Verlag C. H. Beck: München, 2005. 295. p. ISBN 34-06-53745-6
Udo Di Fabio 1999 óta Németország Szövetségi Alkotmánybíróságának tagja, a bonni Egyetem közjog professzora. Ruhr-vidéki olasz vendégmunkáscsaládban született 1954-ben. Esti tagozaton megszerzett érettségije után kezdte jogi és - Niklas Luhmann tanítványaként - szociológiai tanulmányait. Ahogy azt minden életrajzi ismertető, és könyve előszavában maga is kiemeli: négygyermekes családapa - könyve nyíltan felteszi a kérdést: hogyan lehetne valaki boldog akkor, ha szakmai karrierje véget ér, és nincsenek gyerekei? 2005-ben Németországban nagy visszhangot váltottak ki az egyénről, esélyeiről és határairól, a család értékéről és a társadalmi felelősségről megfogalmazott, a "szabadság kultúrája" címen közzétett gondolatai - magabiztos gondolatok, ugyanakkor az eszmefuttatás nem kioktató okoskodás, hanem bátorítás a továbbgondolásra.
Mit jelent a szabadság az egyénnek, és mit a társadalomnak? Mit jelent a szabadság az állam, a társadalom és az egyén viszonyában? Mi táplálja a szabadságot? A nyugati életforma megbecsüli-e még a szabadság kultúráját?
olyan korban élünk, mely minden eddiginél nagyobb szabadságot ért el, megszabadult a közmegegyezés és a hagyomány béklyóitól is. Az egyén nehezen elnyert szabadságát azonban a mai életstílus megkérdőjelezi. A szabadságnak ugyanis csak akkor van tartalma, ha a kulturális tartalmak és az emberi lét alapjai megmaradnak.
Di Fabio könyve nem kevesebbet tűz ki célként, mint azt, hogy a társadalom rendjének egészére reflektáljon, és fölvázolja egy olyan új rend körvonalait, melyben az állam nagyobb szabadságot hagy polgárainak, ugyanakkor a polgárok nagyobb felelősséget vállalnak magukra. A szociális állam paternalizmusa rombolja a hagyományos közösségeket, magányossá tesz (így például az állami szociális ellátások sarkallják a fiatalokat arra, hogy idő előtt költözzenek ki a szülői házból). Di Fabio szerint a polgár olyan új fogalmára van szükség, ahol a 'polgár' szó csak egy társadalmi réteg sajátja, ahol csökken az állami gyámkodás, és erősödik a teljesítmény értéke. A polgárnak - mindenkinek - tudatosítania kell, hogy az egyéni szabadság elválaszthatatlan azoktól a közösségektől, mint a család, a nemzet és a vallási közösség. Ezek
- 225/226 -
tehát nélkülözhetetlen feltételei a szabadságnak, biztonságot és az azonosulás lehetőségét adják az egyénnek. Nem a reform receptkönyvét adja az olvasó kezébe, hanem filozófiai előfeltételeit, korunk szellemi alapkérdéseit tisztázza, vitára - kulturális vitára - hívva a mai kor emberét, aki bizalmatlanná vált az öröklött intézményekkel szemben.
A Nyugat azért kerül veszélybe, mert a szabadság torz eszméje lerombolja a hétköznapi ésszerűséget. Szabadság, egyenlőség és testvériség hármasa kiegészítendő a társadalom kulturális irányával, ugyanis a társadalom csak szilárd kulturális talajra épülhet. A szabadság kultúrája az egyén elvárásából él - új erőt pedig akkor nyer, ha az emberek felhagynak azzal, hogy a gazdaság, a kultúra és a politika történéseit úgy szemléljék, mintha egy bevásárlóközpontban nézelődnének. Fel kell tehát tenniük a kérdést, hogyan lehet a dolgokon javítani, és ehhez mit tudnak személyesen hozzátenni.
A társadalmi elkötelezettséghez hasonlóan a gyermeknevelés is hobbivá vált. A kulturális alap fordulópontja, hogy a társadalom hogyan tekint a gyermekáldásra, a családra. A közvélemény egy része szinte neurotikusan reagál arra, ha egy adott életforma kényszerét érzi, ugyanakkor zsákutca, ha kisebbségek érzékenységét óvva a gyermekeket nevelő többség nem kapja meg a megfelelő kulturális megbecsülést, és a család nem mint boldogságot adó, követendő minta áll a társadalom előtt. A gyermek nem csak utód és nemcsak demográfiai okokból szükséges társadalmi tényező, hanem olyan érték, akit az egészséges társadalom, és maga az egyes ember élete középpontjába állít: az a mód, ahogy az új élet felé fordul az ember, meghatározó az egész társadalom számára. Ha egy társadalomban él egy igazodási minta (kulturális irányultság), ez még nem korlátozza a modern kor szabadság-eszméjét, hiszen tiszteletben tartja a választás szabadságát, toleranciával és megbocsátással szemléli az eltéréseket, nem parancsoló, mégis magával ragad.
A könyv konfrontációra nyitott, egyszerre bélyegezték konzervatívnak (mivel az erények, a család, az egyház és a nemzet értékét hangsúlyozza) és liberálisnak (mivel az állami gyámkodást elutasítja), sőt reakciósnak (mivel a német történelemre reflektálva elutasítja a náci múlt miatti általános felelősséget is). A világot technokrata eszközökkel boldogabbá tenni akaró hatvannyolcas nemzedék lerombolta a polgári erényeket, a munka megbecsülését - Di Fabio a mai társadalom szellemi alapjai számára intéz kihívást, rehabilitálva az ötvenes évek értékeit: személyes előmenetel, mértéktartó jólét, szorgalom és a tanulás megbecsülése.
Nemcsak növekedésre és fejlődésre van szükség, hanem a társadalom a szellemi táplálékot is szomjazza, és szomjazza azt is, hogy új szellemi távlatok nyíljanak. Új kezdet ugyanis nem alapozható meg akkor, ha a politikát csak az vezérli, hogy gazdasági kihívásokra keressen választ.■
Visszaugrás
