A tanulmány az öngyilkosságban közreműködés büntetőjogi történetét elemzi a magyar bírósági ítélkezési gyakorlat vizsgálatán keresztül. A tanulmány célja annak felderítése, hogy a magyar joggyakorlat az öngyilkosságban közreműködést mint sui generis bűncselekményt miként kezelte és kezeli. A tanulmány a Csemegi-kódexig visszamenőleg megvizsgálja az e bűncselekménnyel kapcsolatos feljegyzett jogeseteket, annak érdekében, hogy kiderüljön, az ítélkezési gyakorlat mely elkövetési magatartásokat sorolta ide, valamint bemutatja a mai joggyakorlatot és jogdogmatikát, majd levonja a következtetéseket.
This study analyses the criminal history of assisted suicide through an examination of Hungarian court case law. The aim of the study is to explore how Hungarian jurisprudence has treated and continues to treat assisted suicide as a sui generis crime. The paper will examine the recorded cases relating to this offence going back to the Csemegi Criminal Code, to identify which offences have been included in this category in case law. The study concludes by presenting modern case law and legal doctrine and drawing conclusions.
A legtöbb keresztény alapú kultúrában sokáig kriminalizált volt maga az öngyilkosság, ha nem is mindig állami szinten, de erkölcsileg elítélendő státusban.[2] A magyar nyelv ezt jelzi is, hisz nem önölésről beszélünk, hanem öngyilkosságról. A "gyilkosság" kifejezéshez szándékos jogellenesség, önkényesség társítható, és automatikusan kriminalizálja a cselekményt a tudatalatti számára. Míg önvédelem vagy jogos védelem esetén az "ölés" (élet kioltása) nem jelent feltétlenül szándékos vagy jogellenes cselekedetet.[3] A fentiekből logikusan következik, hogy ha maga az öngyilkosság is kriminalizált, akkor az abban történő mindenféle segédkezés is tilalom alatt lesz. A legtöbb modern társadalom ma már máshogy ítéli meg az öngyilkosság kérdését - bár a mai napig vannak országok, ahol fennmaradt annak kriminalizált státusa[4] -sőt némely országban az abban való segítségnyújtás, szigorú feltételek mellett ugyan, de megengedett.[5] Jelen kutatás alapvetően azt kívánja feltárni, hogy a magyar büntetőjog-történetben a Csemegi-kódextől kezdve hogyan változott az öngyilkosságban közreműködés törvényi tényállása és a bírósági gyakorlat miképpen formálta e tényállás jogdogmatikáját.
A Csemegi-kódex elsőként definiálta az ilyen típusú magatartásokat, és alapvetően két fő formáját ismerte és szabályozta. Egyrészt a kívánságra végrehajtott ölést az alábbi módon: "282. § A ki valakinek határozott és komoly kivánsága által biratott arra, hogy őt megölje; három évig terjedhető börtönnel büntetendő."
Másrészt pedig az öngyilkosságban segítségnyújtást a következők szerint: "283. § Három évig terjedhető fogházzal büntetendő az: a ki valakit öngyilkosságra rábir, vagy e czélra annak tudva eszközöket vagy szereket szolgáltat. Ha pedig két személy kölcsönösen megegyezett az iránt, hogy előre meghatározott módon a sorstól tétessék függővé, hogy közülök melyik váljék öngyilkossá, s ennek következtében az öngyilkosságra irányzott cselekmény végre is hajtatott, de a halál nem következett be: mindkettőre egy évtől öt évig terjedhető államfogház; ha pedig a halál bekövetkezett: az életben maradottra öt évtől tiz évig terjedhető államfogház állapitandó meg."[6]
A két törvényi tényállás a Csemegi-kódex hatálya alatt nem változott, hanem csak az 1962-ben hatályba lépett 1961. évi V. törvény a Magyar Népköztársaság Büntető Törvénykönyvéről módosította a szabályozást. Ennek során egyrészt az emberölés privilegizált esete - a régi, Csemegi-kódexbeli 282. § szerinti kívánságra ölés - megszűnt, és ez a tényállás ettől kezdve nem is került
- 1636/1637 -
elő újra. Másrészt pedig az öngyilkosságban való közreműködés tényállását lényegesen megváltoztatta az 1961. évi V. törvény. A tényállás szövege egyrészt most már egyértelműen kimondja, hogy nem szükséges az öngyilkosság "sikeressége" ahhoz, hogy megvalósuljon a bűncselekmény. Ez a Csemegi-kódex eredeti szövegéből nem volt egyértelmű, így ennek a kérdésnek tisztázása a bíróságokra hárult. Itt szeretném megjegyezni, hogy már egy 1906-os jogeset is - később még lesz szó róla - egyértelműen kimondta, hogy nem számít az, hogy az öngyilkosság elkövetésére átadott szer/eszköz ténylegesen képes-e a halál előidézésre, ha az olyan szándékkal lett átadva, hogy az öngyilkosság megvalósításához hozzájáruljon.[7]
A 283. § második fordulata nagyon egyedi - minősített eseti - tényállást vázolt fel, ahol kifejezetten a "sorstól" függött, hogy két ember közül melyik lesz az öngyilkos és melyik lesz a közreműködő. Jelen kutatás során mindössze egy, az "amerikai párbajt" körülíró tényállásba illő jogesetet[8] sikerült feltárni, így nem meglepő, hogy e tényállási elemet az 1961-es újra kodifikálás során kivezették a törvénykönyvből.
