A magyar devizajog önálló jogterületként meglehetősen fiatal, mintegy "hetvenéves múltra tekinthet vissza".[1] Kialakulása az 1930-as évek gazdasági válságához[2] köthető, és fő célja kezdetektől az volt, hogy az államháztartás érdekekben korlátozza a nemzeti fizetőeszköz szabad átválthatóságát. Erre azért volt szükség, hogy az állam a nemzetközi fizetési kötelezettségeit teljesíthesse.[3] A korlátozás nem új elemként jelent meg a magyar devizagazdálkodás történetében. Ezt megelőzően is több alkalommal sor került a valuta-birtoklás átmeneti korlátozására, a magyar gazdaság és állam szükséghelyzeteiben. Legkorábbi példaként Kossuth pénzügyminisztériumának indítványa említhető, amelyben megtiltották 1848. április 19-én a 100 forintnál nagyobb összegű ezüstpénz külföldre vitelét.[4] A XX. század elején 1916-ban a devizabirtoklás szabályozása érdekében devizaközpontot hoztak létre, 1924-ben pedig az I. világháború után a gazdasági és politikai élet összeomlása miatt, devizajogi "szanálási" reformtörvényeket alkottak. Megjelent tehát a kötött devizagazdálkodás néhány eleme, az erőteljes központi irányítással. A kormányok külföldi hiteleket vettek fel és mesterségesen tartották fenn a valuta és a nemzeti fizetőeszköz paritását.[5] Jelentős lépésnek tekinthető, hogy megalakult 1924. május 24-én a Magyar Nemzeti Bank. Ez az államnak nem nyújthatott hitelt, az érc- és devizafedezetét a kezdetektől fogva jelentősen növelte, az induló 20%-ról 1927-re 60%-ra emelték. Újabb jelentős lépésnek tekinthető, hogy 1927. július 1-jétől bevezették a pengőt.[6] Ezek az intézkedések önmagukban is feltételezték a kötött devizagazdálkodás működését, korlátozták a kivitelt. Mindehhez igen erős, az akkori nyugat-európait többszörösen meghaladó adóterhelés társult.[7]
Néhány prosperáló év után, 1931-re világossá vált, hogy világgazdasági válság hatása és a tőke kimenekítése miatt az addiginál szigorúbb devizaszabályozás vált szükségessé. Ezért a kormány 1931-ben a kötött devizagazdálkodás bevezetése mellett döntött. Ugyanakkor elrendelte a transzfermoratóriumot, tehát a belföldiek a külföldi hitelezőknek csak belföldi pénznemben és belföldi pénzintézetnél vezetett zárolt számlára teljesíthettek fizetéseket. A korlátozások kiterjedtek az exportból származó külföldi fizetőeszközök, az arany és a deviza beszolgáltatására.[8] Az állam ilyen direkt beavatkozása nem kizárólag magyar sajátosság. A közép-európai "kisállamok" többsége kezdetektől fogva a kötött devizagazdálkodást vezette be. Ennek oka az volt, hogy az eladósodott tőkeszegény közép- és kelet-európai államok a gazdasági válság idején, 1931. tavaszán és nyarán már nem tudták meggátolni más eszközökkel - külföldi hitelek hiányában - a tőke menekülését, és az áruforgalomból és adósságszolgálatból eredő kötelezettségeiket továbbra is devizában kellett teljesíteniük. Ennek következtében a természetes személyek és vállalkozások kötelezettségeiket csak elkülönített számlára, belföldi fizetőeszközben teljesíthették.[9]
Ezek az országok és Magyarország a válsághelyzet elmúlásával is fenntartották a korlátozások jelentős részét. Így kialakultak a devizafelajánlási, beszolgáltatási, engedélyeztetési kötelezettségek, vagyis kötött devizagazdálkodás rendszere.
A fejlett gazdasággal rendelkező nyugati államok,[10] a gazdasági válság devizagazdálkodásra ható negatív következményeit más módon, elsősorban az árfolyampolitika eszközeivel kívánták áthidalni, a valutaleértékeléssel, a külfölddel való fizetési forgalom szabadságának fenntartása mellett. Ezt az utat választotta Anglia 1931-ben, az Egyesült Államok 1939-ben, Franciaország és Hollandia 1936-ban. Emellett azonban megfigyelhető volt, hogy világszerte egyre több állam alkalmazta a kötött devizagazdálkodás eszközrendszerét.[11] A II. világháború előtt már 21 európai állam vezette be a kötött rendszert. Angliában 1947-től hatályba lépett a devizatörvény, az Exchange Control Act, amely kisebb módosításokkal, de hatályban maradt a 70-es évek végéig. A nyu-
- 115/116 -
gati rendszerek szigorúsága sosem közelítette meg a természetes személyek lehetőségeit alapvetően korlátozó kelet-európai megoldásokat.
