Mielőtt kitérnénk a házassági vagyonközösség szűkebb témájára, a házassági vagyonjog kifejezést közelítjük meg, melynek többféle értelme és értelmezése lehetséges. Jogilag ez a házastársak közötti vagyoni viszonyokat jelenti, melyeket lehet szűkebben és tágabban egyaránt értelmezni; tágabb értelemben idetartoznak - magyar megközelítésben - a házastársi lakáshasználat szabályai, valamint az esetleges házastársi, illetve volt házastárs részéről teljesítendő tartás is. Ha a lakáshasználat nem is ebben a formájában jelentkezik problémaként, az bizonyos, hogy mind a házastársi tartásnak, mind a családi otthonnal kapcsolatos intézkedéseknek jelentősége van a magyarhoz hasonló, fejlettebb jogrendszerek házassági vagyonjogi rendelkezései sorában. Ez a gondolatmenet még távolabbra vezet: a közös lakás helyzetének jogi rendezésével kapcsolatos problémáktól egyenes az út ahhoz a megállapításhoz, hogy tulajdonjogi, szélesebb értelemben vett dologi jogi, továbbá kötelmi jogi, ezen belül mind szerződési jogi, mind kompenzációs kérdések is a házassági vagyonjog részét képezik.
A közös, családi otthon védelmének igénye egy másik összefüggéshez is elvezet, a gyermekhez, elsősorban, de nem kizárólagosan a házastársak közös gyermekéhez, a vele kapcsolatos szülői és vagyoni jellegű terhekhez. A magyar jogi felfogás igyekszik többé-kevésbé szigorúan elhatárolni a házastársak egymással kapcsolatos vagyoni viszonyait és a gyermeket érintő szülői kötelezettségeket. Még ha a dogmatikailag, a magyar jogi felfogásnak és a vonatkozó szabályozásnak eredményeképpen ez meg is oldható, valójában összeérő viszonylatokról beszélünk - nem is szólva arról, hogy egyes jogrendszerek ezt a merevebb elhatárolást nem is vállalják.
Még az értelmezés körében maradva, a házastársak vagyoni viszonyainak témája lakáshasználat és tartás nélkül is meglehetősen komplex, s akkor egyáltalán nem szóltunk az öröklésről, amelyet a klasszikus polgári jog rendez, továbbá a gazdasági jog (különösen a társaságbeli részesedések) és a családi jog összeérő pontjairól, amelynek a rendezése jelenleg elsősorban az ítélkezési gyakorlatban és nem jogszabályi szinten megoldott. A komplexitást az okozza, hogy a házassági vagyonjognak tisztáznia kell a házastársak vagyonának sorsát - részben egymás közötti viszonyukban, részben ugyanakkor harmadik személyekkel, hitelezőkkel szembeni felelősségük szempontjából is. A felelősségi kérdésnek nemcsak akkor van jelentősége, ha a házasság, illetve házassági életközösség véget ér (akár élők között, akár halállal), hanem erőteljesen jelentkezik, jelentkezhet addig is, amíg a házastársak együttélnek.
Akár az is felvethető, hogy ha a fenti kontextusbeli vagyonjog fogalmat magyarázni érezzük szükségesnek, akkor tudjuk-e, mit értünk házasság alatt? Kiindulópontként az Európában általánosan elfogadottnak tűnő polgári jogi és családjogi házasságfogalmat használjuk, amely szerint - minimális szinten - egy férfi és nő közötti monogám házasság valamiféle védelmet élvez, ugyanakkor felbontható, s számos joghatást kivált. A későbbiekben több szempontból igyekszünk megközelíteni ezt a kérdést, különösen mert a vagyonjog jelentősége szorosan kapcsolódik a házasságról alkotott képhez.
Az alábbiakban - címünknek megfelelően - a fenti összefüggésrendszerből elsősorban a szűkebb értelemben vett házassági vagyonjoggal, vagyonjogi rendszerrel foglalkozunk (nem érintve a partnerek hitelezőkkel szembeni felelősségét). Célunk annak áttekintése, hogy milyen gyökerei vannak a házassági vagyonjogi rendszereknek (különösen a házastársak partneri viszonyát jelző vagyonközösségi formának); milyen változásokon keresztül alakultak ki a mai, Európában ismert vagyonjogi rendszerek; melyek az önálló házassági vagyonjogi szabályozás jelenlegi és várható jellemzői.
1. Az ókori Rómában a házasság (matrimonium) egy férfi és egy nő jogszerű és állandó életközössége,[1] amely monogám jellegű és különneműek közötti kapcsolat. A római szemlélet szerint a házasság nem a felek közötti jogviszony, hanem elsősorban az erkölcs által irányított társadalmi intézmény, társadalmi tény, inkább de facto, mint de iure jelenség,[2] amely elsődlegesen a felek magánszférájába tartozik.[3] A vagyonjogi következmények szempontjából - kezdetben legalábbis - annak van jelentősége, hogy manusos vagy manus nélküli házasságot kötöttek-e, hiszen ha a nő a férj manusa alá kerül, akkor a férje családjának lesz a tagja, és családjogi helyzetének megváltozása vagyoni, vagyonjogi hatással is jár. A házasság előtt önjogú nő vagyona a házasságkötéssel férjére (ha a férj maga is apai hatalom alatt áll, akkor férjének apjára) száll; amennyiben pedig a nő apai hatalom alól került a férj családjába, akkor a társadalmi szokás szerint apja hozományt ad.[4] Akár önjogú, akár apai hatalom alatt álló nő köt manusos házasságot, ezt a vagyoni "hozzájárulást" hozománynak nevezik[5] (amelynek átadása önjogú nő esetén automatikusan történik,[6] patria potestas alatt álló nő esetén - ahogyan említettük -, a közfelfogás elvárása alapján.)
