Az Egyesült Államokban tagállami szinten 1996 és 2002 között jelentős reformok mentek végbe a kábítószer-bűncselekmények jogi szabályozása terén. A kábítószer-bűnözés megfékezése szövetségi szinten nem vezetett eredményre és csökkent az állampolgárok fennálló rendszerbe vetett bizalma. Az utóbbi néhány évben a szövetségi "kemény" büntetőpolitika sikertelensége miatt a tagállamok és a lakosság figyelme az alternatív büntetések, a finanszírozási kérdések és a jogszabályok módosítása felé fordult. A kábítószerbűnözés visszaszorítására irányuló jogi reformok alkalmazhatóságukban, hatásukban jelentősen eltérőek voltak, sok módosítás végrehajtása zökkenőmentesen zajlott, de voltak olyanok, amelyek vitássá váltak. A szabálymódosításokra Maine államtól Hawaiig, Michigantől, Mississippiig került sor. A kábítószerbűnözéssel összefüggő területeken - mint például a kábítószerfüggő személyek kezelése, faji diszkrimináció, vagyonelkobzás, HIV/AIDS betegség terjedése -felmerülő problémákat is tanulmányozás alá vonták. A kábítószer bűncselekmények szankcionálásán kívül olyan gyakorlati kérdések, mint a kábítószerfüggő személyek egészségügyi ellátása és a pártatlan büntetőeljárás lefolytatása is vitatémává váltak.
A tanulmány nem tárgyalja részletesen valamennyi bevezetésre került reformot, ennek oka a változások igen jelentős száma és az államok eltérő gyakorlata volt. A tagállamokban lezajlott módosítások tételes felsorolása helyett a régi és az új büntetőpolitika irányvonalát és sajátosságait szeretném bemutatni.
A reformok bevezetése azért volt indokolt, mivel a túlságosan kemény büntetőpolitika sok esetben aránytalanul súlyos hátrányt rótt a bűnelkövetőkre. A társadalom sem tapasztalta a bűnözés mértékének csökkenését, és számos szakértő hívta fel a figyelmet arra, hogy az elítéltek növekvő száma jelentős költségnövekedést fog okozni. Az 1980-as években alkalmazott büntetőjogi szabályanyag hatékonysága és humánussá-ga is megkérdőjelezhetővé vált. A szakemberek egy része azon az állásponton van, hogy a reformok bevezetését olyan sokáig megakadályozták, hogy a módosítások újabb és újabb problémákat fognak felvetni. Az a véleményük, hogy a változtatások kissé megkésettek, így a társadalom nem fogja érzékelni azok jótékony hatását.
1996-2000 között számos tagállamban legalizálták a marihuána orvosi célokra történő felhasználását és nagyobb teret nyitottak a kábítószerfüggő személyek kezelésének. Igyekeztek a nem erőszakos kábítószer bűncselekmény elkövetőivel szemben alternatív büntetéseket is alkalmazni.
A módosítások mögött az a felismerés állt, hogy a szövetségi szinten meghirdetett "drogellenes háború" nem hozta meg a várt eredményeket. A drogpolitikai reformok nagy számban tagállami szinten kerültek bevezetésre, és kormányzói jóváhagyással fogadták el azokat. A szakemberek szerint az új politika mögött társadalmi egyetértés állt.
A Drug Policy Alliance (Kábítószer Politikai Szövetség) és más hasonló szervezetek fontos szerepet töltöttek be az előterjesztések és javaslatok megfogalmazásában. A szakértők felmérései kimutatták, hogy a társadalom a "drogellenes háború" korábbi formáit hatástalannak és értelmetlennek tartotta. A tagállamokat a költségvetési hiány arra ösztönözte, hogy a költséges szabadságvesztés helyett az alternatív szankcióknak is helyet adjanak.
Az 1980-as években az Egyesült Államok kábítószer joganyaga azt biztosította, hogy a kábítószer fogyasztókat és a kábítószerrel összefüggő bűncselekmények elkövetőit minél szigorúbban megbüntethessék.
