1526-ot követően a királyi tanács egyre jobban elveszítette mindennemű funkcióját, elsődlegesen amiatt, mert a Habsburg uralkodók már Bécsből, nem pedig Budáról irányították az ország ügyeit, viszont az ügymenet fenntartása érdekében a fő méltóságviselőknek továbbra is Magyarországon kellett tartózkodniuk.[1] Ezzel szemben Ember Győző úgy véli, hogy a királyi tanács - amit a későbbiekben magyar tanács (Consilium Hungaricum) néven kezdenek emlegetni - a mohácsi vészt követően sem veszített "rugalmasságából" és tagjai időről időre megjelentek a királyi udvarban. Sőt, Mohács után a királyi tanács az országgyűlésben is még nagyobb szerephez jutott, ami a rendiség egyfajta új érvényesülését is jelentette, ugyanakkor alkotmányjogi funkciójának megőrzése mellett a tanács valóban veszített korábbi jelentőségéből, hiszen a Habsburg uralkodó már nem támaszkodott oly mértékben a tanácsra a kormányzás terén, mint ahogyan azt a korábbi királyok tették, s helyét a kormányzásban már I. Mátyástól kezdődően fokozatosan a királyi kancellária vette át. Igaz, a Habsburg uralom alatt utóbbi szerv is elveszítette erejét, mert a Habsburg királyok túlnyomó többségben a saját hivatalszervezetükre támaszkodtak, ugyanúgy a magyar tanács kiszorítása mellett.[2]
Az 1536. évi országgyűlés a kaotikus állapotok közepedte gondolt az igazságszolgáltatás működtetésére is és bizonyos fontosabb ügykörökben[3] állandó, szünet nélküli ítélkezést rendelt el.[4] Ugyanakkor a mohácsi vészt megelőzően az ország, a Királyi Kúria nagybíráinak a hatásköre mindenre kiterjedő volt, köztük hatáskörmegosztásról nem esett szó,[5] így felmerül a kérdés, hogy mégis kik járjanak el állandó jelleggel a központi szerveknél? A király 1526 után már nem tartózkodott az országban; ez már csak azért is problémát jelentett, mert a király személyes eljárását kívánták bizonyos ügykörök, továbbá a törvények szerint külföldön, jelen esetben a császári udvarban senki nem volt köteles per-
- 5/6 -
ben megjelenni, ezért mindenképp helyettesítésről kellett gondoskodni.[6]
Ezért kézenfekvő, hogy az igazságszolgáltatási főhatalom közvetett letéteményese az lett, aki a királyt az országon belül kormányzati ügyekben is helyettesítette, ami megfelel az úgynevezett nádori cikkekben tett megállapításnak, mi a rend, ha a király nem tartózkodik az országban, azaz a nádor és a királyi helytartó, illetve bizonyos esetben a személynök az, aki ezekben az esetekben eljárni köteles. 1536-ban viszont a nádor tisztsége betöltetlenül állt és Thurzó Elek egyedül volt az ország helytartója és országbírója, valamint a személyes jelenléti bíró is egyben.[7] Látható, hogy a központi igazságszolgáltatás a király közvetlen, egyetlen emberének kezében volt, ugyanis, ha nádor nincs - már pedig nem volt -, a kancellár nem bíráskodott, a király személyes eljárása már nem létezett, egyedül a királyi helytartó, mint primarius iudex,[8] méghozzá nem ideiglenes jelleggel, mint a király személyes bíráskodása, hanem állandóan:[9] gyökeres változás a mohácsi vészt megelőző időszakhoz,[10] egyúttal a bírói hatalom "megosztásához" delegálásához képest.
Az udvar törekvései hogy a helytartót ilyen nagy bírói hatalommal ruházza fel, rendi ellenállásba ütközött, ezért az 1537. évi országgyűlésen megállapították, hogy az említett kiemelt ügyeken kívül a rendes bírák hatalmát nem kívánják megrövidíteni, amit az 1542. évi országgyűlés rendelkezései is megerősítettek, biztosították a rendes bírák "régi gyakorlaton és törvényeken alapuló joghatóságát", de a király személyes joghatósága alá tartozó, valamint a rendes bíráktól fellebbezett ügyeket továbbra is a helytartó intézte, nádor híján a nádori helytartó segítségével.[11]
A helyzet egy mondatban összefoglalható: "Az udvar elérte a nádor hatalmának megosztását a királyi helytartó, főkapitány és nádori helytartó között".[12] Ugyanakkor a helytartó bírói hatalmával "szemben" a rendek védelmezték a rendes bírák működését, miközben ismert volt, hogy a király nem vett részt a bíráskodásban. Mindez odáig vezetett, hogy hosszabb távon rendeződött az említett bírói felek egymáshoz való viszonya, kialakultak a hatáskörök és majd az 1723-as reformmal a kerületi táblák, valamint a Királyi és Hétszemélyes Táblák, mint állandó bíróságok.[13] A Királyi Tábla a 17. században fejlődik nyolcados törvényszékké, bírái pedig a nádori helytartó, az országbíró és a személynök. A Hétszemélyes Tábla pedig nádori és helytartói fellebbezési bíróság.[14] Magát a helytartót 1574-ben már az országgyűlés ruházta fel általános joghatósággal és egyúttal megtiltotta számára a nádori és országbírói speciális joghatóság alá tartozó ügyekben történő ítélkezést.[15]
Tekintve, hogy a király nem tartózkodott az országban, annak hazai, személyes ítélkezése tulajdonképpen megszűnt, így a hozzátartozó fórumok is megszűntek, de legalábbis elveszítették jelentőségüket. Tovább bonyolította a helyzetet a különböző,
- 6/7 -
Habsburg-elképzelés szülte fórumok bevezetése: a katonai bíráskodás kiterjesztése, a kancelláriai bíráskodás,[16] a delegált bíróságok felállítása hűtlenségi perekben, a kamarai bíráskodás, valamint az Újszerzeményi Bizottság bevezetése. A rendek válaszul a vármegyei törvényszék és a választottbíráskodás erősítésére, hatáskörbővítésére fektettek hangsúlyt.[17] A török idők végére funkcióját vesztett központi bíráskodás megújítására az 1715. évi országgyűlés igen hatékonynak bizonyult:[18] a központosító törekvésekkel visszaállították a tradicionális magyar törvénykezési keretet, megszüntették a kancelláriai bizottsági eljárásokat, rögzítették az ítélőmesteri hatásköröket,[19] az anyagi és eljárásjogi kérdésekre pedig egy bizottságot (Commissio Systematica) állítottak fel[20] egy célzott, átfogó bírósági reform megteremtésére, aminek eredményeképp az 1723. évi 24-26. törvénycikkek értelmében új bírói szervezetet állítottak fel, ami a neoabszolutizmust leszámítva egészen 1869-ig töltötte be funkcióját.[21]
