"Tényszerűen itt az ún. «lakáshitelesek» csődjogi kezelésével kapcsolatban értekezünk, de ezzel a randa újmagyar szótákolmánnyal mégsem terhelhettem a címet"-szól az első lábjegyzete dr. Lőrinczi Gyula egyetemi docensnek Az adós lakásának csődjogi védelme az amerikai és a francia jogrendszerben című írásában, ami a Magyar Jog 2011. évi 5. számában jelent meg.
Bevezetőjében a szerző rövid történeti áttekintést nyújt a címbeli két jogrendszer szabályozásáról. Amerikában évszázados hagyománya van az adósok csődjogi eszközökkel történő megsegítésének, már a koloniális időszakban jelentős adósvédő jogi eszköztárat alakítottak ki; így megemlíthető a követelések érvényesítésének befagyasztása, az árveréseken minimálár érvényesítése, áruban való törlesztés, egyes vagyontárgyak végrehajtás alóli mentesítése, ki nem fizetett adósságok eltörlése. 1800-ban az alkotmány felhatalmazása alapján megszületett az első csődtörvény, amit még további törvények követtek. A XIX. század közepén hozott jogszabálynak kiemelkedő szerepe volt a déli államok északkal szemben felhalmozott adósságának eltörlésében (ami, mint a szerző megjegyzi, a polgárháború legfőbb - igazi - gazdasági oka volt). Az ilyen előzmények után 1898-ban megszületett Bankruptcy Act a mai napig a csődjogi törvényalkotás kimagasló eredménye. 1938-ban módosították, majd megszületett az 1978-as Bankruptcy Code.
A fizetési nehézségekkel küzdő kereskedők számára a franciák is elég korán kialakítottak könnyítéseket. Előbb a vállalatok, majd a magánszemélyek tekintetében jött létre csődjogi szabályozás, ez utóbbi a híressé vált Neiertz-törvény (1985). Az utóbbi húsz évben tovább finomodott a szabályozás, elsősorban a jogi eszköztár tekintetében.[1]
A társadalmi-gazdasági környezet jelentős átalakulása áll a szükségessé vált szabályozás hátterében. A múlt század hatvanas-hetvenes éveiben az addig jelentős mértékben korlátok közé szorított lakossági hitelezést fokozatosan felszabadították a jogi kötöttségek alól. Új típusú hitelek jelentek meg, amelyeket kombináltak korszerű fizetési eszközökkel. Fellazították a kamatplafont, csökkent az önerő hányada, bonyolulttá váltak a hitelkonstrukciók, elterjedtek a hitelkártyák. Megdöbbentő, hogy a kilencvenes években ha valaki a rendelkezésre álló kártyák mindegyikét birtokolta, több mint egymillió dollár automatikus folyószámlahitelt érhetett el. Mindehhez hozzájárult a pénzügyi szektor promóciós tevékenysége, amely a tömegtájékoztatás frissen kifejlődött lehetőségeit kihasználva olyan gazdaság-lélektani szituációt teremtett, amelyben egyszerűen nem lehetett hitelt nem felvenni.
