Régóta intenzív diskurzus tárgya, hogy hogyan alakul a tagállami alkotmányokba és az uniós jog elsődleges illetve másodlagos jogforrásaiba foglalt alapvető emberi jogok horizontális hatályának problémája, azaz annak kérdése, hogy milyen tartalommal és hogyan kell kikényszeríteni ezek védelmét a nem állami szereplők közötti, jelen dolgozatban leegyszerűsítve magánjoginak nevezett jogviszonyokban. Az alapjogok horizontális hatályát tárgyaló szerzők a közösségi jogi jogirodalomban elsősorban arra hívták fel a figyelmet, hogy az emberi jogoknak csupán az egyén és az állam, illetve az uniós szervek viszonyában való védelmével az uniós jogvédelem célja nem valósítható meg, ehhez az alapszabadságok és alapjogok magánjogi érvényesíthetőségének megteremtése is szükséges.
Az Európai Unió (EU) alapító szerződései alapvetően közjogi jellegű normákat tartalmaznak.[1] Az Európai Bíróság jogfejlesztő tevékenységének eredménye, hogy ezek egy része magánjogi jelleget is kapott. Az Európai Unió működéséről szóló szerződés (EUMSZ) 114. és115. (EK Szerződés 95. és 94.) cikke alapján az Európai Uniónak felhatalmazása van
- 225/226 -
arra, hogy olyan, magánjogi jogalanyokat közvetlenül is érintő jogszabályokat fogadjon el, amelyek a közös piac működését kívánják előmozdítani. Az EUMSZ 167. (EK Szerződés 153.) cikke például megteremti a fogyasztóvédelemre vonatkozó szabályozás közösségi kompetenciáját.
A magánjogi jogviszonyokat az EUMSZ II. címében található általános rendelkezések is befolyásolják.[2] Ezek az általános rendelkezések közjogi jellegűek tűnnek, általában a tagállami jogok alkotmányjogi, közigazgatási jogi alapszabályaival azonosak. Az európai uniós jogban is elsősorban azt a célt szolgálják, hogy a közhatalmi szervek tevékenységét keretek közé szorítsák, ám vannak köztük olyanok is, amelyek a magánjogi jogviszonyokra is nagy hatással bírnak. A tagállami joghoz képest egyéb sajátosságokat is alapul kell venni akkor, ha az Európai Unió alapjogi rendelkezéseinek horizontális hatályát vizsgáljuk.
Abban az esetben, ha akár az elsődleges vagy a másodlagos joganyagban, akár az Európai Bíróság jogfejlesztése során kimondatik egy rendelkezés közvetlen horizontális hatálya, az azt jelenti, hogy a magánjogi jogalanyok innentől fogva alanyi jogot alapíthatnak erre a rendelkezésre. Az Európai Unió joga ugyanis - amint magánjogi jogviszonyokban jelenik meg - magánjoggá válik, és e kontextusban csakis az alanyi jog értelmezhető.[3]
Emellett az uniós jogban létezik az az értelmezési módszer, amelyet közvetett horizontális hatálynak lehet nevezni. Ez nem jelent mást mint a harmonious interpretation kötelezettségét, azaz azt, hogy a tagállami jogszabályokat az uniós joggal összhangban kell értelmezni, illetve a másodlagos joganyagot az elsődleges joganyaggal összhangban kell értelmezni. Ezt a gyakorlatban általában az implementáló jogszabályok esetében szokta elvárni az Európai Bíróság. Az alapító szerződések esetében ez a kötelezettség sokszor azt jelenti, hogy a tagállami bíróságoknak a polgári jog generálklauzuláin (pl. a jóerkölcs, jóhiszeműség és tisztesség) keresztül érvényesítenük kell a vonatkozó közösségi jogi normákat a tagállami magánjogban.[4]
Az, hogy a közvetlen és a közvetett horizontális hatály az alapszabadságok és az alapvető emberi jogok tekintetében hogyan alakul az Európai
- 226/227 -
Unióban, meghatározó jelentőséggel bírhat a magyarországi joggyakorlatra nézve. Magyarország a rendszerváltással egyidejűleg kijelölte a célt is, hogy az Európai Unióhoz kíván csatlakozni. Ezzel az EU jogával máris sajátos viszonyba, kölcsönhatásba került.[5] Az EU jog Magyarország csatlakozása óta alapvetően határozza meg jogfejlődést. Ezért lehet Magyarország számára fontos az, hogy az Európai Unió hogyan szabályozza az alapvető emberi jogok horizontális hatályát.
A fejezet azt tűzi ki célul, hogy bemutassa, az Európai Unió jogát milyen folyamatok jellemzik az alapjogvédelem terén. A vizsgálat különös figyelmet fordít arra, hogy az EU szervei jogalkotással és elsősorban jogalkalmazással hogyan alakítják az alapjogvédelmet a magánjogi jogviszonyokra vonatkozóan. Lehet-e beszélni arról európai uniós kontextusban is, hogy a tagállamok bíróságainak az uniós alapszabadságok és alapjogok védelmét a magánjogi jogviszonyokban is érvényesíteniük kell? Az Európai Unió Bírósága (EU Bírósága, EB) által kiérlelt közvetlen alkalmazhatóság elvezet-e odáig az Európai Unió jogában, hogy a közvetlen horizontális alkalmazhatóságot (egyes alapjogi rendelkezések vagy a jövőben éppen az Alapjogi Karta egyes rendelkezéseinek horizontális hatályát) is elismeri az EB egyes esetekben?
Történetileg - ahogy látni fogjuk - másképp alakul a dogmatika európai uniós kontextusban, mint a tagállami jogok esetében. A jog működése technikailag is sok esetben eltér a tagállami jogokétól, sajátos kölcsönhatásban van a tagállami jogokkal - erre mutat majd rá a dolgozat második része. Mindebből az következik, hogy a vizsgálat során végig szem előtt kell tartani az Európai Unió jogának specifikumait és a Magyarország jogára vonatkozó következtetéseket ennek fényében kell levonni.
Az első alfejezetben röviden bemutatjuk, hogyan alakult ki az alapvető emberi jogok védelme az EU-ban. Ezt követően - példákat sorakoztatva fel - áttekintjük, hogy az Európai Bíróság a közvetlen alkalmazhatóság tételéből hogyan bontotta ki a négy alapszabadságra vagy a diszkriminációtilalomra vonatkozó közösségi jogi szabályok tekintetében a közvetlen horizontális alkalmazhatóság elvét. Ismertetjük azokat az eseteket,
- 227/228 -
ahol az Európai Bíróság legközelebb jutott ahhoz, hogy kimondja az egyes alapszabadságok mellett egyes alapvető emberi jogok is alkalmazhatóak a nem állami aktorok közötti jogviták elbírálása során is.
A következőekben áttekintjük, hogy az Európai Gazdasági Közösség létrejöttétől a Lisszaboni Szerződés elfogadásáig hogyan alakult az alapvető emberi jogok általános védelme a közösségi jogban.[6]
Az Európai Gazdasági Közösség létrehozásakor az alapító atyák kihagyták ezen alapító szerződésből az emberi jogok katalógusát, mert annak említése az integráció elsődleges törekvésének, a Közösség gazdasági céljainak általános elfogadását és megvalósulásának hatékonyságát csökkenthette volna.[7] Kezdetben az Európai Bíróság is visszafogottan állt ahhoz, hogy az emberi jogokat a közösségi jog részeként dolgozza ki. A Közösség először a közvetlen alkalmazhatóság és a szupremácia elvét kívánta elfogadtatni, és csak ezt követően törekedhetett ésszerűen arra, hogy a Közösség jogrendje által garantált jogosultságok körét szélesítse. Az emberi jogok elismerése és védelme nyilvánvalóan gyengítette volna a korai megegyezéseket, és ezáltal az integrációs folyamatok hatékonyságát.
A kérdés az első időszakban leginkább az volt, hogy a tagállami alkotmánybíróságok és rendes bíróságok felülbírálhatják-e a közösségi jogot az alkotmányuk rendelkezései alapján.[8] Furcsamód végül az alapjogok tagállami védelmi szintjének a megőrzése mint ambíció szolgált a közösségi alapjogok bölcsőjeként. A közösségi jog elsődlegességének megőrzése érdekében a Közösségnek ugyanis előre kellett lépnie, és meg kellett alkotnia a saját alapjogvédelmi rendszerét.[9] Egyszerűbben fogalmazva, az Európai Bíróság nem akarta, hogy a tagállami bíróságok és alkotmánybí-
- 228/229 -
róságok az alapvető jogok védelmére hivatkozva jogosultak legyenek felülírni a közösségi jogot. A közösségi jognak így olyan formát kellett öltenie, amely alapjogvédelmi szempontból megfelelt a tagállamok által támasztott követelményeknek.
Az alapvető emberi jogok védelme legelőször az Európai Bíróság jogfejlesztése során jelent meg. A jogalkotó a Bíróság nyomában haladva tette meg az első lépéseket e téren, ezért először az EB gyakorlatát érdemes áttekinteni. A Bíróság számára az első tisztázandó kérdés az alapjogokkal kapcsolatban volt, hogy mely emberi jogokat ismerjen el a Közösség, és azokat milyen mértékben kívánja védeni.
Az emberi jogi gyakorlat a Stauder-esettel[10] kezdődött, amikor a Bíróság obiter dictum megállapította, hogy az alapjogok a közösségi jog általános elveinek részei, és ezért azokat védeni kell.[11] 1970-ben az Internationale Handelsgesellschaft ügyben[12] az EB azt is kimondta, hogy az alapvető emberi jogok a tagállamok közös alkotmányos hagyományain alapulnak. 1974-ben a Nold döntés[13] során az EB kidolgozta azt a tételt is, amely szerint a közös alkotmányos tradíciókon túl a tagállamok által megkötött nemzetközi szerződésekbe foglalt emberi jogok is részét képezik a közösségi jog általános elveinek. A Hauer eset 1979-ben már összefoglalva írja le azokat az elemeket, amelyek az európai uniós alapjogvédelem részét képezik.
"[A]z alapvető jogok azon általános jogelvek szerves részét képezik, amelyek tiszteletben tartását a Bíróság biztosítja. E jogok védelmének biztosítása során a Bíróságnak a tagállamok közös alkotmányos hagyományaiból kell merítenie, és ezáltal a Közösségben nem engedhetőek meg az ezen államok alkotmányai által elismert alapvető jogokkal össze nem egyeztethető intézkedések. Az emberi jogok védelmére vonatkozó nemzetközi szerződések, amelyek kidolgozásában a tagállamok együttműködtek, illetve amelyekhez csatlakoztak, szintén tartalmaz-
- 229/230 -
hatnak olyan iránymutatásokat, amelyeket a közösségi jog keretében figyelembe kell venni." [14]
A Bíróság számára tehát egyre fontosabbá vált, hogy az egyes alapjogokat is érintő közösségi jogi rendelkezések tartalmát ne lehessen megkérdőjelezni tagállami alapjogvédelemre hivatkozva. Az EB inkább elismerte, hogy az alapjogokat a közösségi jog rendszerében külön is védeni kell, mert a Közösség jogrendjének belső természete ezt kívánja meg.[15]
Mivel a Bíróság elismerte az alapvető emberi jogokat, és deklarálta, hogy azokat a közösségi jog értelmezése során védeni kívánja a tagállamok alkotmányos hagyományai és a tagállamok által elismert nemzetközi szerződésekben foglaltak alapján, a Közösség más intézményei is reagálni kívántak az előttük zajló folyamatokra.