A magyar devizagazdálkodás előképét régies kifejezéssel élve az "érmeügyben" találhatjuk. A XIX. sz. második felére, önálló magyar pénz- és külpolitika nem lévén, az osztrák egyébként fejlett és liberális Európában is irányadó szerepet betöltő közös monarchikus rendszer működött. Szabadságfokát, liberalizmusát jellemezhetjük azzal is, hogy 1879-ig bármely magánszemély is behozhatott ezüstöt a Monarchia területére és az állam "bárki kívánságára ezüstforintosokká tartozott kiveretni."[12] Magyarország pénzügyi önállósága felé tett első lépésként az 1892. XVII. tv-nyel bevezetett[13] korona tekinthető. Ez ugyan közös birodalmi pénz volt, de az önállóság jeleként Budapest jogosult volt külföldi kölcsönöket felvenni. A korona kezdetben aranyfedezeténél fogva jelentős értéket képviselt, de a XX. század elején megindult gyors devalválódássa, amelynek okát a világháborúban és a Monarchia felbomlásában kell keresnünk. A nehéz pénzügyi helyzetben 1916-ban jött létre a devizaközpont, amely 1970-ig működött.[14] A korona érdekében született az 1921 évi XIV. tv., amely szabályozta a külföldi fizetőeszköz forgalmát és korlátozta a belföldi pénz külföldi elhelyezését. A 4. §. kimondta: "Minden koronaértékben teljesítendő fizetési kötelezettség, ha csak a tényleges évben való teljesítés határozottan nem volt megállapítva, államjegyekben éspedig névértéken számítva azokat, teljesíthetők."[15] A pénzforgalomból ennek ellenére az ércpénz eltűnt, a magánszemélyek, vállalkozások kimenekítették. Ezek a folyamatok vezettek a következő valutareformhoz. Az 1925. évi XXXV. tv. bevezette a pengőértéket, amely átmenetileg stabilizálta a gazdaságot. A devizaforgalomban a szabadságfok csökkenése volt megfigyelhető. Valósággal sokkolta a magyar gazdaságot az 1931-es német bankzárlatot követő három napos hazai zárlat. Megjelentek az átfogó korlátozást megvalósító jogi instrumentumok[16] és kötött devizagazdálkodást vezettek be,[17] a pengő értékzuhanásával párhuzamosan.
A II. világháború alatt a szigort a teljes körű korlátozás váltotta fel.
A szocialista korszak első jelentősebb devizagazdálkodási jogszabálya az 1950. évi 30. tv. volt. Ez "valamennyi folyó és tőkeművelethez, a devizaértékkel, illetve a vagyoni értékkel való rendelkezéshez" a devizahatóság engedélyezését írta elő. A 68 §-ból álló jogszabály teljes körűen összefoglalta a magyar devizajog szabályait, így tehát ezt nevezhetjük az első devizakódexnek. Ez a törvényerejű rendelet számtalan módosítással ugyan, de 1974-ig maradt hatályban. Jellegzetességei közé tartozott, hogy a devizahatóságként, a devizajog központi szerve a Pénzügyminisztérium volt. Az MNB, amely korábban devizahatóságként is működött, devizamonopóliumot gyakorló devizagazdálkodási szervvé változott.[18]
A törvény nagyon érdekesen határozta meg a devizabelföldi fogalmát, amikor kimondta, hogy az állampolgárság devizajogi szempontból közömbös. Aki hat hónapon túl külföldön tartózkodott, az devizakülföldinek számított,[19] aki pedig hat hónapja Magyarországon tartózkodott, az devizabelföldivé vált."