A világszerte bekövetkezett, tömeges méretű eladósodást erősítették további tényezők is. Itt említhető a kamatlábak lazább kezelése, ami évezredes hagyományt tört meg. A vallási normákkal is védett uzsoratilalom már a középkor emberének gondolkodását és spirituális életét is átjárta, ezért "ha erősen megroggyanva is, de tartotta hadállásait. A teljes összeomlás csak a kilencvenes években következik be". Az előtakarékosság szintjének erőteljes, gyakran nullára való csökkentése további tényező. A befolyó jövedelmek egy részének lakás-előtakarékossági számlán történő gyűjtése azért volt jó korábban, mert rászoktatta a lakásra vágyókat egy adott fogyasztási szintre, vagyis a jövedelmüknél alacsonyabb szintű fogyasztásra. Ebből következően számukra a lakás megvásárlása után a törlesztő részletek kigazdálkodása sokkal egyszerűbb feladat volt, mint azok számára, akik korábban takarékosságra nem lévén kényszerítve megszokták a standard jövedelmükhöz pontosan igazodó kiadásokat és életszínvonalat. A hitelkonstrukciók bonyolulttá válása következtében a potenciális adósokat megfosztották attól, hogy megfelelően felmérhessék a ténylegesen rájuk váró pénzügyi kötelezettségeket. Nem szabad kifelejteni a sajátos érdekeltségi rendszerrel ösztönzött ügynököket, akiket nem rázott meg, ha kedvezőtlen blankettát sóztak az ügyfélre.[2] A túlzott eladósodottság kialakulásához vezetett az urbanizációs központokban kialakuló gettósodás, szlömösödés is, ez ugyanis a középosztályt az elitebb külső negyedek felé terelte, s ekkor már szemponttá vált a megfelelő minőségű iskola biztosítása is a gyermekek számára. Ez a törekvés végzetes pénzügyi versenyfutást indított el a jobb negyedekben lévő lakások iránt, ami soha nem látott mértékben növelte e lakások árait. Bár a hetvenes-nyolcvanas években bekövetkezett a kétkeresős családmodellre történő átállás, az eladósodás folyamata a fentiek miatt tovább folytatódott.[3]
Mint Lőrinczi leszögezi, a "helyzet súlyosságát fokozta a pénzügyi szektor semmiféle erkölcsi normával alá nem támasztható üzletpolitikája". Több pénzintézet a jelzáloghitelt már eleve az ingatlan megszerzésének szándékával nyújtotta ("loan to own"). A professzionális hitelnyújtók kifejezetten a nehéz helyzetbe került adósok "megpumpolásából" élnek kihasználva, hogy a hiteljogviszonyban egy összetett jogi-gazdasági területen a profi áll szemben az amatőrrel. A késedelem miatt felszámított büntető jellegű kamatok, a legkülönfélébb jogcímen igényelt költségek, díjak, térítések hatalmas méretűvé duzzaszthatnak egy akár csekélyebb mértékű tartozást is. Kijelenthető, hogy a pénzügyi szektor intézményei a szorult helyzetbe került adósok megizzasztásából nyerik profitjuk jelentős részét. Ebből következik, hogy az ilyen hiteleket nyújtó pénzintézetek késhegyig menő harcot folytatnak a mentesítés lehetőségének szűkítéséért (a mentesítés nálunk ismeretlen jogintézményét a későbbiekben tárgyalja a szerző[4]). A ki nem fizetett adósságok utáni mentesítés után az amerikai csődjog szerint nyolc évig nem kérhető újabb mentesítés, ezért a frissen mentesítettek az Államokban kifejezetten jó adósnak számítanak, hiszen a legjelentősebb menekülési útvonaluk le van zárva. Ők a szokásosnál is több ajánlatot kapnak nem biztosított, automatikus folyószámla-hitelkeret igénybevételére.
A francia fogyasztói csődjog megszületésében is a lakáshiteleknek volt alapvető szerepe. A könnyű hitelhez jutás itt is megszédítette az embereket, 1990-ben másfél millió ember volt a csőd szélén.
A fentiekben ismertetett társadalmi-gazdasági környezeti átalakulás következtében a hitelek törlesztése mára teljesen leköti a családok korlátozott erőforrásait, és a tartalékképzés helyett az eladósodottság lesz a követendő minta, a társadalmi szokás, az erkölcsi norma.
Ezt követően tér át a szerző a helyzet megoldását célzó, elsőként az amerikai szabályozás ismertetésére (kifejezetten a lakáshitelekre koncentrálva). Az amerikai felfogásban éles különbség van az in rem és az in personam követelések között. Több szabállyal igyekeznek az adós helyzetét javítani a biztosított hitelezők jelentősebb sérelme nélkül. Az adós maga dönthet, hogy melyik végrehajtási mentességi csomagot alkalmazza két jelentős korláttal. Az egyik korlát, hogy a Bankruptcy Code (BC) megadja az államoknak azt a jogot, hogy rezidenseik számára a választást az állami kivételekre korlátozzák, a másik, hogy az adós nem szemezgethet az egyes mentességi szabályok között (ami kapcsán tudni kell, hogy az egyes államok nagyon eltérő szabályokat alkalmaznak).
