Az emberi jogok az erkölcs és a jog határán helyezkednek el. Olyan jogokat értünk alattuk, amelyek akkor is érvényesek, ha nincsenek pozitív formába öntve, ha nem történt meg nyilvános kihirdetésük a jogalkotás illetékesei által, és nem szankcionálják azok megsértését sem. Az emberi jogok az embert mint embert illetik meg, pusztán azért, mert az "emberiség családjának" tagja, függetlenül történelmi helyzetétől.
Az emberi jogok meghatározásának ugyanakkor megvan a maga történeti háttere. Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának (1948) bevezetője többek között utal azokra "az emberiség lelkiismeretét fellázító barbár cselekmények"-re, amelyek szükségessé tették, hogy ezeket a minden embert egyaránt megillető jogokat pozitív formába öntsék. Az emberi jogok rögzítése "válasz a nemzetiszocializmus rémtetteire, a világháborúk szörnyűségeire és a totalitárius rendszerek barbár tetteire".[1]
Az emberi jogokat tehát, amint magát az erkölcsöt is, az egyetemesség és a történetiség kettőssége jellemzi. Az Egyház társadalmi tanításának kompendiuma is utal erre, amikor kijelenti, hogy az "emberi jogok meghatározásának és meghirdetésének a folyamata az egyik legfontosabb azon erőfeszítések között, amelyeknek az a célja, hogy hatékony felelet szülessen az emberi méltóság nélkülözhetetlen követelményeire", valamint, hogy az "emberi jogokban az Egyház korunk által felkínált kivételes lehetőséget lát arra, hogy megerősítésük révén világszerte hatékonyabb legyen az emberi méltóságnak mint a teremtő Isten által a teremtménybe oltott jellegzetességnek az elismerése és fejlődése".[2]
Az emberi jogok modernkori eszméjének kifejezett elismerése azonban csak lassan történt meg a katolikus egyházban. Ez annak ellenére igaz, hogy az emberi jogok eszmetörténeti alapjait a zsidó-keresztény hagyományban és a katolikus teológiában találhatjuk meg.[3] A késlekedés oka nem az, hogy az emberi jogok eszméje ellenkezne a hittel, hanem az adott történelmi-társadalmi kontextus és az általa meghatározott teológiai horizont szűkössége. Tanulmányunk célja e tanulási folyamat bemutatása, különös tekintettel annak történelmi és gondolati előfeltételeire, amely az emberi jogok egyházi elismeréséhez vezetett, amely során a tanító egyház mint a világtól tanulni képes egyház ismerte fel önmagát.
Míg a szociális jogok egyházi elismerése sohasem jelentett különösebb gondot, a szabadságjogok ellenben, amelyek a modern emberjogi gondolkodás legkorábbi szakaszában megjelennek, hosszú időn keresztül ellenkezést váltottak ki. XVI. Gergely (1831-1846) Mirari vos kezdetű körlevelében (1832) a lelkiismereti szabadságot, annak biztosítását "képtelen és tévelygő nézet"-nek és "őrültség"-nek nevezi, hasonlóképpen a véleményszabadsághoz, amelyet "veszedelmes tévedésnek" tart.[4] Később IX. Piusz (1846-1878) Syllabusában (1864) az elítélt tételek között szerepel az az állítás, mely szerint "minden embernek szabadságában áll azt a vallást követni s vallani, amelyet saját értelmének világossága igaznak ítél".[5] A kijelentések hátterében egy sajátos jog- és hatalomfelfogás húzódik meg, mely szerint az államhatalom kötelessége, hogy a "modern szabadságokkal" szemben az igazságot védelmezze.[6] Ennek alapja az "igazságot minden jog megilleti, a tévedést semmi" elve. A vallásszabadság joga ennek megfelelően csak az igaz vallás követőit illeti meg, az államnak pedig feladata, hogy az igazsággal ellenkező nézeteket korlátozza és terjedésüket megakadályozza.
Ugyanakkor a pápák a gyarmatosítás hajnalától következetesen fellépnek a rabszolgatartás intézménye ellen. III. Pál pápa (1534-1549) már 1537-ben, Pastorale officium brévéjében az indiánokra utalva kijelenti, hogy nem szabad "szabadságuktól vagy tulajdon vagyonuktól megfosztani őket, minthogy emberek (kiemelés tőlünk - szerzők), és ezért a hit és az üdvösség befogadóképes alanyai".[7] A Toledo érsekének címzett brévében a pápa reagált azokra a domonkos szerzetesektől kapott hírekre, melyek szerint a spanyol telepesek az újvilág őslakosait rabszolgaságba kényszerítik. A későbbiekben a pápák többször megismételték a rabszolgaság tilalmára vonatkozó felszólítást.
