Az elsőfokú bíróság az ítéletével a felperes lakás kiürítése és 1 000 000 forint kártérítés megfizetése iránt előterjesztett keresetét elutasította, az alperesek viszontkeresetének pedig helyt adván a felperes, valamint az I. és II. r. alperesek között 1996. augusztus 27-én megkötött adásvételi előszerződés alapján a szerződést létrehozta és annak tartalmát az ott írtak szerint állapította meg.
Az elsőfokú ítélet ellen a felperes, valamint az I. és II. r. alperesek is fellebbezéssel éltek.
A másodfokú bíróság az ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta és kötelezte az alpereseket, hogy 15 napon belül az sz.-i lakóházas ingatlant kiürítve bocsássák a felperes rendelkezésére és fizessenek meg a felperesnek 7320 forintot, továbbá 2001. október 1-jétől az ingatlan kiürítéséig havi 7140 forintot, valamint 170 050 forint együttes első- és másodfokú perköltséget. A felperes keresetét ezt meghaladóan tekintette elutasítottnak, az alperesek viszontkeresetét pedig elutasította.
A jogerős ítélet által megállapított tényállás szerint a felperes és az I. r. alperes házastársak voltak, a házasságukból három gyermek született, a házasságukat azonban a városi bíróság felbontotta. A házasság felbontását követően a felperes az I. r. alperes javára gyermektartásdíj fizetésére volt köteles, az azonban a rendelkezésre álló peradatok alapján nem állapítható meg, hogy mikor, melyik gyermek után és milyen összegben, hanem csak az, hogy 1991-ben a bíróság a felperes gyermektartásdíj fizetési kötelezettségét megszüntette és arra utaló peradat nem merült fel, hogy az említett időpontban a felperesnek bármiféle gyermektartásdíj hátraléka lett volna.
Az I. és II. r. alperesek jelenleg házastársak, a házasságukból ezidáig hat gyermek származott.
1996. augusztus 27-én a felperes, mint eladó, valamint az I. és II. r. alperesek, mint vevők olyan tartalmú adásvételi előszerződést kötöttek egymással, amely szerint az alperesek a felperes tulajdonát képező sz.-i lakóházingatlant a később megkötendő végleges adásvételi szerződéssel 4 000 000 forint vételár ellenében megvásárolják. A szerződés szerint az alperesek az előszerződéssel egy időben megfizettek a felperesnek 263 757 forint vételár előleget készpénzben, a felek egyező előadása szerint azonban valójában nem készpénz fizetésére került sor, hanem az alperesek a felperes helyett kifizettek a D. Rt. részére 72 757 forint áramdíj és áram visszakötési díjtartozást, valamint a B. Takarékszövetkezet részére négy részletben összesen 120 000 forint kölcsön-tartozást. Az alperesek által a felperes helyett kifizetett tartozás tehát összesen 192 757 forint volt ugyan, az írásbeli adásvételi előszerződésben azonban az alperesek által a felperesnek már kifizetett összeget a felek 263 757 forintban tüntették fel azért, mert az alperesek a szerződést készítő ügyvéd javaslatára összesen 191 000 forint vételár-hátralék megfizetését vállalták a felperes helyett a kölcsönadó takarékszövetkezet javára. Megállapodtak az előszerződésben a felek abban, hogy a felperes elenged a 4 000 000 forintos vételárból 1 000 000 forint vételárat a két leánygyermekére figyelemmel. Rögzítették az előszerződésben azt, hogy vételár címén az alperesek a felperes tulajdonába adnak egy IFA-teherautót, valamint egy személygépkocsit.
A vételárnak a fentiekkel nem fedezett részét az alperesek OTP-hitellel, illetőleg a kiskorú gyermekeik után járó építési támogatással kívánták kiegyenlíteni, a hitel és egyéb támogatások megszerzése és a vételárhátralék felperesnek történő megfizetése érdekében azonban a mai napig semmiféle lépést nem tettek. A per során bejelentették, hogy a szerződés teljesítésére nem képesek, mert az OTP sem hitelt, sem pedig a gyermekek után járó támogatást nem folyósít a részükre, ezért csak az eredeti állapot helyreállítása kerülhet szóba, amelynek teljesítését kérték is.
Rögzítették a felek az előszerződésben azt is, hogy a későbbiekben adásvételi szerződést fognak kötni, és bár ennek időpontját az írásbeli előszerződésben nem rögzítették, a ráutaló magatartásukból megállapíthatóan később szóban abban állapodtak meg, hogy a végleges adásvételi szerződést 1996. december 31-ig kötik meg, amelyre azonban a mai napig nem került sor.
