosított hitelező legalább 30%-ban ki legyen elégítve, akkor következhet csak ő a sorban. Igen ám, csakhogy ekkor azok a hitelezők kerülnek hátrányba, akik a "B" országban a nem biztosított követelésükkel az 5. vagy 6. pontba vannak sorolva. Vajon melyik ország kielégítési sorrendje lesz az irányadó? Úgy tűnik, hogy a kétcsoportos "A" országé, hiszen a "B" ország eljárásának a felszámolója a hitelezők képviseletében benyújthatja a hozzá bejelentett és ki nem elégített - hitelezői igényeket az "A" ország eljárásában, s miután az "A" ország megoldása kedvezőbb a hitelezőknek, ott kaphatnak még kielégítést.
Fordított esetben - ha "B" országban van a nagyobb vagyon - a két csoportos hitelezői eljárásból hogyan fogják a 6 csoportos eljárás hitelezőivel összehasonlítani a hitelezői igényeket? A "B" ország felszámolójának (bíróságnak, hatóságnak) kell döntést hoznia a másik ország hitelezői igényeinek a minősítéséről?
Az anyagi jogszabályok közül érdekesek a következők:
- Ha megindul az eljárás az egyik államban, a másik tagállamban levő vagyonon fennálló dologi jogokra ez nincs hatással, így például a zálogjog alapján kielégítést kereshet a hitelező az adós ebben az országban levő vagyonából, haszonélvezeti jogával élhet a jogosult.
- A fizetésképtelenségi eljárás megindítása nincs hatással a hitelező beszámítási jogára, ha a fizetésképtelen adós követelésére alkalmazandó jogszabályok az ilyen beszámítást megengedik.
- A tulajdonjog-fenntartással értékesített vagyontárgy vevője ellen indított eljárás nincs hatással az eladó jogaira, ha az eljárás megindításakor a vagyontárgy más tagállam területén volt, mint az eljárást megindító állam. (Ez érdekes, mert ha bizonyos feltételek fenntartásáig a tulajdonjogát fenntartja az eladó, és még ebben a helyzetben kerül felszámolás alá a vevő, akkor a jelenlegi magyar gyakorlat szerint az a vagyontárgy nem kerül a felszámolási vagyonba. Érdekes lenne tudni, hogy más országokban ez milyen hatással van az ilyen módon értékesített vagyontárgyakra.)
Ugyanilyen szerződés megkötése esetén az eladó felszámolása miatt az adásvétel érvénytelenítésére, illetve az elállásra nem kerül sor, a vevő a tulajdonjogot is megszerezheti, ha az eladott vagyontárgy más tagállam területén van, mint az eljárást indító állam.
Mindegyik esetben azonban lehetőség van a valamennyi hitelezőre hátrányos jogcselekmények semmisségére hivatkozva az eljárás megindítására, illetve a megtámadásra és a végrehajthatatlanságának megállapítására irányuló eljárás megindítására. A szöveg nem rendelkezik arról, hogy ilyen eljárásokat vajon melyik tagállam joga szerint kell lefolytatni. Feltételezhetően ott, ahol maga a cselekmény történt. Miután minden tagállam fizetésképtelenségi jogának tartalmaznia kell a valamennyi hitelezőre hátrányos jogcselekmények semmisségére, megtámadhatóságára és végrehajthatatlanságára vonatkozó szabályokat, így a főeljá-rás felszámolója - hiszen itt csak ilyen eljárásról beszélhetünk, mert a másodlagos (területi) eljárásnál csak az abban az államban levő vagyonról van szó - az adott állam bíróságán kezdeményezheti ennek a tagállamnak a szabályai szerint a semmisség stb. megállapítását és a jogkövetkezmények levonását, hiszen ez valamennyi hitelező érdekét sérti.
A területi (másodlagos) eljárás szabályaival külön fejezet foglalkozik. Nem is pontos a megfogalmazás, mert - mint azt az elején már bemutattam - elsőként is indulhat ez az eljárás, ha nem indítható főeljárás, illetve olyan hitelező kérte az eljárás megindítását, aki szintén ugyanabban az államban lakik, ahol a vagyonrész van, vagy a követelése az ebben az államban végzett tevékenységből fakad. Jellemzője ennek az eljárásnak, hogy csak arra a vagyonra folytatható, ami az állam területén található, s az itteni felszámolónak is csak igen korlátozottak az országhatáron túl a jogai.