A Bíróság által a Nold ügyben kimondott tételt az Európai Parlament, a Tanács és a Bizottság 1977. április 5-i együttes nyilatkozatával elismerte, amely a Bíróság ítélkezési gyakorlatára történő hivatkozást követően egyrészről a tagállamok alkotmányai által biztosított jogokat, másrészről az Emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, 1950. november 4-i európai egyezményt (EJEE) említi.[16] Tíz évvel később az Egységes Európai Okmány preambuluma volt az első jogi dokumentum, amely utalást tartalmazott az emberi jogokra vonatkozóan, mégpedig az Emberi Jogok Európai Egyezményét és az Európai Szociális Kartát említve.[17] 1989-ben az Európai Parlament elfogadta az Alapjogi Deklarációt, azt remélve, hogy azt később majd az alapító szerződések szövegébe lehet foglalni.[18]
- 230/231 -
A Maastrichti Szerződés[19] és az Amsterdami Szerződés[20] általános emberi jogi szabályokat fogalmazott meg például az Európai Unióról szóló Szerződés[21] 6. (1) és 6. (2) cikkeiben.[22] Ez alapján számos rendelet és irányelv képviselte a következőket: "[a]z EU-ról szóló szerződés 6. cikkével összhangban az EU a szabadság, a demokrácia, az emberi jogok és az alapvető szabadságok tiszteletben tartása és a jogállamiság elvein alapul, olyan elveken, amelyek a tagállamokban közösek, és az Uniónak az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló európai egyezményben biztosított és a tagállamok közös alkotmányos hagyományaiból eredő alapvető jogokat a közösségi jog általános elveiként kell tisztelnie".[23]
Ezek után az Alapjogi Karta bizonyult az utolsó lépésnek az alapjogok közösségi jogba történő inkorporálását illetően, bár 2009-ig csak soft law-ként, nem pedig a tagállamokra kötelező érvényű szabályként.[24] A Karta hat fejezete a következő kérdésekkel foglalkozik: az egyének emberi méltósággal kapcsolatos jogai; szabadságok, egyenlőség, szolidaritás, a polgárok jogai és igazságszolgáltatás.
Az alapvető jogok katalógusa az Európai Alkotmány szerves részét képezte, annak II. része tartalmazta azt. Az Alkotmányszerződés holland és francia elutasítását követően azonban, a szerződés újratárgyalása során ez kikerült az új szerződésből, így a Reformszerződés, későbbi nevén a Lisszaboni Szerződés közvetlenül már nem tartalmazza - mellékletként sem - az Alapjogi Chartát. A Lisszaboni Szerződés 6. cikke azonban jogilag kötelező erejű hivatkozást fogalmaz meg. E szerint: "Az Unió elismeri az EU Alapjogi Chartájának 2000. december 7-i, Strasbourgban 2007. december 12-én kiigazított szövegében foglalt jogokat, szabadságokat és elveket; e Charta ugyanolyan jogi kötőerővel bír, mint a Szerző-
- 231/232 -
dések."[25] A Lisszaboni Szerződés révén végül tehát az alapvető emberi jogok védelme ilyen formán is bekerült az EU joganyagába.
Az alapjogok fejlődésével kapcsolatos folyamatok történetiségükben azért relevánsak a dolgozat számára, mert felhívják a figyelmet arra, az alapvető emberi jogok nem primér értékei az integrációnak úgy, ahogy primér értékei egy alkotmányos demokráciának. Az Európai Unió a Lisszaboni Szerződéssel egyértelműen letette a voksát amellett, hogy hasonulva a tagállamaihoz olyan politikai közösséggé kíván válni, ahol a demokratikus értékrend és az emberi jogok tisztelete egy föderatív államrendszerhez hasonlóan működik.[26] Ezt vehetjük alapul témánk tárgyalásánál, ám fontos volt felvázolni a markáns különbözőségeket is, amelyek az emberi jogokkal kapcsolatban nem csak az EU szupranacionális jellegéből fakadnak, hanem abból a tényből is, hogy az Unió elsődlegesen egy gazdasági integráció.
A következőekben azt fogjuk megvizsgálni, hogy dogmatikailag hogyan jutott el az Európai Bíróság ahhoz, hogy felvethető legyen az alapszabadságok és alapjogok közvetlen magánjogi alkalmazhatósága.
Az európai integráció az első évtizedekben többek között arra törekedett, hogy kialakítsa és elfogadtassa a közvetlen alkalmazhatóság elvét, amely értelemszerűen alapja az emberi jogok magánjogi alkalmazhatósága kérdésének: ha a norma címzettjei a tagállammal szemben nem hivatkozhatnának közvetlenül a közösségi jogra, nyilvánvaló, hogy az egymás közötti jogvitáikban sem tehetnék meg ezt.
Az EUMSZ 101. (EK Szerződés 81.) cikk az egyetlen jogszabályi rendelkezés a közösségi jogban, amely a maga közvetlen alkalmazhatóságáról rendelkezik. A közvetlen alkalmazhatóság azt jelenti, hogy a tagállamok rendes bíróságai a közösségi jog által kellő pontossággal meghatározott alanyi jogi szabályokat kötelesek közvetlenül alkalmazni. Az Európai Bí-
- 232/233 -
róság ezért a közösségi jogot illetően mindenképpen a tagállami bíróságokkal szemben egyfajta felsőbíróságként működik.[27]
A Bíróság az Európai Közösség alapító szerződései közvetlen alkalmazhatóságának tételét a híres Van Gend en Loos-ügyben alapozta meg. Ez a döntés nélkülözhetetlen információval szolgál a Bíróság közösségi jog céljáról és szerepéről alkotott kezdeti felfogásával kapcsolatban is.[28]
"Az államok tudomásul vették, hogy a közösségi jog olyan autoritással rendelkezik, ami lehetővé teszi, hogy állampolgáraik arra a tagállami bíróságok előtt hivatkozzanak. Az ebből levonható következtetés, hogy a közösség egy olyan új jogrendet alkotott, aminek érdekében a tagállamok korlátozták szuverén jogaikat, jóllehet csak behatárolt területen, és aminek alanyai nem csak az államok, hanem azok állampolgárai is. A tagok törvényhozásától függetlenül a közösségi jog nem csupán kötelezettségeket ró az egyénekre, hanem olyan jogokkal is felruházza őket, amelyek a jogi örökségük részévé válnak. Ezek a jogok nem csak ott léteznek, ahol a szerződés külön megemlíti azokat, hanem mindazon kötelezettségek okán is, amit a Szerződés tisztán meghatároz az egyének, a tagállamok valamint a közösség intézményei számára."[29]
Miután a Bíróság megállapította az alapító szerződések bizonyos rendelkezéseinek, később pedig egyes irányelveknek a közvetlen alkalmazhatóságát (Van Duyn-[30] és Becker-esetek[31]), a Bíróság még tovább me-
- 233/234 -
részkedett a közösségi jog erősítésének érdekében. A közösségi jog elsődlegességét nyomatékosan hangsúlyozva rendelkezett arról is, hogy a tagállami bíróságoknak a tagállami jogi normákat a közösségi normákkal összhangban kell értelmeznie. A közösségi jogban ezt a tulajdonképpeni közvetett alkalmazhatóságot a Bíróság a Von Colson döntés során a következőképpen fogalmazza meg.
"A tagállami bíróságok részére azonban ki kell emelni, hogy bár a diszkrimináció tilalmának megsértéséért járó szankció kiszabásának céljával alkotott 75/207/EGK irányelv alapján a tagállamok szabadon választhatnak a céljuk eléréséhez megfelelő megoldások közül, mindazonáltal az irányelv azt is megköveteli, hogy amennyiben a szankció a tilalom megsértéséért kártérítés fizetése, akkor, annak érdekében, hogy az hatékony és elrettentő hatású legyen, a kártérítésnek minden esetben arányosnak kell lennie az okozott kárral [...]. A tagállami bíróság feladata, hogy értelmezze és alkalmazza az irányelv implementációjához szükséges joganyagot, mindezt a közösségi jog előírásaival összhangban, élve a tagállami jog biztosította diszkrecionális hatalommal is."[32]
A döntések az első időkben az európai integráció klasszikus céljait szem előtt tartva jutottak arra következtetésre, hogy egyes közösségi jogi normákat közvetlenül vagy a tagállami jogszabályok értelmezésekor közvetetten alkalmazni kell ahhoz, hogy azok hatékonyan érvényesüljenek. Kezdetekben szó sem volt arról, hogy akár a Közösség szerveivel, állami szervekkel vagy horribile dictu magánfelekkel szembeni alapjogvédő harcnak lehessen nevezni a bírói jogfejlesztést.[33] A fenti folyamat motorja az integráción belül leginkább a hagyományos magánjogi törekvésekhez, nevezetesen a gazdasági együttműködés elősegítéséhez hasonlított, ám a fentebb említett lépések végül az alapvető emberi jogok közvetlen és közvetett alkalmazhatóságának elismeréséhez is vezettek.[34]
- 234/235 -
Eleinte nem az alapvető emberi jogokra, hanem a gazdasági és társadalmi integrációt szolgáló alapító szerződésekben vagy másodlagos joganyagban foglalt rendelkezésekre terjesztette ki a Bíróság a közvetlen magánjogi alkalmazhatóság tételét. Az alapszabadságok közvetlen horizontális alkalmazhatósága volt a legelső lépcső ezirányba, amelyet szintén az Európai Bíróság fogalmazott meg.[35]
A Courage[36] és Laval[37] esetek példájából látható, hogy mára már az is egyértelművé vált, hogy a versenyjogon kívül is léteznek olyan tényállások ahol közösségi jogi (ma már uniós jogi) jogsértés miatt akár kártérítési felelősség is megállapítható a horizontális jogviszonyokban. Sőt jogalap nélküli gazdagodás megállapítása vagy a tulajdonhoz való jog részjogosítványai gyakorlásának korlátozása is levezethető lehet az alapító szerződések egyes rendelkezéseiből, vagy azokból a kellően precíz másodlagos jogforrásokból, amelyeknek a közvetlen horizontális alkalmazhatóságáról az Európai Bíróság már rendelkezett.[38]
A horizontális hatály problémája akkor merült fel a közösségi jogban, amikor némely alapító szerződési rendelkezés vagy másodlagos jogforrás tisztán magánjogi viszonyokat szabályozott, mint az EK szerződés 81. és 82. cikkeiben (ma már EUMSZ 101. és 102. cikk) megfogalmazott versenyjogi szabályok.[39] Itt a közvetlen alkalmazhatóság alatt egyértelműen a közvetlen horizontális alkalmazhatóságot kellett érteni. A helyzet azonban nem volt mindig ennyire egyszerű, a legtöbb közösségi jogi rendelkezés ugyanis mind vertikális, mind pedig horizontális kapcsolatokban alkalmazható, így esetenként kell eldönteni, hogy ezek a szabályok az állami szereplők hagyományos kötelezettségei mellett a magánfeleket egymás között is kötik-e.
- 235/236 -
A Defrenne-esetben[40] a Bíróság jelentős lépést tett a horizontális alkalmazhatóság irányába: azt mondta ki, hogy az alkalmazandó EK Szerződés 141. (119.) cikkének nem lehet közvetlen horizontális hatálya, de az EK Szerződés e rendelkezése megalapozza a Közösség pozitív, tevőleges kötelezettségét arra, hogy a nemek közötti diszkriminációt csökkentse a magánjogi jogviszonyokban is ( a Közösségre vonatkozó positive obligation).
A Bíróság kimondta, hogy a Közösség - álláspontja szerint - nem csak egy gazdasági unió, hanem közös erővel a társadalmi fejlődést, a megélhetést és polgárai munkakörülményeinek állandó javítását célozza.
Mindezek után 1978-ban a Defrenne III-ügyben[41] a Bíróság inkább azt az álláspontot erősítette meg, amely szerint az EGK szerződés 13. cikkében megfogalmazott egyenlő bánásmód elve nem rendelkezik autonóm hatállyal, csupán a közösségi jog értelmezésének eszköze.
