A munkaidő a munkaszerződés egyik leglényegesebb meghatározó eleme. A római jogban kialakult bérleti szemlélet értelmében - ami egyértelműen fenn áll ma is a frankofon-latin jogrendszerekben, de beivódott a germán és az angolszász jogrendszerekbe is - abban különbözik a bérlet többi formájától, hogy a munkavállaló a munkaerejét adja hosszabb vagy rövidebb időre bérbe annak, aki őt munka elvégzésére, szolgálatra felfogadta. Ez a locatio conductio operarum, amely, ha meghatározott munka elvégzésére, vagy behatárolt munkakör ellátására vonatkozik, munkabérleti szerződésről, ha pedig ilyen lehatárolások nincsenek és a tevékenységek az ügy urától függően többféle módozatot ölthetnek, inkább szolgálati szerződésről van szó. Locator részéről gyakran megélhetést biztosító jövedelmet jelent. A locatio conductio operarum esetében, aki saját magát adja bérbe a munkaidőn belül a munkáltató rendelkezése szerinti több munka és szolgálat elvégzésére (se locare), többnyire visszatérő munkadíjban, illetve munkabérben, míg a locatio conductio operis, vagyis a vállalkozás esetében, aki egy meghatározott mű elkészítésére vagy munka elvégzésére vállalkozott, az eredmény felmutatását követően a megrendelőtől egyszeri díjazásban, honoráriumban részesül. Ugyanez a helyzet a megbízásos alapon történő ügyintézés, ügyellátás (mandatum) esetében is. Míg a munkavállaló jövedelme a munkáltatónál eltöltött időarányában járó munkabér, addig a vállalkozásnál az eredmény felmutatástól, míg a megbízásnál az ügyintéző tevékenyég jellegétől függő díj megfizetése.[1]
Kiemelve az előbb tárgyalt bérleti formákból a munkabérletet, eredetileg bármilyen szolgálatra, illetve munkatevékenységre vonatkozott, amelyeket az ügy ura, a szolgálatra felfogadó a szolgálati idő tartalma alatt elrendelt. A szolgálattevőnek ezeket az ügy ura kívánságára, annak utasításai szerint kellett elvégeznie. Nem az egyes munkákért kapta a munkabért, mert ha az egyes munkákért kapta volna, és kapja ma is, akkor vállalkozási, esetleg megbízási szerződésről van szó. A munkabérleti/szolgálati szerződésnél az automatikusan meghatározott összegben visszatérő díjazás a szerződésben meghatározott időtartamban és időben fennálló szolgálati/munkatevékenységek elvégzésére történő rendelkezésre állására és azoknak az utasítások szerinti elvégzésére vonatkozik. Ezért a díjazás akkor is jár, ha csak rendelkezésre állás áll fenn, de a rendelkezésre álló szolgálat teljesítésére vagy munka elvégzésére utasítást nem kap. Az eredetileg meg nem határozott, vagy csak tág értelemben megnevezett szolgálatokra, munkák elvégzésére vonatkozó szolgálati szerződés a gazdaság és a foglalkozási formák specializálódása következtében egyre erőteljesebben konkretizálódott foglalkozási körökön belül is munkaköri beosztások szerint. Ezért a szolgálati megjelölés már kezdte egyre kevésbé tudta magában foglalni a specializált munkakörökre vonatkozó foglalkozási szolgálatokat. Ennek következtében került mind a német BGB-ben és az osztrák ABGB-ben a szolgálati szerződés mellé a munkaszerződés, a frankofon-latin államokban pedig a szolgálati szerződést csak keretjellegűen szabályozó Code civil, illetve a Codice/Codico civile mellé kodifikált munka törvényként Franciaországban a Cod du travail, míg a latin államokban az Estatuto del lavoro, illetve a Codico du trabalho. Mind a germán államok Polgári Törvénykönyvében, mind frankofon-latin államok munkakódexében központi helyet foglal el a munkaidőnek, a pihenőidőnek és a szabadságnak a jogi rendezése. Minthogy a germán jogrendszerhez tartozó államok esetében a Polgári Törvénykönyv képtelen az egyes munkajogi intézmények minden részletkérdését szabályozni, ezért külön törvényi jogforrásként a munkaidőt "Arbeitzeitsordung"-ban (AZO), illetve "Arbeitzeitsgesets"-ben (AZG), míg a szabadságot "Urlaubsgesets"-ben szabályozzák. A germán jogot érintően ez alól a svájci jog annyiban kivétel, hogy a részleteket a némethez, az osztrákhoz és a hollandhoz hasonlóan nem külön törvény, hanem egybefüggően "Arbeitsgesetz" rendezi a frankofon-latin jogrendszerekhez hasonlóan. Mindegyik jogrendszer munkaidőre és pihenőidőre és szabadságra vonatkozó jogforrása esetében a pihenőidőre vonatkozó szabályozás a munkaidőnél található meg.[2]
A munkaidőre, a pihenőidőre, valamint a szabadágra vonatkozó jogi szabályozás tartalmát elsődlegesen a gazdaságilag legfejlettebb állam, Anglia alakította ki és az angol jogi rendezést vette át a legtöbb kontinentális európai jogrendszer. Alapjául a "master et servant", vagyis a mester és a szolga viszonya határozta meg a
- 28/29 -