A manus nélküli házasság nem változtat a nő családi állapotán és vagyoni önállóságán, azaz vagyonjogi jogképessége is megmarad,[7] vagyona a férj vagyonától független női szabadvagyon, posztklasszikus kori elnevezéssel: parapherna.[8] Akár manusos, akár manus nélküli házasságban élnek is a házastársak, a család vezetése és annak eltartása manus hiányában is a férj kötelezettsége. A hozomány (dos) fokozatosan válik jogintézménnyé, különösen a manus nélküli házasságok elterjedése idején, s jellemzője, hogy a házasságkötéskor nemcsak lehet, hanem kell is alapítani; a férj vagyonának a részévé válik; de a házasság megszűnésekor - minthogy célja az volt, hogy a nő is részt vállaljon a házasság terheiben -, vissza kell adni.[9] Iustinianus idején jogilag a nő tulajdonában lévő, de a házasság ideje alatt a férj vagyonában elhelyezkedő vagyonnak tekintik.[10]
Az ókori római manus nélküli házasság "vagyonjogi rendszere" az ún. dotális rendszer, amelynek két pillére a "vagyonelkülönítő" jelleg és a dosnak nevezett hozomány (a maga részletes jogi szabályozásával). A házastársak vagyonjogi helyzete a házasságkötéssel nem változik, ám ezt az elkülönítettséget enyhíti a hozomány, azaz a nő hozzájárulása a házasság és család terheihez, amelyeket alapvetően a férj visel.[11] A vagyonelkülönítő jelleget erősíti, hogy a parapherna a nő rendelkezése alatt áll, azt maga is kezelheti (bár az efölötti vagyonkezelési jog - megállapodás alapján - gyakran a férjet illeti.)[12]
2. A korai germán időszakról lényegesen kevesebb forrás áll rendelkezésre,[13] s azok sem teljességgel egybehangzóak, ám a barbárnak is nevezett, a Nyugat-római Birodalom területén élő, túlnyomórészt germán törzsek joga és szokásai meghatározónak tűnnek a házassági vagyonjog alakulásának szempontjából. A házasságnak többféle típusa létezik ekkor. A Muntehe tulajdonképpen a nővételből eredeztethető szerződés, amelyet nem a házasfelek kötnek meg, hanem egyik oldalról - nagycsaládja tudomásával és támogatásával - a vőlegény, a másik oldalról pedig a menyasszony családja, illetve nemzetsége.[14] A vőlegény a vételárért megszerezte a mundiumot, amely egyszerre jelentett uralmat és védelmet. (Nem keletkeztetett ugyanakkor a római jogi manusra erősen emlékeztető mundiumot a két másik házassági forma, az ősi germán házasságkötési módszer, a nőrablás (Raubehe), illetve a felek megegyezésével létrehozott frank eredetű Friedelehe.)[15]
A mundium alatt álló feleség vagyonát megtartotta, de afölött nem rendelkezhetett - ez a jog a férjet illette meg. Így jött létre a felek között a vagyonközösségnek egy sajátos fajtája, az igazgatási közösség.[16] Ami azonban a háztartási teendőkkel kapcsolatos jogosítványokat illeti, azok körében a feleség is cselekvőképes volt, s ún. kulcsjoggal (Schlüsselgewalt) rendelkezett.[17]
Bár erre a korszakra jellemző egyrészt a mundiummal járó házasság szerződéssel (Sippenvertrag) való keletkezése (ez az eredetileg nővételnek nevezett forma), másrészt pedig akár az is, hogy a család teljes vagyona a férj tulajdonában áll;[18] már ekkor kialakulni látszanak azok a "házassági vagyonjogi" sajátosságok, amelyek évszázadokra meghatározzák az európai házassági vagyonjogi szabályokat. Ilyen sajátosságnak tekintjük a magyar jogforrásokban jellemzően női különjogoknak nevezett intézményeket,[19] továbbá, ami témánk szempontjából ennél is lényegesebb: a házastársak vagyonközösségét, amelynek gyökerei a leges barbarorumnak nevezett germán törzsi joggyűjteményekben már megjelennek.[20] Bár természetesen nem a mai értelemben vett, kidolgozott házassági vagyonközösségi rendszer lelhető fel ezekben, a vagyonközösség nyomai igen.[21]
3. A középkor hosszú évszázadai a kánonjog egyre erősödő és meghatározóbb törekvéseinek eredményeként alapvető változást hoznak a házasság fogalmát illetően. Hosszú folyamat érkezik el egyik állomásához 1215-ben, amikor a IV. Lateráni Zsinaton kötelezik a házasulókat, hogy házasságukat nyilvánosan, pap jelenlétében kössék meg, vagy utólag tegyék nyilvánossá. Ezzel a XIII. századra az egyház szinte teljessé tette a kánonjog családi jogi szabályait, egységes rendszert teremtett.[22] Ez határozottan vonatkozott a házasságra és annak személyi joghatásaira, de a házasságnak a házastársak vagyoni helyzetére gyakorolt hatását mint tisztán a világi jogra tartozó joghatást, nem kívánták közvetlen módon rendezni;[23] elfogadták az el-eltérő "házassági vagyonjogi" rendelkezések, helyi szokások érvényesülését.[24] Ennek megfelelően a kánonjog a "házassági vagyonjogi" kérdésekben közvetett hatást gyakorolt, s azt sem teljes körben, s nem mindenhol ugyanolyan módon.