A személygépkocsi az alperesektől a felperes birtokába került, majd azt a felperes 40 000 forint vételárért perben nem álló harmadik személynek értékesítette, a gépkocsi forgalmi engedélyében feltüntetett alvázszám azonban a tényleges alvázszámtól eltért, ezért azon a felperes tulajdonjogot nem szerezhetett, az általa megkötött adásvételi szerződés pedig a szükséges okiratok hiányában nem mehetett foganatba. Az I. és II. r. alperesek ennek ellenére a mai napig nem gondoskodtak arról, hogy a gépjármű tekintetében a felperes tulajdonszerzésének akadályát elhárítsák. A II. r. alperes a perben már 1998. szeptember 1-jén úgy nyilatkozott, hogy a vitás gépkocsi az ő tulajdonában van, a forgalmi engedélyben az ő nevén szerepel, és az a felperestől az ő birtokába vissza is került, az I. r. alperes pedig a II. r. alperes ezen előadását megerősítette.
Az IFA tehergépkocsi a felperesnek szintén csak a birtokába került, a tulajdonjog átvezetésére alkalmas okiratot azonban az alperesek a gépkocsival együtt nem adták ki a felperesnek. Az előszerződésben 500 000 forint értékűnek feltüntetett gépkocsi valós forgalmi értéke az előszerződés megkötésekor mindössze 165 000 forint volt, 2000-ben pedig annak már csupán roncsértéke volt, amely 61 000 forint. A felperes a tehergépkocsit egy évig a birtokában tartotta ugyan, de azt nem használta, mert az I. és II. r. alperesektől a forgalmi engedélyt nem kapta meg, annak tulajdonjogát nem szerezhette meg, és az egyébként is használhatatlan, üzemképtelen állapotban volt. Egy év elteltével a felperes ezt a gépkocsit is visszajuttatta az alperesek birtokába úgy, hogy azt más gépkocsival vontatta át az udvarukra. Amennyiben a tehergépkocsi üzemképes, tehát jó műszaki állapotú lett volna, úgy annak a napi használati díja 2000-4000 forint körüli összeg lehetett volna.
Az I. és II. r. alperesek az előszerződés megkötésekor a kiskorú gyermekeikkel együtt a felperes tulajdonában álló perbeli ingatlanba költöztek és abban laknak a mai napig is.
A lakóházingatlan bérbeadás útján történő hasznosítása útján az 1996. szeptember 1-jétől 2001. szeptember 30-ig összesen 301 070 forint használati díj lett volna elérhető.
A felperes többször módosított keresetében az I. és II. r. alpereseknek a lakás elhagyására és 1 000 000 forint biztatási kár, illetve jogalap nélküli gazdagodás megfizetésére való kötelezését, továbbá - a végleges adásvételi szerződés megtagadására való hivatkozással - az eredeti állapot helyreállítását kérte. A felek közötti ezzel összefüggő elszámolás körében elismerte az alperesek 72 750 forint villanyszámla és árambekötési díj címén történő kifizetését, az IFA tehergépkocsit 61 000 forint, a személygépkocsit pedig 40 000 forint értékben, valamint a B. Takarékszövetkezet javára az alperesek által eszközölt 120 000 forintos kifizetést is, ezt az összeget azonban az időközben esedékessé vált kamatkövetelésre kérte elszámolni. A saját követelését ezzel szemben 3 506 000 forintban határozta meg, amelyből 1 000 000 forint megtérítése iránt terjesztett elő igényt.
Az alperesek érdemi ellenkérelme a módosított kereset elutasítására irányult, egyben viszontkeresettel éltek a végleges adásvételi szerződés bíróság által történő létrehozása és tartalmának megállapítása iránt, azzal, hogy a fennálló vételárhátralék felperesnek való megfizetését pénzintézeti kölcsön igénybevétele útján vállalják. A viszontkeresetüket akként módosították, hogy a szerződés teljesítésére nem képesek, ezért az eredeti állapot helyreállítását és ezzel összefüggésben a felperes arra való kötelezését kérték, hogy az IFA tehergépkocsi egy évi használati díjaként fizessen meg nekik 60 000 forintot. A 2001. február 15-én megtartott tárgyaláson az eredeti viszontkeresetüket ismét előterjesztve úgy nyilatkoztak, hogy "az előszerződés alapján továbbra is vállalkoznak a végleges adásvételi szerződés megkötésére."