A Walrave v. Koch esetben[42] a Bíróság feladata az volt, hogy megállapítsa, vajon az Európai Unióról szóló Szerződés akkori számozás szerint 7., 48. és 59. cikkei a magánviszonyokra nézve is kötelezőek-e. A Bíróság álláspontja szerint e cikkek közös vonása, hogy a saját alkalmazási területükön belül mindegyik tiltja az állampolgárságon alapuló bármilyen megkülönböztetést. A megkülönböztetés tilalma nem csak a hatóságok tevékenységére vonatkozik, hanem a munkaviszonyról és a szolgáltatásnyújtásról kollektív módon rendelkező más jellegű szabályozásra, így egyes magánjogi jogviszonyokra is kiterjed.[43]
A Bosman döntésnél[44] a Bíróság azt vizsgálta, hogy a futballszövetségek mint magánjogi jogalanyok által alkotott szabályok megsértik-e a szabad mozgás általános elvét (a munkaerő tekintetében). Az ítélet nóvuma az, hogy a Bíróság a labdarúgó-egyesületek által alkotott szabályokat olyan utasításokként kezelte, amelyek alkalmasak a munkaerő szabad mozgásának korlátozására, és ezáltal bírói felülvizsgálat tárgyát képezhetik.
- 236/237 -
Az Angonesse esetben[45] már azt is kimondta az EB, hogy nem csak az általánosan megfogalmazott szabályok esetében alkalmazható a munkaerő szabad áramlásának horizontális hatálya, hanem minden olyan esetben, amelyben az egyik fél ezen alapszabadságot sérő módon jár el. Az Angonesse esetben egy bank nem fogadta el azt, hogy egy jelentkező kétnyelvű, mert nem tudta felmutatni a megkívánt igazolást. A bank ugyanis azt kérte, hogy a nyelv ismeretéről szóló igazolást bolzanoi, helyi hivatal adja ki. Mindezek miatt a bank a közösség által elfogadott általános elven túl megsértette az EGK Szerződés diszkriminációtilalmi rendelkezéseit is.[46]
A Schmidberger-ügyben[47] egy szállítási vállalat Ausztriát perelte be, mivel az osztrák törvények szerint lehetséges volt úgy szervezni egy demonstrációt, hogy azzal 30 órán keresztül lezártak egy lényeges útvonalat, ezzel akadályozva a közlekedést. Ez volt az első olyan, egyébként előzetes döntéshozatali eljárásban született eset, amelyben egy tagállam hivatkozott arra, hogy egy alapvető emberi jog érvényesítésének biztosítása indokolja egy alapszabadság korlátozását.[48]
A Bíróság úgy találta, hogy az áruk szabad mozgásának a korlátozása igazolható volt, mivel a tüntetés békés volt és előre bejelentett. Ebben az esetben a horizontális hatály a positive obligation képében jelent meg, hiszen az volt a kérdés, hogy az állam megfelelőképpen biztosította-e az áruk szabad mozgásának a feltételeit. Ez az értelmezést annyiban egyszerűbbé tette, hogy a bevett korlátozási indokokat (közérdek, szükségesség, arányosság) az állami aktussal kapcsolatban értelemszerűen lehetett alkalmazni.
Az EB hangsúlyozta, hogy az alapjogvédelem, és jelen esetben ezen belül a szabad véleménynyivánításhoz való jog a tagállami jogrendnek és a közösségi jogrendnek is markáns eleme. Emiatt az alapjogvédelem a tagállami jogban egy olyan legitim jogalkotói cél, amely még akkor is védelmet érdemel, ha ezáltal egy közösségi alapszabadság, jelen esetben az áruk szabad mozgása korlátozás alá esik. Az EB fenntartotta magának azt a lehetőséget, hogy egyes esetekben eltérjen ettől a megfontolástól, mivel
- 237/238 -
úgy fogalmazott, hogy mindez főszabály szerint (in principle) igaz.[49] Az alapjog és az alapszabadság egymással szembeni mérlegelése során jelen esetben arra jutott, hogy a gyülekezés szabadsága magasabb érdek mint az, hogy 30 óráig korlátozott volt az áru szabad mozgása a Közösség területén.
Az Omega eset során is egy hasonló konfliktushelyzet fogalmazódott meg a tagállami és a végső döntést meghozó Európai Bíróság előtt.[50] A bonni hatóságok nem engedélyezték, hogy egy cég olyan játékokat helyezzen üzembe, amelyekben emberi élet kioltása a cél. A hatóságok indokolása az volt, hogy a közrendre valós veszélyt jelentenek az ilyen játékok. A közigazgatási ügyek legfelsőbb bírói fóruma úgy vélte, hogy a betiltás jogszerű, mivel ezek a játékok valóban sértik az Alaptörvény 1. cikkében foglalt emberi méltósághoz való jogot. Az előzetes döntéshozatali eljárás keretében az EB ismét állást foglalt amellett, hogy a tagállami alkotmányos szabályozás alapján, egy alapjog védelme érdekében korlátozható az áruk és szolgáltatások szabad áramlása.[51] Az EB ebben az esetben is azt emelte ki, hogy általános jogelvként védi a Közösség az alapjogokat, és ilyenként hasonló tartalmat kapnak, mint a tagállami jogok alkotmányai szerint. Mindezek miatt a közösségi jogi alapjogvédelem hasonló jelentőségű, mint a tagállami: az alapszabadságokkal szembeni mérlegelés is hasonló eredménnyel jár.
A fenti döntések során azt láthattuk, hogy eleinte az EB inkább általános jogelvekként kezelte az elsődleges és másodlagos joganyag emberi jogi aspektusait, és inkább értelmezési eszközként vette figyelembe az alapvető emberi jogi mércéket. Más esetekben arra törekedett, hogy megállapítsa, a magánjogi szereplő valójában olyan általános érvényű normát alkot, amely már-már jogszabályként értékelhető, vagy éppen a magánjogi szereplő olyan vertikális viszonyban van a másik magánjogi jogalannyal, ami már-már felveti a közjogias jelleget, ezért lehet alkalmazni a közösségi jogot az eset elbírálásakor.
- 238/239 -
A következőkben azt vizsgáljuk meg, hogy a bíróságok előtt milyen eséllyel lehet hivatkozni a magánjogi jogviszonyokban a közösség első és másodlagos joganyagában foglalt, alapvető emberi jogok-at érintő rendelkezésekre, illetve azok értelmezésekor a tagállamok közös alkotmányos hagyományaira vagy nemzetközi szerződésekben foglalt tételekre. Ezt a jelenséget nevezi a közösségi joggal foglalkozó szakirodalom az alapvető emberi jogok horizontális hatályának, habár sem a közösségi jogi dokumentumok, sem az Európai Bíróság döntései nem használják ezt a kifejezést. A Bíróság esetről esetre dönt arról - a hatékony jogvédelem (effet utile) elvét szem előtt tartva[52]-, hogy alkalmazható-e a szóban forgó jog.
Krzeminska szerint három csoportra bontható a horizontális hatállyal kapcsolatos esetek köre: (1) a Bosman-féle esetek, ahol egy jogi személy kötelező erejű normákat alkot más magánjogi jogalany számára, és ezzel korlátozza például a szabad mozgáshoz való jogot, (2) a Schmidberger-típusú esetek, ahol egy alapvető emberi jog ütközik az alapszabadságok egyikével, (3) az Angonesse-féle esetek, amelyekben a diszkriminációtilalom elve sérül a magánjogi jogviszonyban. Álláspontunk szerint - ezzel szemben - az alapvető emberi jogok horizontális hatályának szűken vett dogmatikai keretei közé igazán azok az esetek illeszthetőek, ahol az EB kijezetetten közösségi jogi (és nem tagállami jogi) alapjogvédelmi (és nem alapszabadság-védelmi) szempontokra alapozta ítéletét. Ilyen eset a témánk szempontjából nagy jelentőséggel bíró, ezért részletesebben ismertetett Mangold, Viking Line és Kücükdeveci eset. Az alapjogok vizsgálata előtt rögzítjük, hogy az alapszabadságokkal kapcsolatos jogfejlesztés milyen hatással bír az alapjogok horizontális hatályára.
A négy alapszabadságot sokféleképpen nevezte meg az Európai Bíróság, az alapvető szabadság megnevezés mellett feltűnt az alapvető jog[53] is, hiszen az unió alapvető céljainak szolgálatában az állt, hogy ezeket a szabadságokat mindenek fölött tiszteletben tartsák a tagállamok. Az is egyértelmű, hogy ezek az alapszabadságok alanyi jogként működnek, azaz
- 239/240 -
közvetlenül alkalmazhatóak és kikényszeríthetőek a magánjogi jogviszonyokban. Emellett egy magánjogi jogvita során arra is lehet hivatkozni, hogy az alkalmazandó jogszabály ellentétes egy alapvető szabadsággal. Az is kevéssé vitatott, hogy az alapszabadságoknak megfelelően kell értelmezni a közösségi jogot, és az alapszabadságok a magánjogi jogviszonyokban is alkalmazandóak. Mindezek miatt a fentiekben, az általános jogfejlődés ismertetése során nem választottuk külön az alapszabadságokat és az alapjogokat. Jelen alfejezeteben azonban megjelölünk néhány témánk szemponjából lényeges sajátosságot.
Korábban az EU egyértelmű határvonalat húzott a magánjogi jogalanyok között is közvetlenül alkalmazandó alapszabadságok, és az ennek többé-kevésbé megfeleltethető tagállami alkotmányos alapjogok között, amelyek viszont a tagállamok többségében nem alkalmazhatóak a horizontális jogviszonyokban.[54] Ez különösen a versenyjogi szabályokat érintette, ezért a helyzet felismerése után a Közösség kezdett arra törekedni, hogy a versenyjogi szabályok megsértése esetében is inkább a tagállamokat vonja felelősségre.[55] Így kevésbé éleződött ki a horizontális hatály problémája.
A Commission v. France[56] ügyet azért kell kiemelni, mert ebben az esetben tett kísérletet arra az Európai Bíróság, hogy a tagállami intézményvédelmi kötelezettségére hivatkozva kérje számon, hogy megtette-e a megfelelő intézkedéseket egy alapszabadság érvényesítése érdekében. Ezt hasonló érveléssel tette, mint a német Szövetségi Alkotmánybíróság a Handelsvetreter ügyben.
Ebben az esetben francia farmerek oly módon tiltakoztak más tagállamok árubevitelével szemben, hogy fizikailag próbálták megakadályozni azok vevőkhöz jutását. Az EB megállapította, hogy Franciaország nem tett meg mindent annak érdekében, hogy ily módon de facto meg lehessen akadályozni az áruk szabad mozgását.[57] Az természetesen a tagállam kompetenciája, hogy hogyan tesz eleget az EU elvárásának, de meg kell teremtenie az EU által előírt minimumstandardokat.
- 240/241 -
Az alapszabadságokról általában elmondható, hogy az uniós jogban az áruk szabad mozgásának nincsen közvetlen horizontális hatálya.[58] A tőke szabad mozgásának horizontális hatályára vonatkozó esetek nem ismertek. A munkaerő szabad áramlásának egyértelmű direkt horizontális hatálya van,[59] ahogy azt fentebb, az általános ismertetésben láthattuk. A szolgáltatások szabad áramlásával kapcsolatban pedig már előfordultak olyan esetek, amelyekben az EB kimondta a közvetlen horizontális hatályt.[60]
Az alapvető emberi jogok horizontális hatályának motorja kétségtelenül az alapszabadságok hatékony érvényesítésének igénye volt. Az alapszabadságok azonban - éppen sajátos jellegükből fakadóan - mára már inkább leválnak a tagállami értelemben vett alapjogokról, egyes esetekben a joggyakorlatban azok ellensúlyaivá válnak. Az alapvető emberi jogok horizontális hatályának kérdése ezért részben elválasztható az uniós alapszabadságok közvetlen horizontális hatályának vizsgálatától.