Ennek a rendelkezésnek alapvetően politikai célja volt, és nyíltan sértette az alapvető állampolgári jogokat. Ennél is árulkodóbb a törvénynek az a szakasza, amely megfogalmazta: "aki az országot külföldi letelepedés vagy huzamosabb kinttartózkodás szándékával hagyja el, az országhatár átlépésétől elveszíti devizabelföldi jogi statusát." E törvény szigorúságát jelzi, hogy devizabelföldiek számára a devizaérték azonnali rendelkezésre bocsátását, tehát beszolgáltatását írta elő. Míg a devizakülföldiek számára is csak eseti engedéllyel volt lehetséges - egy igen alacsony értékhatár alatt - a valuta és a forint szabad felhasználása. A devizabelföldi természetes személyek valutához jutása, az azzal történő műveletek lehetősége generálisan megszűnt. Létrejött a szocialista államok gyakorlatának megfelelően az állam külkereskedelmi és devizamonopóliuma, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy minden aranyban vagy külföldi pénznemben lebonyolítandó művelet és elszámolás, külföldi valutára vagy devizaértékre szóló ügylet az állam kezében összpontosult."[20]
A devizajog mögé a maga jelentős szankciórendszerével a szocialista büntetőjog is felsorakozott. A Btk. a devizagazdálkodás érdekeit sértő cselekmények pönalizálása tekintetében kizárólag keretszabályként működött, valamennyi devizabűntett tényállását[21] más jogszabály, nevezetesen a devizakódex és az ehhez kapcsolódó jogi normák határozták meg.
A devizajogban meghatározott valamely kötelesség vagy tilalom megszegői vagy kijátszói bűntettet követtek el és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntették (Btk 247. § (1)).[22]
A Btk bizonyos esetekben még a gondatlan elkö-
- 116/117 -
vetést is pénzbüntetéssel (Btk 247 § (5) bek.)[23] szankcionálta. Három évig terjedő szabadságvesztésre számíthatott - többek között -, aki 72 órán belül nem ajánlotta fel a tulajdonába került valutát, nemesfémet, vagy nem tett meg "mindent" a külföldivel szemben fennálló követelésének teljesítéséért, vagy nem szolgáltatta be a számára kiutalt, de fel nem használt külföldi fizetőeszközt. Egyetlen dollár vagy márka puszta birtoklásáért évekig tartó börtönbüntetést lehetett kiróni.
Az 1978. évi IV. tv. az új Büntetőtörvénykönyv kis változásokkal fenntartotta a büntetési tételeket és az addigi más jogi normára visszautaló tényállási rendszert. A Btk 309. § azt a megoldást alkalmazta, hogy a tényállási elemek tekintetében visszautal az 1974. évi 1. törvényerejű rendeletre, vagyis "A tervszerű devizagazdálkodás" szabályaira. Ez azt is megmutatta, hogy 1974-től egy rövid, mindössze 16 §-ból álló új jogi norma jelent meg a pénzügyi bűntettek szabályozásáról. Ez már a 3. és 4. szakaszaiban a maihoz hasonló módon értelmezte a devizabelföldi és devizakülföldi fogalmát. Ugyanakkor fenntartotta a korábbi teljes tiltást jelentő devizarendelkezési szabályokat. A devizabelföldi természetes személyek, jogi helyzetükben lehetőségeikben nem érzékelhettek változást.
A 80-as évek végén, a 90-es évek elején bekövetkezett radikális társadalmi, gazdasági és politikai változások nem jártak együtt a devizajog gyökeres átalakulásával. A már említett 1974. évi 1. törvényerejű rendelet[24], illetve kisebb módosításaival létrejött norma alapvető rendelkezéseit fenntartva, egészen 1995-ig hatályban maradt, és csak az 1995. évi XCV. tv. 89. § (4) helyezte hatályon kívül. Ez azt jelentette, hogy a rendszerváltás előtti és utáni években, fenntartva a szigorú valutagazdálkodás kényszerét - a természetes személyek - csak kis lépésekben és elsősorban turisztikai célra felhasznált valutakorlátozás terén tapasztalhattak kismértékű liberalizációt.