Tagállami és szövetségi szinten is fokozták a büntetőjogi szankciók és a büntetőeljárás szigorát. A kábítószer-bűncselekményekre alkalmazható szabadságvesztés büntetés időtartama jelentősen meghosszabbodott. A szigorú büntetőpolitika alapját a következő elemek adták:
- "kötelező minimum" büntetés alkalmazása a bíróság részéről,
- jogalkalmazói irányelvek követése,
- bűnszervezetben történt elkövetés esetén a bizonyítási követelmények egy részét eltávolították az eljárásból.
Ez utóbbi módosítás a bűnszervezetben való elkövetés esetén a büntetőeljárás pártatlanságát megkérdőjelezhetővé tette.
Az 1990-es évek elején készített elemzések és felmérések kimutatták, hogy a szigorú szabályozás hatására számos olyan bűnelkövető került büntetés-végrehajtási intézetbe, akiknél helyesebb lett volna alternatív szankció alkalmazása.
Az amúgy is túlzsúfolt büntetés-végrehajtási intézetek helyzetét súlyosbította az a tény, hogy több 10 ezer, sőt 100 ezer, korábban nem kábítószer bűncselekmény elkövetése miatt próbára bocsátott vagy feltételes szabadságra helyezett bűnelkövetőt börtönöztek be pusztán azért, mert kábítószert birtokoltak, vagy mivel a drogtesztjük pozitív volt.
Egyre több szakember emelt szót amellett, hogy a kábítószerrel összefüggő nem erőszakos bűncselekményt elkövetőket büntetés-végrehajtási intézetbe zárni nem gazdaságos, nem elég humánus és társadalmilag nem elég érzékeny irányvonal. Sok tagállam büntetés-végrehajtási intézete komoly pénzügyi problémákkal küzd, és a költséges szabadságvesztéssel járó büntetések alkalmazása számukra egyre inkább tarthatatlan, Így a tagállami törvényhozás az 1990-es évek elejére eljutott arra a pontra, hogy a költségek csökkentésére és jobb eredmények elérésére van szükség. Egy felmérés szerint például a 2002-es évben közel 12 tagállam iktatta be a jogszabályokba a drogreformot és igyekeztek enyhíteni a büntetések szigorát. Sőt a nem erőszakos kábítószer bűncselekményt elkövetőket mentesítették a "three strikes" alól is. A "three strikes" (azaz "három csapás") a visszaesőket sújtó szabály, amely megkétszerezi a büntetés alapját abban az esetben, ha a vádlottat már korábban súlyos vagy erőszakos bűntett elkövetése miatt elítélték. E szabály bármely bűntett miatt, akkor is alkalmazandó - és állami büntetés-végrehajtási intézetben letöltendő, 25 évtől életfogytig tartó minimum büntetés szabandó ki -, ha az elkövetőnek két vagy több korábban elkövetett súlyos vagy erőszakos bűntette volt. Ezen kívül az akit "three strikes law" alapján ítélnek el, csak a büntetés 80%-nak letöltése után bocsátható feltételes szabadságra. Akit nem az említett szabályra hivatkozva sújtanak büntetéssel már az alkalmazott szankció 50%-nak kiállása után feltételes szabadságra kerülhet.
Számos államban került sor a "kötelező minimum" eltörlésére. 2002-ben például Michigan kormányzója hagyta jóvá az említett szabály kiküszöbölését.
Korábban a "kötelező minimum" alkalmazására azért volt szükség, mert iránymutatást jelentett az ítélkező bírák számára. A kábítószer bűncselekmény elkövetőjét - amennyiben bűnösségét megállapították az ellene felhozott vádak alapján - a bíróságnak kötelezően, határozott időtartamú szabadságvesztésre kellett ítélni, ami 5, 10 vagy 20 évtől életfogytig tarthatott. Az időtartam meghatározásakor szigorúan azt a kábítószer mennyiséget kellett alapul venni, amelyre nézve a vádlott elkövette a terhére rótt bűncselekményt. Nem lehetett figyelembe venni a büntetlen előéletet, perifériális szerepet az elkövetés során és azt sem, ha a kábítószerfüggő elkövető kezelésre szorult. A "kötelező minimum" alkalmazása 35 államot érint. Sok szakértő kifogásolja, hogy például a társadalomra kis veszélyt jelentő bűnelkövetők is - a szabályok rutinszerű alkalmazása miatt - aránytalanul hosszú szabadságvesztés büntetést kaphatnak.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