A Mangold eset[61] az első, ahol a Bíróság tisztán emberi jogi szempontokat mérlegelve hozta meg a döntését egy magánjogi jogviszonyban, azt hangsúlyozva, hogy ezek a szempontok a közösségi jog integráns részét képezik. A probléma - némileg leegyszerűsítve - a következő volt: egy magáncég határozott időtartamra kötött munkajogi szerződést az 56 éves Mangold úrral. A határozott időtartamnak egyedüli indoka az volt, hogy az ilyen szerződésekre vonatkozó német jogszabály 52 éves kor felett indokolás nélkül lehetővé tette határozott idejű munkaszerződés létrehozását abban az esetben is, ha egyébként határozatlan idejű munkaszerződés megkötése lett volna szükséges. A kérdés az volt, hogy a közösségi jogi irányelv,[62] amelyik az életkor szerinti megkülönböztetést tiltja a munkaviszonyokban, ebben a szituációban alkalmazható-e közvetlenül, és ha igen, ez az alkalmazás jelentheti-e az ebbe a rendelkezésbe ütköző szerződés semmisségét. Érdekes megfigyelni, hogy a döntés a korábbi esetjogra anélkül hivatkozik, hogy különbséget tenne aközött, hogy a vita állami és magánfelek között vegyesen vagy csak magánfelek között jött létre; verti-
- 241/242 -
kális vagy horizontális viszony volt-e a felek között. A Bíróság álláspontja a következő:
"[...] nem kizárólag a 2000/78/EK irányelv foglalkozik a foglalkoztatás és a munkavégzés során alkalmazott egyenlő bánásmód elvével. Amint az az 1. cikkből kiderül, ezen irányelv célja csupán "valláson, meggyőződésen, fogyatékosságon, életkoron vagy szexuális irányultságon alapuló [...] hátrányos megkülönböztetés elleni küzdelem általános kereteinek a meghatározása, a hátrányos megkülönböztetés e formáinak tilalma, amint ezen irányelv első és negyedik preambulumbekezdéséből kitűnik, a különböző nemzetközi megállapodásokból és a tagállamok közös alkotmányos hagyományaiból ered. Az életkoron alapuló hátrányos megkülönböztetés tilalma így a közösségi jog általános elvének tekintendő. [...] Következésképpen az egyenlő bánásmód általános elve, különösen az életkorra tekintettel, nem függhet annak a határidőnek a lejártától, amely a tagállamok számára nyitva áll, hogy az életkoron alapuló hátrányos megkülönböztetés elleni küzdelem általános kereteinek meghatározását célzó irányelvet átültessék. [...] Ilyen körülmények között az életkoron alapuló hátrányos megkülönböztetés tilalmával kapcsolatos eljárásban eljáró bíróságnak kötelessége - hatáskörének keretében - azon jogok védelme és teljes érvényesülésének biztosítása, amelyet a közösségi jog a magánszemélyek számára biztosít, adott esetben eltekintve a tagállami jog mindazon rendelkezéseinek alkalmazásától, amelyek azzal ellentétesek [...]."[63]
A döntés nagy vitát keltett, hiszen a Bíróság a diszkrimináció tilalmát a korábbiaktól eltérő, emberi jogi alapokra helyezte.[64] Geelhoed főtanácsnok felszólította a Bíróságot, hogy ne kövesse a Mangold-ügyben megfogalmazott irányvonalat, mert az könnyen a diszkriminációtilalom közösségi jogi alapelvének általános közvetlen hatályához vezetne. Ez csökkentené az uniós törvényhozásnak a tiltott diszkrimináció speciális hatályának meghatározására irányuló kompetenciáját. Vagyis, a Bíróság így a törvényhozó szándékát kiterjesztené, ezzel kvázi jogot alkotna, ezzel túl-
- 242/243 -
lépné kompetenciáját, és nem utolsósorban praktikusan behatárolná saját lehetőségeit a később felmerülő egyedi esetek elbírálásakor.[65]
A Bíróság azonban a fent ismertetett a viták kereszttüzében is úgy látta, hogy az EU érdekeit az szolgálja, ha továbbra is a Mangold döntéssel megalapozott irányvonalat viszi tovább a magánjogi jogviszonyokba történő közösségi jogi beavatkozást illetően. A Viking Line ügy[66] kiváló példa erre.
Az eset hátterében egy finn tulajdonban lévő hajózási társaság döntése állt, amelynek értelmében egy kompját átadja saját észt leányvállalatának. Az új, észt matrózok bérezésére és munkakörülményeire a korábbinál kedvezőtlenebb megállapodás jött létre. Az International Transport Worker's Federation (Közlekedési Dolgozók Nemzetközi Szövetsége, ITF) a finn anyacég döntését sérelmesnek találta az elbocsátott finn tengerészekre nézve, és körlevelet küldött tagszervezetei részére, amelyben felszólította azokat, hogy zárkózzanak el minden tárgyalástól és megállapodástól a Viking Line tulajdonában lévő összes leányvállalat esetében.
A Viking Line Angliában keresetet nyújtott be az ITF ellen azon az alapon, hogy a kiküldött körlevél kimeríti a szabad munkaerő áramlás korlátozásának esetét. A pert a finn hajótársaság az angol bíróság előtt meg is nyerte; a másodfokon lefolytatott eljárás után azonban az ügy az Európai Bíróság elé került. A perirat tanúsága szerint a Court of Appeal három kérdésről kérte a Bíróság véleményét. Az alapvető szabadságokra vonatkozó rendelkezések hatályáról, nevezetesen, hogy valamely szakszervezet vagy szakszervezeti szövetség egy magánvállalkozással szembeni kollektív fellépése, amelynek az a célja, hogy a vállalkozást a szakszervezettel kollektív szerződés megkötésére kényszerítse egy meghatározott tagállamban, amely szerződés értelmetlenné tenné a hajó más tagállamba történő átlajstromozását, az EK Szerződés 43. cikke, illetve a 4055/86 rendelet (1) bekezdés hatályán kívül esik-e. Jelen dolgozat szempontjából legjelentősebb második kérdés arra vonatkozott, hogy van-e az EK Szerződés 43. cikkének, illetve a tagállamok közötti, illetve a tagállamok és
- 243/244 -
harmadik országok közötti tengeri szolgáltatásnyújtás szabadsága elvének alkalmazásáról szóló 4055/86/EGK rendeletnek horizontális közvetlen hatálya, amely olyan jogokat biztosít egy magánvállalkozásnak, amelyekre az egy másik magánféllel, különösen szakszervezettel vagy szakszervezeti szövetséggel szemben a szakszervezet vagy szakszervezeti szövetség kollektív fellépése vonatkozásában hivatkozhat. A harmadik kérdés az volt, hogy a szakszervezet magatartásának következménye a Viking Line magáncégre nézve jogkorlátozásnak minősül-e. [67]
Az alapvető jogok horizontális hatályának elemzése szempontjából különös figyelmet érdemel Maduro főtanácsnok álláspontja,[68] amely a Bíróság történetében talán leghatározottabban teszi le a voksát amellett, hogy a közösség érdekei azt kívánják, legyen az alapvető jogoknak horizontális hatálya. Döntésében a Bíróság - a főtanácsnok felvetéseire is reagálva - azt állapította meg, hogy az EK Szerződés 43. cikke magánjogi jogviszonyban is alkalmazható. A Bíróság nem használja a horizontális hatály kifejezést, annak ellenére sem, hogy az indítvány, ahogy azt fentebb láthattuk, kifejezetten utal a tagállami alkotmányjogi diskurzusban kialakult terminusra.
Az alapító szerződésekben szereplő, alapszabadságok és alapjogok tiszteletben tartása alól kimentő okok és kényszerítő körülmények között nem jelenik meg a magánautonómia védelme. A kinentési okok között állami érdekek, közérdekek állnak. Bár nem vitatott, hogy a magánautonómia védelme is az EU és a tagállam alapjogvédelem körébe tartozó feladata, a magánjogi jogviták során dogmatikailag mégis nehéz ennek érvényesítése. Az indok az, hogy az alapjogok betartása alól kimentő okokat, fentebb elmlített, legitim közcélokhoz kapcsolódó alapjog-korlátozási indokokat a gyakorlatban aligha bizonyíthatja egy magánszemély, aki a vélt cselekvési autonómiájából fakadóan korlátozta egy másik magánszemély alapjogát. A jogsértés elbírálásának alapja egy olyan államra kitalált közjogi formula, amely nehezen adaptálható a magánjogi jogvitákra. A magánautonómián alapuló gazdasági megfontolások így sokszor nem képezhetnek legitim kimentési indokot az alapjog vagy alapszabadság teljes tiszteletben tartása alól.. Erre a Viking line esetben kialakított véleményében felhívja a figyelmet Maduro főtanácsnok is, ám a probémát nem tartja feloldhatatlannak.[69]
- 244/245 -
A Bíróság döntése egyébként sem élezte ki az ügyet az alapszabadságok és alapjogok magánjogi alkalmazhatóságának kérdésére, a korlátozási indokok vizsgálatára. Ezt tükrözi az is, hogy az elemző szakirodalom jelentős része az eset más aspektusait emeli ki. A Bíróság csupán annyit mondott - amely mégis korszakos jelentőségűnek minősül témánk szempontjából -, hogy a szakszervezeti közös akció mindenképpen az EK szerződés 43. cikke alá esik, mivel ez a cikkely jogokkal ruházza fel a magánjogi szereplőket, és erre hivatkozni lehet a szakszervezetek elleni fellépés során. Az olyan kollektív akció, amelyet a Viking Line ellen folytattak mindenképpen a letelepedési szabadság korlátjának minősül. A korlátozás azonban igazolható, ha a közérdekből történik. Ilyen lehet a dolgozók védelme. Ez a korlátozás azonban csak akkor megengedett, ha alkalmas arra, hogy elérje a kitűzött célt, és nem korlátoz a szükségesnél nagyobb mértékben.[70]
A Viking Line döntésben a Bíróság kimondta továbbá, hogy az alapvető szabadságokról rendelkező EGK rendelkezésekből levezethetőek az alapvető emberi jogok-ra vonatkozó kötelmek, így összehangoltan kell értelmezni az alapvető emberi jogokat és a közös piac fenntartása érdekében megfogalmazott alapvető szabadságokról szóló rendelkezéseket.[71] Emellett azt is el kell ismerni, hogy az alapvető szabadságok nem csak akkor alkalmazhatóak a magánjogi jogviszonyokban, ha az egyik fél a másikra kötelező normát alkothat, hanem a valóban egyenlő felek közötti jogviszonyokban is élnek.[72]
A Viking Line eset volt az első, ahol a Bíróság egy, az alkotmánybíróságokéhoz hasonló mérlegelési módszert alkalmazott, amikor összevetette a sztrájkhoz való jogot a letelepedés szabadságával. A korábbi esetekben a Bíróság ilyenformán nem mérlegelt.[73]
- 245/246 -
2010 januárjában a Bíróság megerősítette a Kücükdeveci ítéletben[74] a fenti tételeket. Az eset alapja egy német jogszabály volt, amely lehetővé tette, hogy a felmondási idő a 25 életév alatt munkába állók számára kedvezőtlenebb legyen. Életkor alapú diszkrimináció volt tehát az ügy alapja. A Bíróság ítéletében megerősítette, hogy ilyen formában a magánszemélyek közötti diszkrimináció is tiltott.