Hatályban tartották az 1979. évi I. törvényt és az ezt megelőző 1002/1974 (I. 27.) számú MT-rendeletet, illetve 1979-ben megjelent a II. az állampénzügyekről szóló törvényt, amelynek a IV. Nemzetközi Pénzügyek c. fejezete nem tett mást, mint összefoglalta a szocialista devizajog néhány jellemző vonását. Ennek a 25. § (1) bekezdése megerősítette: "A devizagazdálkodás állami monopólium." A (2) bekezdése leszögezte, hogy a "devizahatóság a pénzügyminiszter". Az állampénzügyekről szóló törvény 27. § (1) bekezdése kimondta a mai gyakorlattól teljesen idegen módon: "Az árfolyampolitikát, beleértve az árfolyamok meghatározásának módját, a minisztertanács állapítja meg." Ezek a jogi megoldások mai szemmel nézve és az OECD-országok akkori gyakorlatához mérve is elfogadhatatlannak tűnnek. A nyolcvanas évek végéig a magyar devizajog a fentiekhez hasonló más furcsaságokat is tartalmazott. Érdekes vélelmet alkalmazott[25] az 1/1974. (I. 17.) PM rendelet 2. § (1) bekezdése: "Aki érvényes magyar útlevéllel tartózkodik külföldön, és a külföldi tartózkodásra engedélyezett időn belül nem tér vissza Magyarországra, belföldön lévő vagyonával - jogszabály eltérő rendelkezése hiányában - a külföldiekre meghatározott szabályok szerint rendelkezhet." Mivel a devizakülföldiek minden jogügyletét devizahatósági engedélyhez kötötték vagy megtiltották, az azt jelentette, hogy az engedély nélkül külföldön tartózkodó magyar állampolgár itthon maradt vagyona feletti rendelkezési lehetőségeit "de iure" is elvesztette. Az engedély megadását a devizahatóság előzetes vizsgálathoz kötötte, amelyben a "visszatérés elmulasztásának körülményeit" vizsgálták, illetve azt, hogy a mulasztás miatt milyen egyéb (büntetőjogi, államigazgatási) eljárás indult. Itt tehát a deviza-, a büntető és az államigazgatási jog elemei keveredtek a természetes személy hátrányára, hiszen itt ténylegesen a devizahatósági eljárás előfeltételeként előzetes büntető és államigazgatási eljárás lefolytatását írta elő a jogalkotó.
A devizajog másik jelentős szabályozási területét, a külkereskedelmet illetően megállapíthatjuk, hogy ilyen irányú lehetőségei a természetes személyeknek nem léteztek. A külkereskedelem állami monopóliumként, az úgynevezett IMPEX-eken keresztül bonyolódott, a devizajog ennek alárendelten működhetett. A magánszemélyek valutabirtoklására vonatkozó teljes tiltást első alkalommal[26] a magánszemélyek szűk körében a 1/1974. (I. 17.) PM rendelet lazította fel, amit a Magyar Nemzeti Bank 405/1981. számú közleménye pontosított. Ennek 15. § (1) bekezdése lehetővé tette a természetes személyek egyik csoportja számára, hogy devizaszámlát nyissanak, illetve bizonyos, az MNB közleményében taxatíve felsorolt célokra felhasználjanak. Akik a "valuta szabad felhasználására jogosultak", a következő preferált jogcímen juthattak legálisan valutához: külföldi napidíj, ösztöndíj-megtakarítás, szakértői díj, honorárium, pályadíj, szellemi munka. Az akkori társadalmi viszonyokat ismerve megállapíthatjuk, hogy e kedvezményt csak a lakosság csekély, privilegizált rétege tudta kihasználni. A deviza megszerzésének jogszerűségét és a befizetését és a felhasználását is igazolni kellett. Ennek megfelelően az állam a felhasználási célokat kijelölve a valuta jelentős részét visszanyerte a devizáért árusító üzletek és az utazási befizetések révén.
- 117/118 -
A lakosság széles körére kiterjedő liberalizáció első lépéseit valójában a 99/1989. (IX. 18.) MT rendelet engedélyezte, amely lehetővé tette a devizabelföldiek számára a devizaszámla nyitását. Lehetővé vált, hogy magánszemélyek az erre felhatalmazott pénzintézeteknél devizaszámlát nyithattak, arra eredetigazolás nélkül valutát fizethettek be. A számla titkos volt, és ekkor már - 1987 óta - kétszintű bankrendszer működött, amely a számlanyitásnál tényleges kereskedelmi banki versenyhelyzetet eredményezett. A számla titkos volt, névre szóló, valutában kamatozott és a tulajdonosok bármikor felvehették valutában. A számla biztonságát, tehát azt, hogy az állam azt ne tudja felhasználni, zárolni, megvonni, több jogszabály is garantálta. A lakosság bizalmának elnyerése érdekében a 97/1993 (VII. 1.) Korm. rendelet 1. §-a kimondta: "A devizaszámlán lévő követelés visszafizetésére és a kamat kifizetésére vonatkozó követelés nem évül el."