Abban az esetben, ha főeljárás indul, akkor más állam már nem indíthat főeljárást, az csak ilyen "területi "eljárás lehet, és ez csak a "felszámolás" lehet (most a magyar felszámolás fogalmának megfelelően használva a szót).
A másodlagosan indult eljárás következő jellemzőit állapíthatjuk meg:
- a területi eljárást megindító állam jogszabályai alapján kell lefolytatni az eljárást - kivéve, ha ez a Rendelet másként rendelkezik,
- az eljárást kezdeményezheti a főeljárás felszámolója,
- bárki, aki a területi eljárást lefolytató államjoga szerint jogosult az eljárást kezdeményezni,
- bíróságnak - másodlagos eljárásként - nem kell (nem szabad) vizsgálni a fizetésképtelenséget, ha egyéb feltételek fennállnak, akkor a másodlagos eljárást meg kell indítani. Ha abban a tagállamban, ahol a másodlagos eljárás indítását kezdeményezik, szükség van legalább akkora vagyonra az eljárás megindításához, amely az eljárás költségeit teljesen vagy részben fedezi, a bíróság a kérelem kézhezvétele után kérheti előleg fizetését, vagy biztosíték adását. (Ha ezt nem adják meg, akkor ennek az államnak a joga szerint kell eljárni, tehát a kérelmet el kell utasítani stb.),
- megindult eljárás esetén a főeljárás felszámolója és a másodlagos eljárások felszámolói kötelesek együttműködni, az információkat megosztani. A főeljárás felszámolója a másodlagos eljárásban javaslatokat tehet egyes vagyontárgyak értékesítésére vagy hasznosítására,
- érdekesen szabályozza a hitelezői jogok képviseletét a Rendelet. Mindenki benyújthatja a főeljárásban és bármely másodlagos eljárásban is az igényét, s a felszámolók a másik eljárásban benyújthatnak olyan követelést, amelyet az általuk vezetett felszámolásban nyújtottak be hitelezők. A felszámolók jogosultak a hitelezővel azonos módon részt venni a másik eljárásban, s a "hitelezők találkozóján". (Elméletileg ebből az következik, hogy a területi eljárás felszámolójának a "saját" hitelezőit kell képviselnie a főeljárásban, míg a főeljárás felszámolójának valamennyi hitelező érdekében kell eljárnia?),
- a másodlagos eljárást egészben vagy részben fel lehet függeszteni. Ez a jelenlegi magyarországi fogalmak szerint lehetetlen. A felszámolás megindulásával az adós vagyona feletti rendelkezési jogot a felszámoló veszi át, s ha "felfüggeszti" a bíróság a felszámolást, akkor a vagyonért ki felel, arról ki jogosult rendelkezni? Feltehetően arról van szó, hogy a vagyon értékesítését lehet felfüggeszteni. Ha mégis az eljárás felfüggesztése a helyes fordítás, akkor a csődtörvényben - csatlakozásunk esetén egyértelműen ki kell mondani, hogy a "felfüggesztés" esetén kinek milyen jogosítványai és kötelezettségei vannak,
- a másodlagos eljárás egyezséggel történő lezárását az adóson kívül a főeljárás felszámolója is kezdeményezheti azzal a korláttal azonban, hogy ez az egyezség a többi hitelező hozzájárulása nélkül nem lehet hatással az adósnak ebben az eljárásban nem érintett vagyonára.
Mint az az előzőekből látszik, nem lesz egyszerű a Közösség bíróságainak sem a Rendelet szabályainak és a saját törvényeiknek az összehangolása, nekünk azonban még van időnk a felkészülésre. Az Európai Közösséghez való csatlakozásunk érdekében véleményem szerint
- a belépés előtt át kell olvasni a lefordított jogszabályok halmazát és végig kell gondolni azok érvényesülésének folyamatát, hogy még a hatályba lépésük előtt lehetőség legyen a fordítás pontosítására, illetve a kapcsolódó magyar jogszabályok módosítására,
- át kell gondolni a magyar fizetésképtelenséggel kapcsolatos eljárásokat, meg kell teremteni azokat a jogintézményeket, amelyek jelenleg még hiányoznak, de a Rendeletben foglaltak teljes körű kihasználhatósága érdekében szükség lesz rájuk,
- és mindenekelőtt folyamatosan kell figyelni az Európai Unióban a Rendelet hatályba lépését követően kialakuló gyakorlatot, a felmerülő problémákat, hogy a jogszabály "beélesedésének" pillanatában mi már felkészülten láthassunk neki a munkának. ■
Visszaugrás