Ez nem jelenti azonban azt, hogy nem volt újítás az 1961-es Btk.-ban. Az 1961. évi V. törvény 255. § (2) bekezdése a következő minősített eseteket emelte be:
"(2) A büntetés egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztés, ha az öngyilkos
a) fiatalkorú;
b) olyan személy, akit elmebetegsége, gyengeelméjűsége vagy tudatzavara a cselekmény megítélésében korlátozott."[9]
A kutatás során nem került elő olyan jogeset, amelynél kifejezetten e szakaszokat alkalmazták volna, azonban szükségességük és kiemelt súlyosságuk ettől függetlenül is egyértelmű. Ehhez képest a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény már nem tartalmazta ezeket a minősített eseteket, ám azt fontos kiemelni, hogy az új bűncselekmény alapesete immáron ugyanolyan büntetési tételt tartalmazott, mint az imént tárgyalt két minősített eset az 1961. évi V. törvényben.
A jelenleg hatályos, 2012. évi C. törvény a Büntető Törvénykönyvről (a továbbiakban: Btk.) az öngyilkosságban való közreműködés összes lehetséges elkövetési módozatát három külön bekezdésre bontja. Egyrészt, az alapeset a 162. § (1) bekezdése alapján így szól:
162. § (1) "Aki mást öngyilkosságra rábír, vagy ennek elkövetéséhez segítséget nyújt, ha az öngyilkosságot megkísérlik vagy elkövetik, bűntett miatt egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő."
E tényállás szövege identikus az 1978-as Btk. szöveghasználatával, mely maga is - a büntetési tétel emelését leszámítva - szinte változatlan az 1961-es megfogalmazáshoz képest.[10]
A Btk. 162. § (2) bekezdése az első minősített esetet vázolja fel, ahol az elkövetési magatartás azonos az alapesettel, azonban a sértett - tehát az a személy, aki öngyilkosságot követett el vagy azt megkísérelte - a tizennyolcadik életévét nem töltötte be. A hatályos Btk.-ban a változást egy új, az eddigiekhez képest legsúlyosabb elkövetési módozat beiktatása jelentette. Ennek kapcsán a jogalkotó úgy döntött, hogy szakít a törvényi tényállás sui generis jellegével, és majdnem teljesen azonos elkövetési magatartás mellett azt az emberölés - minősített - elkövetési módozatai közé sorolta. A 160. § (5) bekezdése a következőket állapítja meg:
"Az (1) bekezdés szerint büntetendő, aki tizennegyedik életévét be nem töltött vagy akaratnyilvánításra képtelen személyt öngyilkosságra rábír, ha az öngyilkosságot elkövetik."
Ahogyan láthatjuk, e szakasz tartalmát tekintve részben megegyezik az 1961-es Btk. minősített eseteivel, azzal a fontos változással, hogy immáron eredménybűncselekményről beszélünk. Míg az öngyilkosságban közreműködés összes többi módozata csupán annak kísérletét követeli meg, itt a halálnak valóban be is kell következnie.
Ahogyan ezt a fenti jogesetek is felvázolják, e bűncselekmény modern megítélése lényegesebben súlyosabb büntetési tételeket képes maga után vonni. Ez leköveti egyrészt azt a büntetőjogi tendenciát, hogy a sértettek nagyobb fókuszt és védelmet kapnak, másrészt azt, hogy a mentális betegségek, a depresszió és az öngyilkosság elleni társadalmi küzdelemben a büntetőjog is kiemeltebb szerepet kíván átvenni.
Fontos itt leszögezni, hogy az öngyilkosságban közreműködés büntetőjogi tényállása különbözik a modern értelemben vett asszisztált öngyilkosságnak az életvégi döntések alá sorolt jogintézményétől. Bár nincsen egyetemesen elfogadott fogalom ezzel kapcsolatban, azonban a modern szakirodalom az intézmény főbb fogalmi elemeit illetően túlnyomórészt egyetértésben van.[11]
Talán a legfontosabb elhatárolási pont az öngyilkosság elkövetésére irányuló elhatározást érinti. A büntetőjogi tényállásnak egyik kifejezett elkövetési módozata, hogy valaki egy személyt úgy befolyásoljon, hogy abban kialakul olyan komoly öngyilkossági szándék, hogy azt legalább megkísérli. Ehhez képest az asszisztált öngyilkosság esetében az elhatározás az egyén részéről már megtörtént. Az ebben segítő orvos vagy nonprofit szervezetek számára szigorú tájékoztatási kötelezettségeket írnak elő azon országok törvényei, ahol
- 1637/1638 -
erre van jogilag lehetőség.[12] Ennek a tájékoztatási kötelezettségeknek nem mindig nyíltan kimondott, de egyértelmű célja, hogy az egyén öngyilkosság iránti elhatározását esetleg megtörjék, és csak miután ez sikertelen - tehát továbbra is fennáll a szándék -, nyújtanak segítséget. Ám még általában ezen lépés után sem végleges a szándék, például az USA-ban statisztikailag kimutatható, hogy miután az emberek megkapják az öngyilkosság elkövetésére alkalmas segítséget (pl. erre alkalmas szert), közel egyharmaduk végül nem is él e lehetőséggel, mert kellően megnyugtató számukra annak tudata, hogy ha úgy döntenének, bármikor véget vethetnek fájdalmuknak.[13] Tehát az ilyen típusú életvégi döntés kapcsán a rábírásról, mint elkövetési magatartásról nem beszélhetünk, kizárólag az ehhez szükséges szer átadásáról.