Ami a hatás közvetettségét illeti, ez erkölcsi jellegű, hiszen bár a középkori és kánonjogi házasság a Muntehe alapján áll, az egyház megköveteli azt, hogy a házasság a házastársak konszenzusán alapuljon, s ezzel a "partneri" jelleget erősíti. Wieacker a kánonjognak a nők és férfiak házasságon belüli nyilvánvalóan egyenlőtlen helyzetére gyakorolt - igaz, nem direkt -, hatását kifejezetten a vagyonközösség felé való elmozdulásban látja.[25] Mindazonáltal a középkorra a házastársak vagyoni viszonyainak vonatkozásában az erős széttagoltság jellemző: a kánonjogi - vitatott mértékű[26] - befolyás mellett a római jogi dotális rendszer és a germán eredetű jogok, területi jogok egyaránt meghatározóak.
A XIII. századtól a városi és területi jogoknak a továbbélő iustinianusi jog melletti általános megerősödése vezet a kommentátorok jogfejlesztő, jogmagyarázó tevékenységéhez. A kommentátorok elsősorban azokon a területeken munkálkodnak, ahol a római jog nem nyújt segítséget,[27] ahol a germán eredetű jogok és a római jogi felfogás nem egyezik. Egyik ilyen terület éppen a házassági vagyonjog.[28] A kommentátorok a jog gyakorlati alkalmazhatóságának céljától vezéreltetve olyan módszerek alkalmazásával értelmezték a klasszikus római jogot, amely gyakran merésznek tűnt;[29] s épp erre a merészségre hozza fel példának Wieacker a iustinianusi hozomány (dos) magyarázatát, amely ilyen módon elősegítette a család vagyonának és a házassági vagyonközösségnek a kialakulását.
4. A női különjogok, azaz családjogi, illetve házassági vagyonjogi juttatások, bár nevükben római jogi eredetre utalnak, ebben a formájukban nem léteztek a római jogban. Míg ott (ti. a római jogban) - a fentiekben már többször hivatkozott módon - a dos a hozományt jelöli, azaz a nő (családjának) hozzájárulását, addig a germán eredetű és középkorban rögzült házassági vagyonjogban a dos a - magyar terminológia szerinti - hitbért jelenti, azaz éppen a férj részéről történő juttatást. (Bónis a civiljogi szóhasználat megzavarodására utal;[30] Ruszoly ugyanakkor arra, hogy a római jogi recepció után a jogirodalom és a törvényhozás egyaránt elegyítette a germán értelemben vett hozományt és a római jogi dost).[31]
A női különjogok - melyeknek különböző időkben és területeken különböző, később el-eltűnő, vegyülő formái alakultak ki -, alapvetően kétféle célt szolgáltak: a családi életközösség megalapozását és a férj halála esetére az özvegy megélhetésének biztosítását.[32] Közülük hármat emelünk ki: a germán házassági vagyonjogi rendszer alapelemeit,[33] a hozományt, a magyar terminológia szerint hitbérnek nevezett dost és a "reggeli adományt". A hozomány az a nagyobb mértékű vagyonrész, amelyet a menyasszony a házasságkötéskor családjától kapott, s eredeti germán alakjában nem a férj-feleség, hanem a szülő-gyermek jogviszony összefüggésében értelmezhető.[34] A Mitgift (allatura), azaz a hozomány a feleség tulajdonában maradt, még ha férje is kezelte.
Szintén a házasságkötéskor adták vagy szerződéssel ígérték a hitbért, amely mindenképpen a férj oldaláról járó juttatás volt. Valaha a mundium megszerzéséért kellett fizetni a menyasszony családjának részére (ez volt az ún. Muntschatz), később közvetlenül a feleség kapta.[35] Rendszerint a feleség vagyonának a részét képezte az így lekötött vagyon,[36] de azt, hogy pontosan mi volt ezeknek a dos körébe tartozó vagyoni elemeknek a jogi helyzete, a szerződés, illetve az adott helyi jog határozta meg. A "reggeli adomány",[37] a Morgengabe szintén a feleség vagyonát gyarapította. Ez eredeti formájában a férj részéről a házasság elhálását követő reggelen a feleségnek adott ajándék, ám köre később bővült, ugyanakkor jellemzőit tekintve nagy változatosságot is mutatott.[38]
5. A középkor végére tehető a házassági vagyonközösség, a vagyonközösségi formák kialakulása, azzal, hogy a folyamat teljes egészében nem látható át; nem jelölhető meg az az időpont, amikor a vagyonközösségi gyökerekből nyilván hosszas átmenetet követően a tiszta házassági vagyonközösség kialakul.[39] Annyi a középkor végére általánosan elfogadottnak tűnik, hogy a férj és feleség közösséget alkot és erre a közösségre épül a házassági vagyonjog. Azt is meg kell ugyanakkor említeni, hogy nagyon változatos rendszerek és megoldások élnek egymás mellett, a házassági vagyonjog - ahogyan arra már többször utaltunk -, igen tagolt.[40] Európában számos helyen él a római jogból származtatható dotális rendszer, amelyet befolyásolhat és a vagyonközösség irányába mozdíthat a kánonjog,[41] emellett pedig a germán jogi alapokon a közös tulajdon is formálódóban van (bár dogmatikailag, tulajdonjogi szempontból ez sem teljesen tiszta).[42] A római jog továbbélése az adott területeken a férj és feleség vagyonának elkülönítését eredményezte, a kánonjog támogatta a női (külön)jogok érvényesülését, a germán eredetű jogi szokások pedig vagyonjogi közösséget teremtettek a házastársak között.[43] Azt azért hangsúlyozzuk, hogy a vagyoni közösség alakulása és a női különjogok elismerése távolról sem jelent egyenlőséget a házastársak között.[44]