A reform értelmében a Királyi Kúria két fórumra, a Királyi Táblára és a Hétszemélyes Táblára tagolódott. Utóbbi elnöki pozícióját a nádor (egyben helytartó) töltötte be, akit szükség esetén az országbíró vagy a tárnokmester helyettesíthetett. Ezen felül a fórum tagja volt még 5 főpap, 5 főúr és 9 nemes ülnök, akik abban az esetben voltak határozatképesek, amikor legalább 11 tag jelen volt az adott ülésen. Hatáskörét tekintve a Hétszemélyes Tábla csak és kizárólag a Királyi Táblától vagy a Tárnoki Széktől fellebbezett ügyekben járt el. A Királyi Tábla élén a személynök elnökölt, akit az alnádor vagy az alországbíró helyettesíthetett tisztségében, valamint 4 ítélőmester, 2 főpap, 2 főúr, 4 királyi, 2 prímási, 9 számfeletti ülnök és egy bányaügyi előadó társaságában hozhatta meg döntéseit. A határozatképességhez 9 tag jelenléte volt szükséges.[22]
A reformot megelőzően a terminusokra osztott ítélkezés azt eredményezte, hogy a felsőbíráskodás tulajdonképpen nem működött. A reform tehát felszámolta az oktavális bíráskodást, minimalizálta a törvénykezési szüneteket és bevezette a folyamatos, állandó bíráskodást. A 24. törvénycikk a Hétszemélyes Tábla ítélőmesterei számára még azt is előírta, hogy "három napi időközben, 100 forint büntetés terhe alatt, a törvényszék tartásakor jelen lenni tartozzanak", ráadásul az ítélet meghozatala érdekében a folytonos jelenlét is megkövetelt volt. A Királyi Táblára még ennél is szigorúbb rendelkezések vonatkoztak, szinte mindenkor a perlekedők rendelkezésére kellett, hogy álljanak az eljáró bírók. A kerületi táblák esetében is ez a rendelkezés volt az irányadó.[23] Az 1715-ben kihirdetett törvényt, ami bevezette az ítélőmesterek vándorbíráskodását, szintén 1723-ban megszüntették és e hatáskörben az első fokon történő ítélkezés céljából létrehoztak négy kerületi táblát (Debrecen, Eperjes, Kőszeg, Nagyszombat),[24] illetve a báni táblát Zágrábban, amiknek az elnökét maga a király nevezte ki, az ülnökökkel egyetemben.[25]
A török idők, majd a Rákóczi-szabadságharc alatt gyakran előfordult
- 7/8 -
az úgynevezett hatáskörbitorlás: a perlekedő felek igyekeztek minél magasabb bírói fórum elé vinni ügyeiket, hogy majd a későbbiekben könnyebben tudjanak érvényt szerezni az ítéletnek, viszont ez azt eredményezte, hogy adott ügyben gyakran nem a hatáskörrel rendelkező fórum járt el. A felsőbíráskodás kiüresedett és a helyét átvették a vármegyei törvényszékek, illetve esetenként az úriszékek. Az ítélőmesterek felsőbíráskodása szinte kizárólagossá vált és a protonotáriusok szerepe is felértékelődött és szinte minden fokon, minden ügytípusban eljártak. Mindez a korrupciónak és a visszaéléseknek is széles teret adott. Az uralkodó a társasbíráskodásban látta a magyar jogszolgáltatás orvoslásának lehetőségét, amit a magyar rendek már kevésbé láttak be és sokáig elhúzódott a javaslat országgyűlési tárgyalása.[26] Az 1715. évi 28. törvénycikk végül gátat vetett az ítélőmesterek és protonotáriusok kénye-kedve szerint történő ítélkezésnek és több ügy tekintetében kimondta azok joghatóságának hiányát, valamint a megyék kizárólagos illetékességét, majd az 1723. évi 30. törvénycikkel a felsőbírósági reform megteremtette az említett kerületi táblákat.[27]
A kerületi táblák állandó bírói fórumként konkrét hatáskörökkel rendelkeztek, a területileg hozzájuk tartozó vármegyék "fekvőjószágait" érintő, a nemesek elsőfokú magánjogi pereiben járhattak el. Ezzel együtt mindjárt meg is kell jegyezni, hogy az eddigi központosító törekvésekkel szemben e törvény esetében a bírói hatalom decentralizálása következett be.[28] A kerületi bírák jogtudó magyar nemesek lehettek, akik közül a táblaelnökök a kancellár előtt tették le esküjüket az igazságos és részlehajlástól mentes ítélkezés mellett. "A hazai jognak szabatos ismerete" tehát új elvárásként mutatkozott, egyben szakmai irányba terelte a bírói tevékenységet, sőt, még a bírói javadalmazás is az állam feladatává vált,[29] ezzel méginkább lehetővé téve a hatalmi ág elkülönülésének kezdeteit. Az elnököket, az ülnököket, valamint a jegyzőt a király nevezte ki tisztségükre: a kerületi táblák öt bíróval, négy esküdt jegyzővel, négy jurátussal, valamint egy szegények ügyvédjével működött, működését illetően pedig az összeférhetetlenségről is rendelkeztek.[30] A király által történt kinevezés egyúttal azt is kifejezésre juttatta, hogy egykor az ítélőmesterek, most pedig a kerületi táblák bírái általános joghatósággal rendelkeztek, a kuriális eljárást helyettesítették, azaz a király nevében jártak el. A fórum tehát öt, akadályoztatás esetén is minimum három fős tanácsban ítélkezett, határozatihoz szótöbbség szükségeltetett, fellebbezést pedig a Királyi Táblához lehetett benyújtani.[31] Összességében az 1723. évi reform legfontosabb rendelkezései a korábbi visszaélések megszüntetésére és az állandó és személyes bíráskodás bevezetésére irányultak,[32] s az eljáró ítélkezők csak a legindokoltabb esetekben menthették ki magukat kötelezettségük elvégzése alól. A Hétszemélyes Tábla esetében ez a törvényszékek idejére, míg a Királyi Tábla és a kerületi táblák esetén folyamatosan vonatkozott. Ugyanakkor a rendelkezé-
- 8/9 -
sek csak részben érték el céljukat: a folyamatos ülésezés ténylegesen nem valósult meg, a Hétszemélyes Tábla évente 40-40 napig, míg a Királyi Tábla évente négy törvényszak erejéig ülésezett.[33] 1848-49 után az Országbírói Értekezlet az Ideiglenes Törvénykezési Szabályokkal még visszaállította a kerületi táblákat, de az 1868. évi 54. törvénycikk végleg megszüntette működésüket.[34]
A Hétszemélyes Tábla kizárólag a Királyi Táblától vagy a Tárnoki Széktől fellebbezett ügyekben járt el, azaz joggal nevezhető a legfelső ítélkező fórum fellebbviteli bíróságának, ahonnan már a királyhoz sem lehetett fellebbezni.[35] Ezzel szemben a Királyi Tábla vegyesfokú törvényszéknek nevezhető, mivel fellebbviteli fórumként is szolgált a megyei és városi törvényszékek, valamint a kerületi táblák esetében, ugyanakkor a királyi kincstár pereiben, a hűtlenségi és felségsértési perekben, az ősiséget vagy a tulajdonjogot érintő hitbizományi és birtokperekben, oklevelek hitelességi és értelmezési ügyeiben valamint nagyobb hatalmaskodáskor elsőfokú bíróságként járt el. A rendelkezésekben rögzítették azokat az ügyköröket is, amiket a továbbiakban már nem lehetett a Királyi Táblához fellebbezni, úgymint: a nyilvános és közönséges gonosztevők bűnvádi ügyei, a Királyi Kúriától az elsőfokú bíróságokhoz végrehajtás céljából visszaküldött ügyek, a szintén Királyi Kúrián már tárgyalt, perújított és első fokon ismét elveszített ügyek, a tanúskodni nem akarók büntetési ügyei, valamint bizonyos esetekben a választott bírósági eljárásokban. A kerületi tábláktól fellebbezett ügyek szintén a Királyi Táblára, onnan pedig a Hétszemélyes Táblára kell vinni. Sőt, a vármegyéktől a báni táblákhoz fellebbezett ügyek további fellebbezés esetén szintén a Királyi Táblához kerültek, onnan pedig a Hétszemélyes Táblához. A felsőbírósági reform tehát egy háromfokú fellebbviteli rendszert állapított meg.[36]