A vallásszabadság és a rabszolgaság tilalmának esetei jól mutatják, hogy az emberi jogok felismerését és elismerését milyen óriási mértékben határozza meg az adott történelmi horizont.[8] Az egyház számára a modern kor kezdetét egyrészt a reformáció jelzi, ami egyet jelent a nyugati egyház egységének darabokra hullásával, másrészt az Újvilág, valamint Ázsia mélyebb felfedezése, amely szembesíti az egyházat azzal a ténnyel, hogy létezik egy óriási embertömeg, amelynek korábban semmi esélye sem
- 210/211 -
volt arra, hogy az evangéliumot megismerje és befogadja. Ez kettősséget eredményez: az újonnan felfedezett területek társadalmaival - beleértve kultúrát és vallást - szembeni nyitottságot és az Európában tapasztalható folyamatokkal szembeni gyanakvást. Ez utóbbit a későbbi "politikai és ideológiai vallás- és egyházellenesség" is magyarázza, amelyre "a katolikus egyház saját belső egységének megerősítésével és a modern kor célkitűzéseinek elutasításával válaszolt."[9] Bármennyire is ellentétes irányba mutat a két folyamat, közös hozadékuk a természetjogi gondolkodás megerősödése a teológiában és a tanítóhivatal érveléseiben.
XIII. Leó pápával (1878-1903) történik az első komoly nyitás a modern emberi jogi gondolkodás irányába. A pápa 1879-ben kiadott Aeterni Patris kezdetű körlevelében megerősíti Aquinói Szent Tamás tekintélyét, és maga is hűségesen követi tanítását.[10] Ez is jelzi, hogy a neotomista-természerjogi gondolkodás milyen nagymértékben áthatja megnyilatkozásait. Ennek megfelelően az emberi jogi gondolkodáshoz hasonlóan hangsúlyozza az emberi méltóságot és annak tiszteletben tartását, ugyanakkor a tiszteletét nem magából a személyből vezeti le, hanem az örök és változatlan természeti és isteni jogból.
Bár engedményeket tesz, a lelkiismereti szabadságot továbbra is csak mint az igaz vallás gyakorlásának a jogát ismeri el. Libertas praestantissimum kezdetű körlevelében (1888) különbséget tesz a természettörvény (lex naturalis) - ami azonos az örök törvénnyel (lex aeterna) - és az emberi törvény között. Ez utóbbi feladata, hogy hozzásegítse az egyes embert ahhoz, hogy "az örök törvény előírásai szerint élve minél kevesebb akadályba ütközzék".[11] Az emberi törvények tehát az isteni törvényből erednek, amely egyetemes és kizárja a tévedést. Ez alapján az állami törvények csak az igaz vallás gyakorlását ismerhetik el. A pápa mégis ismer egy kivételt, amikor a rosszat valamilyen nagyobb jó elérése vagy nagyobb rossz elkerülése miatt tűri el az állam. A lelkiismereti szabadság kapcsán tehát "a közjó végett, de csakis annak érdekében, az emberi törvény a rosszat megengedheti, vagy köteles megengedni".[12] Ugyanez az érvelés található meg a három évvel korábbi Immortale Dei kezdetű körlevélben (1885): "Ha az Egyház úgy is ítéli meg, hogy az istentisztelet különböző formáinak nem szabadna ugyanazon jogokkal rendelkezniük, mint az igaz vallásnak, mégsem ítéli el azokat az államfőket, akik valamilyen jelentős és üdvös cél elérése illetve valami baj megakadályozása céljából bizonyos szokásokkal és gyakorlatokkal szemben türelemmel viseltetnek, hogy azok az államban helyüket mind megtalálják."[13] A lelkiismereti szabadság elsődleges értelme továbbra is az igaz vallás szabad követése, másodlagos pedig a nagyobb jóért eltűrt rossz.
Kifejezett emberi jogi tartalmak jelennek meg viszont az első szociális körlevélként számon tartott Rerum novarum (1891) kezdetű enciklikában.[14] A szöveg ugyan nem használ kifejezett emberi jogi terminológiát, a megszokott természetjogi érvrendszerrel dolgozik, mégis a szociális jogok széles skáláját veszi védelmébe. Ilyen például a magántulajdonhoz és a munkához való jog (RN 3-11), a privát szféra védelmének a joga (RN 11), a jogos bérezéshez (RN 17), alapvető szükségletek biztosításához (RN 27), valamint a gyülekezési és egyesülési szabadsághoz való jog (RN 30-44). Védi továbbá a pihenéshez - szabad vasárnaphoz - való jogot is, amely alatt olyan "pihenést" ért, melyet a "vallás szentel meg" (RN 32). Elítéli a gyermekmunkát, a munkások személyi méltóságának a tiszteletben tartását a "munkaadók legfőbb kötelességei" közé sorolja (RN 17). Az enciklika ugyan továbbra is természetjogi kereteken belül mozog, de a kor társadalmi problémái iránti nyitás egyben a modernitással való párbeszéd kezdeti lépésének is tekinthető, amely megalapozza a későbbi enciklikák szociális jogokkal kapcsolatos gondolkodását és a mellettük való kifejezett kiállást.