A vagyonközösségi rendszereknek különböző formái alakultak ki, amelyek nemcsak tiszta formájukban léteztek, hiszen - ahogyan említettük -, a különböző partikuláris jogok és szokások különböző, idővel változó rendszereket honosítottak meg. Az alaprendszerek hozzávetőleges csoportosítása sem egyszerű: differenciálhatunk azon az alapon, hogy csak igazgatási közösség jön létre vagy korlátozott, illetve teljes vagyoni közösség;[45] de csoportosíthatunk arra tekintettel is, hogy létrejön-e vagyonközösség vagy sem - ez utóbbi megoldás teljesebb tablót ad.[46]
Ami a vagyonközösség nélküli megoldásokat illeti, ide sorolható a dotális rendszer, az igazgatási közösség, valamint a common law vagyonjogi rendszere. A dotális rendszerben elkülönül a férj és a feleség vagyona; ez utóbbit alkotja a feleség családja által adott hozomány és a paraphernalia, a nő különvagyona (amely utóbbi a jegyajándék "rokona"). A hozomány - a klasszikus római jogi dostól eltérően - a feleség tulajdonát képezi. A paraphernaliát eredetileg a feleség kezelte, később mind ez a vagyonrész, mind a hozomány a férj vagyonkezelése alá került.[47]
Az igazgatási közösség (Verwaltungsgemeinschaft) a házassági vagyonjog régi, eredeti formája, amelynek keretei között a vagyon különvagyon marad, de a mundiumot gyakorló férj jogosult a vagyonkezelésre. Az, hogy pontosan milyen jogokat jelentett ez az ősi germán jog szerinti vagyonkezelői, igazgatási jog, nagy eltéréseket mutatott; az vitatott, hogy a római jog hatása mennyiben alakította, alakította-e egyáltalán.[48]
Mindkét rendszertől eltér az angol "házassági vagyonjog" alakulása, amely bár részben a germán eredet, részben a dotális rendszer elemeit hordozza,[49] összességében mégis elkülöníthető kategória. Az iménti mondatunkban a házassági vagyonjog kifejezés idézőjeles használatának két indoka is van: részben az, hogy a középkori "házassági vagyonjog" nem azonos a mai értelemben vett és a kontinentális jogrendszerekben dogmatikailag is önálló házassági vagyonjoggal; részben pedig az, hogy - az előbbieken felül - az angol jog sem akkor, sem azóta nem dolgozott ki és nem alkalmazott ebben az értelemben vett házassági vagyonjogi rendszert.[50] Ez nem jelenti ugyanakkor azt, hogy a középkorban a házasság ne lenne hatással a házastársak vagyoni viszonyaira, ez a hatás azonban sajátos: a feleség - a nem házas nővel ellentétben - szinte alig rendelkezik vagyonjogi jogképességgel. A házasság ennélfogva azzal jár, hogy a férfi és a nő jogilag egy személy - ez a személy pedig (Lord Denning találó megjegyzése szerint) maga a férj.[51] A férj és feleség "közösségéről" nincs szó, a vagyonkezelés joga teljes egészben kizárólag a férj jogosítványa. Ami a feleség vagyonának jogi sorsát illeti, az ingóságok teljes egészében a férj tulajdonába kerültek, az ingatlanok vonatkozásában megoszlanak a források: egyesek szerint a férj tulajdonába, időleges tulajdonába kerültek, mások a férj használati jogát emelik ki.[52] Csak megjegyezzük, hogy az özvegy öröklési jogi jogállása némileg kiegyenlítette ezt a megbomlott egyensúlyt.
A vagyonközösséget alkotó megoldások rendszerén belül elhatárolható a teljes vagyonközösség és a korlátozott vagyonközösség. A teljes vagyonközösség több európai országban, régióban megjelent, s jelenthette a valóban teljes közösséget, azt, hogy a házastársak házasság előtt és a házasság alatt szerzett vagyona egyaránt a közös vagyon részét képezi. A vagyonkezelés joga azonban nem a feleséget, hanem a férjet illette meg, még ha nem is korlátlanul.[53]
A korlátozott vagyonközösség ott alakult ki, ahol nem a házastársak egész vagyona került vagyonközösségbe, hanem csak a házasság fennállása alatt szerzett vagyon - ez a mai értelemben vett szerzeményi közösség rendszere -, illetve csak bizonyos vagyontárgyak, így tipikusan az ingóvagyon. Ez a vagyonközösségi forma szintén Európa számos országában élt, s ez tekinthető a középkor leginkább elterjedt házassági vagyonjogi rendszerének.[54]
6. Az újkor évszázadaiban a házasság fogalma, a házasságról alkotott felfogás több alkalommal is változott (így a reformációnak, később a természetjogi gondolkodásnak, majd a felvilágosodásnak az eredményeként), ez azonban a házassági vagyonjogra - amelyet a kánonjog, ennek megfelelően a reformáció is csak részben, s nem közvetlenül érintett, ennélfogva polgári jogi jellegű maradt -, lényegi befolyással nem volt.