A tradicionális magyar államszervezetben gyakran előfordult, hogy ahol közigazgatási hatalom összpontosult, az gyakran társult a bírói hatalom azonos területen, azonos kézben történő megjelenésével.[37] Magyarország rendes nagybírái: a nádor, az országbíró, a személynök, egyben királyi udvari méltóságok, nem csak bírói, hanem közigazgatási méltóságok is voltak egyaránt, résztvettek mindhárom klasszikus hatalmi ág gyakorlásában. III. Károly felsőbírósági reformja ezt az összetettséget némileg megváltoztatta: a felsőbírósági szervezetet - a Hétszemélyes Tábla és a Királyi Tábla, mint állandó bírói fórumok létrehozásával - leválasztotta a királyi udvar működéséről,[38] ezzel teret adott egy tényleges, önálló bírói hatalmi ág megvalósulásának kezdeteihez, bár a nagybírák személye még némi átfedést jelentett a közigazgatással.[39] Az igazságszolgáltatás és a közigazgatás
- 9/10 -
szétválasztásához járult hozzá a kerületi táblák létrehozása is, hiszen az ide kinevezett bírák nem "igazodhattak közigazgatási egységhez",[40] azaz teljesen elkülönülten működtek a vármegyétől, annak tisztviselői nem lehettek.
A bíráskodás és a közigazgatás szétválasztásához járult hozzá II. József Novus Ordo Judiciarius-a is, méghozzá a kamarai szervezetről választotta le a bányabíráskodást 1784-ben.[41] De ezzel a reformtörekvések nem álltak meg, 1785-ben felfüggesztette a hagyományos rendi törvénykezést, 1786-tal felszámolta a tárnoki és a személynöki széket, a nádori bíróságot, a báni táblákat, valamint az alispáni és szolgabírói ítélőszéket, továbbá megvonta a pallosjogot az úriszékektől.[42] Még a szentszékek hatáskörét is korlátozta, a házassági perek többségét világi fórum elé helyezte át.[43] Szintén 1786-ban 38 új elsőfokú királyi bíróság szervezését tűzte ki célul, amik átvették volna a vármegyék igazságszolgáltatási funkcióját, tisztán közigazgatási szervekké módosítva azokat.[44] Ami az új fellebbviteli rendszert illette, a jobbágyok elsőfokú ügyében az úriszék vagy a mezővárosi bíróság lett az illetékes, a városi törvényszék a polgárok közti peres ügyekért volt felelős, a nemesek és privilegizáltak ügyei az új kerületi táblák vagy a 38 új elsőfokú királyi bíróság előtt indultak, amiknek a fellebbviteli fórumai a Királyi Tábla illetve a Hétszemélyes Tábla voltak.[45] Mindez a rendek törekvéseinek köszönhetően nagyrészt nem valósult meg, a tradicionális alapokon nyugvó magyar bíráskodási rendszer egészen 1848-ig fennmaradt.[46]
II. József halála után az 1723-as felsőbírósági reformnak megfelelő állapotok maradtak fenn a magyar bírósági rendszerben, ugyanakkor az uralkodó egyes törekvései mégis megvalósultak, ilyen volt például, hogy a protestáns gyülekezethez tartozók bontópereiben a világi bíróságok maradtak meg illetékes fórumként. A büntetőperekben is megmaradt a fellebbezés lehetősége.[47] A reformkor további újdonságokat hozott magával: megsokszorozódott a statáriális bíráskodások száma, a polgári perek terén pedig a váltóbíráskodást vezette be az 1840. évi 15. törvénycikk.[48] Az ipari forradalom és a kereskedelem fellendülésének köszönhetően a gazdasági ügyek is megsokasodtak, amikkel immár önálló bíróságok foglalkoztak: a váltótörvényszékek elsőfokú, míg a Váltófeltörvényszék (a Királyi Kúria újonnan alapított harmadik bírósága) másodfokú ügyekben volt illetékes. Ha továbbra is fennállt a jogvita, akkor azt harmadfokon a Hétszemélyes Tábla váltó osztálya rendezte el végleg.[49] A váltótörvényszék helyére 1841-től a Pesti Kereskedelmi Törvényszék került, a külön bányabíróságokat pedig megszüntették.[50]
Az 1848-as áprilisi törvények a tradicionális joghoz képest radikális
- 10/11 -
polgári átalakulást hoztak magukkal, mégis, a bírósági szervezetet ez az átalakulás csak kis mértékben érintette. Részben, mert a 18. századi bírósági reform még épphogy, csak bevett kezdett lenni, másrészt, mert a szabadságharc kitörése miatt nem volt elegendő idő igazságügyi reformok meghozatalára. A legfelsőbb bírói fórumok esetén figyelhetők meg reformtörekvések: a Királyi Kúria bírói fórumait feloszlatták és Országos Törvényszéket, illetve Hétszemélyes Főtörvényszéket hoztak létre, ám a szabadságharc miatt tényleges ítélkezés már nem történt.[51] Az államszervezetet illetően mégiscsak történt egy mérvadó változás: a kancellária megszűnésével a jogszolgáltatást a továbbiakban az újonnan alakult Igazságügy Minisztérium végezte.[52] Az 1848. évi 3. törvénycikk 27. §-a pedig azt is kimondta, hogy "A törvényes biróságok és itélőszékek törvényes önállásukban s a törvény további rendeleteig eddigi szerkezetökben fentartandók."[53]
E korszakban elvi szinten kiemelkedő fontossága van az ország közhivatalnokairól szóló 1848. évi 29. törvénycikknek, ami kimondta, hogy "A törvény utján kivüli elmozdithatatlanság, egyedül az igazság szolgáltatásával megbizott birói hivatalokra szoríttatik."[54] - vagyis a bírók elmozdíthatatlanokká váltak. Az 1848. évi 11. törvénycikk megszüntette az úriszéket, az érintett ügyeket pedig súlyuk alapján a szolgabírói székhez, illetve a megyei törvényszékhez tette át. Az úrbéri viszonyokból eredő jogvitákban elviekben a Királyi Kúria hozott ítéletet, de tényleges működését már nem kezdte meg, hanem csak az 1853-as úrbéri pátenst követő 1855-ös úrbéri törvényszékek, kerületi úrbéri törvényszékek, illetve a bécsi legfőbb úrbéri törvényszék rendezte a peres ügyeket.[55] Bevezették az esküdtszéket is.[56] A szabadságharc magával hozott még egy rendkívüli bírói fórumot, a vészbíróságot, illetve azok szélesen eltérő ítélkezési gyakorlatai miatt egy Országos Központi Vésztörvényszéket is létrehoztak, ahol hazaárulási ügyekben hoztak ítéletet,[57] innen már csak a kormányzó-elnök irányítása alatt álló kegyelmi székhez lehetett fellebbezni.[58]