A szabadságjogokhoz való újfajta közeledést eredményezte a totalitárius diktatúrák fenyegetése és a második világháború XI. Piusz (1922-1939) és XII. Piusz (1939-1958) pápasága alatt. Több körlevél foglakozik az alapvető jogok védelmével a totalitárius diktatúrákkal szemben. XI. Piusz 1931-ben a fasizmus ellen, az olaszországi Katolikus Akció védelmében szólal fel Non abbiamo bisogno apostoli körlevelében, és több alkalommal hivatkozik a vallás és a lelkiismeret szabadságára (17, 41).[15] Bár figyelmeztet, hogy a lelkiismereti szabadság csak "ekvivók" a lelkiismeret abszolút függetlenségével, amely a "teremtett és megváltott lélekre vonatkoztatva abszurditás", itt már politikai értelemben használja a kifejezést mint értéket, amelyet társadalmilag kell védelmezni (41). Mit brennender Sorge kezdetű körlevelében (1937), tapasztalva a Németországban egyre erősödő egyházellenességet hasonlóképpen lép fel a náci ideológiával szemben.[16] Mivel a körlevél a hívők helyzetéből kiindulva elsősorban az egyház és a hit németországi helyzetével és kihívásaival foglalkozik és a természettörvénnyel összevetve vezet le bizonyos jogokat, mint a szabad vallásgyakorlás vagy a szülők gyermekneveléshez való jogát (36-37).
- 211/212 -
Az enciklika keményen kiáll az állam elsőbbségével szemben, védelmezi azt az elvet, hogy "az ember mint személyiség olyan istenadta jogokkal bír, melyek megvonását minden, a közösség részéről célzott beavatkozással való tagadásával, felfüggesztésével vagy parlagon hagyásával szemben - ki kell zárni" (35). Hasonlóképpen emel szót Divini Redemptoris kezdetű enciklikájában (1937) a kommunizmussal szemben, mivel a társadalmat az egyén elé helyezi, és így "az emberi személyiséget (...) jelentéktelennek" tartja.[17] Az évtizedek óta üldözést szenvedő mexikói egyházat buzdítja a mexikói püspököknek címzett Firmissimam constantiam körlevelében, kiállva a vallási és polgári szabadságjogok védelmére történő jogos fellépés mellett (26).[18]
XII. Piusz folytatja elődje vitáját az ideológiákkal. Karácsonyi üzeneteiben rendszeresen visszatér az emberi méltóság és a belőle fakadó jogok kérdésére. 1942. évi üzenetében a következő "alapvető, személyes" jogokat sorolja fel: a testi, értelmi és erkölcsi élethez, annak fenntartásához és kibontakoztatásához, a nyilvános és privát istentisztelethez, a házassághoz, a munkához, a családi élet fenntartásához elengedhetetlen javakhoz, valamint az életállapot szabad megválasztásához való jogokat.
XI. Piusz és XII. Piusz érdeme, hogy természetjogi érvelésükkel - az egyéni jogokat a diktatúrákkal szemben védelmezve egyes emberi jogokat beépítettek megnyilatkozásaikba. Bár látszólag még mindig egy előre adott, szent isteni illetve természetes rendből (lax aeterna, lex naturalis) kiindulva, deduktív módon érvelnek, a totalitárius rendszerek tapasztalatai nyomán felismerik nemcsak a szociális, hanem a szabadságjogok jelentőségét is. Az államhatalommal és a társadalom magasabb szintjeivel szemben védik az egyének és a kisebb közösségek jogait. Az 1931-ben kiadott Quadragesimo anno kezdetű enciklika fogalmazza meg legtömörebben a korszak központi gondolatát:[19] "amit az egyes egyének saját erejükből és képességeik révén meg tudnak valósítani, azt a hatáskörükből kivenni és a közösségre bízni tilos; éppen így mindazt, amit egy kisebb és alacsonyabb szinten szerveződött közösség képes végrehajtani és ellátni, egy nagyobb és magasabb szinten szerveződött társulásra áthárítani jogszerűtlenség és egyben súlyos bűn" (QA 79). A szubszidiaritás elve jelentős lépés volt az emberi jogi gondolkodás elsajátításának a szempontjából.
A második világháború után az egyház helyzete jelentősen átalakult. A globalizálódó, ugyanakkor végletekig megosztott világban, melyben demokráciák és totalitárius diktatúrák éltek egymás mellett, és ahol az egyház csupán egy lett a többi társadalmi szereplő között, újfajta megközelítésre volt szükség.
Ezt ismerte fel XXIII. János pápa (1958-1963), aki elődei óvatos és tartózkodó lépéseivel szemben elsőként ismeri el hivatalos egyházi dokumentumban az emberi jogok jelentőségét.
Az elismerés feltétele egy újfajta teológiai megközelítés volt, amely meghaladja a skolasztikus-természetjogi, deduktív módszert. Az utóbbi mögött egy instrukcióteoretikus kinyilatkoztatás-fefogás[20] húzódott meg, az egyház pedig tanítóként szólt, és azokat szólította meg, akik az egyházhoz tartoznak. XXIII. János és az általa összehívott II. Vatikáni Zsinat (1962-1965) viszont a látni-ítélni-cselekedni módszerét követte. Eszerint nemcsak az a kérdés, hogy mit taníthat a világnak az egyház, hanem az, hogy mit tanulhat az egyház a világtól. Ebben az időszakban vált az "idők jelei" központi fogalommá az egyházi megnyilatkozásokban, mely szerint a "keresztényeknek fel kell és el kell ismerniük azokat az értékeket a társadalomban, amelyekben a kor emberi céljai kifejezést nyernek".[21] Ezt fogalmazza meg a II. Vatikáni Zsinat, amikor felszólítja az egyházat, hogy "ismerjék fel a kortársakkal együtt átélt eseményekben, igényekben és vágyakozásokban (...) Isten jelenlétének és szándékainak a jeleit".[22]
A világgal történő párbeszéd, a történelem eseményeinek a hit fényében történő figyelmes olvasása alapvető jellemzője XXIII. János megnyilatkozásainak. A Mater et magistra kezdetű enciklikában (1961),[23] mely a Rerum novarum hetvenedik évfordulóján jelent meg, a szociális kérdés kapcsán már olyan témákat vitat meg, melyek az emberi jogok harmadik generációját érintik. Amellett, hogy az új helyzethez igazítva megismétli a munkáskérdéshez kapcsolódó követeléseket, a társadalmi igazságosság kérdését is globális szintre emeli. Az enciklika szerint napjaink alapkérdése az, "hogy milyen viszonynak kell kialakulnia a gazdaságilag fejlett és a gazdaságilag elmaradott - fejlődő - országok között, azok között, akik jólétben, meg akik a legsötétebb nyomorban élnek" (MM 157).