A Mangold esetre hivatkozva a Bíróság hangsúlyozta, hogy nem a szóban forgó irányelv rendelkezései teremtik meg az önkényes megkülönböztetés tilalmát, az irányelv csak meghatározza a szabály részleteit egyes esetekre nézve. A diszkriminációtilalom az uniós jog általános elve, mivel az részét képezi a nemzetközi szerződéseknek, illetve a tagállamok alkotmányos hagyományainak.[75]
Ami külön érdekes, a Bíróság azt is kimondta, hogy a tagállami bíróságoknak nem kell alkalmazniuk azt a tagállami jogszabályt, amely ellentétes az uniós jog általános elveivel, vagy az azt kodifikáló uniós joggal, jelen esetben a 2000/78/EK irányelvvel, vagy a Lisszaboni Szerződés óta kötelező erővel bíró Alapjogi Karta rendelkezéseivel.[76]
Láthattuk, hogy az Európai Bíróság mindeddig a horizontális hatály egy korlátozott elméletét fejlesztette ki. A nemi és nemzetiségi alapon történő diszkrimináció tilalmának elve és az alapvető szabadságok biztos lábon álló közvetlen horizontális hatállyal rendelkeztek, tehát önmagukban, más, alacsonyabb rendű jogszabályok közbenjárása nélkül is alkalmazhatóak voltak a magánjogi jogviszonyokban. Más rendelkezések, illetve a közös alkotmányos hagyományon alapuló és a tagállamok által elfogadott nemzetközi szerződésekben foglalt, azok alapján megalkotott Alapjogi Kartában kodifikált jogok azonban csak közvetetten, tehát a jogszabályokon keresztül, azok értelmezésénél figyelembe véve hatottak a magánjogi jogviszonyokra. A Kücükdeveci döntés azonban új fényt vet a magánjogi alkalmazhatóság kérdésére.
Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy a horizontális hatály lassú és burkolt kibontakozásának első éveiben a Közösség szerveinek jogalkotói tartózkodása mellett a Bíróság alapul vette gyakorlata kialakításakor az alapvető jogok magánjogi alkalmazhatóságának két modelljét: a német
- 246/247 -
Drittwirkung (közvetett, a jogszabályok értelmezése során megvalósuló horizontális hatály) és az amerikai state action doctrine közhatalmi közrehatáson alapuló érvét is. A Bíróság eseti döntéseiből azonban csak következtetni lehet arra, hogy az általánosan megfogalmazott kérdésekre milyen választ adna a jogalkalmazó. Azt feltételezhetjük, hogy a Bíróság a négy alapszabadság vagy a diszkriminációtilalom kapcsán már kifejtett elvek mentén fog gondolkodni más alapjogokról is a horizontális hatály kérdését illetően. Mindezt persze - ahogy azt a Mangold, a Viking Line és a Kücükdeveci döntésben láthattuk - teheti és teszi majd amellett, hogy az EU alapjogvédelmi rendszerét a tagállamok közös alkotmányos hagyományaira, illetve a tagállamok által elfogadott nemzetközi dokumentumokra alapozza.
Ha egyes alapvető szabadságok mellett egyes alapvető emberi jogok horizontális közvetlen hatálya fogja jellemezni az EU jogot, akkor jelentős változás lesz a tagállami bíróságok számára, hogy a magánjogi jogviták során az alkalmazandó alapjogot részben a bírói gyakorlatban kell majd keresniük a közösségi kompetenciát érintő ügyekben. Ez a kontinentális, jogszabályközpontú gondolkodáshoz szokott jogalkalmazók számára biztosan nehézséget fog jelenteni. Mindenesetre egy ilyen irányú uniós jogfejlődés jó kísérlet volna arra, hogy lássuk, valóban hatékonyabb-e az alapvető emberi jogok védelme akkor, ha a bírói hatalmi ág nagyobb szerepet vállal az alapjogok érvényesítésében.
A következő alfejezet célja, hogy bemutassa, bár a tagállami alapjogvédelem és a közösségi jogi alapjogvédelem sok szempontból elválasztást igényel, egymás mellett létező, néhol összefonódó és egymásra nagy befolyással bíró rendszerekről van szó. A horizontális hatály kérdésének vizsgálatánál is át kell tekinteni a két jog viszonyát, különös tekintettel az emberi jogi rendelkezéskre, hogy megtudjuk mennyire van önálló vagy éppen függő helyzetben a tagállami jog.
A közösségi jogban elsődleges vagy másodlagos jogforrási szinten megfogalmazott alapjogi rendelkezések illetve az Alapjogi Karta (amely a Lisszaboni Szerződéssel az elsődleges jogforrás szintjére emelkedett) csak a közösségi kompetenciába tartozó jogra vonatkozik. Ezt egyértelműen így határozza meg a szubszidiaritás európai uniós alapelve, amelyet 1992-ben
- 247/248 -
a Maastrichti Szerződés fogalmazott meg. Ez az elv aképp határozza meg az EU és a tagállamok közötti ésszerű hatalommegosztást, hogy kimondja, ami tagállami szinten hatékonyabban és ésszerűbben szabályozható, azt tagállami szinten kell szabályozni, az ilyen tárgykörök nem tartozhatnak uniós kompetenciába.[77]
Az alapvető jogok védelme nem azonos terjedelmű az Európai Unióban, illetve a tagállamokban. A Vajnai ítélet[78] 3-15. §-a egyértelműen kimondja, hogy az Európai Unióban az alapjogok védelme csak addig terjed, ameddig a közösség kompetenciája: az alapvető jogok csak a közösség kompetenciájába tartozó ügyekben alkalmazhatóak.
"13. Ezzel szemben a Bíróság nem rendelkezik e hatáskörrel olyan szabályozás tekintetében, amely nem tartozik a közösségi jog keretei közé, és ahol a jogvita tárgya semmilyen módon nem kapcsolódik a szerződések rendelkezéseinek hatálya alá tartozó egyik helyzethez sem (lásd a fent hivatkozott Kremzow-ítélet 15. és 16. pontját). 14. Meg kell állapítani, hogy Vajnai Attila ügye semmilyen módon nem kapcsolódik a szerződések rendelkezéseinek hatálya alá tartozó egyik helyzethez sem, és hogy a magyar szabályozás az alapügyre alkalmazva nem tartozik a közösségi jog keretei közé. 15. E körülmények között - a Bíróság eljárási szabályzata 92. cikkének 1. §-a alapján - meg kell állapítani, hogy a Bíróságnak nyilvánvalóan nincs hatásköre a Fővárosi Bíróság által feltett kérdés megválaszolására."[79]
Az uniós kompetenciába tartozó ügyekben viszont a tagállamok feladata az, hogy kövessék az EU által kialakított szabályokat. Ez nem csak a jogalkotásra, hanem a jogalkalmazásra, a bírói gyakorlatra is vonatkozik.
A csatlakozás pillanatában egyértelmű volt, hogy a magyar Alkotmánynak és az Európai Unió jogának a teljes összhangra kell törekedne (jog-
- 248/249 -
harmonizáció[80]). Az összhang megvalósításának alapjaként az Országgyűlés rendelkezett arról, hogy az Alkotmány egy új, 2/A. §-sal egészült ki.[81]
"A Magyar Köztársaság az Európai Unióban tagállamként való részvétele érdekében nemzetközi szerződés alapján - az Európai Uniót, illetőleg az Európai Közösségeket (a továbbiakban: Európai Unió) alapító szerződésekből fakadó jogok gyakorlásához és kötelezettségek teljesítéséhez szükséges mértékig - egyes, Alkotmányból eredő hatásköreit a többi tagállammal közösen gyakorolhatja; e hatáskörgyakorlás megvalósulhat önállóan, az Európai Unió intézményei útján is". [82]
Magyarország csatlakozott az Európai Unióhoz. A Magyar Köztársaság Országgyűlése a ma hatályos európai uniós alapszerződéseket létrehozó Lisszaboni Szerződést a legelsők között, 2007. december 17-i ülésén ratifikálta. Ez csak egy alkotmánymódosítással együtt vált lehetségessé, mivel az Alkotmány hatályos szövege ellentmondott a Lisszaboni Szerződés egyik passzusának.[83]
A közösségi jog, illetve ma már az EU másik alapelve a szubszidiaritás mellett a közösségi jog elsődlegessége.[84] Ez a követelmény a legtöbb jogterületen azonnal elfogadhatóvá vált a tagállamok számára. Az alkotmányjog esetében azonban egyes tagállamok feltételessé tették ezt az uniós
- 249/250 -
elvet, néhányan határoztak is arról, hogy egyes esetekben nem feltétlenül ismerik el a közösségi jog elsődlegességét.
A hatáskörmegosztás kérdésének részletesebb tárgyalása azért elengedhetetlen témánk szempontjából, mert függő kérdés az, hogy az alapjogvédelmet illetően, és ezen belül is az egyes alapjogok hatályának kiterjesztését illetően (horizontális hatály) milyen kompetenciái vannak az Európai Uniónak. Azt fogjuk a következőkben szemléltetni, hogy e kérdésben is igen megosztott a jogirodalom részben az Alkotmánybíróság és a jogalkotó hallgatása miatt. A formál logika szabályait kimerítő érvek hozhatóak fel számos, akár egymással ellentétes állítás alátámasztására is, így végső soron ismét az a döntő kérdés, hogy egy konkrét ügyben a tagállami vagy az Európai Uniós szervek fognak mindenkire kötelező érvényű határozatot hozni.