Az 1849-es szabadságharc leverését követően a császár november 1-jén bejelentette az igazságügy újabb reformját. A Habsburgok befejezték azt a munkát, amit majd másfél évszázaddal ezelőtt megkezdtek és véghez vitték a bíróságok teljes elválasztását a közigazgatástól: az új rendszerben létrejöttek a járásbíróságok (elsőfokú császári és királyi bíróságok), a megyei törvényszékek és a kerületi főtörvényszékek, a legfelsőbb fórum szerepét az örökös tartományok legfelsőbb bírói fóruma, az Oberster Gerichtshof (Legfőbb Törvényszék) töltötte be.[59] A bírói apparátus államosítása mellett az ügyészséget is külön szervként szervezték meg. A rendszer egészen 1861 tavaszáig létezett, azt követően az Októberi Diploma alapján helyreállították Magyarország jogszolgáltatási önállóságát, de például az úrbéri törvényszékek rendszere megszűnt, hiszen a jobbágyfelszabadítás megtörtént.[60]
Ferenc József 1860-at követően egy levelében már kifejtette szándékát a Királyi Kúria Magyarországon történő helyreállításáról, méghozzá az országbíró elnöklete alatt,[61] majd az Októberi
- 11/12 -
Diploma által célul tűzött újabb igazságszolgáltatási rendszer kidolgozásával gróf Apponyi György országbírót bízta meg, aki 1861. január 23. és március 4. között összehívta az országbírói értekezletet,[62] ahol a hatvan tagú, "bírákból, ügyvédekből, egyetemi tanárokból, bányászati és kereskedelmi szakértőkből és politikusokból" álló bizottság létrehozta az Ideiglenes Törvénykezési Szabályokat, röviden: az ITSZ-t.[63] Az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok visszanyúltak az 1848-as áprilisi törvényekhez, visszaállította a rendi bíróságokat[64] és a váltótörvényszékeket, főleg magán-, büntető- és eljárásjogi szabályokat határozott meg, illetve részben megtartotta a császári pátensek és az Osztrák Polgári Törvénykönyv rendelkezéseit.[65] Az országbírói értekezlet a bíróságok szervezésével kapcsolatban megállapított javaslatai között 29. § alatt szerepel a központi bírói fórumok, azaz a Királyi Kúria bíróságainak, a Királyi Táblának mint elsőfolyamodású, és a Hétszemélyes Tábla mint fellebbezési és legfőbb bíróság helyreállítása. A Királyi Kúria tizenkét év szünetelést követően 1861. április 3-án kezdte meg működését.[66]
A reformtörekvések itt nem álltak meg. Már 1867 előtt felmerült a társasbíráskodás bevezetése, mint a törvény előtti egyenlőség garanciája, az átláthatóbb bírói szervezet gondolata, valamint a bírói függetlenség is, de a bíráskodás és a közigazgatás tényleges szétválasztásának erősítése is megfogalmazódott. Horváth Boldizsár igazságügyminiszter is rámutatott, hogy "a közigazgatás egyik ágában sem érezhető annyira a reform szüksége, mint az igazságszolgáltatás terén".[67] Tehát ekkor még az igazságszolgáltatást nem önálló hatalmi ágként, hanem mint a közigazgatás egyik ága értékelték. A kérdést végül a birói hatalom gyakorlásáról szóló 1869. évi 4. törvénycikk oldotta meg.[68] 1869. április 13-án a minisztertanács ezt a törvényjavaslat-tervezetet tárgyalta meg a leggyorsabban, mindösszesen egyetlen egy kiegészítést fűzve hozzá, majd egyhangúlag elfogadta. A törvényjavaslat egy hét múlva már az országgyűlés előtt volt és nagy érdeklődés és részben ellenállás fogadta, az alsóház szótöbbséggel július 10-én elfogadta, a főrendi ház július 13-án, egyetlen napig tárgyalta, a király egy nappal később szentesítette a törvényt, majd 1869. július 15-én megtörtént a kihirdetése is.[69] A jogszabály 1. §-a értelmében a bíróság különvált a közigazgatástól és önállóan az igazságszolgáltatás szerve lett, a bíró pedig az igazságszolgáltatással megbízott állami hivatalnok, így a közigazgatás és a bíráskodás egymás ügyeibe semmilyen szín alatt nem avatkozhattak bele.[70] Ha pedig ezzel kapcsolatban vita merült fel, akkor e törvény 25. §-a értelmében "A biró s közigazgatási hatóságok közt felmerült illetőségi összegzések elintézésére, a törvényhozás további intézkedéséig, a ministerium hatalmaztatik." Ugyanakkor egy, a kezdetekre, egészen az Árpád-korig visszavezethető vonás megmaradt: a 2. § kimondta, hogy a bíróságok az ítéleteket a király nevében hozták, változatlanul tőle eredt az igazságszolgáltatási hatalom. Már csak azért is, mert a bírák
- 12/13 -
kinevezését is a király végezte, illetve az igazságügy minisztert megillető bírói főfelügyeleti jog is a királytól származott. Kegyelmi jogot is változatlanul csak az uralkodó gyakorolhatott, bár a bíróknak is megvolt a lehetőségük, hogy az ítéleteken enyhítsenek.[71]
A bírói apparátus függetlenedése a közigazgatástól tehát megvalósult, de emellett a bírák függetlenségét is kimondta az 1869. évi 4. törvénycikk. Ez az előbb említetteken kívül a bírák javadalmazásának forrásából tükröződött vissza leginkább, ugyanis az 5. § értelmében "Minden biró az állampénztárból huzza fizetését, és a törvényben meghatározott illetékek és dijakon kivül ingyen tartozik a feleknek igazságot szolgáltatni. A birák fizetése az államköltségvetésbe vétetik fel, s a kinevezett birónak megállapitott fizetése le nem szállitható."[72] E törvény további szakaszai a bíró személyével kapcsolatos elvárásokat részletezte, ami a függetlenség, vagy még inkább pártatlanság szempontjából kiemelendő, azok a 10-12. §-ok, amik kimondják, hogy a bíró tagja lehet törvényhatósági vagy községi képviselő testületnek, de azoktól megbízatást nem fogadhat el (10. §), nem lehet tagja továbbá politikai vagy munkás-egyletnek, illetve gyülekezetnek és nem is vehet részt azok munkájában (11. §), végül pedig a bíró nem lehet vállalati engedmény tulajdonosa vagy vállalat részvényese, kereskedelmi vagy ipartársulat elnöke, vagy bárminemű kapcsolódó tanács vagy bizottmány tagja. A bíróvá válás fontos mozzanata a bírói eskü letétele (14. §) innentől kezdődően számítandó a hivatalba lépés, illetve maga a bírói illetmény is.