Az emberi jogi gondolkodás hivatalos egyházi elfogadását az 1963-ban, a pápa halála előtt néhány héttel megjelent Pacem in terris kezdetű enciklika jelentette.[24] Az "emberi jogok katolikus kartájának" is nevezett dokumentum az 1962. évi kubai válságra reagált, amely esemény ténylegesen megmutatta, hogy a hidegháború milyen valós veszélyt jelent az emberiség számára. Ez az első olyan enciklika, mely nemcsak az egyház tagjaihoz, hanem "minden jóakaratú embernek" szól. A szöveg az idők jelei között sorolja fel az ENSZ megalakulását és az Emberi
- 212/213 -
Jogok Egyetemes Nyilatkozatának az elfogadását, amelyet "mint lépcsőt és bejáratot kell tartanunk a világ minden népének jogrendje s politikai rendje megalkotásához" (PT 142-144).
A Pacem in terris emberi jogi katalógusa "figyelemre méltó hasonlóságot mutat" az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának felsorolásával.[25] A különbséget az adja, hogy az enciklika antropológiai és természetjogi érvekkel alapozza meg a jogokat. (A nyilatkozat a kultúráktól való függetlenség miatt kerüli a megalapozást.) A természetjogi alapvetés abban különbözik a korábbi pápák megnyilatkozásaitól, hogy rendet nem külső szempontok szerint vezeti le, hanem magából a személyből indul ki. Ez a sajátos hangsúly lehetővé teszi, hogy a jogok filozófiai és teológiai megalapozása a lehető legátfogóbb legyen. Az ember "értelemmel és szabad akarattal" van felruházva, valamint "jogokkal és kötelességekkel bír", amelyek "általánosak és sérthetetlenek, semmiféle módon ki nem sajátíthatók" (PT 9), valamint "Krisztus Jézus vére által vannak megváltva; a természetfeletti kegyelem révén Isten fiaivá és barátaivá lettek, az örök dicsőség javainak pedig örökösei" (PT 10). A személy kiindulópontként való választásának az a következménye, hogy hangsúlyosabban jelenik meg a jogokban az egyén közösségi volta. Míg az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában a szabadságjogok jelennek meg legnagyobb súllyal, addig az enciklika a szociális, politikai és kulturális jogokat egyaránt hangsúlyozza, és rámutat szoros kapcsolatukra.[26] Az előbbi először a szabadságjogokat fejti ki, majd külön a szociális jogokat; a Pacem in terris viszont egymás mellé állítja őket, mutatva ezzel, hogy a szabadságjogok tisztelete nem lehetséges a szociális jogok bizonyos alapvető tisztelete nélkül. Az enciklika ezzel hangsúlyozza, hogy jogaink gyakorlásának vannak materiális feltételei, amelyek nélkül tiszteletben tartásuk lehetetlen.
A másik újítás, amit az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának előkészítésében résztvevő Jacques Maritain már korábban követelt, a jogok kötelességekkel való kiegészítése:[27] az ember személy voltából nemcsak jogok, hanem felelősség és kötelezettség is fakad (PT 28-38). Példaként említi, hogy "az ember joga az élethez, amellyel összefügg életfenntartásának kötelezettsége, jog a méltó életmódhoz, amelyhez hozzátartozik a becsületes élet kötelezettsége" (PT 29). A kötelezettség azokra a feltételekre irányul, amelyek biztosítják az emberi jogok érvényesülését. Ekképpen kerüli el az enciklika, hogy a jogok a levegőben lógjanak és tudatosítja, hogy azoknak materiális előfeltételük van: "...nem elég, hogy az embereknek megadjuk a jogot, hogy az élethez szükséges dolgokhoz hozzájusson, hanem erőnkhöz mérten dolgoznunk is kell, hogy az élethez szükséges javak elegendően álljanak rendelkezésre" (PT 32).