A bűncselekményt és az életvégi döntések alá sorolt jogintézményt tehát abban lehet elsősorban egymástól elhatárolni, hogy a személyre hatást gyakorló másik személynek (még akkor is, hogyha empátiája miatt segíteni akar) mi a szándéka. A svájci büntető törvénykönyv is éppen e különbség alapján kriminalizálja az öngyilkosságra rábíró cselekményt. Ott csak az a segítségnyújtás számít bűncselekménynek, mely "önző indítékból"[14] történik, tehát amennyiben altruisztikus célokkal segédkezik az illető, akkor erre - további szigorú feltételek mellett - lehetőség van. A német jog még ehhez képest is tovább megy, és egyáltalán nem kriminalizálja az öngyilkosságban való segítségnyújtást, hiszen ott a dogmatika kifejezetten azokon az alapokon áll, hogy az öngyilkosság sem bűncselekmény, így az abban való segédkezés sem az.[15] A magyar jog ilyen különbséget nem tesz. Az utolsó ilyen alapú megkülönböztetés a fent már tárgyalt Csemegi-kódexben rögzített kívánságra végrehajtott ölés volt, melyet az 1961-es Btk. már nem vett át.
A döntvénytárakban és más elérhető anyagokból a fent bemutatott törvényi tényállásokkal kapcsolatban 1880 és 1944 között összesen 15 jogeset volt fellelhető. Ezek közül a fontosabbakat az alábbiakban röviden bemutatom.
Az összegyűjtött jogesetekből a legkorábbi 1880-ból származik. A tényállást röviden összefoglalva, egy férfit emberölés szándékával egy kútba belöktek, miközben az arra készült, hogy a kútba öngyilkosság szándékából beleugorjon. A bíróság úgy ítélte meg, hogy ez a tett az akkori kódex 282. §-a alá tartozik, azonban a döntés fellelt indokolása nem ad magyarázatot arra, hogy pontosan mi alapján döntött így a bíróság.[16]
1880 és 1900 között elsősorban a kívánságra végrehajtott ölés (Csemegi-kódex 282. §) tényállásával kapcsolatos esetek kerültek kiemelésre, amelyek túlnyomórészt az emberöléstől és más, élet elleni bűncselekményektől való elhatárolás kapcsán tartalmaztak döntéseket.
A Királyi Curia először 1884-ben értelmezte ezt a szakaszt. Ekkor a törvényi tényállás alig pár éve volt része a jogrendszernek, így a bíróságok számára szükséges volt némi iránymutatás. A Curia egyértelműen kimondta, hogy a Csemegi-kódex 282. §-ában megállapított kívánságra végrehajtott ölés önállóan büntetendő cselekmény, és így a 279. § alá (szándékos emberölés alapesete) nem vonható.[17]
Egy 1886-os esetben kifejezetten az a kérdés állt az ügy középpontjában, hogy egy terhes nő a teherbe esés szégyene miatt öngyilkosságot akart elkövetni. Ebben egy barátnője segédkezett és kifejezetten e célra át is adott neki egy bizonyos szert. A terhes nő be is vette a szert, és ugyan nem halt bele, de a magzatát elveszítette. A jogi kérdés ezen ügyben az volt, hogy az öngyilkosságban segédkező barátnő csak a 283. § tényállását valósította-e meg, vagy pedig felel a magzat haláláért is, ahogy azt a Csemegi-kódex 285. §-a[18] megállapítja. A Kassai Kir. Törvényszék bírája indokolásában úgy vélekedett, hogy a 283. § megvalósítása kétségen felüli, mert "[a] dolusnak okvetlen magában kell foglalni (...) azon tudatot, hogy az akarat megvalósítása végett választott cselekvény maga után vonja az öngyilkosságra rábírt egyén halálát, s a vádlott mégis, esetleg csakis ezen czél eléréséért akarja a cselekvényt megvalósítani. " Így amennyiben valaki e befolyás alatt e célból valamit cselekszik, eredménytől függetlenül, megvalósul az öngyilkosságban való közreműködése. Itt azonban azon egyedi esetről van szó, hogy az elvárt eredmény ugyan nem következett be, de a cselekménynek ettől függetlenül volt eredménye - a magzat halála. Ezzel kapcsolatban a bíró megvizsgálta a vádlott tudati állapotát és kiemelte, hogy "nagyon jól tudta azt, hogy [sértett] teherben van, sőt ezen körülmény volt az első rugó arra, hogy az anyának az öngyilkosságot ajánlotta. " Tudta azt is a vádlott, hogy az anya halálával a méhmagzat is elhalálozna, mégis ennek ellenére is rábírta az anyukát a szer bevételére. A bíró így megállapította, hogy a vádlott "dolusa két jogsértésre irányult, az egyik a czél, a másik az elkerülhetetlen accesorium." Így megállapítható volt mind a 283. §, mind pedig a 285. § második fordulata szerinti bűncselekmények elkövetése, amellyel mind az
- 1638/1639 -
Ítélőtábla, mind pedig Curia teljes mértékben egyetértett.[19]