A bírói függetlenség egyik alaptételét a 15-16. §-ok tartalmazzák: "A törvényesen kinevezett biró, a törvényben meghatározott eseteken és módon kivül hivatalából el nem mozdítható'.' Illetve "A birót a törvényben meghatározott eseteken kivül csak saját akaratával lehet székhelyéről más birósághoz vagy más hivatalba áttenni vagy előléptetni." Tehát a bíró kinevezését követően szinte érinthetetlen, csak rendkívüli, e törvényben megállapított esetekben lehet elmozdítani vagy áthelyezni. Nyugdíjazásuk a 70. életév betöltésekor vált aktuálissá, de még a nyugdíjrendszerüket is külön szakaszban határozták meg (17. §). Szintén a bírók függetlenségét erősíti e törvény 19. §-a: "A biró a törvények, a törvény alapján keletkezett s kihirdetett rendeletek s a törvényerejü szokás szerint tartozik eljárni és itélni. A rendesen kihirdetett törvények érvényét kétségbe nem veheti, de a rendeletek törvényessége felett egyes jogesetekben a biró itél."[73] Látható, hogy a bírót munkájában csak a jogszabályok kötik, de azok maximális mértékben, mégis kivételt képeztek bizonyos esetek, amikor rendeletek esetében a bíró eltérhetett a törvény betűjétől.
Az 1869. évi 4. törvény 24 §-a kimondta, hogy "A birói felelősségről külön törvény rendelkezik." A kiterjedt, szinte csak a törvények által korlátozott bírói hatalomnak a bírói felelősség megállapítása szabott gátat a bírák és bírósági hivatalnokok felelősségéről szóló 1871. évi 8. törvénycikkel. E törvény 1. §-a értelmében "A birák és birósági hivatalnokok, hivatali kötelességüknek szándékosan vagy vétkes gondatlanságból elkövetett megszegéseért felelősséggel tartoznak. Felelősséggel tartoznak a birák és birói hiva-
- 13/14 -
talnokok azon károkért is, melyeket hivatali kötelességök megsértésével okoztak'.' A hivatali kötelesség szándékos megszegése olyan bűntetteket és vétségeket foglalt magában, mint a sikkasztás, megvesztegetés, hivatali visszaélés, hatalommal történő visszaélés, hivatalos erőszak, vagy éppen zsarolás, hamisítás és a titoktartási kötelezettség megszegése. Enyhébbnek számított és fegyelmi vétségként értékelte e törvény, ha a bíró vagy a bírósági hivatalnokok a hivatali kötelességüket vétkes, de nem bűnös céllal sértették meg, jogtalan haszonszerzés vagy károkozás végett.[74] Érdekesség, hogy a törvényjavaslatból végül nem emelték át a törvénybe azt a rendelkezés-tervezetet, azaz a bírói felelősséget nem terjesztették ki az esküdtekre, hiszen utóbbi kizárólag a tény felett ítél.[75] A bírók és bírósági hivatalnokok felelősségre vonása a büntető törvény alapján történt, ami egyben a kinevezés elvesztését is maga után vonta, ráadásul a hivatali kötelezettségszegéssel okozott károkért az állam mellett a hivatalnokok saját vagyonukkal is feleltek.[76]
Még egy további törvény egészítette ki az 1869. évi 4. törvénycikket, ez volt a bírák és bírósági hivatalnokok áthelyezése és nyugdíjazása körüli eljárás szabályozásáról szóló 1871. évi 9. törvénycikk. A törvény az áthelyezést illetően - mint az elvárható is - elég szűkkörűen járt el: csak akkor történhetett meg egy bíró áthelyezése más bírósághoz, ha a törvény így rendelkezett, azaz megváltoztatta a szervezetet, illetve, ha adott bíróságon alkalmazott bírák között egyenesági vagy oldalági rokonság állt fenn, harmadíziglen. Az áthelyezés ténye ekkor sem volt automatikus, mindig az igazságügyminisztert illette meg a döntés. A nyugdíjazás kapcsán a törvény kimondta, hogy a bírák 70 éves korukban voltak nyugdíjazhatóak, ezt megelőzően kizárólag akkor, ha testi vagy szellemi fogyatékossága miatt már többet nem volt alkalmas hivatali feladatai teljesítésére, vagy ha az állását a törvény szüntette meg. Utóbb említett két törvényt a korabeli igazságügyminiszter úgy jellemezte a miniszterelnöknek, hogy e törvények "a törvénykezés fő garanciái" és "a haladás kitűnő vívmányai".[77]
A kiegyezést követő bírósági reformoknak még egy folyománya lett, az igazságszolgáltatási rendszer újabb átalakítása: az 1868. évi 4. törvénycikk megszüntette az alispáni ítélőszékeket és a kerületi táblákat, az új ítélőszékeket pedig mind rendes bíróságnak nevezte. Elsőfokú fórumok lettek a járásbíróságok, amik a korábbi alispáni, szolgabírói, városi bírósági és úriszéki hatásköröket foglalták magukban. A törvényszékek általában megyénként működtek és első, illletve másodfokú fórumként is szolgáltak. A királyi ítélőtáblák a vétségek és kihágások esetében harmadfokú, minden más esetben másodfokú bíróságként működtek, számukat 1890-ben emelték fel tizenegyre. A Királyi Kúria kizárólag fellebbviteli igazságszolgáltatási szervként funkcionált, méghozzá olyan ügyekben, amiket valamelyik királyi ítélőtábla már másodfokon eldöntött. Minden bíróság felügyelő szerve az Igazságügyi Minisztérium volt.[78]
- 14/15 -
A király 1526 után nem tartózkodott az országban, emiatt a királyi (később magyar néven is emlegetett) tanács egyre jobban elveszítette véleményező jelentőségét, a hatalommegosztásban játszott szerepét. Az igazságszolgáltatást a Habsburgok saját hivatali szervezetükre támaszkodva, központosítva kívánták megoldani: a helytartóra, mint a királyt a kormányzásban képviselő személyre szálltak rá a király nevében történő, személyét helyettesítő igazságszolgáltatási feladatok is. A rendek úgy érezték, hogy emiatt a Királyi Kúria nagybíráinak a hatásköre védelemre szorul, főleg, hogy a nádori tisztség betöltetlen maradt, viszont a helytartó egyszemélyben országbíró és személyes jelenléti bírói is volt egyszerre. A nagybírák hatásköreit az 1537-es és 1542-es országgyűlésen megerősítették, a helytartó pedig továbbra is a király személyes joghatósága alá tartozó ügyekben járt el. A rendek fellépése ismét jó példát szolgáltatott a törvényhozói hatalommegosztás bírói hatalommegosztásra gyakorolt hatására.