Az Európai Unióban nem egy rendelkezés szabja meg, hogy milyen a hatáskörmegosztás a tagállamok és az Unió között, számos, a joganyagban elszórtan található szabályból olvasható ki, hogy mire jogosultak az Unió szervei. Sem tartalmában, sem formájában (irányelv vagy rendelet) nem rögzített az uniós kompetencia. Az Unióra történő hatáskör-átruházás mindig pontosan körülhatárolt, ám ezt gyengíti az, hogy az Európai Uniónak felhatalmazása van az alapító szerződésekben meglévő joghézagok betöltésére (ilyen különösen az EUMSZ 352. (EK Szerződés 308.) cikke). Az Európai Bíróság jogfejlesztő tevékenysége pedig - ahogy azt fentebb láthattuk - igen rugalmasan kezeli a tagállami felhatalmazásokat. Az Európai Bíróság hatáskörei nem tárgyuk szerint, hanem céljuk szerint kerültek meghatározásra, a közös piac megteremtését és fejlesztését szem előtt tartva. Így végső soron szinte minden beletartozhat az Unió kompetenciájába, ami a cél megvalósítását szolgálja.[85]
A szubszidiaritás elve, amelyet a Maastrichti Szerződés iktatott be (EK Szerződés 5. cikk (2) bekezdés jelenleg tartalmilag EUMSZ 13. cikk (2) bekezdés) azonban alkalmas arra, hogy gátat szabjon a parttalan uniós jogi térnyerésnek, hiszen e rendelkezés kimondja, hogy uniós jog csak olyan probléma megoldására alkotható, amely uniós szinten hatékonyabban orvosolható, mint az egyes tagállamok szintjén. Ehhez kapcsolódik az arányosság elve, amely szerint az EU csak olyan mértékben alkothat jogot,
- 250/251 -
hogy azzal ne sértse a szubszidiaritás elvét (EK Szerződés 5. cikk (3) bekezdés tartalmilag EUMSZ 13. cikk (2) bekezdés).[86]
A csatlakozási klauzula, az Alkotmány 2/A. §-a maga mondja ki, hogy a magyar állam hatásköreit a szerződésből fakadó jogok gyakorlásához és kötelezettségek teljesítéséhez szükséges mértékig engedi át. Azt viszont egyes nézetek szerint csak az Európai Bíróság jogosult meghatározni, hogy mi ez a bizonyos szükséges mérték, hiszen ennek értelmezéséhez a közösségi jog céljainak értelmezésére van szükség.[87] Mások szerint a hatáskörátruházás alkotmány szerinti terjedelmének meghatározása viszont legvégső soron az Alkotmánybíróság feladata. Ez utóbbi nézet indokolása szerint az Alkotmány 2/A. §-ból az következik, hogy az uniós hatáskörgyakorlás során tulajdonképpen a tagállamok közösen járnak el, még akkor is, ha valójában a tagállamoktól független uniós intézmények látják el a döntéshozói feladatot. Az uniós jog tehát nem szakad el a tagállami jogoktól, ezért azok végső forrása is az alkotmány marad a demokratikus legitimáció talaján állva. Végső soron a tagállami alkotmányból kell levezetni azokat a szabályozási kérdéseket, amelyeknem engedhetőek át az Európai Unió részére. [88]
Azt a jogirodalmi álláspontot is érdemes ismertetni, amely szerint a szuverenitástranszfert nem az Alkotmány hajtja végre, hanem az, hogy Magyarország csatlakozott ez Európai Unióhoz. Az alapító szerződések határozzák meg, hogy mely hatáskörök gyakorolhatóak az Európai Unió, tehát a tagállamok összessége által. Az alapító szerződésekhez való csatlakozáskor az Országgyűlés határozza meg, hogy mekkora legyen a szuverenitástranszfer terjedelme. Magyarország mindezek alapján például nem válhat részesévé egy olyan alapítószerződés-módosításnak, amely az Unió szerveit feljogosítaná arra, hogy saját döntésük alapján tagállami hatásköröket vonjanak el.[89]
Az Alkotmány alapján továbbá csak olyan hatalmat lehet átruházni, amellyel a magyar állam maga is rendelkezik (nemo plus iuris), ezért értelemszerűen nem lehet felhatalmazni az Uniót arra, hogy alkotmányellenes jogot alkosson. Ez egyértelmű kompeteciatúllépés volna az EU részéről, és ezért ez nem fogadható el a magyar állam számára. Gond csak az, hogy a magyar alkotmánybíróságnak nincs olyan hatásköre, amely alapján felül tudja vizsgálni az uniós jogi aktusokat, így a gyakorlatban csak a
- 251/252 -
magyar átültető jogszabályokat vizsgálhatná. Elviekben azonban az Alkotmánybíróság mindenképpen jogosult arra, hogy az EU jog alkotmányosságát felülvizsgálja, és alkotmányellenesség esetén a kompetencia túllépését, tehát alkotmányellenességet állapítson meg.[90]
A bíróság feladata mindezek alapján elsősorban az, hogy az uniós jogot és az uniós jogot implementáló magyar jogot a magyar Alkotmánynak megfelelően értelmezze. Ezek mellett eleget kell tennie annak, hogy az Európai Unió szabályrendszerének megfelelően értelmezze ezt a jogszabályt. E kérdést illetően előzetes döntéshozatali eljárásban fordulhat az Európai Bírósághoz akkor, ha uniós kompetenciába tartozó ügy eldöntésekor nem tudja egyértelműen meghatározni az alkalmazandó jogszabály tartalmát. Probléma akkor adódik, ha a két jogrend különböző megoldást kínál ugyanarra az alapjogi kérdésre. Elképzelhető például, hogy a magyar, Alkotmánynak megfelelően értelmezett magánjogi jogszabály szerint egy kiszolgáltatott helyzetben lévő kezes fél kisebb vagy éppen nagyobb védelmet élvez, mint a közösségi jog alapvető emberi jogokat figyelembe vevő luxembourgi értelmezése alapján.
A Magyarország részéről érkező első előzetes döntéshozatali eljárásra irányuló kérelem kiválóan rámutat erre a problémára.
Nem sokkal Magyarország csatlakozása után a Szombathelyi Városi Bíróság kért véleményt az EB-től. Végzésében a 93/13/EGK irányelv alapján kívánta értelmezni a Ptk. tisztességtelen szerződési feltételekre vonatkozó szabályát. Ez tipikusan egy olyan eset, amely rámutat témánk egyik kulcskérdésére. A Ptk. tisztességtelen szerződési feltételekre vonatkozó szabályának értelmezésekor ugyanis a magyar alkotmány egyes rendelkezéseinek is relevanciája lehet, így a magyar bíróságnak egyidejűleg kellett figyelembe venni a közösségi jog, illetve a magyar Alkotmány szabályait legalább értelmezési segédletként. Az Európai Bíróság 2006-ban hozta meg döntését, amely szerint nincs hatásköre az ügy eldöntésére, mivel a szerződéses jogviszony Magyarország csatlakozása előtt keletkezett.[91] Így ebben az esetben végül nem alakult ki az az értelmezési konfliktushelyzet, amelyről említést tettünk. Kiválóan látszik azonban, hogy a jogalkotási és jogalkalmazási kompetenciamegosztás rendszere igen homályos, így az sem látszik egyértelműen, hogy az alapvető emberi jogokat, és azok horizontális hatályára vonatkozó európai bírósági gyakorlatot milyen mértékben kell figyelembe venni az egyes (közvetlenül vagy közvetetten al-
- 252/253 -
kalmazandó) európai uniós rendelkezések értelmezésekor. Ez a kérdés különösen érdekes akkor, ha a magyar alapjogi rendelkezésekből és az annak alapján kialakított AB gyakorlatból, illetve az EU jog fent ismertetett gyakorlatából más következik.
Az Európai Unió joga és a tagállami jog érintkezési felülete folyamatosan bővül. Ez részben azért van, mert az EB olyan tagállami szabályozási területekre is kiterjesztette joghatóságát, amelynek közösségi jogi jellege nem állt vitán felül. Az EB az ERT esetben például kimondta, hogy abban az esetben is jogosult felülvizsgálni a tagállami bíróság ítéletét, ha az alkalmazott szabályozás a tagállami érdek figyelembevételével korlátozza egy közösségi alapszabadság vagy alapjog érvényesülését. A közösségi jogi kompetenciába tartozó területeken érvényesülő alapvető emberi jogok védelme érdekében tehát a tagállami aktusokat az EB felülvizsgálhatja kompatibilitási szempontból.[92] Ezt lehet úgy is értékelni, hogy a közösségi jog behatolt a tagállami jog területére.[93] Az még kérdéses, hogy ez a tendencia hogyan fog hatni a nem szigorúan vett uniós kompetenciába tartozó alapjogi problémákra.[94]
Az európai uniós joganyag alapjogi rendelkezéseinek magánjogi alkalmazásával kapcsolatban mindenképpen nehézséget jelent az, hogy ha nem az állam, hanem a magánjogi jogalany kötelezettségeként fogja fel a bíróság egyes esetekben az alapjog tiszteletben tartását, akkor hogyan, milyen teszt alapján tudja elbírálni az aktus uniós jogi konformitását (közérdek stb. hiányában). Az viszont könnyebbséget jelent a jogalkalmazó számára, hogy az uniós jogban nincs éles elválasztás a közjogi és a magánjogi rendelkezések között, így e tekintetben dogmatikai prekoncepciók nélkül ítélkezhet az EB. Nehézség viszont az, hogy pontosan ezért ismét megjelenik az a probléma, mint az alkotmánybíróság és a polgári jogi bíróság viszonyrendszerénél. Nevezetesen az a helyzet áll elő, hogy ugyanazt a kérdést, ugyanazokat a tényeket és érdekeket más dogmatikai rendszerben bírálják el a bíróságok. Kérdés, hogy az uniós jogi alapjog-vizsgálatnál hogyan veszi figyelembe például a tagállami magánjogban
- 253/254 -
foglalt érdekmérlegelési szempontokat az EB, illetve ezeket egyáltalán figyelembe kell-e venni. Ha ezen szempontok figyelmen kívül hagyásával ítélkezik az EB, akkor a két jogrendszer komplementaritása helyett inkább az uniós jogi alapjogvédelem szupremáciája fog megjelenni.
A közösségi jogban a Dietzinger eset hasonló problémákat vet fel, mint a német jogban a Bürgschaft eset. Ebben az 1998-as ügyben a 85/577/EGK tanácsi irányelv alkalmazhatósága volt a kérdés. Ez az irányelv az üzlethelységen kívüli (házalós) üzletkötésnek a szabályairól rendelkezett. Ez egy fogyasztóvédelmi szabály, hiszen az üzlethelységen kívül kötött szerződések esetében mindig kérdés, hogy az otthonában felkeresett fél mennyire van kiszolgáltatott helyzetben, vagy információhátrányban. Jelen esetben egy biztosítási szerződés megkötéséről volt szó, ahol az otthonában lévő fél azért támadta meg a szerződést, mert álláspontja szerint őt nem tájékoztatták megfelelően a lemondási feltételekről, pedig az irányelv értelmében a jogszerűséghez ez feltétlenül szükséges lett volna.
Ami érdekes az ügyben az az, hogy ebben az esetben a német Bürschaft esethez hasonlóan az Európai Bíróság belefolyhatott volna egy alapjogértelmezési kérdésbe, ám ezt elkerülve szigorúan az irányelv értelmezésére szorítkozott. Az eset így azt mutatja, hogy az Európai Bíróság nem feltétlenül folyik bele alapjogértelmezési kérdésekbe akkor, ha az ügy másképp is megoldható,[95] és a tagállami bíróság nem szorítja rá az állásfoglalásra.
Az 1991-es Konstandinis esetben érdemes megfigyelni Jacobs főtanácsnok álláspontját. Világosan és egyszerűen foglalja össze, hogy a Közösség érdekeit miképp szolgálja az alapjogi rendszer. Álláspontja szerint az alapjogvédelem közösségi lényege pontosan az, hogy az alapszabadságok gyakorlója biztos lehessen abban, hogy alapvető emberi jogait ugyanúgy tudja érvényesíteni, mint az elhagyott tagállamban. Enélkül a jog nélkül az alapszabadságok érvényesülése és az Unió elsődleges céljai kiüresedhetnének.[96]
Ez az álláspont szinte korlátlanul kiszélesítené az alapjog alkalmazhatósági körét, nagyon messze jutnánk az Alapjogi Karta azon kikötésétől, amely szerint az alapjogok csak az uniós kompetenciába tartozó ügyekre vonatkoznak. Jacobs főtanácsnok véleménye alapján ugyanis közösségi kompetencia az, hogy az alapjogokat általában véve azonosan védje az
- 254/255 -
összes állam, és ezt ezért az EB kikényszerítheti mindazokban a jogviszonyokban, amely valamilyen módon összefüggésbe hozható egy határ átlépésével.[97] Ezt az álláspontot az EB elutasította, de mindenképpen elmondható, hogy bekerült ez az értelmezés is az uniós köztudatba.[98]
A magánjogi speciális területén értelmezve a horizontális hatály kérdését az Európai Unió jogában ugyanaz a helyzet áll elő, mint a tagállami jogokban, hiszen a szerződési szabadság alapjogként védett, tehát ugyanúgy kell mérlegre tenni más alapjoggal szemben, mint a tagállami bíráskodás során. Speciális azonban az, hogy az alapszabadságok az alapjogok mellett külön védettek az európai uniós jogban, ezek helyzete egyelőre kiemelt, és a védelmük is eltérő. Az alapjogok és az alapszabadságok relációja pedig bizonytalan. Ez a bizonytalan helyzet nehéz feladat elé állítja a tagállami jogalkalmazókat.[99]
Egyes szerzők szerint mindezek alapján alakulhat aképp az alapjogok horizontális hatálya, azon belül is a szerződési szabadság horizontális hatálya, hogy az voltaképpen a klasszikus magánjog megerősödését eredményezze a tagállami jogalkalmazásban. Ha az alapszabadságokat korlátozni lehet a szerződési szabadság mint alapjog által, akkor lehetséges, hogy az Európai Unió céljai mégsem kerülnek olyan mértékben előtérbe, mint ahogy azt fentebb vázoltuk. Az is előfordulhat azonban, hogy az EB egyre inkább rákényszeríti az alapszabadságokat igen nagy súllyal figyelembevevő értelmezését a tagállami bíróságokra, és ezáltal inkább alárendeli az uniós alapszabadságoknak az alapjogok tagállami védelmi rendszerét is.[100]
Annak ellenére, hogy az alapszabadságok és az alapjogok helyzete még nem teljesen tisztázott az EU jogban, az a tendencia nem vitatható, hogy az alapjogok egyre nagyobb szerepet játszanak az uniós jogvédelemben, és az alapszabadságok mintájára, az ezzel kapcsolatos kényszerek hatására egyre több esetben közvetlen horizontális hatállyal bírnak a magánjogi jogviszonyokban. Ennek eredménye pedig az, hogy az európai uniós alapjogvédelem egyre nagyobb szerepet kap a tagállamok bíróságai előtt is az uniós kompetenciába tartozó kérdésekben. Az alapjogvédelem szélesítésével egyidejűleg pedig az figyelhető meg, hogy az uniós kompe-
- 255/256 -
tencia maga is szélesedik egyes esetekben pontosan az alapszabadságok és az alapjogok minél hatékonyabb védelmére hivatkozással.