XXIII. János a személyt a természetjog középpontjába állító megközelítésével és az emberi jogi gondolkozás elfogadásával valódi kopernikuszi fordulatot hozott az addigi tanítóhivatali érvelésmóddal szemben. Az általa összehívott II. Vatikáni Zsinat még tovább vitte gondolatait. A zsinat - már VI. Pál vezetésével - Dignitatis humanae kezdetű nyilatkozatában kijelenti, hogy "az emberi személynek joga van a vallásszabadsághoz" (Dh 2).[28] Bár korábban is hangsúlyozták a vallásszabadságot, de azt mint az igaz vallás gyakorlásának a jogát értelmezték. A zsinat viszont szakít az "igazságnak van joga, a tévedésnek nincs" elvével, és a személy jogáról beszél, aki lelkiismerete szerint képes dönteni vallási kérdésekben és keresheti az igazságot: "A vallásszabadsághoz való jog alapja tehát nem a személy szubjektív állapota, hanem a személy természete. Ezért a kényszertől való mentesség joga megmarad azoknál is, akik az igazságkeresés és a hozzá való ragaszkodás követelményének nem tesznek eleget; s e jog gyakorlását nem lehet megakadályozni, míg valaki a nyilvános jogrendet megtartja." (Dh 2) Talán itt érhető tetten legélesebben a személy irányába tett fordulat.
Az emberi jogok ténylegesen elismerése történt meg azzal, hogy a zsinat legjelentősebb, az egyház helyzetét a mai világban összegző Gaudium et spes kezdetű konstitúciójában kijelenti, hogy az egyház "a rábízott evangélium erejével hirdeti az emberi jogokat, s elismeri és nagyra értékeli a kor dinamizmusát, mellyel e jogokat mindenütt sürgetik" (GS 41), továbbá azt, hogy "mint Isten szándékaival ellenkező dolgot, le kell küzdeni és ki kell küszöbölni minden nem, faj, bőrszín, társadalmi helyzet, nyelv vagy vallás alapján történő társadalmi megkülönböztetést a személy alapvető jogaiban" (GS 29).[29]
A II. Vatikáni Zsinat óta a pápai és egyéb tanítóhivatali megfogalmazások rendszeresen felszólalnak az emberi jogok védelmében. Ez utóbbiban az egyház olyan közvetítő nyelvre lelt, melynek segítségével a globalizált, plurális és ideológiailag széttöredezett világban üzenetét eljuttathatja azokhoz is, akik nem tagjai az egyháznak és nem értik annak belső nyelvezetét.
VI. Pál (1963-1978) ismét minden jóakaratú emberhez fordul Populorum progressio kezdetű enciklikájában,[30] melyben ugyan nem beszél kifejezetten az emberi jogokról, azonban a világ népei közötti viszonyok igazságos rendezésének a témájával elő-
- 213/214 -
kerül az emberi jogok harmadik generációja.[31] Az 1971. évi Római Püspöki Szinódus De iustitia in mundo kezdetű dokumentuma már a "fejlődés jogáról" beszél,[32] amelyet "az alapvető emberi jogokban való dinamikus előrehaladásban" határoz meg (IM 15). Az országok és a népek függetlenségére pedig mint az emberi jogok megvalósulásának az előfeltételére tekint, és kiemeli, hogy a "népeknek joguk van saját identitásuk megőrzésére" (IM 19). Az emberi jogok jelentőségét így emeli ki, hogy sorra veszi azokat a "néma igazságtalanságokat", amelyek a korra rányomják bélyegüket. A bevándorlók státusza, a diszkrimináció, a faji üldözések és a népirtások, a vallási és politikai üldözöttek helyzete, az abortusz, valamint a kínzás és jogfosztás mind az emberi jogok megsértésének a jelei. Ugyanakkor elsőként fordítja vissza az emberi jogi érvelést, ami eddig az "ad extra" beszédmódhoz tartozott, és kijelenti, hogy a jogokat az egyházon belül is tiszteletben kell tartani. Ezzel az emberi jogokat mintegy az egyház belső életének mércéjévé emeli (IM 40-41).
A sajátos történelmi helyzetnek és egyéni élettörténetének köszönhetően II. János Pál pápa (1978-2005) különös figyelmet tanúsított az emberi jogok iránt. A világháború borzalmai, Lengyelország függetlenségének elvesztése, valamint a náci és a kommunista diktatúra tapasztalatai ugyanúgy meghatározzák gondolkodását, mint a huszadik század végi pápaság globális felelőssége. Megnyilatkozásaiban összegzi elődei gondolatait, érzékenyen követi az emberi jogok mindhárom generációját, és felszólal megsértésükkel szemben, hangsúlyozza az emberi jogok egységét és belső összefüggését és ellenezve azok egyoldalú kijátszását. Többször és ismételten kiáll az emberi jogok egyetemessége mellett és hangsúlyozza, hogy a "közös emberi természet tagadása" lehetetlenné teszi általános elfogadásukat.[33] Rögtön az első, Redemptor hominis kezdetű enciklikájában (1979) kiemeli az emberi jogok programszerű jelentőségét:[34] az emberi jogok jelentik az alapot "melyre az ember javát szolgáló törekvések támaszkodhatnak", és "elsődleges kritériumul kell szolgálniuk minden tervhez, rendszerhez és kormányzáshoz" (RH 17). Olyan kihívásként értelmezi az emberi jogokat, amely erkölcsi elkötelezettséget kíván, hiszen a jog "betűje" korrumpálható, "egymagában ölni képes, a lélek azonban életet ad" (RH 17). Így ismét utal arra, hogy itt nem pusztán pozitív jogokról van szó, hanem olyanokról, amelyek előfeltétele a jogot megelőző erkölcsben gyökerezik.
