1. Európa az utóbbi évtizedekben identitását a szorosabb együttműködésben keresi. A gazdasági előnyökkel járó technokrata szabályok ezt az összetartást nem tudják megfelelő módon biztosítani mindaddig, amíg az egyes államok ragaszkodnak ahhoz, hogy elsősorban saját különleges múltjukra tekintsenek vissza. Európának közös eredetre és gyökerekre kell visszatekintenie, amely sokkal korábbi, mint a XIX. század. A közös gyökerek keresésében nem elegendő a francia forradalom koráig visszamenni. Ugyancsak nem elegendő a VI. századtól a X. századig terjedő korszakáig visszamenni, amely az európai államok alapításának kora. A középkor legjelentősebb szellemi hatalma, az egyház példája mutatja, hogy az ún. nyugati kultúra ún. szekunderkultúra, amelyet döntően befolyásol a görög-római antikvitás. A középkori Németország például döntően kolostorok és püspöki városok kulturális hatása alatt volt, amelyeknek nagy részét, különösen a legősibbeket, még a rómaiak alapították. A Corpus Iuris Civilis nem csupán a középkorban volt befolyással a jog és a kultúra fejlődésére. Példaként említhetjük, hogy Immanuel Kant "Metaphysik der Sitten" című munkájában éppúgy, mint Max Weber - aki maga is a római jog művelője volt - Jogszociológiájában lehet a római jogra való hivatkozással találkozni.
Jacques de Maleville (1741-1824), a francia Code civil egyik szerzője, a Code civil II. könyvének szerkesztésekor sokkal többet kölcsönzött a iustinianusi Institutiókból és a Digestából, mint Párizs szokásjogából (Coutume de Paris). De utalhatunk Robert-Joseph Pothier-re (1699-1772) is, aki munkáiban nagymértékben hozzájárult a francia Code Civil dogmatikai alapjai kimunkálásához. Egy évszázaddal később, a német polgári törvénykönyv (BGB) szerkesztői döntően a pandektista doktrínából merítettek.[1]
Mint minden kodifikáció, a Bonaparte-féle kodifikáció is a múlt összegzése volt éppúgy, mint egy új épület alapja. Noailles írja "Még mindig a glosszátorok, a bartolisták és a pandektisták hagyományán élünk" ("Nous vivons encore sur la tradition des Glossateurs, des Bartolistes et des Pandectistes").[2]
A római jogra különösen érvényes az a tétel, hogy a jogban nem csupán a törvények ismerete számít, mivel az nem tekinthető ratio scripta-nak. A rómaiak, a római jogtudósok e szemlélete nagymértékben járult és járul hozzá ahhoz, hogy a római jog a modern jogba való bevezetés eszközéül szolgál, mint erre például Rudolf von Jhering 1868. október 16-án a Bécsi Egyetemen tartott székfoglalójában utal.
A rómaiak a jogtudományt az élt jogban, a jogi tapasztalatban (ex facto oritur ius) keresték. Tudományuk az élet közepén volt. A római jogtudomány szelleme - a szabad kutatás és a gondolkodás autonómiájának szelleme.
A római jogot célszerű a történeti módszer segítségével bemutatni. Ez indokolt azért is, mert a társadalmi intézmények kutatásában a történeti módszer már jó másfél évszázada polgárjogot nyert. Ez nem jelenti azt, az aktualizálás igénye nélkül, hogy éles volna a választóvonal a római jog és a jelen között.
