Gáspárdy László kollégánk a jogvitákban indult eljárások időtartamával foglalkozott.
A professzori visszavonulásomkor már volt alkalmam az időtényezőre, mint az igazságszolgáltatás lényeges elemére hivatkozni, mégpedig ilyen módon: "Anélkül, hogy itt az idő fogalmát minden szempontból taglalni és elemezni kívánnám, meg kell állapítanom, hogy az idő jelentőségére az eljárásjogban nem is olyan régen figyeltek fel először. Korábban a szakmai élet sokkal nyugodtabb volt, noha az eljárások ugyanilyen hosszúak voltak"1
Néhány évvel ezelőtt a francia Pierre Drai elnök írta: "Az időszerűség figyelmen kívül hagyása vagy annak látszata azt eredményezheti, hogy a polgári bíró késedelmesen meghozott döntése nem vált ki tiszteletet és hiteltelenné teheti meghozóját"1
Ne felejtsük el azt se, hogy a bíróságok illetékességi területeinek felosztása egynapi időegységen alapul, ami szükséges volt a megyeszékhely eléréséhez.
Bizonyára mindnyájan emlékszünk még a fiatal, frissen végzett jogász talán nem csak legendás történetére is, aki túlbuzgó szorgalommal hozzáfog az apja irodájában található aktákhoz és néhány nap után bejelenti, hogy elintézte a Müller-örökség ügyét, mire az apja felháborodottan rákiabál, hogy éppen ez az ügy volt az, ami az ügyvédek két generációjának munkát jelentett volna!
Nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy az eljárásjogi kézikönyvek szerzői említést sem tesznek az időbeni tárgyalás szükségességéről. Mindazonáltal már 1950-ben megjelent az ésszerű idő követelménye3, de nem minden esetben váltották valóra. Csak nemrég hangsúlyozták először az időtényező figyelembevételének szükségességét az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának ajánlására4 utalással.
Szabad emlékeztetnem még Jean Fourastié ismert könyvére, ami a sokatmondó "Negyvenezer óra" címet viselte, amit úgy értett, hogy az embernek nem kellene negyvenezer óránál többet dolgoznia és élete maradék részében kultúrával, szabadidővel, turizmussal... foglalkozhatna? Egy dolgot felejtett el Fourastié: azt az időt, amire szükség van a munka előtt és után az utazáshoz.
Talán vakmerőség azt állítani, hogy a közlekedés és az "eljárásjogi forgalom" zsúfoltsága közel egy időben vált ismeretessé az ember számára. Nem kelt feltűnést, ha a közlekedési dugóban az ember kinéz alternatív útvonalakat, kiskapukat keresve. Ilyenképpen a bíróságok túlterheltsége esetén alternatív vitarendezési módokat keresnek. Ez a ráébredés a nyolcvanas évek körül történt. Nem csak az a néhány polgár érzékelte ezt, akik eljárást indítottak; az egész közösség előtt ismeretes.
A bíróság tehetetlensége, a késedelem és a túlterheltség - három rokon, egymásra ható, de mégis különböző fogalom - kétségtelenül nagy bűn, de mára a tudomány annyira fejlett, hogy egy helyes irányú szemléletváltozásról beszélhetünk. Ez a szemléletváltozás azonban még mindig nem érzékelhető a szövegekben, és éppoly kevéssé a percselekmények résztvevőinek magatartásában. Megfigyelhető az a tény is, hogy a legtöbb eljárásjogi törvénykönyv nem megfelelő módon építette be az időtényezőt kényszerítő eszközként a bíróság működésébe.