A rendszer egy ideig működőképes volt, de a 17. század végére szükségessé vált a funkcióját veszített központi igazságszolgáltatási szervezet megújítása, ezért az 1715-ös országgyűlés visszaállította a tradicionális magyar igazságszolgáltatási rendszert és felállított egy bizottságot az átfogó bírósági reform megteremtésére, ami eredményesen zárult és az 1723. évi 24-26. törvénycikkek megteremtették azt a rendszert, ami kis megszakítással egészen 1869-ig fennállt. A 18. századi felsőbírósági reform a Királyi Kúriát a személynök vezetésével Királyi Táblára és annak fellebbviteli fórumára, a Hétszemélyes Táblára, mint állandó bírói fórumokra tagolta, és ismét a nádort, aki egyben helytartó is volt helyezte utóbbi élére, akit szükség esetén a másik két rendes nagybíró helyettesített. A reform a vidéki ítélkezése is kiterjedt: a központi szervezet "előszobájaként" felállították a kerületi táblákat, mint nemesek ügyeiben eljáró, elsőfokú bíróságokat, amelyeknek fellebbezési fóruma a Királyi Tábla volt. A fellebbviteli rendszer megreformálásával, illetve a korábbi központi szervek hatásköreinek megosztásával országos szinten megvalósult a hatáskörszétválasztás. Sőt, állandó bíróságok révén e fórumok működése immár teljesen elvált a király személyétől és az udvar működésétől és a nagybírák személyétől eltekintve elkezdődött a bírói hatalmi ág függetlenedése a közigazgatástól, amit a kerületi táblák működése tovább erősített. A bíráskodás és a közigazgatás további távolodására adott lehetőséget a Novus Ordo Judiciarius is, a bányabíróságok függetlenítésével.
Összességében az 1723-as bírósági reform gátat szabott az ítélőmesterek átláthatatlan ítélkezésének, erős központi bírósági szervezetet alakított ki, ráadásul állandó fórumok formájában, amik megkezdték szervezeti és némileg személyi elkülönülésüket a közigazgatástól, teret adva a bírói szakmaiság kibontakozásának, egyben az önálló hatalmi ág kialakulásának kézzelfogható, törvényi szintű kezdeteit hozta magával. Mégis, a központi bíróságokat olyan bírók (nádor, országbí-
- 15/16 -
ró) vezették, akik a kormányzásban is érintettek voltak, azaz bár kiépült egy a közigazgatástól szervezetileg nagyjából független igazságügyi szervezet, egy olyan szervezet, amiben döntő szerepe van a rendi hagyományoknak, de a bírók formális függetlensége még nem valósult meg. Ennek ellenére nagy eredménynek tekinthető, hogy a török és Habsburg idők alatt a bíráskodás tisztán magyar ügy maradt.
A tradicionális jog időszakát követően az 1848. évi áprilisi törvények egy teljesen új időszámítást teremtett volna, ha a szabadságharc és annak leverése nem szab gátat a törekvéseknek. Maguk az áprilisi törvények a bírósági szervezetet annyiban érintették, hogy eltörölték a Királyi Kúriát és helyette Országos Törvényszéket, valamint Hétszemélyes Főtörvényszéket hoztak létre, amik állandóan ülésező bírói fórumok lettek volna, azonban a már említett szabadságharc és kimenetele miatt tényleges ítélkezés nem történt. Ugyanakkor a kancellária megszűnt és az igazságügyet az újonnan alakult, független Igazságügy Minisztérium felügyelte, ráadásul az 1848. évi 3. törvénycikk kiemelte a bíróságok és ítélőszékek törvényes, önálló működésének fontosságát, továbbá a 29. törvénycikk kimondta a bírók elmozdíthatatlanságát, vagyis mégis voltak a bírói hatalom függetlenedésével kapcsolatos vívmányai az 1848-49-es rövid időszaknak.
1849 után az osztrákok megreformálták a magyar igazságügy szervezetét, megtörtént a bíróságok teljes elválasztása a közigazgatástól, életre hívták a járásbírósági rendszert, a megyei törvényszékeket, a kerületi főtörvényszékeket, legfelsőbb fórumként pedig az Oberster Gerichtshof szolgált, továbbá a bírói apparátustól leválasztott külön ügyészséget szerveztek. Mindez 1861-ig fennállt, majd az Októberi Diploma visszaállította a magyar önálló jogszolgáltatást és az ITSZ javaslatot tett a központi bíráskodás fórumainak helyreállítására is, aminek következtében a Királyi Kúria 1861-ben újra a magyar igazságszolgáltatás legfelsőbb szervévé vált.