Az adós annyiban előnyben van, hogy előbb érzi a pénzügyi vég közeledtét, ezért a megfelelő államba költözéssel válogathat a végrehajtás-mentességi csomagok között, és meglévő vagyona végrehajtás alól mentes vagyontárgyakra csökkentésével elvonhatja a hitelezői kielégítésre alkalmas pénzeszközöket. Ezért a szövetségi csődtörvény megpróbálja korlátozni az egyes államok szabályozásainak eltérésére építő adósi "turpisságokat". Nem érvényesítheti az adós az állami vagy helyi jogban foglalt végrehajtás alóli kivételt, amennyiben a csődnyitás iránti kérelem benyújtása előtti 1215 napban szerzett lakásingatlanainak összértéke a 125.000 dollárt meghaladja. Egy adott helyi (állami) mentesség csak akkor igényelhető az adós által, ha legalább 730 napig[5] a csődnyitás iránti kérelme benyújtását közvetlenül megelőzően az adott helyen volt lakos.
Mindez csak akkor jelent könnyebbséget az adósnak, ha a lakást nem terheli jelzálog. A jelzáloghitellel terhelt adós számára rendelkezésre álló csődjogi eszközöket a szerző két csoportra bontva ismerteti.
Az egyik csoport azokat az adósokat képezi, akiknek nincs hátraléka. Ezek az adósok megtehetik, hogy a csődeljárás alatt is fizetik tovább a részleteket elkerülve a végrehajtást.
Ez a hitelezőnek is kedvezőbb, hiszen jobb egy bizonytalan, de folyamatos pénzáram, mint a gyakran jelentős veszteséggel járó birtokbavétel és értékesítés. A helyi bíróságok sem hajlanak arra, hogy egy törlesztő részleteket pontosan fizető adóst, amennyiben egyéb kötelezettségei okán csődöt jelent, kirakjanak a lakásából.
Ha az adós hátralékban van, az alábbiakat teheti az amerikai csődkódex alapján.
• Rövid távon megakadályozhatja a végrehajtást a csődnyitás iránti kérelem benyújtásával. Ezt a kérelmet bármikor benyújthatja, ameddig a lakás értékesítése nem történt meg, és kérheti a birtokba való visszahelyezését is.
• A hiteltörlesztés elmaradása által kiváltott jogkövetkezmény, a teljes tartozás lejárttá válása is visszafordítható.
• A törvény 13. fejezete lehetőséget nyújt arra, hogy az adós adósságrendezési terv keretében ledolgozza korábbi hátralékait és fizesse az esedékessé váló részleteket. Amennyiben a ház értéke meghaladja a tartozást, a törvény által a biztosított hitelező számára megkövetelt megfelelő védelem megvan.
• Ebben az esetben az adóstársak (pl. kezesek) elleni végrehajtás sem lesz lehetséges.
• Amennyiben az adós bármely más vagyontárgya is a lakásra felvett hitel fedezetéül szolgál, lehetséges a hitelező biztosított követelésének a biztosíték értékére való leszorítása.
• Ha az adós a lakására további jelzáloghiteleket is felvett, és ezek közt van olyan, amelyikre az ingatlan értéke már egyáltalán nem biztosít fedezetet, ezen hitelek a bírói gyakorlatban nem biztosított követelésnek minősülnek, és az adósságrendezési tervben módosíthatók, bizonyos esetekben az adós mentesíthető is e hitelek visszafizetése alól.
• Ha a hiteltörlesztés szerződés szerinti utolsó részletének fizetési dátuma az elfogadott adósságrendezési terv időszakának vége előtt esedékes, az adós kérheti a fizetési feltételek módosítását. Ez a gyakorlatban hosszabb időre széthúzott, kisebb részletekben történő visszafizetést jelent.