A következő, a dogmatikai fejlődésre nagyobb hatással bíró döntésekkel 1891-ben találkozunk. A Királyi Curia 8572. számú döntésének tényállása alapján egy özvegy hölgy - számos tanú vallomásával alátámasztva - nagy "szívfájdalomban" volt férje halálát követően, így egy férfi ismerősének, miután valamennyi alkoholt közösen elfogyasztottak, két forintot ajánlott, ha az megöli és megszabadítja fájdalmától. A férfi ennek eleget is tett, az eljárás során elsőfokon eljáró Fehértemplomi Királyi Törvényszék megállapította a 282. § megvalósulását azzal, hogy az ilyen cselekményért pénz elfogadása súlyosító körülmény, mellyel mind a Temesvári Királyi Ítélőtábla, mind pedig a Királyi Curia egyetértett.[20]
Szintén 1891-ben lefolyt eljárás keretében lelhető fel az első komoly jogdogmatikai megállapítás, amely az emberöléstől való elhatárolást tisztázta. A tényállás alapján egy vak nő arra kérte ismerősét, hogy szerezzen be neki valamilyen szert, amellyel öngyilkosságot tud elkövetni. Ez meg is történt, a vádlott beszerzett és átadott ilyen szert a nőnek, aki ugyan bevette a szert és súlyosan beteg lett, de nem halt meg. Első fokon a Pancsovai Királyi Törvényszék csupán három havi fogházra ítélte az elkövetőt, két okból: enyhítő körülményként értékelte mind a nő vakságát, mind pedig azt, hogy "más az emberi élet elleni cselekménynél az eredmény elmaradása csak kísérletet állapítana meg."
Másodfokon az ítélőtábla kiemelte, hogy nem enyhítő körülmény az "öngyilkosságra törekvőnek nyomorult állapota", azonban helybenhagyta az "eredmény" hiányát, mint enyhítő körülményt. A Királyi Curia azonban ezzel kapcsolatban határozottan kimondta, hogy "a vádbeli büntetendő cselekmény ismérvét a B. T.K. 283. §-a szerint nem képezi az, hogy az öngyilkosság valósággal be is következzék, hanem csak az képzi, hogy a tettes valakinek öngyilkossági czélra tudva eszközöket vagy szereket szolgáltasson". Ez fontos mozzanat volt az emberölés és az öngyilkosságban való közreműködés elválasztásában, mert itt egyértelműsítették először e tényállás sui generis jellegét.[21]
Egy 1893-as esetben szintén egy terhes nő volt az áldozat. Ekkor a Királyi Curia egyértelműen megállapította, hogy a terhesség súlyosbító körülmény, és kizárólag azért lehetett e bűncselekményt megállapítani az emberölés helyett, mert orvosszakértő által is bizonyítható volt, hogy a terhes nő semmilyen ellenállást nem tanúsított, sőt a lőfegyvert - melyet a vádlott sütött el - maga helyezte mellkasára és tartotta ott.[22]
További eset mutatott rá arra, hogy úgyszintén nem értékelhető komoly és határozott kívánságnak olyan kérés, amely egy hónappal a tényleges emberölés előtt történik meg. A Curia szóhasználata a "komoly és határázott kérés" fogalmi elemeinek egy fő aspektusát emeli ki. Az indokolás szerint "július hótól [amikor a komoly és határozott kérés bizonyítottan megtörtént] a cselekmény elkövetéséig egy hónap telt el, ez idő alatt pedig elhalt nem kérte többé vádlottat az együttes meghalásra, már pedig a komoly és határozott kívánság nyilvánításának hatása alatt kell a cselekményt végrehajtani (...)". A "hatás" szó itt vélhetően az kívánja átadni, hogy a Curia megítélésében a komoly és határozott kívánság a rábírás magatartásokkal azonosítható, tehát az emberölést az elmeállapot befolyásolása révén követik el.[23]
A következő jelentősebb ügy 1900-ban zárult le, amelynek során egyértelművé tette a Curia, hogy nem lehet a Csemegi-kódex 282. §-át megállapítani, ha "a sértettet öngyilkossági szándéka mellett más ölte meg, és nincs bizonyítva, hogy a sértett magát ezen más személy által akarta megöletni." A tényállás szerint ebben az esetben a vádlott állításában a szeretője rávette őt, hogy mindketten kövessenek el öngyilkosságot. Első és másodfokon a bíróságok úgy ítélkeztek a vallomások alapján, hogy mivel erősen feltehető volt a nő öngyilkossági szándéka, ezért a vádlott kívánságra végrehajtott ölést követett el. A Curia azonban a vallomások, legfőképp a vádlott vallomásainak következetlensége miatt egyértelműen kimondta, hogy önmagában egy személy öngyilkossági szándéka - még akkor is, ha e szándék valamilyen szinten a külvilág számára ismert - semmiképpen sem értékelhető komoly és határozott kívánságnak. Így a Curia a szándékos emberölés bűncselekményének elkövetését állapította meg.[24]