A másodfokú ítélet indokolásának a jogi okfejtése szerint a felek az adásvételi előszerződésben az ingatlan vételárát jelölték ugyan meg 4 000 000 forintban, valójában azonban az ingatlan forgalmi értékét határozták meg ebben az összegben, a vételár pedig 3 000 000 forint volt, hiszen a felperes az előbbi összegből az alpereseknek 1 000 000 forintot elengedett, a 3 000 000 forintos vételárat pedig az alperesek 1 000 000 forint értékben két gépkocsi cseréjével egyenlítették volna ki.
A Ptk. 208. §-ának (1) bekezdése szerinti perbeli előszerződés tehát a Ptk. 378. §-a és 365. §-ának (1) bekezdése szerinti csereszerződéssel vegyes adásvételi szerződésnek minősül. A cserével vegyes adásvételi szerződésnek a két gépkocsira vonatkozó részét azonban a felek a Ptk. 319. §-ának (1) bekezdése szerint közös megegyezéssel felbontották azáltal, hogy a felperes mindkét gépkocsit az alperesek birtokába adta vissza, az alperesek pedig azokat a saját birtokukba vették vissza azért, mert a személygépkocsinak a forgalmi engedély adataitól eltérő alváz- és motorszáma, valamint a tehergépkocsi forgalmi engedélye alperesek általi kiadásának elmulasztása miatt azok tulajdonjogát a felperes nem szerezhette meg.
Az alperesek a 3 000 000 forintos vételárból - a B. Takarékszövetkezet által igazoltan - 2 000 000 forintot hitel igénybevételével képesek lennének kiegyenlíteni, a további 1 000 000 forintból pedig előleg címén 192 750 forintot már teljesítettek, ezért a két gépkocsira vonatkozó szerződés közös megegyezéssel történt felbontása folytán további 807 250 vételár megfizetésére lennének kötelesek. A 17. sorszámú előkészítő iratukban kijelentették, hogy a szerződés teljesítésére nem képesek, ezt követően pedig az egész peres eljárás során nem terjesztettek elő semmiféle bizonyítási indítványt arra vonatkozóan, hogy az említett vételárrészt akár készpénzben, akár hitel igénybevétele útján meg tudnák fizetni a felperesnek. A végleges adásvételi szerződést a feleknek - a szóbeli megállapodásuk szerint - 1996. december 31-ig kellett volna megkötniük, az alperesek azonban a 807 250 forintos vételárhányad tekintetében a teljesítőképességük meglétét a jogerős ítélet 2001. szeptember 18-án történt meghozatalának napjáig semmiféle módon nem igazolták. Az alperesek tehát a Ptk. 298. §-ának a) pontja szerint késedelembe estek, ezért a felperes az előszerződéstől - a Ptk. 208. §-ának (5) bekezdése alapján alkalmazandó Ptk. 300. §-ának (1) bekezdése alapján - mintegy öt évvel a szerződéskötési határidő elteltét követően már érdekmúlás igazolása nélkül is elállhatna, miértis a végleges cserével vegyes adásvételi szerződés megkötését is jogszerűen tagadhatta meg.
A kölcsönösen teljesített szolgáltatásokat a másodfokú bíróság - a Ptk. 361. §-ának (1) bekezdése és a Legfelsőbb Bíróság PK 32. számú állásfoglalása alapján - akként számolta el, hogy az alperesek javára az eredeti állapot helyreállítása körében áramdíj címén kifizetett 72 750 forint, a felperes helyett kölcsön-tartozás címén kifizetett 120 000 forint, az IFA tehergépkocsi értékeként 61 000 forint, a személygépkocsi értékeként pedig 40 000 forint, tehát öszszesen 293 000 forint, a felperes javára pedig használati díj címén 301 070 forint követelést állapított meg, amelyeknek a kölcsönös beszámítása folytán az alpereseket (301 070 - 293 000 =) 7320 forint, valamint a jövőre nézve - az ingatlan kiürítéséig - havi 7140 forint használati díj felperesnek való megfizetésére, továbbá az általuk elfoglalva tartott ingatlan kiürítésére kötelezte.
A két gépkocsi használatért a felperes csak akkor lenne használati díj fizetésére kötelezhető, ha azokat forgalmi engedély és egyéb megfelelő okiratok birtokában, valamint megfelelő műszaki állapot mellett használhatta volna. A rendelkezésre álló adatok alapján sem a két gépkocsi felperes általi használatának tartama, sem a felperes általi átvételkori műszaki állapota nem állapítható meg, ezért a másodfokú bíróság a felperes terhére csak az általa elismert összegeket számolta el.