[27] E kedvezményt az állam megnövekedett valutaigénye indukálta. Elméletileg megfogalmazható, hogy az állam érdekelt a valutatartalékok növelésében, ugyanis az országok devizagazdálkodásának liberalizáltsága és a devizatartalékok nagysága között szoros összefüggés mutatható ki. Az alkalmazott tiltások célja alapvetően a devizatartalékok pontos nyilvántartása és a felhasználás szabályozása volt. A nemzetgazdaságok ugyanis az ipari termeléshez és a lakossági fogyasztáshoz szükséges termékeket, valamint a nemzetközi pénzügyi kapcsolatokból származó kötelezettségeket (hiteltörlesztés, diplomáciai felhasználás stb.) kizárólag devizában teljesíthetik. A devizaállomány forrásai között igen jelentős szerepet játszott a lakosság befizetése, ami lehet konkrét átváltás, "felajánlás" vagy devizaszámla nyitása. Megfogalmazható, hogy különösen az importigényes magyar termelésnél, ahol az importhányad az 50-es évektől kezdve jóval az 50% fölött volt, alapvető szükséglet a devizabevétel. A magyar pénzügypolitika prioritásként kezelte, hogy 4-6 hónapi import valutafedezete biztosítva legyen. Ez a devizabelföldiekre vonatkoztatva azt jelentette, hogy szemben az addigi büntetéssel fenyegetett-tiltó helyzettel, ösztönzést kaptak arra, hogy a birtokukban lévő valutát a számlanyitással legalizálják. Másrészt ezzel ellentétes hatásként, érzékelhették a gazdaság valutaéhségéből fakadó veszélyeket. Ez konkrétan a valutaszámlák zárolását jelenthette, amikor az állam azt hazai valutában vagy részletekben, de mindenképpen időben eltolva fizette vissza. Ilyen lépésre az 1980-as évektől Lengyelországban több alkalommal, Jugoszláviában 1993-ban, Oroszországban 1998-ban került sor. Magyarországon ennek reális esélye csak 1987 előtt volt, azóta már az említett jogi korlátok miatt a kormány gazdasági szükséghelyzetben sem nyúlhatott a devizaszámlákon tartott devizatartalékhoz. A kormány a szükséghelyzetekben sem nyúlt ezekhez. Jól mutatja a pénzügypolitika konzekvenciáját, hogy 1990 májusában a KGST összeomlása után, Bulgária fizetésképtelenségének bejelentése után, amikor a külföldi befektetők, hitelezők egyik napról a másikra kivonták az MNB-nél[28] elhelyezett betéteiket, Hárshegyi Frigyes szerint ekkor több hónapig fennállt annak a veszélye, hogy az MNB nem tudja törleszteni külföldi hiteleit. Az MNB ekkor sem a devizabetétekhez nyúlt, hanem az ország 1989. évi 479 millió dollár értékű aranytartalékának a 80%-át tette pénzzé. Az akkori 1-1,5 milliárd dollárnyi konvertibilis tartalék mintegy 15% lehetett a devizabelföldiek betéte. Ez az összeg és annak aránya a devizakódex bevezetésének évében, 1995-ben elérte a 3 milliárdot, 1998-ban a 11,988 milliárd dollárt és a devizabetétek aránya 20%-ra emelkedett. Ennek a növekedésnek az egyik oka éppen az lehetett, hogy a betétesek érdekében a kormány többször deklarálta, hogy nem használja fel a devizabetéteket semmilyen okból és semmilyen szükséghelyzetben sem. A növekedés másik okaként az említhető, hogy megváltozott a 90-es évekre az MNB importfinanszírozási politikája. Az MNB vezetői felismerték, hogy a kisebb és kevésbé likvid devizatartalék is elegendő, hiszen minél fejlettebb az ország gazdasága, annál kisebb importhányadot fedez a rendelkezésre álló devizatartalék. Az USA-ban a központi jegybank szerepét betöltő Federal Reserve Board tartaléka egy hónapnyi import fedezésére elegendő. Az Európa Unió tagországai közül Görögország 6,8, a spanyol 7,3 hónap importot biztosítana. Ez a keret Magyarországon 7-8 hónap, de még 1999-ben az 5-6 hónapra volt elegendő. A szemléletváltás eredményeként megszűnt a devizatartalékokra nehezedő ilyen irányú nyomás, sőt a likviditás növelését eredményezte. Ugyanakkor a devizapolitika jótékonyan hatott az MNB hitelezési és árfolyampolitikájára. Egyre kevesebbszer volt hallható az a régi vélemény, hogy az MNB túl nagy devizatartalékokat halmozott fel. A devizaszámla-tulajdonosok között utoljára 1994-ben tört ki - indokolatlanul - pánik.
A fent leírt folyamatok eredményezték azt, hogy további könnyítésekre kerülhetett sor. Az állam a valutatartalékok egy részét felszabadítva lehetővé tette, hogy 1988-tól a magánszemélyek - akik egyébként nem rendelkeztek devizával - éves valutakeretet vásárolhassanak az államtól és azt szabadon használhassák fel. Ennek összege kezdetben 20 000 Ft/év volt, amit alanyi jogon vásárolhattak meg - napi árfolyamon - és azt akár saját devizaszámlájukon is elhelyezhették 1989-től.