Az Európai Unió jogának alapjogvédelmi szempontú áttekintése azt a célt szolgálta, hogy lássuk, a magyar joggyakorlat nem légüres térben létezik, olyan kényszerűségeket kell felismerni, amelyek még akkor is orientálják a jogalkotót és a bíróságokat, ha nem köteleznek egyes konkrét kérdések eldöntésekor. Az Európai Uniós jogalkotói és jogalkalmazói törekvések egyértelműen azt mutatják, hogy egyes magánjogi jogviszonyokban érvényesülniük kell az alapvető emberi jogi jelleggel is bíró rendelkezéseknek: az alapvető szabadságokat is csak az alapvető emberi jogok tiszteletben tartása mellett lehet gyakorolni. Az Alapjogi Karta jogi ereje, az, hogy az alapszerződésekkel azonos rangra emelte a Lisszaboni Szerződés az alapjogi katalógust, az Unió alapjogvédelmi célkitűzéseinek erősödését mutatja. Függő kérdés ma még ezzel kapcsolatban az, hogy a Karta csak az uniós jogra vonatkozik-e vagy a belső jogba átültetett uniós szabályokra is[101]
Az sem világos, hogy a magyar bíróságok hogyan fognak tekinteni az Alapjogi Kartára vagy az uniós joganyag más alapjogi szabályára, és az alkalmazáshoz megkívánt tesztekre az uniós jogalkalmazáson kívül eső területeken, a belső jogban. Könnyen elképzelhető ugyanis, hogy ha az Alkotmányból fakadó kötelezettségük folytán az uniós jog vagy az uniós jogot átültető magyar jog alkalmazásakor elsajátítják a bírók az alapjogvédelmi szempontok érvényesítését, később a belső jog értelmezésekor is a jelenleginél jobban figyelembe veszik majd ezeket a követelményeket. Nem azért, mert erre valamiféle jogi kötelezettségük van, hanem azért, mert megváltozott jogszemléletük erre vezet.
Harmathy Attila egy 2010-ben megjelent tanulmányában írja, hogy két utat lát az európai jog és a tagállami jogok alapjogvédelmi rendszerének összekapcsolódására. Mivel a magyar bíróságok az alapjogi vonatkozások figyelembevételekor, a közvetett horizontális hatály elismerésekor az Alkotmánybíróság által kialakított, és a magánjogi alkalmazásra vonatkozóan az Ebtv. által is előírt szükségességi arányossági tesztet hivatottak alkalmazni, nehézségekbe ütközhet a piaci szabadságok és az alapjogok
- 256/257 -
együttes mérlegelése. Mivel a bíróságoknak az uniós jogi módszereket kényszerűen el kell sajátítaniuk, ez ahhoz vezethet, hogy a belső jogban is megváltozik a jogvédelmi teszt. Ezt Harmathy nem tartja kívánatosnak, úgy mint azt sem, hogy kétfajta alapjog, alapszabadság-mérlegelési rendszer éljen egyidejűleg a magyar jogban. Az uniós jogi jellegű ügyek elbírálásakor az Európai Bíróság által kifejlesztett mérlegelési teszt, míg a belső alapjogvédelem közvetett vagy közvetlen érvényesítésekor pedig a szükségességi-arányossági teszt volna alkalmazandó.[102]
Az Európai Unióban központilag zajló folyamatokhoz igazodás során bizonyosan fel fognak merülni jogalkalmazási problémák. Ám a dolgozatban ismertetett folyamatok megismerése kapcsán a disszertáció inkább a pozitívumokra hívná fel a figyelmet. Arra, hogy az alapvető emberi jogok közvetett és közvetlen horizontális védelmét is bizonyosan erősíteni fogja az Európai Uniós tendencia, és a dolgozat következtetése szerint nem csak az uniós jog alkalmazása terén, hanem az EU jogán kívül eső, belső jogi kérdésekben is. A dolgozat tézise tehát a következő: mivel az alapvető emberi jogok védelme a magánjogi jogviszonyokban is egyre fontosabbá válik az Európai Unió, és így tagállamai számára is; mivel a magánjogi érvényesülés megteremtése már egyre kevésbé kizárólag a jogalkotó feladata, a jogszabályok dolga; mivel az Európai Bíróság jogfejlesztése az alapszabadságok mellett az alapjogi jellegű rendelkezések közvetlen magánjogi alkalmazhatóságát állapítja meg egyre több esetben, a magyar jogalkalmazó is arra orientált, hogy a közösségi jogi kompetenciába tartozó kérdések megítélésekor a közösségi jog alapvető emberi jogokat érintő rendelkezéseit figyelembe vegye a magánjogi jogviszonyok elbírálása során is. Ebből következően a belső jog alkalmazásakor is mindinkább törekszik majd arra, hogy alaptörvényként tekintve az Alkotmányra minél szélesebb körben érvényesítse az alapvető emberi jogokat. Mivel mindenfajta alapjog, alapszabadság-mérlegelés természete és lefolyása közel azonos, vélhetően az alapszabadságok figyelembevétele mellett sem okoz majd áthidalhatatlan nehézséget az EU jogi és a belső jogi alapjogi szempontok közvetlen vagy közvetett érvényesítése a magánjogi jogviták elbírálása során.
* * *
- 257/258 -
by Fruzsina Gárdos-Orosz
EU law from the viewpoint of the application of fundamental rights is of high interest for Hungarian legal scholars. This is not only because of the general interest to study EU law, but also to be able to demonstrate that legal developments in the EU influence Hungarian law de jure and de facto as well. Legislation and its interpretation at the Court of the European Union show a definitive tendency towards a more frequent application of fundamental rights sometimes in private law debates as well. This new role of fundamental rights can function as a limit to fundamental freedoms and certainly amounts to be a strong limit to the freedom to contract in certain private relation. Is not clear yet how the Charter of Fundamental Rights will influence this procedure after Lisbon. Keeping this in mind, it is easily possible to detect cases where Hungarian courts will have to be able to apply fundamental rights in legal debates that fall under the competencies of the European Union. However, it is not clear how this duty will develop the general view of courts regarding the application of fundamental rights in private law debates.■
- 258 -
JEGYZETEK
* A tanulmány az OTKA 76.488. sz. kutatás keretében készült.
[1] A cégekre és egyéni vállalkozókra eredetileg közvetlenül csak a versenyjogi szabályok vonatkoztak. Ilyen volt például az EK Szerződés 81. cikkének 2. §-a.
[2] Az általános jogelvekről bővebben Tridimas, T: The General Principles of EU Law. Oxford University Press, New York, 2006.
[3] Hartkamp, A: The Effect of the EC Treaty in Private law: On Direct and Indirect Horizontal Effects of Primary Community Law. European Review of Private law. 2010/3. 527, 536.
[4] Uo. 527, 537.
[5] Európai közjog és politika (szerk.: Kende T.-Szűcs T.). Budapest, Complex, 2006. 775.
[6] Az emberi jogok európai védelméről lásd például Weiler, J. H. H.-Alston, Ph.: An "ever closer union" in need of a human rights policy. Jean Monnet Working Paper, 01/99. illetve Weiler, J. H. H.-lockhart, N. J. S.: Taking Rights Seriously: The European Court and its Fundamental Rights Jurisprudence. Common Market Law Review, 1995/1. 61-94.
[7] Weiler, J. H. H.: Methods of Protection: Towards a Second and Third Generation of Protection. In: In: European Union-The Human Rights Challange (szerk.: Cassese, A.-Clapham, A.-Weiler, J. H. H.). Baden-Baden, 1991, Nomos. 576. és Mahlmann, M: 1789 Renewed? Prospects of the protection of human rights in Europe. Cardozo Journal of International and Comparative law, 2004/11. 903.
[8] Például: 37 BVerfGE, 271 (Solange I.).
[9] Mahlmann: i. m. 907.
[10] C-29/69 Stauder v. City of Ulm, 1969 E.C.R. 419.
[11] Halmai G.-Tóth G. A.: Emberi jogok. Budapest, 2003. Osiris Kiadó. 174-175.
[12] Internationale Handelsgesellschaft, 1970 E.C.R. 1125, (4.) bek.
[13] C-4/73 Nold v. Commission, 1974 E.C.R. 491, (13.) bek.
[14] C-44/79 Hauer v. Land Rheinland-Pfalz, 1979 E.C.R. 3727. (15.) bek.
[15] C-265/87 Hermann Schräder HS Kraftfütter GmbH and Co. KG v. Hauptzollamt Gronau, 1989 ECR 2237, (14.) bek.
[16] HL 1977. C 103.
[17] Egységes Európai Okmány, 1987 O. J. (L 169) 1, preambulum.
[18] A Parlament határozata az Alapvető Jogok és Szabadságok Nyilatkozatának adaptációjáról, 1989. O. J. (C 120 51.)
[19] Az EU-ról szóló Szerződés, 1992. február 2. O. J. (C 191).
[20] Az EU-ról szóló Szerződést kiegészítő Amszterdami Szerződés, az Európai Közösségeket és bizonyos kapcsolódó jogszabályokat megállapító szerződések, 1997 O. J (C 340) 1.
[21] Az EU-ról szóló Szerződés végleges szövege , O. J (C 325).
[22] "Az Unió a szabadság, a demokrácia, az emberi jogok és alapvető szabadságok tiszteletben tartásának elvén alapul."
[23] Ld. pl. 2000/43/EK irányelv Preambulum (2) bek.
[24] Mahlmann: i. m. 905-909. és Harmathy A.: Az EU tagállamok közös alkotmányos hagyományai és a tagállami polgári jog. In: Alkotmányosság a magánjogban (szerk.: Sajó A.). Budapest, 2006. Complex. 21-26.
[25] Az EU-ról szóló szerződés és az Európai Közösséget létrehozó szerződés módosításai. O. J.C 306/10.
[26] Fekete B.: Európa értékei és az értékek Európája. Jogtudományi Közlöny 2010/4. 206-212.
[27] Várnay E.: Az Alkotmánybíróság és az Európai Unió joga. Jogtudományi Közlöny, 2007/10. 424.
[28] Lásd erről és az Európai Bíróság gyakorlatának feljődéséről általában is: Kecskés L.: EU jog és jogharmonizáció. HVG-ORAC, Budapest, 2003.
[29] Van Gend en Loos v. Nederlandse Administratie der Belatingen, C-26/62 [1963] Part II. B. ECR 1.
[30] Yvonne van Duyn v. Home Office, C-41/74 [1974] ECR 1337.12. bek. "Amennyiben a 189. cikk rendelkezéseinél fogva a rendeletek közvetlenül alkalmazhatók és következésképpen természetükből adódóan közvetlen hatállyal rendelkeznek, ebből még nem következik, hogy a cikkben említett más kategóriájú jogforrások soha nem lehetnek hasonló hatályúak. [...] Mindazonáltal minden esetben meg kell vizsgálni, hogy az adott rendelkezés természete, általános rendszere és szövege alkalmassá tesz-e azt a közvetlen alkalmazhatóságra a tagállamok és az egyének közötti kapcsolatot illetően."