A felperes az előszerződés alapján nem a gyermekeinek ajándékozott volna 1 000 000 forintot, hanem a gyermekeire tekintettel engedett volna el a vételárból ilyen összeget az érvényes szerződés létrejöttekor. Ez a tény azonban nem ad alapot olyan következtetésre, hogy a felperesnek gyermektartásdíj fizetési kötelezettsége lett volna, hiszen azt a bíróság 1991-ben megszüntette.
Mellőzte a másodfokú bíróság a felperest terhelő kölcsöntartozás késedelmi kamatainak az alperesek terhére való elszámolását. Az a tény ugyanis, hogy az alperesek az őket terhelő vételárból 120 000 forintot az említett tartozás befizetésére fordítottak, nem ad alapot olyan következtetésre, hogy a tartozás megfizetése őket terhelte volna, hiszen annak az általuk való átvállalására nem került sor.
Alaptalannak találta a másodfokú bíróság a felperesnek a saját lakhatásával kapcsolatos költségekkel összefüggő 432 000 forint kártérítés, továbbá a 2 700 000 forint biztatási kár megfizetésére irányuló keresetét és az alperesek 600 000 forint tehergépkocsi használati díj megfizetése iránt előterjesztett viszontkeresetét, mert azok jogalapjának meglétét és összegszerűségét a felek - a másik fél kölcsönös tagadásával szemben - nem bizonyították.
A jogerős ítélet ellen az I. és II. r. alperesek felülvizsgálati kérelemmel éltek a másodfokú bíróság ítéletének a hatályon kívül helyezése, valamint az elsőfokú bíróság ítéletének a helybenhagyása iránt.
A felülvizsgálati kérelmet a Legfelsőbb Bíróság az alábbiak szerint találta alaptalannak.
A másodfokú bíróság a peres felek egymással ellentétes előadásának, a kihallgatott tanúk vallomásának, a perben kirendelt igazságügyi szakértők véleményének és a becsatolt okirati bizonyítékok adatainak az egymással való egybevetése, azok okszerű, logikai ellentmondásoktól mentes, és a Pp. 206. §-ának (1) bekezdésében foglalt elveknek egyébként is megfelelően történt értékelése alapján, megalapozottan állapította meg a tényállást.
Ennek során a bizonyítási teher Pp. 164. §-ának (1) bekezdésében foglalt szabályának a helyes alkalmazásával értékelte az alperesek terhére mindazon tények bizonyítatlanságának a következményeit, amelyek vonatkozásában az alpereseknek állott érdekében az, hogy a felperes tagadásával szemben az ő tényállításaikat a bíróság valónak fogadja el.
A Legfelsőbb Bíróság számos eseti döntésében rámutatott már arra, hogy sem iratellenesnek, sem megalapozatlannak nem tekinthető a megállapított tényállás akkor, ha az a perben felmerült egyes bizonyítékokkal ellentétes ugyan, de azt más bizonyítékok kellően alátámasztják.
A Pp. 270. §-ának (1) és 275/A. §-ának (1) bekezdésében foglaltakból viszont az következik, hogy a tényállás megállapítására vonatkozó és a per érdemi elbírálására is lényeges kihatással lévő eljárásjogi szabálysértés hiányában a szabad bírói mérlegeléssel megállapított tényállás felülvizsgálati eljárásban való felülmérlegelésének, a bizonyítékok újbóli értékelésének nincs helye.