Az osztrák-magyar kiegyezés 1869-ben és 1871-ben magával hozta a bírói hatalom mind szervezeti, mind személyi, tehát teljes függetlenedését, a bírói hatalmi ág elkülönülését. Az 1869. évi 4. törvénycikk kimondta a bíróságok közigazgatástól történő elválasztását, a bírói javadalmazást állami költségvetésből finanszírozandóvá nyilvánította, illetve kimondta a bírák elmozdíthatatlanságát, valamint kizárólagos felügyeleti szervként az Igazságügyi Minisztériumot határozta meg. Az 1871. évi 9. törvénycikk keretek közé szorította a bírák és bírósági hivatalnokok áthelyezésének lehetőségét és a nyugdíjazást a 70. életév betöltéséhez kötötte, növelve ezzel az elmozdíthatatlanság, mint függetlenségi kritérium, szilárdságát. Az 1871. évi 8. törvénycikk pedig szigorúan szabályozta a bírák felelősségre vonhatóságának eseteit és módját. E törvénycikkek hozták el a 19. század második harmadának végére a mai modern jogelvekkel átszőtt, alkotmányos feltételekkel támogatott bírói hatalmi ág függetlenségét.
Egyetlen egy dolog az áttekintett évszázadok alatt változatlan maradt: a központi bíráskodás ítéleteit mindig is
- 16/17 -
a király, mint a Szent Korona és így a közvetlen bírói hatalom letéteményese nevében hozták. Magyarország hatályos Alaptörvénye a Nemzeti hitvallásban kifejezésre juttatja, hogy a Szent Korona a történeti alkotmány "szerves része" és rögzíti, hogy "Tiszteletben tartjuk történeti alkotmányunk vívmányait és a Szent Koronát, amely megtestesíti Magyarország alkotmányos állami folytonosságát és a nemzet egységét."[79] Valamint az Alapvetés: R) cikk (3) kimondja: "Az Alaptörvény rendelkezéseit azok céljával, a benne foglalt Nemzeti hitvallással és történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban kell értelmezni".[80] A 19. században végbement polgári átalakulást konstituáló törvények a történeti alkotmány részét képezik[81] és a bírák függetlenségével kapcsolatban két törvénycikkről is kimondta az Alkotmánybíróság, hogy vívmány:[82] 1869. évi 4. és az 1871. évi 9. törvénycikkek. "A bírói függetlenség elve, ennek elemeivel együtt, minden kétséget kizáróan vívmány. Az Alkotmánybíróság ezért megállapítja, hogy a bírói függetlenség és az ebből eredő elmozdíthatatlanság elve nemcsak az Alaptörvény tételes szabálya, hanem a történeti alkotmány vívmányai közé is tartozik. Így olyan értelmezési alapelv az Alaptörvény előírása alapján, amely mindenkire kötelező, és amelyet az Alaptörvény más szabályai lehetséges tartalmának feltárásakor alkalmazni kell."[83] ■
JEGYZETEK
* "Az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-21-3-II kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült."
[1] Schiller Bódog: Az örökös főrendiség eredete Magyarországon. Noseda Tivadar magyar királyi egyetemi könyvárus, Budapest 1900. 178-179. o.
[2] Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története. Mohácstól a török kiűzéséig. Irodalmi, Művészeti és Tudományos Intézet, Budapest 1946. 75-76. o.
[3] Hatalmaskodások, gyilkosság, birtokfoglalás,
fellebbezések, hitbér, jegyajándék, zálog és követelések, illetve birtokperek közül a magszakadással érintettek. Ld.: Vinkler János: A magyar igazságszolgáltatási szervezet és polgári peres eljárás a mohácsi vésztől 1848-ig. I. kötet. Dunántúli Egyetemi Nyomda, Pécs 1927. 119. o.
[4] R. Kiss István: A magyar helytartótanács I. Ferdinánd korában és 1549-1551. évi leveles könyve. MTA, Budapest 1908. 119. o.
[5] Állítja Vinkler I: i. m. a 120. oldalon, majd mégis ismerteti az egyes bírák joghatóságait a 123-126. oldalakon.
[6] R. Kiss: i. m. 111. o.
[7] Vinkler I: i. m. 160. o.
[8] Bónis György: A bírósági szervezet megújítása III. Károly korában (Systematica Commissio). Sárkány Nyomda Rt., Budapest 1935. 10. o.
[9] Vinkler I: i. m. 202. o.
[10] Vinkler I: i. m. 160-161. o.
[11] Vinkler I: i. m. 127-133. o.
[12] Vinkler I: i. m. 135. o.
[13] Vinkler I: i. m. 139. o.
[14] Bónis: i. m. 13. o.
[15] Vinkler I: i. m. 157. o.
[16] A Habsburg elképzelések mentén a 17. századra a kancellária hatásköre az államkormányzat sokkal szélesebb területeire terjedt ki, mint a 16. században, már az igazságszolgáltatás is részben kancelláriai feladat lett. Ld.: Ember: i. m. 118. o.
[17] Mezey Barna: A bírói hatalmi ág kialakulásának kezdetei. Az 1723-as bírósági reform. Rubicon 2019. 9-10. sz. 49. o.
[18] Bónis György - Degré Alajos - Varga Endre: A magyar bírósági szervezet és perjog története. Igazságügyi Minisztérium és Magyar Jogászegylet, Zalaegerszeg 1996. 90. o.
[19] Mezey Barna: "Törvények s törvényszékek javításának gondja" (A felsőbíráskodás szervezetének átalakítása a 18. században). Jogtörténeti Szemle 2017. 1-2 sz. 11. o.
[20] 1715. évi 24. törvénycikk a törvények javitásáról s törvényszékek tartásáról. Ld.: Wolters Kluwer: Ezer év törvényei. https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=71500024.TV (2021. 11. 27.).
[21] Degré Alajos: Magyar alkotmány- és jogtörténet. Publikon Kiadó, Pécs 2009. 263. o.; Mezey Barna (szerk): Ungarische Rechtgeschichte - Europaische Rechtgeschichte. Ausgewählte Studien. Gondolat Kiadó, Budapest 2020. 207. o.
[22] Degré: i. m. 263. o.; Mezey (2017): i. m. 16-17. o.; Mezey (2019): i. m. 50. o.
[23] Mezey (2017): i. m. 12. o.
- 17/18 -
[24] Bónis - Degré - Varga: i. m. 90. o.
[25] Degré: i. m. 263-264. o.; Kállay István: A magyar törvénykezés a kiegyezéstől napjainkig. In: (Dercsényi Balázs szerk.): Bírósági épületek Magyarországon. HG & Társa Kiadó, Budapest 1993. 14. o.
[26] Bónis: i. m. 111-113. o.
[27] Mezey (2017): i. m. 13-15. o.
[28] Vinkler János: A magyar igazságszolgáltatási szervezet és polgári peres eljárás a mohácsi vésztől 1848-ig. II. kötet. Dunántúli Egyetemi Nyomda, Pécs 1927. 4. o.