Az öngyilkosságban közreműködés elkövetésével kapcsolatos egyik legfontosabb kérdés az, hogy a nyújtott segítségnek vagy az eszköznek ok-okozati kapcsolatban kell-e állnia magával az öngyilkossággal, vagy annak kísérletével. Egy 1906-os eset során erre részben választ kaptunk, amikor az volt az elvi kérdés, hogy az élet kioltása céljából valakinek nyújtott szer átadása önmagában megvalósítja-e a 283. §-t, vagy szükséges fogalmi elem az átadott szer, illetve eszköz élet kioltására való alkalmassága. Az ügyben elsőfokon eljáró bíróság indokolásában egyértelmű választ kapunk erre, melyet az Ítélőtábla a továbbiakban foglalt össze: "Az tehát, hogy az öngyilkosságra elszánt eszközt vagy szert használta-e, vagy hogy az okozta az illető halálát, a bűncselekmény tényálladékának megállapításánál közömbös. " Az, hogy a ténylegesen elkövetett öngyilkosság nem szükséges mint eredmény, már a törvény szövegéből is kiolvasható volt - bár ahogy fent láttuk, így is szükség volt ennek tisztázására. Ezen ítélet azonban annak egyértelműsítése, hogy e bűncselekmény törvényi tényállásának megvalósítása semmilyen eredményt nem kíván meg.[25] 1927-ben leszögezte a Kuria, hogy másnak, öngyilkosság elkövetése céljából emberi élet kioltására alkalmas fegyver átadása nem, hanem annak kezelési módjának elmagyarázása valósítja meg egyértelműen a 283. §-t.[26] Egy 1931-es eset a kívánságra végrehajtott ölés és az emberölés közötti különbség kapcsán fektetett le fontos alapokat. A Kuria megállapításában a 282. § szerinti privilegizált esetről csak akkor lehet beszélni, ha "a tettest egyedül az áldozattól származó felszólítás
- 1639/1640 -
indította az ölés végrehajtására." Nem elég tehát a törvényi tényállás megvalósulásához az, hogy a sértett napokkal az elkövetés előtt általánosságban felvetette, hogy legyenek öngyilkosak, mert szülei ellenzik házasságukat.[27]
A korai jogesetek közül végül egy 1933-ból származó ügyet szeretnék említeni. Ennek során egy már korábban megállapított körülmény volt ismét a vita tárgya: a határozott és komoly kívánságon felül ígért vagy adott jutalom. 1891-ben ezt a Curia súlyosbító körülménynek ítélte, és ezen 1933-ban történt esetben e joggyakorlat megerősítését látjuk. Ugyan az alsóbb szintű bíróságok az ígért jutalom tényét akként fogták fel, hogy az teljesen megváltoztatja a minősítést, a Kuria ezzel nem értett egyet. Meglátása szerint "a vagyoni haszonra irányuló szándék nem a törvény fogalomhoz tartozó elem, hanem azon kívül eső nyomatékos figyelmet érdemlő, súlyosító körülmény."[28]
Az 1961-es Btk. rendelkezései alapján hozott első felelhető jogesetünk 1966-ból származik. Az ügyben az emberölés és az öngyilkosságban közreműködés elkövetési magatartásainak megkülönböztetése merült fel. A tényállás szerint egy katona fiatalkorú szeretője teherbe esett, ennek hatására el akarta venni feleségül. Amikorra azonban hazaérkezett, a lány a szülei hatására megszakította a terhességet. A vádlott ezt neheztelte, így vitáztak, melynek során a lány azt közölte vele, hogy öngyilkos akar lenni. Egy este során sikertelen lebeszélés után a vádlott több ízben próbálta megfojtani, azonban "félve a tényleges eredménytől, a kisérlettől (...) minden alkalommal elállt". Ezt követően azt beszélték meg, hogy gyógyszerrel együtt próbálkoznának, amelyet a vádlott meg is vásárolt, majd rumban, illetve vízben feloldva be is vettek, azonban annak káros hatása egyiküknél sem jelentkezett. Az elsőfokú katonai bíróság e cselekményt öngyilkosság elkövetéséhez való segítségnyújtásnak minősítette, azonban a fellebbviteli bíróság ezzel nem értett egyet. Megállapítása szerint "[ö]ngyilkosságban való közreműködés csak akkor valósul meg, ha a cselekmény nem ment túl az öngyilkosság elkövetésére való rábíráson, illetve olyan segítségnyújtó tevékenységen, amely az emberölés elkövetésének vagy megkezdésének nem tekinthető."
Márpedig a bíróság szerint a megfojtás kísérlete ezen túlmegy, így egyértelműen emberölés kísérletét valósította meg - bár az önként elállása miatt ebben sem volt büntethető. A gyógyszerek kapcsán pedig leszögezte a bíróság, hogy mivel "a sértettnek a korábbi eredménytelen öngyilkossági kísérletei során szerzett tapasztalatából tudomása volt" arról, hogy a szer alkalmatlan az öngyilkosságra, így a szer szolgáltatását sem minősítette a bíróság öngyilkosságban közreműködésnek.[29]
A következő releváns esetre 1983-ban került sor, mely szintén az emberölés és az öngyilkosságban közreműködés dogmatikai különbségtételét fejlesztette tovább, immáron az 1978. évi IV. törvény alapján. A Legfelsőbb Bíróság ez ügyben két fontos megállapítást tett. Az ítélet szerint "[h]a az öngyilkosságban közreműködés
- rábírással valósul meg és az elkövető beszámítási képességgel nem rendelkező olyan személyt vesz rá az öngyilkosság elkövetésére, aki ezt végrehajtja (vagy megkísérli): a rábíró személy mint (közvetett) tettes valósítja meg az emberölést (kísérletét);
- segítségnyújtással valósul meg, a fizikai vagy pszichikai segítséget nyújtó elkövető - az öngyilkosságot megvalósító (megkísérlő) személy beszámítási képességétől függetlenül -öngyilkosságban közreműködés bűntettét valósítja meg."