II. János Pál az emberi jogokban olyan lehetőséget látott, amely egyrészt biztosítja a széttöredezett világ morális egységét, másrészt az ember minden dimenzióját szem előtt tartva kritikus mérceként szolgálhat a kultúrák megítélésében. Például a szegénységről szólva kijelenti, hogy az nem csupán az anyagi értelemben vett szegénységet jelenti. "Az emberi jogok hiánya vagy elnyomása, amilyen például a vallásszabadság, a társadalom alakításában való szabad részvétel, a társulási szabadság, az egyesületek alakítása, szakszervezetek létesítése gazdasági érdek védelmében - nemde jobban szegényítik az embert, mint az anyagiak hiánya?" (SRS 15)
A Rerum novarum megjelenésének 100. évfordulóján kiadott Centesimus annus kezdetű enciklikájában (1991),[35] amelyben értékeli az 1989. évet és az egyház diktatúra alatt tanúsított magatartását, kiemeli az egyház erőfeszítését "az emberi jogok védelme és előmozdítása érdekében". Az elnyomatás idején ott, "ahol az ideológiákra támaszkodó pártok elhomályosították a közös emberi méltóság jelentését, az egyház egyszerű szavakkal, de határozottan tanította, hogy minden ember (...) Isten képmása, és ezért elismerést és tiszteletet érdemel" (CA 22). II. János Pál ezzel a kijelentéssel rámutat arra a változásra, mely az egyház helyzetében, a történelem sodrása nyomán bekövetkezett. Míg XIII. Leó még "trón és oltár" szövetségében gondolkodott az egyház (partikuláris) jogait hangsúlyozva, a diktatúrák nyomása alatt, tapasztalva az elnyomást, az egyház az általános emberi védelmezőjévé vált. Az emberi jogok nyelvet és cselekvési teret jelentenek, amely által az egyház teljesíti küldetését az emberek szolgálatára, egy igazságosabb világ megteremtésére.
II. János Pál, ha rövid ideig is, megélhette az emberi jogi gondolkodás diadalát, láthatta távlatait és a benne rejlő reményt. Utódjának, XVI. Benedek pápának (2005-) az emberi jogokkal való politikai visszaélések következtében azok elértéktelenedésével kell szembenéznie, ezért az emberi jogok megerősítésére törekszik. 2008. december 10-én, az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata elfogadásának hatvanadik évfordulóján ezért a jogok egyetemességét hangsúlyozza, amely a kultúrák különbözősége ellenére "egyetemes tények, mivel az emberi természetben lakoznak". Továbbá az emberi jogok jelentik a "a vezérfonalat, mely a kölcsönös megértés alapjául szolgálhat".[36] Benedek ezzel visszatér a természetjog újbóli erősebb hangsúlyozásához, amivel az egyetemes emberi természet, a közös emberi értelem és az emberi jogok szoros kapcsolatára mutat rá. Ennek szellemében sürgeti nemcsak az emberi jogok melletti kiállást, betartásuk biztosítását, hanem azok "jobb meghatározását" is.
2008 április 18-án, az ENSZ közgyűlése előtt tartott beszédében, még élesebben hangsúlyozta az emberi jogok relativizálásának, a vele való visszaélésnek és a kiüresítésének a veszélyét.[37] Kiindulva az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának születési körülményeiből, ahol különböző kultúrák és
- 214/215 -
hagyományok jutottak közös megegyezésre, újfent hangsúlyozza az emberi jogok "egyetemességét, oszthatatlanságát és kölcsönös függését". A jogok relativizálásának a korlátja éppen az, hogy "nemcsak a jogok egyetemesek, hanem az emberi személy is, mely ezeknek a jogoknak a hordozója".
Nem lehet az emberi jogokat elszakítani erkölcsi alapjuktól és pusztán pozitív jogként értelmezni, mivel ezzel könnyen idegen érdekek eszközévé válik: "Ha pusztán a törvényszerűség fogalmaival ragadjuk meg őket, akkor a jogokat az a veszély fenyegeti, hogy gyenge kijelentésekké lesznek, amelyek elválnak az erkölcsi és racionális dimenziótól, amely alapjuk és céljuk." Szükség van ezért egy közös "igazságosság-felfogásra", mely a "társadalom tagjai közötti szolidaritáson" alapszik.
Végül kiemeli a vallások szerepét az emberhez méltó társadalom kialakításában. Hangsúlyozza, hogy az államok törvényei és intézményei nem elegendőek, hanem szükség van a kisebb közösségek és az egyének közreműködésére is. A vallásos életszemlélet éppen ebben tud segíteni, hiszen "minden férfi és minden nő transzcendens értékének a felismerése segíti a szív megtérését, amely olyan viselkedéshez vezet, amely ellenáll az erőszaknak, terrorizmusnak és háborúnak, és elősegíti az igazságosságot és a békét". XVI. Benedek ezzel ismételten az emberi jogok etikai dimenziójára hívja fel a figyelmet, és ezzel párhuzamosan aláhúzza a kereszténység politikai dimenzióját.