A politikai vezetők már a rendszerváltás előtt is felismerték, hogy milyen fontos szerepe van a köz-
- 118/119 -
hangulat alakulásában a devizaszámlának és a külföldi utazások kezelésének. Éppen ezért lehetővé tették, hogy a magyar állampolgárok 3 évenként egy alkalommal Nyugatra utazhattak, devizáért tartós fogyasztási cikkeket vásárolhattak és a megtakarított devizát legálisan felhasználhatták.
A 33/1994. (III. 18.) kormányrendelet jóval a rendszerváltás után, 1994 áprilisától lehetővé tette, hogy minden 14. életévét betöltött belföldi magánszemély az addig 350 $/év helyett évi 800 dollárt, 14 év aluliak 300 dollárnak megfelelő konvertibilis fizetőeszközt vásárolhatott - turisztikai célra - az ország központi devizakészletéből. Ezt a "magas" keretet csak a lakosság 5%-a tudta teljes egészében igénybe venni. Gyakorlattá vált a devizatörvény megsértésével, hogy az egyébként át nem ruházható és személyre szóló keretet, másoktól ingyen, vagy ellenszolgáltatásért vállalkozó szellemű magánszemélyek átvettek. Az utazási irodák gyakran közvetítettek jutalék fejében - vásárlók és a ki nem használt keretek tulajdonosai között. Az így megszerzett valuta ugyanis hivatalos árfolyamon, tehát a fekete gazdasági árfolyamnál kedvezőbb feltételekkel volt megvásárolható. Másrészt aki az így megszerzett összeget devizaszámlán kamatoztatta, a forint jelentős inflációját védhette ki és árfolyamnyereséget érhetett el. A valuta a magyar gyakorlatban ténylegesen - trezaurum - kincsképző szerepet töltött be.
A liberalizáció hasonlóan jelentős lépésének tekinthető, hogy 1994-től kormányrendelet lehetővé tette,[29] hogy az utazók, valutában meghatározott külföldi menetjegyeket, szolgáltatásokat itthon, előre és forintban fizessenek ki. Ezzel párhuzamosan a társasutakhoz kapcsolódó költőpénzt megszüntették.
További könnyítésként, a devizaszámláról felvett valután vagy a turistakereten kívül, a devizabelföldi magánszemély 1994. május 1-jétől engedély nélkül kivihetett az országból minden kiutazásnál 10 000 forintot és 20 000 forint értékű konvertibilis fizetőeszközt. Ez azért volt jelentős, mert nem kellett igazolni a valuta származását. Ebben az időben azonban a Büntetőtörvénykönyv és a Devizajog teljes korlátozásai hatályban voltak. Tehát érdekes módon egy kormányrendelet "de facto" módosította a törvények rendelkezéseit. Az akkori Btk. 309 szakasza a korábbi[30] tiltást fenntartotta a büntetési tételekkel együtt és a devizagazdálkodás megsértése címen, 5000 Ft-ot meg nem haladó értékre kimondta a szabálysértési alakzatot.[31]
Ennek a törvényrésznek a tényleges alkalmazására csak igen ritkán került sor a gyakorlatban. A devizagazdálkodás szabályainak megsértése miatt, főként a csempészet tényállásával együtt alkalmazták a 312. § szabályaival. Tényleges önálló alkalmazásra csak átváltási szabályok megsértése, tehát illegális pénzváltás miatt indult néhány eljárás.
Az új devizakódex hatályba lépése után, 1995-től megfigyelhető volt, hogy a lakosság a csúszó leértékelés miatt növelte a devizatartalékait. Ennek nominális értéke 1997-re elérte a 3 milliárd dollárt, tehát az ország tartalékainak harmadát magánszemélyek birtokolták és 1997. január 1-jétől a tényleges valutavásárlási korlátokat megszüntették, csupán a készpénzkivitelre alkalmaztak 200 E Ft-os határt.[32]
A növekvő számú és tőkéjű devizabetétesi réteg a gazdasági nehézségek miatt, a forint gyengülésére tehát árfolyamnyereségre számított. Mivel 1997 után ennek ellenkezője történt,[33] folyamatosan csökkent a devizális megtakarítások aránya. Ebben az időszakban a kereskedelmi bankok már arra törekedtek, hogy a kis összegű devizaszámlákat megszüntessék. Az OTP Bank Rt.-nél 300 dollár, a Budapest Banknál 500 dollár, a Mezőbanknál 300 dollár alatt 1997-től nem is lehetett devizaszámlát nyitni. Hasonló célból radikálisan növelték a számlák járulékos költségeit. Az intézkedések hatására a devizaszámlák száma a felére csökkent. A banki elemzők szerint[34] a devizaszámlákon a turistaszezontól eltekintve alig van forgalom. Megszűnt tehát az a korábbi gyakorlat , hogy a polgárok a turistakeretüket a devizaszámlán helyezték el. Ez azonban azt jelentette, hogy a devizakereteket arra használták fel elsődlegesen, amiért azokat létrehozták.