Nemcsak polgári jogi, hanem családjogi szempontból is meghatározó állomás az 1804-ben törvénybe foglalt Code civil. A század legsikeresebb polgári törvénykönyve[55] számos kérdésben előrelépést jelentett, bizonyos értelemben azonban - témánk vonatkozásában - nem. A családi jog szekularizációjának, a házastársak teljes vagyoni és társadalmi egyenlősége megteremtésének igényével már a francia forradalom alatt felléptek, ebből azonban a Cc. nem mindent valósított meg. Valóban állami szabályozás alá helyezte a családjogi intézményeket és bevezette a kötelező polgári házasságot, de a házastársi egyenlőség a forradalom azon radikális kívánalma volt, amelyet a Cc. már nem kívánt intézményesíteni.[56] Ennek megfelelően a férj feleség feletti hatalma a család védelmének hangsúlyozása mellett megmarad.[57]
Nizsalovszky a középkori korzikai tradíciókon alapuló szemlélet tükröződésének tekinti azt a szakaszt, amely kimondta, hogy a férjnek védelemben kell részesítenie feleségét, a feleség pedig engedelmességgel és tisztelettel tartozik férjének és köteles őt követni arra a helyre, amelyet a férj lakóhelyként választ. Ezzel összhangban utal arra a kritikai véleményre Antokolskaia, hogy a Cc. a nőket "vagy kiskorúakként vagy bolondokként" kezelte.[58] A kódex valóban az erős patriarchális család gondolatát támogatta,[59] ám ez azt eredményezte, hogy a "családfő férj szabadsága a családjogban is felfalta az egyenlőséget".[60]
A Code civil megalkotásának két alapvető oka, az egységes nemzeti jog létrehozása és a jogegyenlőség biztosítása közül az egyik jár eredményekkel a házassági vagyonjog terén, a másik nem. Az egységes vagyonjogi rendszer egyfajta korlátozott vagyonközösségi formában valóban megalkotásra kerül, s az egységes nemzeti házassági vagyonjogi rezsim megteremtése példát mutat a későbbi kodifikációk számára is. Házassági vagyonközösség tehát van - egyenlőség azonban nincs. A Cc. az ingóságok és szerzemények közösségét vezette be (communauté des meubles et acquêts), amely szerint a közös vagyonba került valamennyi - akár a házasság előtt, akár annak fennállása alatt szerzett - ingóság, s főszabályként valamennyi, a házasság fennállása alatt szerzett egyéb vagyontárgy (ingatlan). Ennek megfelelően csak a házasság előtt, illetve a házasság alatt ajándékozás vagy öröklés útján szerzett ingatlan tartozott a férj vagy feleség különvagyonába.[61] A vagyonkezelés joga kizárólag a férjet illette meg, akit még felesége különvagyona felett is megilletett a haszonélvezeti jog. A feleség a Cc. eredeti szövege szerint vagyonjogi cselekvőképességgel egyáltalán nem rendelkezett.
Egy évszázaddal később, 1900-ban lép hatályba a német Bürgerliches Gesetzbuch, amely fenntartja a család és családjog patriarchális szemléletét. Az a cél, hogy a számos partikuláris házassági vagyonjogi szabály helyett megteremtsék a törvényes házassági vagyonjog rendszerét, megvalósul, a férj és feleség egyenlősége nem. A BGB a vagyonelkülönítés rendszere melletti igazgatási közösséget teszi törvényes rezsimmé, azzal, hogy a férjet főszabályként a feleség vagyona felett is megilleti a haszonélvezet joga (Güterstand der Nutzverwaltung).[62] (A feleség ugyanakkor szűk körben maga rendelkezhet bizonyos javai felett.)[63] Családjogi tekintetben így a BGB-t a germán jog uralja,[64] legalábbis abban az értelemben, hogy ragaszkodik a feudális gyökerekhez. Ami a római és germán "házassági vagyonjogi" rendszert illeti, a BGB a dotális rendszer hatását is mutatja.[65]
Időközben - a XIX. század második felében, 1882-ben - Angliában megszületik a Married Women’s Property Act, amely az első nagyon határozott lépés a korábbi rendszer felszámolása felé. Bár ez csak a folyamat kezdete, a nők a házasságkötés mellett is tulajdonosai maradnak vagyonuknak, az nem kerül automatikusan a férj tulajdonába. Ez a nőket pozitívan érintő változtatás eredményezi azt, amelyet a common law rendszere Angliában (és Walesben) ma is vall: nincs különálló házassági vagyonjogi rendszer és önmagában a házasságkötés nem okoz változást a házastársak vagyoni helyzetében.
7. Noha a XX. század elejére már jelentkeznek a nők egyenjogúságot kívánó törekvései, röviden összegezzük, hogy mit jelent az általunk szűk értelemben használt házassági vagyonjog, illetve házassági vagyonjogi rendszer az 1900-as évek - hozzávetőleges - első felében.
Az angolszász fejlődés kivételével a házasság Európa egyéb városaiban, tartományaiban - majd a nemzeti egységes jogszabályok megjelenésével mondhatjuk - országaiban olyan jelentőségű intézmény, amelynek megkötése változást teremt a férj és feleség vagyonjogi helyzetében. Az európai házassági vagyonjogi rendszerek két pillére már régen áll: a vagyonelkülönítésen alapuló római jogi dotális rendszer és vagyonközösség-jellegű germán rendszer. A későbbiekben is ez a két alaptípus mutatkozik meghatározónak.[66] A házasság fogalmilag a mai értelemben vett házasság, s a család is a társadalom alaptípusa, azt azonban nem téveszthetjük szem elől, hogy a család is, a házasság is patriarchális jellegű, s noha az ókori Rómában a nő nem mindig áll manus alatt, a középkor későbbi századaiban a Muntehe alakul tovább, melynek megfelelően a nő a férj hatalma, gyámsága alatt áll. Még ha ez a férji hatalom szelídül is időnként és koronként, a férj és feleség egyenlőségéről nem lehet beszélni.