Az indokolásban leírtak alapján a bíróság a "rábírás" alatt egyrészt a felbujtással megegyező magatartást érti, mely esetben az öngyilkossági szándék genezise is az elkövetőtől származik. Másrészt pedig azt, hogyha a gondolat már megvolt ugyan a sértettben, de azt a "rábírást tartalmazó nyilatkozat érlelte szilárd akaratelhatározássá." A "segítségnyújtás" alatt pedig fogalmilag a bűnsegédi bűnrészességgel azonosítható magatartásokat kell érteni. Az ítélet alapján tehát a rábírás kapcsán releváns az életkor, a segítségnyújtás esetében azonban nem.[30]
Szintén az elkövetési magatartások kérdéskörével foglakozott egy 2010-es eset. A kérdés az volt, hogy amikor valaki valamilyen manipuláció eredményeként hal meg betegségben annak ellenére, hogy lett volna kezelés, akkor milyen bűncselekmény valósul meg. A vádlott büntetőjogi felelőssége itt egyértelműen abból fakadt, hogy az általa ígért gyógyítás - mely ún. auditálás formájában valósult volna meg - feltételeként szabta meg, hogy a sértett "szakít minden hagyományos orvoslással, orvosi beavatkozással (...), " mely ugyan legfeljebb további 10 évvel tudta volna meghosszabbítani életét, azonban a gyors (fél éven belüli) elhalálozás és a kezelés elutasítása között ok-okozati összefüggést lehetett megállapítani. A bíróság egyébiránt kizárta a kuruzslás bűncselekményét is, mert a vádlott "nem fejtett ki orvosi gyakorlat körébe tartozó tevékenységet." A dogmatikai kérdés abban rejlett, hogy öngyilkosságban közreműködés vagy pedig emberölés bűncselekménye valósult-e meg. Az indokolás szerint a dogmatikai különbség a sértett elmeállapotában rejlett, ugyanis ő kifejezetten a vádlott által kínált gyógyítás - a mindenkori orvostudományi ismeretek alapján alaptalan - sikerességének a reményében, nem pedig öngyilkosság elkövetése céljából hagyta abba a kezelést, így egyértelműen dolus eventualis emberölést követtek el.[31] Az új és jelenleg hatályos Btk. szerinti törvényi tényállást már a fentiekben bemutattam, így arra itt már nem térek ki részletesen. Az új törvény hatálybalépésével fontos volt azonban e bűncselekmények dogmatikai alapjainak egyértelműsítése, így az emberölés és az öngyilkosságban közreműködés elhatárolásáról egy 2013-ban hozott kúriai jogegységi határozat részletesen ír és lényegében összefoglalja az eddig bemutatott jogesetek elvi tartalmát.[32] Ennek során négy elvi tételt
- 1640/1641 -
állapítottak meg az emberölés és az öngyilkosságban közreműködés elhatárolására:
- Míg az emberölés eredménybűncselekmény, az öngyilkosságban közreműködés teljesen befejezettnek tekintendő a rábírási vagy segítségnyújtási magatartások kifejtésével. Kivétel ez alól a 2012. évi Btk. 160. § (5) bekezdése, ahol a passzív alany tizennegyedik életévét be nem töltött vagy akaratnyilvánításra képtelen személy, s épp ezért lesz az emberölés alá sorolva.
- Az öngyilkosságra rábírás fogalmilag megegyezik az öngyilkosság elkövetésére való "felbujtással", így annak ismérvei irányadók.
- A más öngyilkosságához való segítségnyújtás az elkövető részéről fogalmilag a bűnsegéllyel azonosítható magatartást feltételez. Történhet fizikai vagy pszichikai módon, az öngyilkosság megkezdése előtt, és aközben. A segítség nem nyilvánulhat meg az öngyilkosság fogalmi ismérveit kimerítő magatartás részleges, részbeni kifejtésében, mert ez a cselekvőség emberölés.
- Akaratnyilvánításra képtelen passzív alany esetén, minthogy az ilyen személy általában az öngyilkosságra vonatkozó akaratelhatározásra sem képes, a segítségnyújtási cselekvés is rábírásnak tekintendő, így az öngyilkosságban közreműködés összes lehetséges elkövetési magatartása megvalósítja a 2012. évi Btk. 160. § (5) bekezdését.[33]
A már hatályos jog alapján limitált a releváns jogesetek száma, az első ezek közül 2015-ben történt. A tényállás szerint a vádlott a sértettet megfosztotta személyi szabadságától, és pszichikai nyomást helyezett a sértettre, hogy vegyen be mérget, aki ezt meg is tette. Itt a bíróság kiemelte, hogy "a bűncselekmény megvalósulása szempontjából nincs jelentősége annak, hogy az elfogyasztott méreg - csekély hatóanyag tartalmára tekintettel - nem volt alkalmas a halálos eredmény előidézésére", a lényeg az, hogy a sértett azt hitte, hogy ezzel öngyilkosságot követ el, így megvalósult a bűncselekmény. Az 1966-os esethez képest itt abban rejlik a különbség, hogy a sértett nem volt tisztában azzal, hogy a szer nem eredményezné halálát - sőt kifejezetten ennek ellentétéről volt meggyőzve a körülmények és a vádlott hatására.[34]
A fent bemutatottokon kívül további jogesetek is voltak, ahol érintőlegesen szó volt az öngyilkosságban való segítségnyújtásról, azonban ezek kevés jogdogmatikai relevanciával rendelkeztek, így e tanulmányban nem kerültek bemutatásra.