[29] Mezey (2019): i. m. 51. o.
[30] 28 Mezey (2017): i. m. 18. o.
[31] Vinkler II: i. m. 40. o.
[32] Mezey (2019): i. m. 51. o.
[33] 31 Mezey (2017): i. m. 12-13., 15. o.
[34] Vinkler II: i. m. 40. o.
[35] Mezey (2019): i. m. 50. o.; Stipta István: A magyar bírósági szervezet története a reformkorig. In: (Dercsényi Balázs szerk.): Bírósági épületek Magyarországon. HG & Társa Kiadó, Budapest 1993. 12. o.
[36] Mezey (2017): i. m. 15-16. o.; Stipta (1993): i. m. 12. o.
[37] Mezey (2019): i. m. 49. o.
[38] Mezey (2017): i. m. 17. o.; Mezey (2019): i. m. 50-51. o.; Stipta (1993): i. m. 12. o.
[39] Mezey (2019): i. m. 51. o.
[40] Mezey (2017): i. m. 18. o.
[41] Bónis - Degré - Varga: i. m. 92. o.
[42] Varga Endre: A Királyi Curia 1780-1850. Akadémiai Kiadó, Budapest 1974. 51. o.
[43] Stipta (1993): i. m. 13. o.
[44] Mezey (2017): i. m. 18-19. o.
[45] Stipta (1993): i. m. 13. o. A büntetőügyekben az új elsőfokú királyi bíróságok lettek illetékesek és kétfokú fellebbezésre adtak lehetőséget.; Bónis - Degré - Varga: i. m. 92-93. o.
[46] Mezey (2017): i. m. 18-19. o.
[47] 1791. évi 43. törvénycikk hogy a polgároknak s nem-nemeseknek a fölebbezés megengedtessék Lásd: Kállay: i. m. 14. o.
[48] Varga: i. m. 127. o.
[49] Stipta (1993): i. m. 13. o.; Varga: i. m. 196. o.
[50] Kállay: i. m. 17. o.
[51] Varga: i. m. 142-143. o.
[52] Stipta (1993): i. m. 13. o.; Bónis - Degré - Varga: i. m. 95. o.
[53] Az áprilisi törvénycikkek 1848: 3. törvénycikk Független magyar felelős minisztérium alakításáról. Ld.: Mezey Barna (szerk.): A magyar jogtörténet forrásai. Szemelvénygyűjtemény. Osiris Kiadó, Budapest 2000. 362. o.
[54] Az 1848. évi 29. törvénycikk az ország közhivatalnokairól. Ld.: Wolters KluWer: Ezer év törvényei. https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=84800029.TV&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei%3Fpagenum%3D27 (2022. 01. 23.).
[55] Kállay: i. m. 17. o.
[56] V. ö.: Kállay: i. m. 16. o. - Az esküdtszéket a sajtó által elkövetett bűncselekmények tárgyalására hozták létre.
[57] Stipta (1993): i. m. 13. o.
[58] Kállay: i. m. 16. o.
[59] Bónis - Degré - Varga: i. m. 191. o.
[60] Kállay: i. m. 17. o.
[61] Bódiné Beliznai Kinga: Hivatás és függetlenség. Gondolat Kiadó, Budapest 2020. 11. o.
[62] Országgyűlési Könyvtár: Visszatérés a nemzeti alapokhoz - 160 éve ült össze az Országbírói Értekezlet. https://www.ogyk.hu/hu/blog/posts/visszateres-a-nemzeti-alapokhoz-160-eve-ult-ossze-az-orszagbiroi-ertekezlet (2022. 03. 21.); Bódiné Beliznai: i. m. 12. o.
[63] Kállay: i. m. 17. o.; Bónis - Degré - Varga: i. m. 211. o.
[64] Ráth György: Az országbírói értekezlet a törvénykezés tárgyában. Landerer és Heckenast, Pest 1861. 213. o.
[65] Kállay: i. m. 17-18. o.
[66] Bódiné Beliznai: i. m. 12-13. o.; Ráth: i. m. 213214. o.
[67] Bódiné Beliznai: i. m. 14. o.
[68] Bónis - Degré - Varga: i. m. 215. o.
[69] Máthé Gábor: A magyar burzsoá igazságszolgáltatási szervezet kialakulása 1867-1875. Akadémiai Kiadó, Budapest 1982. 35-36., 47., 50. o.
[70] Stipta István: A magyar történelmi alkotmány és a hazai közjogi-közigazgatási jogvédelem. Gondolat Kiadó, Budapest 2020. 40. o. Igaz Stipta később korabeli szerzők véleményeit ismerteti, akik véleménye szerint a közigazgatás és az igazságszolgáltatás elválasztása mégsem kellő mértékben valósult meg, mivel az csak a magán és büntetőügyekre vonatkozott. Ld.: 43-44. o.
[71] Kállay: i. m. 18. o.
[72] Az 1869. évi 4. törvénycikk a birói hatalom gyakorlásáról. Ld.: Wolters Kluwer: Ezer év törvényei. https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=86900004.TV&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei%3Fkeyword%3D1869.%2520%25C3%25A9vi%2520IV.%2520t%25C3%25B6rv%25C3%25A9nycikk (2022. 02. 22.).; Bónis - Degré - Varga: i. m. 215. o.
[73] Az 1869. évi 4. törvénycikk a birói hatalom gyakorlásáról. Ld.: Wolters Kluwer: Ezer év törvényei. https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=86900004.TV&searchUrl=/ezer-ev-torvenyei%3Fkeyword%3D1869.%2520%25C3%25A9vi%2520IV.%2520t%25C3%25B6rv%25C3%25A9nycikk (2022. 02. 22.).
- 18/19 -
[74] Kállay: i. m. 19. o.; Bónis - Degré - Varga: i. m. 216. p.
[75] Máthé: i. m. 54-55. o.
[76] Kállay: i. m. 19. o.
[77] Máthé: i. m. 61-62. o.
[78] Kállay: i. m. 20. o.
[79] Magyarország Alaptörvénye: Nemzeti Hitvallás.
[80] Magyarország Alaptörvénye: Alapvetés R) cikk (3): Az Alaptörvény rendelkezéseit azok céljával, a benne foglalt Nemzeti hitvallással és történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban kell értelmezni.
[81] 33/2012. (VII. 17.) AB határozat, ABH 2012, 246, 75. pont.
[82] Stipta (2020): i. m. 40. o.
[83] 33/2012. (VII. 17.) AB határozat, ABH 2012, 247, 80. pont.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző tudományos segédmunkatárs, PTE ÁJK.
Visszaugrás