A devizaszámlák jelentőségének csökkenését a forintbefektetések hozama, a részvény és ingatlanpiac fellendülése együttesen eredményezte. A 90-es évek végére a valuta-forint árfolyam ingadozását kihasználó befektetési forma a szűk szakmai elit, nagy hozzáértést igénylő üzletévé változott.
A rendszerváltás utáni devizajogi szabályozás fontos állomása volt az üzletszerű pénzváltási tevékenység állami monopóliumának feloldása 1991-ben. Ezt megelőzően az állam csak szűk - pénzintézeti - körnek engedélyezte eseti és egyéni kérelem alapján ezt a tevékenységet. A 80-as évek végére a két szintű bank-rendszer[35] létrejötte után mintegy - 200 - állami tulajdonú társaság végezhetett ilyen tevékenységet, valamilyen kereskedelmi-turisztikai vállalkozáshoz kapcsolódva.
Az 1991. évi pénzintézetekről szóló törvény azonban már állampolgári jogként, magánszemélyek számára is lehetővé tette az üzletszerű pénzváltási tevékenységet. A tevékenység feltételeit pontosan megha-
- 119/120 -
tározó 1947/1991 (XI. 30.) Korm. rendelet a devizahatósági engedélyezést és a személyi feltételrendszert, míg az MNB elnökének 5/1992 (PK 10) számú rendelkezése a tárgyi feltételeket határozta meg. Az említett kormányrendelet lehetővé tette, hogy magánszemélyek - akár - egyéni vállalkozóként, hivatalosan pénzváltásitevékenységet folytassanak. A rendelet csak azokat zárta ki e tevékenység végzéséből, akik büntetett előéletűek vagy gazdasági, vagyoni vagy tulajdon elleni bűncselekményt, illetve deviza- és pénzügyi szabálysértést követtek el, vagy a 4. § b/ pontja szerint adózási szempontból megbízhatatlanok. Ezekről a tárgyi és személyi feltételekről megállapíthatjuk, hogy nem voltak szigorúak (alapfokú nyelvvizsga, valutapénztárosi tanfolyam, 1 milliós forgóeszköz) és megkönnyítették az ilyen vállalkozások indítását.
Könnyítésként értelmezhető, hogy az ilyen tevékenységet végző vállalkozások minimálisan ötféle valutát voltak kötelesek váltani. A liberális szabályozás lehetővé tette a pénzintézetek számára, hogy a kétirányú pénzváltás után a kasszában maradt fizetőeszközt szabadon felhasználhatták. Eladhatták a nemzetközi valutapiacon vagy az MNB-nek, sőt akár külföldön is értékesíthették. A csak pénzváltással foglalkozó magánvállalkozások azonban kötelesek voltak 8 napon belül ezeket a fizetőeszközöket valamelyik kereskedelmi banknak vagy az Magyar Nemzeti Banknak vásárlásra felajánlani.
A kevés korlátozást tartalmazó szabályozás ellenére kezdetben a magántőke vonakodott ilyen üzleti tevékenységbe kezdeni. Az 90-es évek közepére csak 425 egység, köztük 32 egyéni vállalkozás foglalkozott pénzleltári tevékenységgel. Számuk 1996-ban haladta meg a 100-at. A pénzváltási tevékenység engedélyezésének valódi eredménye tehát az lett, hogy a devizabelföldiek piaci viszonyok között, alig kamatozottan vásárolhattak valutát és 1997-től megszűnt az évi 800 dolláros keret.
Az 1995. évi XCV. törvény a Devizakódex hatálybalépése előtti korszakról megállapítható, hogy a rendszerváltást követően még 5 évig bizonyos részeiben ambivalens és idejétmúlt devizajogi rendszer működött. A 80-as évek végén a deviza és büntetőjogi látszatszigorúságának fenntartása mellett megindult a lakosságra vonatkozó devizajogi tiltások enyhítése.