• Az adós a jóhiszemű vevő jogállásával a törvény által felruházva hatálytalaníthatja a nem megfelelően bejegyzett jelzálogot. Ha eljárása eredményes, a hitelező a biztosítatlan hitelezők csoportjába kerül.
A szerző az amerikai rendszer kapcsán idéz egy kimutatást, amely szerint azokban az államokban, ahol a lakóhely értékétől függetlenül mentes a végrehajtás alól, 35%-kal nagyobb a valószínűsége annak, hogy egy lakástulajdonos vállalkozásba kezd. Az adósvédő szabályoknak általánosságban is nagy hatása van a vállalkozói kedvre.
A biztosított lakáshitelek kezelésének szükségessége a francia csődjogban a lakáshitelek folytán nehéz gazdasági helyzetbe került adósok problémái kapcsán merült fel. A megoldások egyszerűbbek és korlátozottabbak, mint az amerikai csődtörvényben, de a szerző szerint a francia szabályozás épp ezért lehet alkalmas minta egy olyan jogrendszer (Magyarország) számára, amely a fogyasztói csőd szabályozása területén tapasztalatokkal nem rendelkezik.
A szerző rámutat, hogy a francia csődjog is átesett az adósvédelem gyermekbetegségein. Pl. jelentős mértékben támaszkodott eleinte a felek baráti megegyezésére, holott egyezkedni csak olyan felek tudnak, ahol mindkét oldal jelentős jogi nyomásgyakorlást képes kifejteni. Mivel az adós oldalán ilyen eszközök nincsenek, a megegyezésre való hajlandóság a hitelezői oldalon valójában nem jelentkezett.
A már említett Neiertz-törvény korszakos jelentőségű az adósvédelemben. A következő könnyítéseket tette lehetővé az adós számára.
• Az adós kérhette a bíróságtól polgári adósságrendezési eljárás keretében az ellene folyó valamennyi végrehajtási eljárás legfeljebb két hónapra történő felfüggesztését, ez egy alkalommal megújítható volt. E moratórium együtt járt az adós pénzügyi cselekvőképességének korlátozásával.
• Amennyiben az adós ingatlanát már értékesítették, az értékesítést követő egy éven belül kérhette az értékesítés után fennmaradó lakáshitel-törlesztési összegének csökkentését. A bíróság előírhatta a törlesztési összegnek elsődlegesen a tőkére történő fordítását és a kamatláb csökkentését akár a törvényes kamatláb alá. A törlesztőrészlet megállapításánál figyelemmel kellett lenni az adós forrásaira és kötelezettségeire. Az adós egyúttal kötelezhető volt minden olyan magatartástól való tartózkodásra, amely pénzügyi helyzete súlyosbodásához vezetne.
1993-ban a törvényt módosították, jelentősen megnövelték az adósságrendezési eljárásban eljáró bizottság szerepét, amely ezáltal az eljárás főszereplőjévé lépett elő. Ekkor rögzítették, hogy csak az adós kérheti az eljárás megindítását és csak a bizottság előtt. Így alakult a fogyasztói csőd intézménye igazi adósvédő eljárássá. A bíróság szerepe ugyanakkor sokrétűvé vált. A bizottság javaslatára immár elrendeli a végrehajtási moratóriumot, eljár a bizottság határozataival szembeni fellebbezések ügyében, végrehajthatóvá nyilváníthatja a bizottság ajánlásait, felülvizsgálhatja a hitelezői követelések érvényességét és összegét, valamint minden olyan döntést meghozhat, amit hasznosnak ítél meg. A korábbi kétszer két hónap helyett legfeljebb egy évre lehet felfüggeszteni az adós ellen megindított végrehajtási eljárásokat.