Az alperesek felülvizsgálati kérelmükben az anyagi jogi jogszabályok megsértésére csak a tényállás helytelen megállapítása kapcsán, és konkrét jogszabály megjelölése nélkül hivatkoztak. A jogerős ítéletnek a Ptk. 208. §-ának (5) bekezdésére, a 298. §-a a) pontjára, illetve a 300. § (1) bekezdésére alapított érdemi döntése és annak jogi indokolása azonban az ügy összes körülményére tekintettel helytálló, azzal a Legfelsőbb Bíróság egyetért és arra a saját álláspontjaként a Pp. 275/B. § szerint alkalmazott 254. §-ának (3) bekezdése alapján visszautal.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítélet felülvizsgálati kérelemmel támadott rendelkezéseit hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Pfv. II. 22. 941/2001. szám)
A jogerős ítéleti tényállás szerint a felperes 1993. november 23-án néhai S. J.-vel adásvételre irányuló előszerződést kötött. A szerződésben "az eladó arra vállalt kötelezettséget, hogy 96 000 forint kárpótlási jegyért tulajdonába került összes földterületet eladja a vevő részére, melyet a vevő kizárólagos tulajdonként megvásárol és a vevő vételi szándéka alátámasztásaként átadott 78 000 forintot". Rögzítették a felek, hogy "a vevő átvette a kárpótlási jegyeket, ezt követően az eladó teljes körű meghatalmazottjaként jár el... az árverésen licitál". A végleges adásvételi szerződés megkötését az árverési tulajdonszerzéstől számított 36 hónap leteltében határozták meg. A szerződés alapján a felperes az 1994. január 20-i árverésen a n.-i földingatlan 192/968-ad hányadát szerezte meg S. J. részére. Az ingatlant - a szerződő felek megállapodása szerint - a felperes használja.
S. J. az 1996. augusztus 27-én kelt szerződéssel az ingatlan az I. r. alperesnek ajándékozta, majd röviddel ezután elhunyt. Az I. r. alperes az ingatlan birtokba bocsátása iránt pert indított. Az elsőfokú bíróság a keresetet elutasította és a felperes és a néhai között a perbeli ingatlanhányadra az előszerződés alapján az adásvételi szerződést létrehozta. A másodfokú eljárásban ez a per felfüggesztésre került.
A felperes keresetében az ajándékozási szerződés érvénytelenségének megállapítását és az előszerződés alapján az adásvételi szerződés létrehozását kérte az eladó állagörököseivel szemben (II-IV. rendű alperes). Az I-II. rendű alperesek a kereset elutasítását kérték, III-V. rendű alperesek a keresetet elismerték.
Az elsőfokú bíróság ítéletében megállapította, hogy az ajándékozási szerződés érvénytelen, mert annak megkötésekor az érvényes előszerződés folytán a felperes volt az ingatlan tulajdonosa. A meghaladó keresetet pedig azért utasította el, mert a felfüggesztett perben a bíróság már létrehozta a végleges szerződést.
A kereset elutasítása iránt az I-II. rendű alperesek fellebbeztek. Vitatták a tulajdonjog átruházását, állították, hogy az előszerződés a jogszabály megszüntetésére irányult, és ennek folytán érvénytelen.
A másodfokú bíróság közbenső ítéletében megállapította, hogy az előszerződés érvénytelen. Az elsőfokú ítéletet megváltoztatta és a keresetet teljes egészében elutasította. A szerződés érvénytelensége folytán az eljárás folytatására az elsőfokú bíróságot utasította. Indokolása szerint a Ptk. 208. § (1) bekezdése értelmében az előszerződésre az annak alapján megkötendő szerződésre vonatkozó szabályok irányadók, így annak is tartalmazni kell - a XXV. számú PED szerint - az adásvételi szerződés érvényes létrejöttéhez szükséges minimális kellékeket. A perbeli szerződésből nem állapítható meg, hogy az előszerződés mely ingatlanra jött létre, ennek következtében az érvénytelen és az eredeti állapot állítandó helyre.
A jogerős közbenső ítélet ellen a felperes felülvizsgálati kérelmet terjesztett elő: annak megváltoztatásával a keresetének való helytadást kért. A jogszabálysértés okát a Ptk. 208. § (6) bekezdésében írtak megsértésében jelölte meg. Érvelése szerint az előszerződés esetén nem szükséges, hogy az minden tekintetben ugyanolyan pontosságú legyen, mint amilyennek a végleges szerződésnek kell lenni. Az adásvétel tárgya a felek között soha nem volt vitás, az a perbeli alperesi nyilatkozatokból és becsatolt okiratokból egyértelműen megállapítható. Hivatkozott arra is, hogy az előszerződés alapján az akkori értékviszonyoknak megfelelő vételárat fizetett, a termőföldár jelentős értékemelkedése folytán az I-II. rendű alperesek jelentős, egyoldalú előnyhöz jutnak a felperes kárára. Ennélfogva az I-II. r. alperes követelése a Ptk. 2. § (2) bekezdése szerinti rendeltetés szerinti joggyakorlás alapelvét is sérti.
A Legfelsőbb Bíróság felülvizsgálati kérelmet nem találta alaposnak, a következők miatt.