munkaidő és a pihenőidő tartamát. Ez a familiáris családi vállalkozások esetében napi 12-16 óra közötti elfoglaltságot jelentett a segédek és az alkalmazottak számára. A tanulóknál megrövidíti a tényleges munkavégzésre fordított időt a szakma kitanulására, szabályainak elsajátításra fordított idő. A dologházi, a manufaktúrákban, valamint a gyárakban dolgozó segéd- és betanított munkások munkaideje ugyancsak napi 12-16 órában volt kezdetben meghatározva, és csak heti egy pihenőnap volt meghatározva, ami főszabály szerint vasárnap járt a munkavállalóknak. Ezenkívül a vasárnapok és az állami, valamint a vallási ünnepnapok számítottak munkaszüneti napnak. A túlmunka jogilag nem volt korlátozva, azt a familiáris kisvállalatoknál a mester, mind pedig a nagyüzemi manufakturális és gyári nagyüzemekben, miként a kis- és nagykereskedelemben egyaránt a munkáltató részéről elrendelhető volt, amiért csak a normál alap munkadíjazás járt, a mai értelemben vett pótlék nem. A fizetett szabadság ismeretlen volt. A szakszervezetek hosszú és kitartó harcának eredményeként először kollektív szerződésekben, majd pedig az ipari törvényekben és a kereskedelmi rendtartásokban szabályozták a munkaidőt és a szabadságot. A munkaidő először napi 10 órában, majd 8 órában került meghatározásra azzal, hogy ha az a heti 48 órát meghaladja, vagy ha munkaszüneti napon, vagy vasárnap a munkavállalót munkavégzésre a munkáltató berendeli, a munkavállaló igényt tarthat vagy az alap munkabérén felül pótlékra, vagy arányos szabadidőre. A pótlék egyes államokban - így pl. Franciaországban - az első két órában az alapmunkadíj 25%-ában, azt követően pedig 50%-ában került meghatározásra, az államok többsége azonban az egységes 50%-os pótlékot alkalmazta és alkalmazza ma is.
A munkaidő nyilvántartására és az munkabér elszámolására kialakult a ma is használatos munkaidőkeret, amely napi, heti, havi és éves időtartamban vált általánossá. A segéd-, és betanított munkásoknál általában a hetit, a szakmunkásoknál és mestereknél, valamint az alkalmazottak és a vezető alkalmazottak esetében a havit, míg a mezőgazdaságban az éves időtartamút alkalmazzák. A heti 48 órát meghaladó túlmunkát a munkaidőkeret alapján, annak a végén köteles elszámolni a munkáltató. Európának a nyugati részében a II. világháború végéig, illetve a szociális piacgazdaság bevezetése előtti időszakáig ez a rendszer volt érvényben azzal, hogy a munkaidő heti 48 óráját a hatnapos munkaidőben napi 8 órát kitevő munkaidőben, de úgy is meg lehetett határozni, hogy a 8 óránál rövidebb munkaidő érdekében a hét többi napján 8 óránál több legyen a munkaidő. A II. világháborút követően, 1949-ben megalakult Német Szövetségi Köztársaság első kormánya Konrad Adenauer kancellárral és Ludwig Erhard alkancellárral az élén a G. M Keynes által kidolgozott jóléti társadalom és a jóléti állameszme (welfare society & state) filozófiájának megfelelően az amerikai "New dael"- nek a mintája a szociális piacgazdaságot alakított ki. Ezzel párhuzamosan az NSZK Franciaországgal, Olaszországgal és a Benelux államokkal együtt tagja lett az Euratomnak és Montánuniónak, vagyis az Európai Szén- és Acélközösségnek, amely két szervezetnek az itt említet tagországai szintén társadalomgazdasági és államszervezetüket szintén a welfare society és state eszmerendszere szerint alakították ki. Ennek következményeképpen a munkajogban általánossá vált és megerősödött az érdekegyeztetés joga a kollektív alku és a kollektív szerződés intézményével és általánossá vált a munkavállalói részvétel a vállalati/üzemi irányításban, a tőketulajdonosok mellett a német üzemi tanácsi rendszernek a németországi visszaállításával és a Montánunió itt említett többi tagja részéről történő átvételével. Az individuális munkajogban megjelentek a diszkriminációt, a felmondásvédelmi, és a munkaerő regenerálódását biztosító előírások, mely utóbbit érintően a munkaidő fokozatosan a heti 40 órára csökkent és az ezen felüli túlmunka - amely nem haladhatta meg a munkaidő felső szintet jelentő heti 48 órát, a munkaidőkeret pedig az egy hónapot. Az Európai Gazdasági Közösség (EGK) megalakulásával a Montánunió tagjai automatikusan az EGK tagjaivá váltak, amely viszont Európa nyugati szektorának Dél- és Észak-Európában fekvő államaival fokozatosan kibővülve együttesen alakították a jóléti társadalomnak és a szociális piacgazdaságnak megfelelő nyugat-európai munkajogot, amely jogalkotást közös mederbe az EGK főleg irányelvekben megjelent jogalkotása terelt. Mielőtt azonban e folyamatra rátérnénk, meg kell nézni a munkajoggal és a munkaidővel kapcsolatos kelet- és közép-európai alakulást is.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