A kutatás arra az eredményre jutott, hogy Magyarországon az öngyilkosságban közreműködés dogmatikáját a bíróságok - viszonylag kevés fellelhető jogeset ellenére - részletesen kidolgozták. A törvényi tényállás egyik legfontosabb kérdése annak sui generis jellege, melyet mind a jogalkotó, mind a bíróságok már a 20. század elején is egyértelműen kimondtak. Mára a törvényi tényállással kapcsolatos legfontosabb kérdéseket egy büntető jogegységi határozat körvonalazza és túlnyomórészt meg is válaszolja. Összegezve elmondható, hogy az öngyilkosságban közreműködés bűncselekmény jogdogmatikája hosszú ideje konkrét és pontos.
[1] Busa Csilla-Zeller Judit-Csikós Ágnes: Életvégi kívánalmakkal és döntésekkel kapcsolatos vélemények és ismeretek a magyar társadalomban, Kharón Thanatológiai Szemle 2018/3, 9. www.epa.hu/02000/02002/00065/pdf/EPA02002_kharon_2018_3_009-026.pdf (2024. december 6-i letöltés).
[3] Mishara, Brian-Weisstub, David: The legal status of suicide: A global review, International Journal of Law and Psychiatry, 2015, 54. https://doi.org/10.1016/j.ijlp.2015.08.032 (2024. december 16-i letöltés).
[4] Oregon Állam (USA) Death with Dignity Act (Méltóságteljes halálról szóló törvény) 2022. évi statisztikai jelentése www.oregon.gov/oha/PH/PROVIDERPARTNERRESOURCES/EVALUATIONRESEARCH/DEATHWITHDIGNITYACT/Documents/year25.pdf (2024. december 16-i letöltés).
[5] Séda Ernő: Az öngyilkosság fejtegetve vallási, bölcsészeti, jogi, történeti, lélektani, erkölcsi és társadalmi szempontokból..., A Hunyadi Mátyás intézet nyomása, Budapest, 1877. https://mandadb.hu/dokumentum/1188929/Seda_ErnoOngyilkossag.pdf (2024. december 16-i letöltés).
[6] Somody Bernadette-Stánicz Péter: A tények tükröződése az életvégi döntések alapjogi dogmatikájában, Fundamentum, 2020/4, 34-46. https://epa.oszk.hu/02300/02334/00080/pdf/EPA02334_fundamentum-2020-04_034-046.pdf (2024. december 16-i letöltés).
[7] Zakariás Kinga: Az öngyilkosság szabadsága mint az egyéni autonómia kifejeződése, Alkotmánybírósági Szemle, 2020/2, 2-10. https://abszemle.hu/wp-content/uploads/2021/03/ABSz_202002_2-10o_ZakariasKinga.pdf (2024. december 16-i letöltés).
[1] Királyi Curia 1880. december 16-án kelt, 7213. sz. ügye.
[2] Királyi Curia 1884. dec. 9-én kelt, 6660. sz. ügye.
[3] Királyi Curia 1886. június 28-án kelt. 1622. sz. ügye.
[4] Királyi Curia 1891. november 11-én kelt, 8572. sz. ügye.
[5] Királyi Curia 1892. március 15-én kelt, 1891. évi 9378. sz. ügye.
[6] Királyi Curia 1893. december 14-án kelt, 4789. sz. ügye.
[7] Királyi Curia 1894. március 28-án kelt, 1681. sz. ügye.
- 1641/1642 -
[8] Királyi Curia 1900. február 15-án kelt, 1899. évi 5727. sz. ügye.
[9] Királyi Curia 1906. február 7-én kelt, 1283. sz. ügye.
[10] Királyi Kuria 1929. január 3-án kelt, K.I.8225/1927. sz. ügye.
[11] Királyi Kuria 1931. április 9-én kelt, B.II.799/1931. sz. ügye.
[12] Királyi Kuria 1933. január 17-én kelt, B.I.5201/932. sz. ügye.
[13] Legfelsőbb Bíróság Katf.II.425/1966. sz. ügye.
[14] Legfelsőbb Bíróság Bf.II.772/1981. sz. ügye.
[15] Fővárosi Bíróság 9.B.1596/2009/37. sz. ügye.
[16] Kúria 3/2013. BJE.
[17] Pécsi ítélőtábla Bf.I.54/2015/15. sz. ügye. ■
JEGYZETEK
[1] Kúriai gyakornoki program keretében készült tanulmány.
[2] Séda Ernő: Az öngyilkosság fejtegetve vallási, bölcsészeti, jogi, történeti, lélektani, erkölcsi és társadalmi szempontokból..., A Hunyadi Mátyás Intézet nyomása, Budapest, 1877.