A felülvizsgálat kérelmében a felperes a Ptk. 208. § (6) bekezdésének megsértésére hivatkozott. E jogszabályhely értelmében az előszerződésre az annak alapján megkötendő szerződésre vonatkozó szabályok megfelelően irányadók. Ezért a perben elsődlegesen az volt eldöntendő, hogy a perbeli írásbeli adásvételi előszerződés a jogerős ítéletben meghatározott okból érvénytelen-e, vagy tartalmazza mindazokat a lényeges kellékeket, amelyek az ingatlan átruházási szerződés érvényes létrejöttéhez elengedhetetlenül szükségesek. A per adatai alapján megállapítható, hogy a néhai eladó kárpótlási árverésen nemcsak a perbeli ingatlanhányadot szerezte meg, hanem további 600 AK értékű földet is szerzett. Ehhez képest a perbeli előszerződés megfogalmazásából egyértelműen nem tűnik ki, hogy az adásvétel mely ingatlanra vonatkozik, ezért a Legfelsőbb Bíróság osztotta a jogerős közbenső ítélet azon álláspontját, hogy nem állapítható meg, hogy mi volt az előszerződés tárgya. Ezen túl kétséges az ellenérték megjelölése is. Abból a megfogalmazásból, hogy "a vevő vételi szándéka alátámasztásaként átadott 78 000 forintot", nem egyértelmű, hogy a teljes vételár volt-e 78 000 forint, vagy az összeget a felek csupán a vételárelőlegnek vagy esetleg a szerződést biztosító mellék-kötelezettségnek szánták. A perbeli adásvételi előszerződés érvényes létrejötte tehát ez okból sem állapítható meg. Jogszabálysértés nélkül foglalt állást azért a jogerős ítélet az előszerződésnek a Legfelsőbb Bíróság XXV. számú PED-ben foglalt minimális tartalmi követelményi hiányát illetően. A Ptk. 2. § (2) bekezdése szerinti rendeltetésellenes joggyakorlás sem valósult meg, mert a II. r. alperes a szerződéskötés megtagadásával visszaélésszerű joggyakorlást nem követett el (PJD III. 36. jogeset).
Mindezekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős közbenső ítéletet hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Pfv. II. 23. 627/1998. szám)
A felperes és az I. r. alperes 1977-78-tól élettársak voltak, 1987. november 14-én házasságot kötöttek. Életközösségük 1992 májusában megszűnt, ekkor a felperes a volt közös lakásból elköltözött.
A bíróság jogerős ítéletével a felperes és az I. r. alperes házasságát felbontotta. Az I. r. alperes birtokában maradt közös vagyoni ingóságokat 1 123 000 forint értékben az I. r. alperes tulajdonába adta. Megállapította, hogy az I. r. alperes különvagyoni házasingatlanán a felek az együttélés alatt értéknövelő beruházásokat eszközöltek. A ráfordítások után az ingatlan telekértéke - az I. r. alperes különvagyona - 170 000 forintot, a közös beruházások értéke pedig 400 000 forintot tett ki. A perben eljárt igazságügyi ingatlanforgalmi szakértő által meghatározott jelenlegi, 1 200 000 forint forgalmi értékből ezért a felperest a közös vagyoni rész fele, azaz 421 052 forint illeti meg. Az ingók után az I. r. alperes 561 000 forintot, az ingatlan felperesi illetősége megváltásaként pedig 421 052 forintot tartozik megfizetni, ezért a bíróság az I. r. alperest terhelő marasztalási öszszeget - kerekítve - 983 000 forintban határozta meg.
A megállapított tényállás szerint az életközösség megszűnése után 1993. szeptember 22-én az I. r. alperes a perbeli ingatlant eladta a II. r. alperesnek, akivel élettársi viszonyt létesített, de az ingatlan felett továbbra is az I. r. alperes rendelkezett. A II. r. alperes 1995. május 5-én az általa kötött adásvételi szerződéssel az ingatlan tulajdonjogát lakottan a III. r. alperesre ruházta át. A III. r. alperes 1997. március 11-én csereszerződést kötött Sz. P.-vel és feleségével, mely szerint a perbeli ingatlan tulajdonjogát egy társasházi öröklakásra és az ugyan ebben az épületben lévő garázsingatlant 2/4 tulajdoni illetőségére cserélte el. A csereszerződés alapján a házasingatlannak a korábban az I. r. alperest megillető 2/4 tulajdoni hányadát az ingatlan-nyilvántartásban Sz. P. és felesége tulajdonaként bejegyezték.