[31] A Becker v. Finanzamt Münster-Innerstadt esetben, (1982) ECR 5, (25.) bek. A Bíróság kimondta, hogy bármely olyan esetben, amikor az irányelv a tartalmát illetően feltétlen és megfelelően pontos, rendelkezéseire bármely vele összeférhetetlen tagállami rendelkezés ellenében hivatkozni lehet, az előírt végrehajtási időtartamon belül is, az implementációs intézkedések hiányában is.
[32] Sabine von Colson and Elisabeth Kamann v. Land Nordrhein-Westfalen, C-14/83 [1984] ECR 1891. (28.) bek.
[33] Erről többet ld.: Craig, P.-De Burca, G.: The Evolution of EC Law. Oxford University Press, Oxford, 1999. 182-183.
[34] Avbelj, M.: Is There Drittwirkung in EC Law? In: The Constitution in Private Relations (szerk.: Sajó A.-Uitz R.). Eleven Publishing, The Hague, 2005. 150.
[35] Az nem teljesen egyértelmű, hogy mindebből az következik-e, hogy egy a közösségi jog fenti szabályaival ellentétes magánjogi szerződés rendelkezése semmis, az Európai Bíróság jogértelmezése alapján, vagy a tagállami jog, általában magánjogi kódexeiben található semmisségi szabályok alapján kell a tagállami bíróságnak a közösségi joggal való ütközésre hivatkozva eljárnia. Hartkamp: i. m. 530.
[36] Courage Ltd v. Bernard Crehan (2001) I-6297.
[37] C-341/05 Laval v. Unions [2007] I-11767.
[38] Az további kérdés volt, hogy ebben az esetben a tagállami bíróság akkor is köteles-e alkalmazni például az EK szerződés 81. vagy 141. cikkét, ha esetleg egy szerződés rendelkezéseit kellene ez alapján semmissé nyilvánítania. Hartkamp: i. m. 527, 532.
[39] Craig-De Burca: i. m. 186.
[40] C-43/75 Defrenne v. Sabena [1976] ECR 455.
[41] C-149/77 Defrenne v. Sabena (No. 3.) [1978] ECR 1365. (3.) bek.
[42] C-36/74 Walrave and L. J. N. Koch v. Association Union Cycliste Internationale [1974] ECR 1405.
[43] Uo. (16)-(19) bek.
[44] C-415/93 Union Royal Belge des Societes de Football Ass'n v. Bosman, [1993] ECR. I-4921. 114. bekezdés. A Bíróság szerint ebből következően azt kell válaszolni az első kérdésre, hogy a Szerződés 48. cikkével ellentétes a sportegyesületek által meghatározott olyan szabályok alkalmazása, amelyek szerint a valamely tagállam állampolgárságával rendelkező hivatásos labdarúgó-játékost a klubjával kötött szerződésének lejártával csak akkor foglalkoztathatja egy másik tagállamban lévő klub, ha ez utóbbi az eredeti klub részére átigazolási díjat, nevelési vagy képzési költségtérítést fizet.
[45] C-281/98 Roman Angonese v. Cassa di Risparmio di Bolzano SpA, [2000] ECR I-4139.
[46] Uo. (46.) bek.
[47] C-112/00 Eugen Schmidberger, Internationale Transporte und Planzüge v. Republic of Austria [2003] ECR I-5659.
[48] Cherednychenko, O. O.: Fundamental Rights. Contract law and the Protection of the Weaker Party. München, 2007, Sellier. 209.
[49] C-112/00 Eugen Schmidberger, Internationale Transporte und Planzüge v. Republic of Austria [2003] ECR I-5659. (74.) bek.
[50] C-36/02 Omega Spielhallen und automatenausstellungs GmbH v. Oberbürgermeisterin der Bundesstaadt Bonn, [2004] OJ C300, 3.
[51] Uo. 17. bekezdés.
[52] Erről ld. bővebben: Krzeminska-Vamvaka, J: Freedom of Commercial Speech in Europe. Dr. Kovac, Hamburg, 2008, Verlag Dr. Kovac. 36.
[53] Pl. C-394/97 Criminal Proceedings against Sami Heinonen, 1999 ECR I-3599, 38. bek.
[54] Joint Cases 177 és 178/82 Criminal proceedings against Van de Haar and Kaveka de Meern (1984) ECR 1797.
[55] Pl. 13/77 GB-INNO-BM v. ATAB, (1977) ECR 2115, 28-29. bek.
[56] C-265/95 Commission v. France (1997) ECR I-6959.
[57] C-265/95 Commission v. France (1997) ECR I-6959, 30-32. bek.
[58] Joint Cases 177 és 178/82 Criminal proceedings against Van de Haar and Kaveka de Meern, (1984) ECR 1797, 11. és 12. bekezdés.
[59] 36/74 Walrawe és Koch v. Unio 20. bekezdés.
[60] C-13/76 Gaetano Dona v. Mantero, (1976) ECR 1333, 19. bekezdés.
[61] C-144/04 Werner Mangold kontra Rüdiger Helm [2005] ECR I-9981.
[62] 2000/78/EC irányelv, 2000 O.J. L 303.16.
[63] C-144/04 Werner Mangold kontra Rüdiger Helm [2005] ECR I-9981, (74)-(77) bek.
[64] Schiek, D.: The ECJ Decision in Mangold: A Further Twist on Effects of Directives and Constitutional Relevance of Community Equality Legislation. 35 Industrial Law Journal, 2006. 329-341.
[65] Ld. az eset elemzéseit pl. Schmidt, M.: The Principle of Non-Discrimination in Respect of Age: Dimensions of the ECJ's Mangold decision. German Law Journal, Vol. 7. (2005) 505.
[66] C-438/05 International Transport Workers' Federation, Finnish Seammen's Union kontra Viking Line ABP, OÜ Viking Line Eesti. [2007] ECR I-10779.
[67] Hős N.: Közösségi Jog - tagállami munkajog - az Európai Bíróság Viking és Laval esetekben hozott döntéseinek jelentősége. Európai Jog, 2008/1. 21, 24.
[68] Ld. Poiares Maduro főtanácsnok indítványát a C-438/05. sz. ügyben.
[69] Ld. ehhez: Hős: i. m. 21, 24.
[70] Az eset összefoglalásáról a horizontális hatály szemszögéből lásd bővebben: Krzeminska-Vamvaka, J.: Horizontal effect of fundamental rights and freedoms - much ado about nothing? German, Polish and EU theories compared after Viking Line. Jean Monnet Working Papers.
[71] C-438/05 International Transport Workers' Federation, Finnish Seammen's Union kontra Viking Line ABP, OÜ Viking Line Eesti [2007] ECR I-10779. (43)-(47) bek.
[72] Uo. (64) bek.
[73] Krzeminska-Vamvaka: Horizontal effect of fundamental... i. m. 29.
[74] C-555/07 Seda Kücükdeveci kontra Swedex GmbH & Co.
[75] C-555/07 Seda Kücükdeveci kontra Swedex GmbH & Co.
[76] Uo. (53.) bek.
[77] Európai közjog és politika. i. m. 554-562.
[78] A Vajnai ügy továbbéléséről ld. pl. Koltay A.: A vörös csillag Európában. A Vajnai-ügy. Az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítélete a vörös csillag viselésének büntethetőségéről. Jogesetek Magyarázata, 2010/1.
[79] Ezt az álláspontot erősíti meg a Cinetheque (60-61/84. Cineteque v. Federation nationale des cinemas francais 1985 ECR 2605) és) és a Kremzow [C-299/95 Kremzow v. Austria (1997) ECR I-2629.] eset is.
[80] Ld. erről: Európai közjog és politika. i. m 775-789.
[81] Ennek feltétlen szükségességét vitatja Kecskés L.: Az EU-csatlakozás magyar alkotmányjogi problémái. Magyar Tudomány, 2006/9. 1081, 1082.
[82] Az Alkotmány 2/A. § értelmezéséről lásd: Európai közjog és politika. i. m. 769-775.
[83] Az alkotmánymódosítás lényege az volt, hogy az 57. § (4) bekezdésében a szabály változott. Eddig akkor nem lehetett valakit elítélni, ha a cselekménye a magyar jog szerint nem bűncselekmény. Pontosabban "senkit nem lehet bűnösnek nyilvánítani és büntetéssel sújtani olyan cselekmény miatt, amely az elkövetés idején a magyar jog szerint nem volt bűncselekmény". Ez a szabály egészült ki azzal, hogy az Európai Unió harmadik pillérét jelentő szabadság, biztonság és jog övezetének (amelybe beletartozik még Izland, Norvégia és Svájc is) tagországi büntetőjogai szintén alapot adhatnak arra, hogy valakit bűnösnek nyilvánítsanak, amennyiben ezek a tagállami büntetőjogi rendelkezések az EU keretei között és annak megfelelően jöttek létre. Mindez azonban csak akkor lehetséges, ha az AB által kialakított szükségességi és arányossági mércével nem ütközik az a büntetőjogi korlátozás, amit az övezet tagállamai az EU jog alapján megállapítottak. Adott esetben tehát lehet hivatkozni arra, hogy egy büntetőjogi szabály alkotmányellenes, ezért maga az Alkotmány mondja ki, hogy az nem alkalmazható.
[84] Az elsődlegesség és az elsőbbség fogalmi elhatárolását, dogmatikai elválasztását hangsúlyozza Kecskés László több írásában. Pl. Kecskés: Az EU csatlakozás magyar alkotmányjogi problémái. i. m. 1081, 1084.
[85] Jakab A.: A magyar jogrendszer szerkezete. Dialóg Campus, Budapest-Pécs, 2007. 236.
[86] Jakab szerint ezen szabályok hatékonysága kétséges. Uo. 237.
[87] Uo. 249.
[88] Sonnevend P.: Alapvető jogaink a csatlakozás után. Fundamentum, 2003/2. 27-37.
[89] Európai közjog és politika. i. m. 771-772.
[90] Uo. 772-773.
[91] C-302/04 Ynos Kft. kontra Varga János, 2006. január 10.
[92] C-260/89 Elliniki Radiophonia Tileorassi AE v. Dimotiki Etairia Pliroforissis and Sotirios Kouvelas (1991) ECR I-3925, különösen 43. bekezdés.
[93] Craig-de burca: i. m. 327.
[94] Mancini F.-Keeling, D.: From CILFIT to ERT: The constitutional challenge facing the European Court. Yearbokk of European Law, 1991. 11. és köv.
[95] Cherednychenko: i. m. 214.
[96] C-168/91 Konstantinidis v. Stadt Altenstig, Standesamt, and Landratsamt Calw Oranungsamt, (1993) ECR I-1191. 46. bek.
[97] Jakobs véleményét elemzi másképp Binder, D. S.: The European Court of Justice and the Protection of Fundamental rights in the European community. 1995. http://ww.jeanmonnetprogram.org/paper 1s/95/9504ind.html. 21.
[98] Cherednychenko: i. m. 217.
[99] Rennert, B.: Grundfreiheiten und Privatrechtsordnung. Jura, 2003. 18.
[100] Cherednychenko: i. m. 221.
[101] Az alkalmazhatóságot kizárja "Az alkotmánybíráskodás jövője" körkérdésre adott válaszában Bragyova A.: Fundamentum, 2010/1. 59-61.
[102] Harmathy A.: Az Európai Unió Alapjogi Chartája és a nemzeti jogalkalmazás. Állam-és Jogtudomány, 2009/3. 273, 287.
Lábjegyzetek:
[1] Gárdos-Orosz Fruzsina, Tudományos segédmunkatárs, MTA Jogtudományi Intézete, Budapest, 1014 Országház u. 30., E-mail: orosz@jog.mta.hu
Visszaugrás