Mindez összhangban áll azzal a gazdasági-társadalmi renddel, amely a középkorban és az újkorban egyaránt arra épül, hogy a férj feladata a család fenntartása, a nők jellemzően nem jelennek meg a munkaerőpiacon, szerepük és társadalmi feladatuk a családról való - nem anyagi jellegű - gondoskodás, a gyermeknevelés és a háztartás ellátása. Ettől függetlenül természetesen jelentősége van annak, hogy a nő milyen vagyonnal érkezik (rendszerint származása révén) a házasságba; továbbá annak is, hogy miként alakulnak a bontójogi rendelkezések, a házastársi tartás - értelemszerűen elsősorban nőtartás -, továbbá és különösen az öröklés szabályai. Noha ez utóbbiakat ebben a körben nem vizsgáljuk és részletesen nem térhetünk ki a család szociológiai és a termelésben, gazdaságban betöltött szerepére sem, jogi szempontból mindenképpen különös kiemelést érdemel az, hogy a házasság önálló vagyonjogi megítélést von maga után, mégpedig Európában általános jelleggel.
A vagyonjogi egyenlőség nem jelentkezik, s bár megfigyelhetőek bizonyos törekvések a nő helyzetének javítására, a mai értelemben vett, illetve igényelt szolidaritásról aligha beszélhetünk, s az autonómia, az önrendelkezés igénye és joga is sántít: mind a Code civil, mind a "kései" kodifikációk[67] lehetővé teszik a törvényes vagyonjogi rendszertől való eltérést, ám erre a nőnek vagy nincs joga/lehetősége, vagy csak bizonyos korlátok között.
Vizsgálatunkat kiterjeszthetjük arra is, hogy a házassági vagyonjogi rendszert alkalmazhatták-e egyéb partnerkapcsolatban élők, illetve egymással más családi kapcsolatban élők. A válasz erre egyértelmű nem. A család rendje lényegesen merevebb, szigorúbb - gondoljunk a nem házasságból származó gyermekek és a házasságból származó gyermekek közötti, évszázadokon át fennmaradó különbségekre -, fel sem merülhet, hogy más hozzátartozói körben a házassági vagyonjogi rendelkezéseket alkalmazni lehessen. Ami a házasságon kívüli partnerkapcsolatokat illeti, élettársi viszonyok, illetve a mai értelemben vett élettárs-jellegű kapcsolatok az ókori Rómában ugyanúgy léteztek, mint később a középkorban, illetve az újkorban - de általánosságban ezek jogilag nem elismert viszonyok és ismételten: fel sem merül, hogy a házassági vagyonjog joghatásait váltsák ki.
1. Az 1900-as években, különösen a század közepén, majd a második felében számos társadalmi-gazdasági változás zajlik, amelyek önmagukban és összességükben egyaránt alapvetően érintik a családról és házasságról alkotott felfogást, a család és házasság helyét és funkcióját, továbbá a házassággal kapcsolatos jogi szabályozást.
A gazdasági változásoknak is köszönhetően - amelyek lényegesen régebben, az ipari forradalom idején kezdődtek -,[69] a család és ezzel együtt a házasság hierarchiára épülő szerkezete lassanként megváltozott, amely kölcsönhatásban állt a jogszabályi átalakulással. A nők tömeges munkába állásának, a család mint termelési egység megszűnésének és ezzel együtt a nők emancipációs - és szintén gazdasági alapon álló - törekvéseinek következményeként a férj és apa irányította családból és párkapcsolatból kialakult a házastársak egyenjogúságán alapuló házasság, amely a nő és férfi munkamegosztására és közös döntéshozatalára épül.[70] Ez az egyenlőségen alapuló megközelítés a házasságról alkotott felfogásoknak csak egyike, amely azonban az ötvenes évektől kezdődően a jogalkotásban is érezteti hatását.[71] (Megjegyezzük, hogy a gazdaság-társadalmi változások szempontjából természetesen nem elhanyagolható a jelentősége annak, hogy a kelet-európai és közép-kelet-európai országok a második világháború után Európán belül önálló és más irányú felfogást képviseltek és fejlődést követtek - erre azonban ezen írásunkban nem térünk ki.) A házasságon belüli egyenlőség elvét az európai jogrendszerek is fokozatosan megvalósítják és alkalmazzák, s ez jelentkezik a házassági köteléki jog és vagyonjog szabályozásában is. A házasság felbontása jogilag lehetségessé és egyre könnyebbé, társadalmilag pedig elfogadottá válik, amely ismételten hatást gyakorol a házassági vagyonjog alakulására.
Az sem marad nyom nélkül, hogy a házasság jelenségének változása mellett egyre erőteljesebben pluralizálódnak a családszervezeti formák, az életformák,[72] melynek jól követhető - és folyamatosan kutatott - jelei vannak, így a házasságkötési életkor kitolódása, a bontások számának növekedése, a gyermekvállalás későbbi időpontra tolódása, a nem házasságban vállalt, illetve született gyermekek számának emelkedése, s általában a házasságon kívüli partnerkapcsolatok számának gyarapodása.
2. Ami a XXI. század elejének általunk vizsgált házassági vagyonjogi felfogását illeti, a római jogi dotális rendszer és a germán eredetű vagyonközösségi rendszer kettősségének kölcsönhatásában, s természetesen az egyes jogrendszerbeli fejlődési sajátosságoknak,[73] adott esetben kialakult nemzeti hagyományoknak megfelelően[74] többféle rendszer él egymás mellett. Az, hogy ezek a házassági vagyonjogi rendszerek mennyiben hasonlítanak, s mennyiben térnek el, hogy a hasonlóságok vagy a különbségek dominálnak-e, nemcsak nézőpont és megközelítés kérdése - attól is függ, hogy magukat a rendelkezéseket vagy elvi hátterüket nézzük.