Az ingatlan elidegenítéséről való tudomásszerzést követően a felperes keresetét kiterjesztette, elsődlegesen annak megállapítását kérte, hogy az I. r. alperes és II. r. alperes, majd a II. r. és III. r. alperes között az ingatlanra létrejött szerződések színleltek voltak, ezért azok a Ptk. 207. §-ának (5) bekezdése szerint semmisek. Másodlagos kereseti kérelme a szerződések hatálytalanságának megállapítására irányult, amit a Ptk. 203. §-ának (1) bekezdésében írt fedezetelvonásra alapított. Végül azt is kérte, hogy a bíróság az I. r. alperest kötelezze az ingatlan 1993. szeptember 22-i eladása során felvett vételár fele részének a megfizetésére. Arra tekintettel, hogy Sz. P. és felesége jogszerűen jutottak az ingatlan tulajdonjogához, velük szemben igényt nem érvényesített és nevezetteket nem vonta perbe.
Az elsőfokú bíróság az érvénytelenség, illetve hatálytalanság megállapítására irányuló felperesi keresetet ítélete rendelkező része szerint elutasította. Indokolásában azt állapította meg, hogy az I. r. alperes és a II. r. alperes között 1993. szeptember 22. napján megkötött adásvételi szerződés egyrészt színlelt, mert az ingatlan eladására valóságos szerződési akaratot nem tartalmazott, másrészt fedezetelvonó szerződésnek minősül. Az I. r. alperes ugyanis 1992 óta tudta, hogy a felperes házastársi vagyonjogi igényt érvényesít ezzel az ingatlannal kapcsolatban is, ennek ellenére az ingatlant értékesítette, ezzel a felperesnek a kielégítési alapját teljes egészében elvonta. A Ptk. 203. §-ának (1) bekezdése szerint az a szerződés, amellyel harmadik személy igényének kielégítési alapját részben vagy egészében elvonják, e harmadik személy irányában hatálytalan, ha a másik fél rosszhiszemű volt, vagy reá nézve a szerződésből ingyenes előny származott.
A peres eljárás során a II. r. alperes az ingatlant tovább értékesítette, aki azt ismételten tovább adta Sz. I.-nek és nejének. Ez utóbbi vevők ellen kereseti igényt a felperes nem terjesztett elő. Az ingatlan-nyilvántartásról szóló 1972. évi 31. tvr. 15. §-ának (6) bekezdése szerint az ingatlan-nyilvántartásba jog és tény csak azzal szemben jegyezhető be, aki ott jogosultként már szerepel, vagy akit egyidejűleg jogosultként bejegyeznek. Sz. I. és felesége tulajdonjoga az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzésre került, így az ő perben állásuk, továbbá az általuk kötött adásvételi szerződés érvényességének vizsgálata nélkül a felperes tulajdonjoga az ingatlan-nyilvántartásba nem volt bejegyezhető, ezért az erre irányuló kereseti kérelmét a bíróság elutasította.
A felperes módosított fellebbezésében kérte, hogy a bíróság az ingatlanilletőségre az 1993. szeptember 22-én az I. és II. r. alperesek által, valamint az 1995. május 5-én a II. és III. r. alperesek által megkötött szerződések semmisségét - azok színleltségére tekintettel - állapítsa meg, azonban a határozathozatalig azokat nyilvánítsa hatályossá, egyidejűleg az ingatlanhányadból őt közös vagyon címén megillető megváltási ár megfizetésére az I-II-III. r. alpereseket egyetemlegesen kötelezze.
A másodfokú bíróság az elsőfokú ítéletnek a szerződés érvénytelenségének megállapítására vonatkozó érdemi - elutasító - rendelkezését helybenhagyta. Indokolásában rámutatott, hogy az elsőfokú bíróság a megjelölt szerződések érvénytelenségének megállapítására és az eredeti állapot helyreállítására irányuló felperesi kereset elutasításáról megalapozottan és helyesen rendelkezett, mert e kereseti kérelmekről az ingatlan jelenlegi tulajdonosainak perben állása nélkül nem lehet határozni. A felperes azon módosított fellebbezési kérelme teljesítésének, amely az alperesek egyetemleges marasztalására irányul, jogszabályi alapja nincs, mert a szerződések érvénytelenségének megállapításával és az eredeti állapot helyreállításával az I. r. alperes tulajdonjoga kerülne visszajegyzésre, az I-II-III. r. alperesek teljesítésre kötelezésének ebben az esetben sem lenne helye.