A kormányzat fokozatosan lazította a lakosság devizabirtoklási és rendelkezési lehetőségeit. Ez azonban nem terjedt ki a devizális befektetésekre, tőkeműveletekre, ingatlanvásárlásokra, pénzügyi vállalkozások típusaira. A liberalizáció végső fokát a szabad valutavásárlás, kivitel, valamint az átváltás jelentheti. Tényleges áttörést, az OECD szabályainak átvételét csak az új devizakódex, valamint a Dtv. végrehajtásáról szóló 161/1995. (XII. 26.) kormányrendelet, továbbá a külföldi pénznemben és külföldiekkel forintban végzett pénzügyi szolgáltatásairól és tevékenységéről szóló MNB-rendelet[36] eredményezett, de az igen jelentős 1995. és 1998. között történt változások után sem mondhatjuk azt, hogy a valutaműveletek körére a lehetséges - nemzetközileg is elfogadott - legnagyobb szabadságfok a jellemző. ■
JEGYZETEK
[1] Pénzügyi jog I. Szerk.: Földes Gábor, KJK Bp. 1999. 231. o.
[2] Glatz Olivér: Devizajog. A Külkereskedelmi tevékenység jogi kézikönyve. ELTE Bp. 1994. 253. o.
[3] Pénzügyi jog. Szerk.: Tóth T. - Nagy A. - Nagy T. Bp. 1993. 241. o.
[4] Berend T. Iván - Szuhay: A tőkés gazdaság története Magyarországon. Kossuth Könyvkiadó, 1975. 20. o.
[5] Dr. Varga István: Az újabb magyar pénztörténet egyes elméleti tanulságai. KJK Bp. 1969. 46-47. o.
[6] Dr. Varga I.: I.m. 50. o.
[7] Dr. Varga I.: I.m. 52. o.
[8] Pénzügyi jog. I.m. 231. o.
[9] Meznerics Iván: Pénzügyi jog. KJK Bp. 1969. 415. o.
[10] Dr. Gáspár Pál: Árfolyampolitika stabilizációs programban. Pénzügyi Szemle 1992. 4. sz. 221. o.
[11] Meznerics I.: I.m. 416. o.
[12] Dr. Varga I.: I.m. 124. o.
[13] Exner Kornél: Magyar pénzügyi jog. Bp. 1910. 454. o.
[14] Pénzügyi jog. I.m. 231. o.
[15] Márffy Ede: A magyar pénzügyi jog. Bp. 1930. 438. o.
[16] Bánki György: A tőkés állam szerepe a két világháború közti időszakban. A közép- és délkelet-európai államok a két világháború között. Akadémiai Kiadó 1956
[17] Dr. Bácskai Tamás: A forint fél évszázada. Pénzügyi Szemle 1996. 7. sz. 498. o.
[18] Meznerics I.: I.m. 423. o.
[19] Meznerics I.: I.m. 424. o.
[20] Meznerics Iván: A devizagazdálkodás érdekeit sértő cselekmények és azok szankcionálása. Pénzügyi bűntettek és szabálysértések. Szerk.: Szatmári Lajos KJK, 1970. 263. o.
[21] Az 1964. évi 13. tvr-rel módosított 1950. évi 30. tvr.
[22] Pénzügyi bűntettek. I.m. 287. o.
[23] Büntető törvénykönyv 247. § (5) bek.
[24] Az 1979. évi I. tv. vagy a 27/1981. (IX. 29.) számú PM-rendelet.
[25] Az 1974. évi 1. törvényerejű rendelet 3. § (3) bekezdéshez fűzött módosítás.
[26] A 405/1981. közlemény pontosította.
[27] 1993. július 1-jén lépett hatályba.
[28] Riport Hárshegyi Frigyessel. Figyelő 1995. VI. 12. sz.
[29] A 33/1994. (III. 18.) Korm. rend.
[30] Az 1978. évi IV. tv.
[31] Az 1979. évi 5. tvr. a 1978. évi IV. tv. hatálybaléptetéséről és végrehajtásáról.
[32] Dr. Kolozsváry Ádám tájékoztatója. Pénzügyi Szemle 1997. 1. sz. 67. o.
[33] MNB havi jelentés 1997. VI.
[34] Riport Kolozsváry Ádámmal. HVG 1997. nov. 22.132. o.
[35] Horváth Sándor: Az MNB helye és szerepe.... Pécs, JPTE ÁJK 1996. 325. o.
[36] Dám László: Számviteli törvény versus devizatörvény. Bankszemle 1999. 9. sz. 36. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi adjunktus.
Visszaugrás