Így tehát sok államban működik egy szerv, ami olyan terméket - ezt ítéletnek nevezik - állít elő, amelynek nincs meghatározva a szállítási határideje. Ezen felül a legfontosabb és legjelesebb szervről van szó: emberi konfliktusokat kell feloldania, valamint ítélkeznie kell és mindemellett igazságot kell szolgáltatnia. E tevékenység nemessége azonban nem feltételezi azt, hogy ne kössék határidők. Ellenben a termék minőségét - hogy a már használt terminológiát tovább alkalmazzuk - már szabad kritizálni. Nem csak sok jogorvoslati lehetőség létezik, amelyekkel egy új esélyt kínálnak a kibocsátónak5, vagy amelyekkel egy másik kibocsátóhoz fordulnak6; létezik még a kibocsátó helytállása ("termékfelelősség") is. Néha még az állam nevű "vállalat" is szavatol a bíróság, mint "leányvállalat" teljesítésének hibáiért.7 Azonban sokszor nem szankcionálják a késedelmes vagy a nem időszerű szállítást.
Az idő nincs pontosan meghatározva az Európai Emberi Jogi Konvencióban szereplő megfelelő határidő követelményében sem (6. cikk). A kritériumokat a határidő megfelelőségének megítéléséhez már rögzítették: az ügy összetettsége, a felek és a bírósági szervek ma-gatartása.8 Ez minden, ami rendelkezésre áll iránymutatásként. A magam részéről nem kockáztatok meg ezzel összefüggésben meghatározni valamilyen megfelelő határidőt, de szívesen utalok egy amszterdami bíróság tapasztalt tanácselnökének gondolataira. Szerinte kevesebb és gyorsabb írásbeli forduló és több kommunikáció a "menedzser" bíróval együttesen egy átlagos elsőfokú eljárásban hat hónapon belül döntéshez vezethet.9 Mindemellett fontos, hogy az államot elítélhetik Strassbourgban az igazságszolgáltatás késedelméért, ha ez a strukturális bírósági túlterheltség következménye.
Az állam szankcionálása a lassú ítélkezés miatt nemzetközi szinten tehát mégiscsak lehetségesnek tűnik.
Mindamellett valószínűleg feltűnik, hogy elhibázott az általános párhuzam vonása egy vállalat általi határidős szállítással, mert a szolgáltatás, amit a bíróság nyújt, csak tisztességesen működhet, ha a felek és képviselőik a nyersanyagot - esetünkben az aktát a tényekkel, érveléssel és bizonyítékokkal - hiánytalanul és határidőben szállították. Ez a kritika figyelmen kívül hagyja azonban azt a megállapítást, hogy minden tisztességesen működő vállalat szoros megállapodásokat köt a nyersanyagok szállítóival és/vagy a szállító vállalkozásokkal. A bíróságra vetítve ez azt jelenti, hogy a bírónak határidőket kellene szabnia a felek és ügyvédeik számára a dokumentumok ismertetésére, a bizonyítékok előterjesztésére, az iratok benyújtására és a védekezésre, méghozzá úgy, hogy az egész ügy egy ésszerű határidőn belül lebonyolítható legyen. Amíg ez nem történik meg, az időtényező égető problémájának jogkeresők általi érzékelése nem fog eljárásjogunkban kielégítő válaszra találni.
Az idő egy különösen megigéző történés, ami mindig is csábította, megihlette a szellemet. Már a Prédikátorok Könyvében megtalálható a szép szöveg: "Mindennek megvan a maga órája és az ég alatt minden dolog elmúlik a maga idejében. Ideje van a születésnek és ideje a halálnak, ideje az ültetésnek és ideje a kiszakításnak. Ideje van az ölésnek és ideje a gyógyításnak, ideje a lebontásnak és ideje az építésnek. Ideje van a sírásnak és ideje a nevetésnek, ideje a gyásznak és ideje a táncnak. Ideje van a kő szétdobálásának és ideje a kő összesze-désének, ideje az ölelkezésnek és ideje az ölelkezéstől való tartózkodásnak. Ideje van a keresésnek és ideje az elveszítésnek, ideje a megőrzésnek és ideje az eldobásnak. Ideje van az eltépésnek és ideje az összevarrásnak, ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak. Ideje van a szeretetnek és ideje a gyűlölködésnek, ideje a háborúnak és ideje a békének."
Kant is beszélt már az időről mint a "Sein szemléletének alapjáról". Mivel az élet nem végtelen, ezért élik meg oly behatóan az időtörténést.10, 11
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