2. Kérdés az, hogy mit kell értenünk a római jog fogalma alatt. A római jog értelmezhető úgy, mint egy, a XII táblás törvénytől a iustinianusi kodifkációig fejlődő és Iustinianus által egységes rendszerbe foglalt "kodifikált" jogrendszer (problematikus természetesen az, hogy a "kodifikáció" terminus technicus mennyiben alkalmazható a kompilátorok tevékenységére). Római jog alatt értendő azonban a iustinianusi kodifikáció (joganyag) alapján a középkorban a glosszátorok és a kommentárorok, majd a humanisták s az usus modernus Pandectarum képviselői által kialakított általános európai érvényű jog (ius commune Europaeum)[3] is. Joggal vetődik fel a posztklasszikus kori római jog kapcsán a klasszikus római jog kontinuitásának kérdése. Az újabb irodalomban már uralkodónak tekinthető az a nézet, mely szerint a posztklasszikus kori római jog nem azonosítható valamiféle "dekadens" joggal,
- 353/354 -
hanem sokkal inkább előzménye a középkorban "feltámadt" ius Romanumnak.[4] Végül pedig római jognak tekinthetjük a XIX. században a pandektisták által kialakított ún. heutiges römisches Recht anyagát is.[5] Kétségtelen nyilvánvalóan az, hogy a klasszikus római jog és a XIX. századi pandektisztika között már csupán a különböző történelmi körülményekből adódóan is jelentős különbségek mutatkoznak. Buckland és Mcnair joggal írják, hogy a Papinianus és a Windscheid követte módszer között nem sok kapcsolat mutatható ki.[6] Vitán felül áll például az, hogy a Willenstheorie, amely áthatja az általános részt, Immanuel Kant tanaiban gyökerezik. Kétségtelen ugyanakkor az, hogy az akarati doktrínának vannak római jogi előzményei.[7] Fontos követelmény továbbá az, hogy tisztában legyen a kutató a római jog többrétegű természetével és az abból adódó sajátosságokkal.[8]
Figyelemmel arra, hogy a Hugo, Heise, Mühlenbruch, F. C. von Savigny, G. F. Puchta, Windscheid -hogy csak néhány nevet említsünk - által ún. pandektakönyvbe (Pandektenlehrbuch) foglalt heutiges römisches Recht (ius Romanum hodiernum) hatása nem korlátozódott Németországra, hanem egész Európában - beleértve Angliát, a skandináv országokat és Oroszországot is - ismert, sőt nem egyszer alkalmazott jog volt. A heutiges römisches Recht a római jogi hagyományokra épülő, azokban gyökerező jog ius commune Europaeumnak is tekinthető. Utalnunk kell azonban arra, hogy a ius commune Europaeumnak tekintett római jog alatt csak a római magánjogot értették, mivel a római ius publicum ilyen univerzális érvényességgel a Szent Római Birodalom (Sacrum Romanum Imperium) területén kívül nem rendelkezett.
3. A római jog oktatásának legitim volta az európai egyetemeken egészen addig kétségtelen volt, míg meg nem jelent önálló tárgyként a tanrendben a nemzeti (hazai) jog, a ius patrium. Németországban Christian Thomasius (1655-1728), a "német felvilágosodás atyja" a hallei egyetemen 1705 körül kezdett el előadásokat tartani a német magánjogról.[9] A természetjogi irányzat kiemelkedő képviselője már csaknem két évtizeddel korábban tartott előadást német nyelven, igaz, nem a jogi karon. Thomasius első ízben 1687-ben hirdetett előadást német nyelven a spanyol moralistáról, Balthasar Gracián-vól, akinek az életbölcsességről írt regulái - pontosabban azok értelmezése - arra voltak hivatottak, hogy a fiatai jogászokat tapasztalt, világban járatos emberekké formálják. Ugyanezt tette 1707-tel kezdődően Wittenbergben tanítványa, Georg Beyer (1665-1714).[10] A lipcsei egyetemen már 1702-ben volt ordinariusa a ius Suxonicumnak - igaz, ez a professzor egyúttal a pandekta-jogot is előadta. Kielben 1712-től tanította egyetemi tanár önállóan, autonóm tárgyként a ius patrium et statutariumot, a tübingeni egyetemen pedig 1720-szal kezdődően önálló katedrája volt a württenbergi jognak.[11] Franciaországban már évtizedekkel korábban, 1679-ben létrejött XIV. Lajos kezdeményezésére a francia magánjog oktatására hivatott tanszék a Sorbonneon.[12] Itáliában is voltak tervek a jogi karok curriculumának reformjával kapcsolatosan a helyi jog oktatásának bevezetésére. Padovában például felvetődött a gius veneto oktatása iránti igény a XVIII. század elején.[13] Angliában jóval később, a XVIII. század második felében (Oxfordban 1760 körül, Cambridge-ben 1780 táján) jöttek létre az első önálló tanszékek az angol jog (ius patrium) oktatása céljából. Svédországban, az uppsalai egyetemen 1620-tól, Spanyolországban 1741-től,[14] Portugáliában pedig 1772-től oktatják a nemzeti jogot. Magyarországon a nagyszombati egyetem 1667-ben alapított jogi karán már kezdettől fogva oktatták a római jog mellett a ius patriumot is.[15] A "nemzeti", (még) nem kodifikált
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