[3] Lásd ehhez a halálbüntetés eltörléséről szóló 23/1990. (X. 31.) AB határozatban dr. Sólyom László alkotmánybíró párhuzamos véleményét, miszerint "[H] Ha a megtámadott megöli támadóját, a "jogos védelem" biztosította büntethetetlenséggel a jog nem az élettől való megfosztás jogszerűségét ismeri el, hanem annak a szituációnak jogon kívüliségét, amelyben a támadás és elhárítása lezajlott."
[4] Ezen országok közé tartozik például Bahama, Kenya, Nigéria. Lásd Mishara, Brian-Weisstub, David: The legal status of suicide: A global review, International Journal of Law and Psychiatry, 2015, 54.
[5] Ide tartozik például Németország, Hollandia és Kanada. Ehhez lásd Köbel Dávid: Az önrendelkezési jog és az életvégi döntések jogdogmatikájának nemzetközi összehasonlítása, Jog Állam Politika, 2024/1, 66.
[6] 1878. évi V. törvény magyar büntetőtörvénykönyv a bűntettekről és vétségekről 282-283. §
[7] Királyi Curia 1906. február 7. 1283. sz. ügye.
[8] Királyi Curia 1897. november 30. 582. sz. ügye.
[9] 1961. évi V. törvény a Magyar Népköztársaság Büntető Törvénykönyvéről 255. § (2) bekezdés.
[10] Az 1961. évi Btk. megfogalmazása a következőképpen hangzott: "255. § (1) Aki mást öngyilkosság elkövetésére rábír, vagy másnak öngyilkosság elkövetéséhez segítséget nyújt, ha az öngyilkosságot elkövették vagy megkísérelték, három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő."
[11] A fogalmi kérdésekhez részletesen lásd Busa CsillaZeller Judit-Csikós Ágnes: Életvégi kívánalmakkal és döntésekkel kapcsolatos vélemények és ismeretek a magyar társadalomban, Kharón, Thanatológiai Szemle 2018/3, 9., illetve Somody Bernadette-Stánicz Péter: A tények tükröződése az életvégi döntések alapjogi dogmatikájában, Fundamentum, 2020/4, 34.
[12] A holland Wet toetsing levensbeëindiging op verzoek en hulp bij zelfdoding (Az élet kérelemre történő megszüntetése és az asszisztált öngyilkosság felülvizsgálatáról szóló törvény) 2. §-a például hat konjunktív követelmény mögé zárja az eutanáziát, illetve az asszisztált öngyilkosságot, melynek csupán egyike a teljeskörű tájékoztatás.
[13] Oregon USA állam Death with Dignity Act (Méltóságteljes halálról szóló törvény) 2022-es statisztikai jelentése, mely szerint, 1997 óta azok közül, akiknek ilyen szert kiállítottak, közel egyharmaduk nem vette be azt.
[14] Schweizerisches Strafgesetzbuch Art. 115. Verleitung und Beihilfe zum Selbstmord.
[16] A Királyi Curia 1880. december 16-án kelt, 7213. sz. ügye.
[17] A Királyi Curia 1884. dec. 9-én kelt, 6660. sz. ügye.
[18] 285. § A teherben levő nő, a ki méhmagzatát szándékosan elhajtja, megöli, vagy azt más által eszközölteti, ha házasságon kivül esett teherbe: két évig terjedhető börtönnel, ellenkező esetben pedig három évig terjedhető börtönnel büntetendő.
Ugyanazon büntetés éri azt, a ki a bűntettet, a teherben lévő nő beleegyezésével követi el, ha pedig azt nyereményvágyból tette: öt évig terjedhető börtönnel büntetendő.
[19] A Királyi Curia 1886. június 28-án kelt. 1622. sz. ügye.
[20] A Királyi Curia 1891. november 11-én kelt, 8572. sz. ügye.
[21] A Királyi Curia 1892. március 15-én kelt, 1891. évi 9378. sz. ügye.
[22] A Királyi Curia 1893. december 14-án kelt, 4789. sz. ügye.
[23] A Királyi Curia 1894. március 28-án kelt, 1681. sz. ügye.
[24] A Királyi Curia 1900. február 15-én kelt, 1899. évi 5727. sz. ügye.
[25] A Királyi Curia 1906. február 7-én kelt, 1283. sz. ügye.
[26] A Királyi Kuria 1929. január 3-án kelt, K. I. 8225/1927. sz. ügye.
[27] A Királyi Kuria 1931. április 9-én kelt, B.II.799/1931. sz. ügye.
[28] A Királyi Kúria 1933. január 17-én kelt, B.I.5201/932. sz. ügye.
[29] Legfelsőbb Bíróság Katf.II.425/1966. sz. ügye.
[30] Legfelsőbb Bíróság Bf.II.772/1981. sz. ügye.
[31] Fővárosi Bíróság 9.B.1596/2009/37. sz. ügye.
[32] Kúria 3/2013. BJE.
[33] Uo. III.
[34] Pécsi Ítélőtábla Bf.I.54/2015/15. sz. ügye.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző PhD-hallgató, Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Doktori Iskola. A tanulmány a szerző álláspontját tartalmazza, az nem értelmezhető a Kúria állásfoglalásaként.
Visszaugrás