Az előbbiekben elsősorban szellemtörténeti oldalról követtük végig az emberi jogi gondolkodásnak az egyház társadalmi tanításában történő recepcióját. Elfogadása egy tanulási folyamat eredménye volt, melyet elsősorban a kor társadalmi és filozófiai horizontja határozott meg, hol gátolva, hol segítve felszínre törését. Az emberi jogok gondolata azonban sohasem volt idegen a zsidó-keresztény hagyománytól. Gyökereit megtaláljuk a teremtéstörténet istenképiségről szóló passzusaiban ugyanúgy, mint a kivonulás történetében, az aranyszabályban vagy a felebaráti szeretet parancsában. Az emberi jogok modern felfogásához való közeledés előfeltétele azonban a modern kor megélése volt. Nem véletlen, hogy az emberi jogok ("derechos humanos") kifejezés az Újvilág kolonizálása és az indiánok kizsákmányolása ellen tiltakozó Bartolomé de Las Casas püspöknek (1484-1566) a spanyol koronatanáccsal folytatott vitájában fordul elő először. Egy olyan helyzetben használja a kifejezést, amelyben egy keresztény a nemkeresztények jogaiért kellett, hogy fellépjen.
Nem véletlen, hogy Las Casas "nemcsak a keresztény felebaráti szeretetre, hanem az észre és a természetes erkölcsi törvényre hivatkozik. Így világos volt számára, hogy ezek a jogokat a kereszténység határain túl, keresztények és nem keresztények számára is elfogadhatók és érvényesek."[38] Hasonlóképpen teremtettek egységes horizontot olyan történelmi kihívások, mint a munkáskérdés, a háborúk és a diktatúrák, a kolonizáció és a globalizáció vagy a gazdasági válságok tapasztalatai. Az egyház azáltal, hogy osztozott ezekben a tapasztalatokban, a modern kor emberével ismerte fel ez emberi jogi gondolkodás jelentőségét.
Johann Baptist Metz találóan az egyház "elefánt-emlékezetében", az "emberek szenvedésre való emlékezésében", a "memoria passionis"-ban jelöli meg azt a helyet, ahol az emberi jogok egyetemessége és az emberiség megkerülhetetlen történeti és kulturális különbözősége találkozik.[39] Az egyház története - melyet maga az egyház sokszor teherként él meg - ugyanolyan ambivalens, mint maga a történelem, melyben bűnök és jócselekedetek, üdvös és kárhozatos tettek egyaránt megjelennek. Éppen a szenvedés és a krízis emlékezete adja azt a kivételes többletet, mely kulcs lehet az emberi jogok mélyebb megértéséhez. Ez az emlékezet egyben figyelmeztetés is, hogy ez a megértési folyamat és az emberi jogok tiszteletben tartásáért való küzdelem még nem zárult le, hanem újra és újra kihívás elé állítja az emberiséget. ■
JEGYZETEK
[1] Gabriel, Ingeborg: Die Menschenrechte als Grundlage der Politischen Kultur Europas, in: Helmut Renöckl/Alzbeta Dufferová/Alfred Rammer (Hg.), Rudern auf stürmischer See. Sozialethische Perspektiven in Mitteleuropa, Echter Verlag, Wien 2006. 152-162.
[2] Az Igazságosság és Béke Pápai Tanácsa: Az Egyház társadalmi tanításának kompendiuma, Szent István Társulat, Budapest 2007. 152.
[3] Gabriel, 154-155.
[4] Denzinger, Heinrich/Hünermann, Peter (szerk.): Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai, Szent István Társulat, Budapest 2004. 2730-2732 (A következőkben: DH)
[5] DH 2915
[6] Heimbach-Steins, Marianne: Menschenrechte in Gesellschaft und Kirche, Matthias-Grünewald Verlag, Mainz 2001. 27-28.
[7] DH 1495
[8] Egy másik példa Az Amerikai Egyesült Államok alkotmányának története. Az osztrák Georg Jellinek (1851-1911) volt az, aki rámutatott, hogy a zarándok atyák vallásszabadságért folytatott küzdelme volt a modernkori emberi jogi gondolkodás kiindulópontja. Bár tézise a maga éles formájában már nem áll meg, bizonyos, hogy az ok, amiért az óhazát elhagyták, hogy vallásukat szabadon gyakorolhassák -, a mai napig meghatározza az Egyesült Államokban a vallásszabadsággal kapcsolatos felfogást. Az Amerikai Egyesült Államok Alkotmányának Első Alkotmánymódosítása (1791) elsőként a vallásszabadsággal foglalkozik: "A Kongresszus nem alkothat
- 215/216 -
olyan törvényt, amely vallást alapít vagy vallás szabad gyakorlását tiltja...". 74 évet kell még várni, hogy a Tizenharmadik Alkotmánymódosítás (1865) kimondja, hogy "Az Egyesült Államokban vagy annak fennhatósága alá tartozó területen sem rabszolgaság, sem kényszerű szolgaság nem fordulhat elő". Az egyházi megnyilatkozásokkal szemben az Egyesült Államokban a vallásszabadság elismerése jóval megelőzte a rabszolgaság tilalmának kimondását. Míg a vallásszabadság a kezdetektől fogva alapvető követelésnek számított az Egyesült Államokban, addig a rabszolgaság tilalmának kérdése csak a déli államok csatlakozása és a velük kialakult feszültség kapcsán vált azzá.