A szűk értelemben vett házassági vagyonjogi szabályok szintjén a nemzeti kodifikációk eredményeként az egyes országokon belül a vagyonjogi rendszerek törvényi szabályozása egységessé vált, így szinte kivétel nélkül valamennyi európai ország egy törvényes házassági vagyonjogi rendszert fogad el, melyek meghatározott kategóriákba sorolhatóak. Antokolskaia három alapvető modellt különít el: a korlátozott vagyonközösséget, a késleltetett vagyonközösséget, továbbá azt a vagyonelkülönítési rendszert, amelynél bíróság előtt kiegyenlítés, kompenzáció követelhető.[75] Pintens csak két típust határoz meg: a korlátozott vagyonközösség rendszerét (amelyen belül közös vagyon és a házastársak különvagyoni eredetű alvagyonai különíthetőek el) és a vagyonszerzésben való közreműködést értékelő rendszert (ide tartoznak a közszerzeményi, késleltetett vagyonközösségi megoldások).[76] A Commission on European Family Law (Európai Családjogi Bizottság, a továbbiakban: CEFL) öt alapvető rendszert határol el: a házassági vagyonközösségi rendszert, a közszerzeményi rendszert, a késleltetett vagyonközösséget, a vagyonelkülönítő rendszert és azt a vagyonelkülönítő rendszert, amelyet bírósági kiegyenlítés követhet.[77]
Bármelyik osztályozást követjük is, a különböző vagyonjogi rendszerek eltérő technikát mutatnak. A vagyonközösségi rendszerekben - amely körbe a hatályos magyar törvényes házassági vagyonjogi rendszer is sorolható - a közösség a házasság (illetve házassági életközösség) fennállása alatt keletkezik, de a felek házasságkötéskor meglévő vagyona és a házassági életközösség alatt szerzett vagyonának bizonyos hányada különvagyont képez. A késleltetett vagyonközösségi rendszerben van vagyonközösség, de az csak az életközösség megszűnésekor keletkezik. A közszerzeményi rendszer alapján a házassági életközösség megszűnésekor mindkét házastárs igényt tarthat a másik fél vagyongyarapodásának felére, de vagyonközösség a fenti értelemben nincs. A vagyonelkülönítő rendszer inkább kivételként keletkezik, a bírósági kiegyenlítés mellett történő vagyonelkülönítés pedig a common law megoldása, ez esetben a felek vagyoni viszonyaira a házasságkötés alapvetően nincs hatással, de bármelyik fél kérheti bírói úton a megbillent egyensúly kiegyenlítését.
Az alaptípusok eltérései - és az alaptípusokon belül, az egyes jogrendszerek házassági vagyonjoga közötti különbségek - több okra is visszavezethetőek. Miután évszázadokon át megszámlálhatatlan "házassági vagyonjogi" megoldás élt egymás mellett, a fejlődés különböző utakon történt, nem alakulhatott ki egységes koncepció, egységes rendszer.[78] Emellett kell említenünk, hogy bár jelen írás bevezetőjében meghatároztuk azt a szűk értelemben vett "házassági vagyonjog" fogalmat, amellyel dolgozunk, a valóságban, a jog tényleges alkalmazása során a házassági vagyonjogi szabályok nem választhatóak el a polgári jogi, különösen dologi jogi, tulajdonjogi rendelkezésektől. Ez pedig már valóban nagymértékű összetettséget eredményez, nem szólva arról a tényről, amely a CEFL negyedik, The future of family property in Europe címmel 2010 áprilisában Cambridge-ban megrendezett, kifejezetten házassági vagyonjogi és egyéb családi vonatkozásban felmerülő vagyonjogi problémákat vizsgáló konferenciáján több alkalommal elhangzott: igen sok technikai jellegű szabályról van szó.
3. Kérdés, hogy a vagyonjogi rendszerek elméleti háttere is annyira eltérő-e, mint a jogszabályi megoldások. Feltétlen hasonlóságot mutat az a tény, hogy valamennyi jogrendszer indokoltnak és szükségesnek tartja azt, hogy a házasság kiemelt társadalmi szerepe vagyoni kérdésekben is kifejezésre kerüljön: önálló norma-összesség rendezi a házastársak vagyoni viszonyait, legalábbis Európa kontinentális jogrendszereiben. Angliában és Walesben ez nincs így, de az ítélkezési gyakorlat fejleményeinek eredményeként többen úgy vélik, hogy kialakulóban van egyfajta "házassági vagyonjogi rendszer", amely leginkább a késleltetett házassági vagyonközösség rendszeréhez áll közel.[79]
Az elveket tekintve az egyenlőség, legalábbis jogszabályi szinten, megvalósult, ennek megfelelően a házastársak jogai és kötelezettségei Európában, vagyonjogi kérdésekben is egyenlők.[80] Jellemző az önrendelkezési jog, az autonómia érvényesülése is, hiszen a legtöbb házassági vagyonjogi rendszer lehetőséget ad arra, hogy a törvényes rendszertől a házastársak házassági vagyonjogi szerződéssel eltérjenek. Igaz, a szerződések nemzeti elméleti háttere és a nemzeti bíróságok általi megítélése egyaránt különböző, így különösen, ami azt illeti, hogy milyen mértékű eltérés megengedett, hol húzódnak az eltérés korlátai és megtagadható-e a szerződés elismerése, s ha igen, akkor milyen esetekben. A napjainkra általánosan elfogadott önrendelkezési jog annak a felfogásnak az eredménye, amelyet Glendon a család szerkezetváltásával együtt említ: a családot (tegyük hozzá: házasságot) korábban az "egység" jellemezte, a hangsúly azonban lassanként eltolódott, s inkább az kerül előtérbe, hogy a családon (házasságon) belül két önálló egyén él együtt.[81] Az önállóság, az individuum napjainkban gyakran kiemelésre kerül - más összefüggésekben is -, a család és házasság azonban ennek megengedése mellett megkövetel bizonyos mértékű szolidaritást. A szolidaritás, így különösen vagyoni szempontú szolidaritás követelménye különböző módon jelenik meg: a házasság maga is szolidaritási közösség, az "együtt nevetünk, együtt sírunk" közössége,[82] a házastársak kölcsönös gondoskodásának és támogatásának kerete.[83] Emellett gyakran beszélünk - és kell beszélnünk - a gyengébb, az érdekérvényesítésében gyengébb fél védelmének szükségességéről, s nyilván a család egyéb funkciói is megkívánják a házastársak közötti szolidaritás érvényre juttatását: ezek közül kétségtelenül kiemelkedik a gyermekvállalás, gyermeknevelés, majd a gyermek önálló útra bocsátásának jelentősége.