1998-ban újra átdolgozták, kiegészítették a jogszabályt, többek között tovább növelték a lehetséges moratórium időtartamát: a bizottság a korábbi egy év helyett már három évre kérheti az adóssal szembeni végrehajtási eljárások felfüggesztését a bíróságtól, amennyiben az adós fizetésképtelensége forráshiány, vagy lefoglalható vagyontárgyak hiánya miatt nem teszi lehetővé az adósságok visszafizetését. A felfüggesztés immár a kamatfizetésre is vonatkozik. A moratórium ideje alatt csak a tőke kamatozhat, és a kamat nem lehet magasabb, mint a törvényes kamat. További újdonság, hogy az eddigi ötről nyolc évre nőtt a részletfizetés lehetséges tartama. A lakás értékesítése esetén a befolyt vételárat kizárólag a tőke törlesztésére lehet fordítani - eddig ez a bizottsági javaslat része lehetett, de nem volt kötelező. Lehetővé vált az is, hogy a bizottság indítványa alapján a bíró elhalassza a már elrendelt foglalást követő árverést.
2003-ban új eljárásként megjelent a magánszemélyek helyzetének rendezésére irányuló eljárás, amely egyszerűsített keretek között lehetővé tette a magánszemélyek csődeljárással nem rendezhető adósságainak eltörlését. Az adósságok visszafizetésére rendelkezésre álló időszak tíz évre nőtt, és a törvény lehetővé tette, hogy az adós lakhelyéül szolgáló ingatlanra felvett hitel visszafizetésére engedélyezett periódus túlnyúljon ezen az időtartamon, amennyiben ez szükséges ahhoz, hogy elkerülhető legyen az adós lakásának lefoglalása.
2007 óta ha a bizottság az adós helyzetének rendezésére irányuló eljárást kezdeményez, a kilakoltatást automatikusan felfüggesztik, 2010-től pedig a bizottság már maga rendelhette el azokat az intézkedéseket, amelyeket eddig csak a bíróságnak javasolhatott. Kivételt képeznek ez alól azok az esetek, amelyek a tartozások eltörlésével járnak.
2010. decemberében jelentős szemléletváltás következett be a francia szabályozásban: a fogyasztói csődeljárást a végrehajtási bírótól az általános hatáskörű bíróságokhoz helyezték át - ezáltal a csődeljárás kilép a végrehajtási jellegű eljárások köréből, és "átlagos" eljárássá válik.
Lőrinczi Gyula tanulmányát az időközben Magyarországra is "begyűrűző" hasonló gazdasági-társadalmi körülmények, és a jelenleg nagyon aktuális, sürgős kezelést igénylő problémák miatt, de lege ferenda éreztük e rovatban ismertetendőnek, s ezáltal is kihangsúlyozandónak. ■
JEGYZETEK
1 Joggal merül fel bennünk a kérdés, hogy a magyar jogi tradíciókhoz közelebb álló német jog megoldásait miért nem ismerteti a szerző. Egy lábjegyzet adja meg a választ, miszerint erre a jogi problémára a német jog nem tartalmaz megoldást. Vagy talán az ismert sztereotípia szerint fegyelmezettebb, rendszeretőbb németeknél a felelőtlen hitelezés gyakorlata kevéssé vált általánossá s nem okozott megoldásra váró társadalmi krízishelyzetet?
2 A szerző irodalmi példát is idéz ezen a ponton: Balzacot, aki César Birotteau c. művében már részletesen elemzi a pénzintézeti praktikákat és metsző szavakkal ítéli el a szándékos, adósellenes banki fondorlatokat.
3 Megjegyezhető az is, hogy ezzel párhuzamosan a felsőoktatásban való részvétel általánossá vált, amivel a tágan értelmezett oktatási költségek növekedése is együtt járt.
4 Mindezt olvasva azt hihetnénk, hogy a mai Magyarországról szól a leírás, pedig a cikk a nyolcvanas-kilencvenes évekbeli nyugat-európai helyzetet ismerteti ebben a részében...
5 E határidők lejárati napjának meghatározására a magunk részéről soha nem mernénk vállalkozni, s ezúton fejezzük ki részvétünket a tengerentúli jogalkalmazók felé; egyben hálát is adva a számunkra követendő magyar polgári perrend-tartásbeli, lényegesen könnyebben kiszámolható eljárási határidőkért.
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Székely Erika, közjegyzőhelyettes
Visszaugrás