A jogerős ítélet ellen a felperes élt felülvizsgálati kérelemmel, melyben elsődlegesen annak hatályon kívül helyezését és új eljárás elrendelését, másodlagosan a jogerős ítélet megváltoztatását, a marasztalási összeg felemelését, továbbá a semmisség megállapítása mellett az I-II-III. r. alperesek egyetemleges marasztalást kérte. Álláspontja szerint az 1993. és 1995. évi szerződések színleltsége bizonyítást nyert, ezeknek a szerződéseknek a semmisségét pedig a jelenlegi tulajdonos perben állása nélkül is meg lehet állapítani, így a Ptk. 237. §-ának (2) bekezdése és a 339. §-ának (1) bekezdése szerint nincs akadálya az I-III. r. alperesek egyetemleges marasztalásának sem.
A felülvizsgálati kérelmet a Legfelsőbb Bíróság alaptalannak találta. Álláspontját a következőkkel indokolta.
Tévedett az elsőfokú bíróság, amikor - a rendelkező résszel ellentétben - ítélete indokolásában arra utalt, hogy az I. r. alperes és a II. r. alperes között az ingatlan elidegenítésére létrejött szerződés valóságos szerződési akaratot nem tartalmazott, színleltsége folytán tehát semmis. Az I. r. alperesnek határozott célja volt az ingatlan tulajdonjogának átruházása, amit bizonyít az is, hogy azt a II. r. alperes tovább adta a III. r. alperesnek, akinek az adott ingatlanon fennállott tulajdonjoga végül csereszerződéssel szűnt meg. A II. és III. r. alperesek közt létrejött szerződés körülményeinek megítéléséhez a perben kellő bizonyíték nem állott rendelkezésre, erre nézve a felperes bizonyítási indítványt nem terjesztett elő, az ingatlan jelenlegi tulajdonosa pedig a felperes által sem vitatottan jóhiszeműen szerzett tulajdonjogot, amelyet az ingatlan-nyilvántartásba is bejegyeztek.
A másodfokú bíróság az első fokú ítélet érdemi rendelkezését bírálta felül, amikor az érvénytelenség megállapítására irányuló felperesi keresetet elutasító rendelkezést helybenhagyta, ez a döntése pedig a fentiek figyelembevételével nem jogszabálysértő.
Más kérdés, hogy az I. r. alperes és a II. r. alperes közti szerződés a Ptk. 203. §-a szerinti fedezetelvonó szerződésnek minősül-e. A jelenlegi adatok birtokában erre nézve kétséget kizáró tényállás nem állapítható meg, de ebben a körben a jogerős ítélet megalapozatlanság címén történő hatályon kívül helyezésére azért nincs lehetőség, mert ezen a jogcímen a kereset elutasítását a felperes felülvizsgálati kérelmében nem sérelmezte, a Legfelsőbb Bíróság pedig a jogerős ítéletet a Pp. 275. §-ának (2) bekezdésében írt szabály szerint csak a felülvizsgálati, illetve csatlakozó felülvizsgálati kérelem keretei között vizsgálhatja felül. A felperesnek az a felülvizsgálati kérelme pedig, hogy a Legfelsőbb Bíróság az I. II. és III. r. alpereseket az I. r. alperest terhelő megváltási árra nézve egyetemlegesen marasztalja, a fedezetelvonás esetén sem lenne teljesíthető. A Ptk. 203. §-a (1) bekezdése szerint a fedezetelvonó jogkövetkezménye az, hogy a szerződő felek között létrejött szerződés a harmadik személlyel (jelen esetben a felperessel) szemben hatálytalan, ennek eredményeként pedig a kielégítési alap elvonásában közreműködő jogszerző fél csak a szerződéssel átruházott vagyontárgyból köteles tűrni az egyébként behajthatatlan követelés kielégítését, azért az egyéb vagyonával nem felel. Az adott esetben a szerződéssel átruházott ingatlan már nincs a II. r. alperes tulajdonában, így a relatív hatálytalanság jogkövetkezménye vele szemben nem alkalmazható.
A felülvizsgálati kérelemben kért, az I-III. r. alperesek egyetemleges marasztalásának szintén nincs jogszabályai alapja. A felperesnek a Ptk. 339. §-ára történt hivatkozása azért téves, mert a bíróság az I. r. alperest a felperesi tulajdoni hányad értékének megfizetésére kötelezte, tehát a jogerős ítélet meghozataláig a felperest jogellenesen okozott kár nem érte.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Pfv. II. 23.707/1998. szám) ■
Visszaugrás