[9] Tomka Miklós: Az Egyház társadalmi tanítása, In: Uő. -Goják János: Az egyház társadalmi tanítása. Dokumentumok, Szent István Társulat, Budapest 1992. 11-24, 16.
[10] "... a lehető legnagyobb igyekezettel arra buzdítunk mindnyájatokat, hogy a katolikus hit védelmére és dicsőségére, a társadalom javára, minden tudomány gyarapodása érdekében állítsátok vissza, és a lehető legszélesebb körben terjesszétek Szent Tamás arany bölcsességét." DH 3140
[11] DH 3249
[12] DH 3251
[13] DH 3176
[14] XIII. Leó: Rerum Novarum, Tomka - Goják, 29-55.
[15] XI. Piusz: Non abbiamo bisogno, http://www.vatican.va/holy_father/pius_xi/encyclicals/documents/hf_p-xi_enc_29061931_non-abbiamo-bisogno_en.html, utolsó látogatás: 2011.08.22.
[16] XI. Piusz: Mit brennender Sorge, http://www.vatican.va/holy_father/pius_xi/encyclicals/documents/hf_p-xi_enc_14031937_mit-brennender-sorge_en.html, utolsó látogatás: 2011.08.22.
[17] DH 3771-3774
[18] DH 3775
[19] XI. Piusz: Quadragesimo Anno, In: Tomka/Goják, 59-104.
[20] Az instrukcióteoretikus kinyilatkoztatás felfogás szerint Isten a kinyilatkoztatásban elsősorban parancsokat és törvényeket adott, amelyeket az embernek követnie kell.
[21] Gabriel, Ingeborg/Papaderos, Alexandros/Körtner, Ulrich: Perspektiven ökumenischer Sozialethik. Der Auftrag der Kirchen im größeren Europa, Grünewald, Mainz 2005. 138.
[22] GS 11
[23] XXIII. János: Mater et Magistra, In: Tomka - Goják, 107-160.
[24] XXIII. János: Pacem in Terris, In: Tomka - Goják, 163-196.
[25] Heimbach-Steins, 16.
[26] Például: amíg az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata külön említi az élethez (3. cikk) a szociális biztonsághoz (22. cikk), valamint az alkalmas életszínvonalhoz (25. cikk) való jogot, addig az enciklika együtt és bővebben említi ezeket: ".mindjárt kezdetkor ki kell jelenteni, hogy az embernek joga van az élethez, joga van a testi épséghez, joga van mindazokra az eszközökre, melyek szükségesek a tisztességes élet éléséhez." PT 11
[27] Az angol "responsibility" szó szerencsésebb a kötelesség szónál, hiszen jelentéstartalma nemcsak ez utóbbit, hanem a felelősséget is magába foglalja.
[28] II. Vatikáni Zsinat: Dignitatis Humanae, In: A II. Vatikáni Zsinat dokumentumai, Szent István Társulat, Budapest 2000. 493-508.
[29] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et Spes, In: Tomka - Goják, 197-277. Ld. még Ádám Antal: Zsinati konstitúció a katolikus egyház és a világ viszonyáról. Jura 2007. 1. sz. 163-170.
[30] VI. Pál: Populorum Progressio, In: Tomka - Goják, 277-314.
[31] Langhorst, Peter: Entwicklungsförderung in der Kirchlichen Sozialverkündigung, In: Joachim Wiemeyer (szerk.): Entwicklungszusammenarbeit im Zeitalter der Globalisierung, Schöningh Verlag, Paderborn 2006. 13-28., 13-20.
[32] Római Püspöki Szinódus: De Iustitia in Mundo, In: Tomka - Goják, 351-366.
[33] Cajiao, Silvio: Human rights in the Teachings of John Paul II, http://www.clerus.org/clerus/dati/2003-11/05-13/07Pa2-5IN.html, utolsó látogatás: 2011.08.22.
[34] II. János Pál: Redemptor Hominis, Szent István Társulat, Budapest 1980
[35] II. János Pál: Centesimus Annus, In: Tomka - Goják, 533-582.
[36] XVI. Benedek: Konzert des Päpstlichen Rates für Gerechtigkeit und Frieden Anlässlich des 60. Jahrestages der Verkündigung der Allgemeinen Erklärung der Menschenrechte. Grussworte
http://www.vatican.va/holy_father/benedict_xvi/speeches/2008/december/documents/hf_ben-xvi_spe_20081210_concerto_ge.html, utolsó látogatás: 2011.08.22.
[37] XVI. Benedek: Meeting with the Members of the General Assembly of the United Nations Organization, Address
http://www.vatican.va/holy_father/benedict_xvi/speeches/2008/april/documents/hf_ben-xvi_spe_20080418_un-visit_en.html, utolsó látogatás: 2011.08.22.
[38] Hilpert, Konrad: Zentrale Fragen christlicher Ethik, Friedrich Pustet, Regensburg 2009. 184-185.
[39] Johann Baptist Metz: Memoria passionis. Ein provozierendes Gedächtnis in pluralistischer Gesellschaft, Herder Verlag, Freiburg 2006
Lábjegyzetek:
[1] A szerző bírósági titkár, Pécsi Városi Bíróság.
[2] A szerző adjunktus, Pécsi Hittudományi Főiskola.
Visszaugrás