Az autonómia és szolidaritás egyensúlyának meglelése ugyanakkor nem könnyű feladat, sem elméletileg, sem pedig a gyakorlatban. Külön kérdés az, hogy melyik jogrendszer milyen mértékű egyensúlyra törekszik, illetve inkább az önrendelkezési jog érvényre juttatását, avagy inkább a szolidaritás "eszméjét" követik-e.
A nemzeti törvényes házassági vagyonjogi rendszerek közötti jogalkotói választás is már értékelhető egyfajta állásfoglalásnak, s bár most csak a szűk értelemben vett vagyonjogi rendszereket tekintjük át, azt nem lehet szem elől téveszteni, hogy egyéb kompenzációs polgári jogi, illetve családi jogi intézmények is léteznek, illetve azt sem, hogy vannak olyan vagyontárgyak, amelyeket jellemzően speciális védelem illet meg (így a családi otthont).
A házastársak autonómiáját legteljesebben a vagyonelkülönítő rendszer szolgálja. A közszerzeményi rendszer keretei között már megjelenik a vagyoni kiegyenlítés követelhetősége, ugyanakkor a házastársak - főszabályként - önállóan rendelkezhetnek vagyonukkal a házasság fennállása alatt. Ezt az önállóságot, amely egyébként a kevesebb jövedelmet szerző félre nézve óhatatlanul hátrányos, tompítják azok a szabályok, amelyek bizonyos, a család szempontjából alapvető vagyontárgyak (közös lakás, a közös háztartásban lévő, közös használatra szolgáló ingóságok) felett korlátozzák az önálló rendelkezés jogát. A (korlátozott) vagyonközösséget megvalósító rendszerek a szolidaritást az autonómia fölé helyezik, ám a különvagyon körének tágításával tágabb a házastársak önállósága is.
4. Ahogyan említettük, s már mondhatni, köztudomású is, hogy a házasságon kívüli partnerkapcsolatok száma társadalmi elfogadottságukkal együtt nő, s a különneműek tartós élettársi kapcsolata a házasság alternatívájaként jelenik meg. Ebből a tényből fakadhat talán az az időnként a jogirodalomban is megfogalmazott vélekedés, hogy a stabil, házasságszerű élettársi viszonyok Európában jogilag elfogadottá és a házassággal egyenrangúvá váltak. Ez azonban távolról sincs így.
Vannak országok, ahol a házasságot az azonos nemű személyek is megköthetik,[84] ott a házasság vagyonjogi hatásai természetesen függetlenek attól, hogy különnemű vagy azonos nemű partnerek élnek-e házastársakként együtt; s vannak országok, ahol ismerik a "klasszikus" bejegyzett partnerkapcsolat intézményét, melynek keretei között azonos neműek élhetnek együtt - ez tipikusan a házasság vagyonjogi joghatásait vonja maga után.[85] Ezzel le is zárul azoknak a partnerkapcsolatoknak a köre, ahol egyértelmű, hogy a házassággal azonosak a vagyonjogi jogkövetkezmények. Több jogrendszer elismeri az - elsősorban - azonos neműek partnerkapcsolatát, de nem a házassággal azonos szinten, ami pedig a különneműek élettársi kapcsolatait illeti, finoman szólva sem jellemző az, hogy az akár évtizedekig fennálló - elsősorban nem bejegyzésen, hanem tényleges együttélésen alapuló - élettársi viszony a házassággal azonos elismerésben részesüljön. Az a vagyonjogi helyzet, amelyet a magyar Ptk. 1977 óta biztosít az élettársak számára, Európában kivételes, mellette csak a volt Jugoszlávia, illetve jelenlegi utódállamainak jogalkotása említhető.[86]
Kérdés azonban, hogy indokolt-e a házassági vagyonjogi rendelkezések hatályát kiterjeszteni az élettársakra, sőt, akár egyéb hozzátartozók vagyoni helyzetére is. (Európai szinten ez kérdés is, méghozzá a jelenlegi családjog egyik legjelentősebb kérdése, kedvelt kifejezéssel: kihívása.)[87] Ami az élettársakat illeti, más a helyzet a bejegyzésen alapuló kapcsolatok, illetve a tényleges együttélésen alapuló, ún. de facto együttélések esetén. Mihelyst azonban de facto együttélések esetén elismerjük a vagyonjogi helyzet specialitását, fel-felmerül az együttélő, együtt gazdálkodó szülők és nagykorú gyermekek, továbbá együttélő és szintén gazdasági egységet képező testvérek helyzete. [Hogy ez nem példa nélküli, azt mutatja a hatályos Ptk. 578/G. § (2) bekezdése, mely az élettársak közös tulajdonszerzésére vonatkozó szabályokat rendeli alkalmazni a házastársak és bejegyzett élettársak kivételével a közös háztartásban élő más hozzátartozók vagyoni viszonyaira is. S még egy példa: az 1991. évi norvég törvény, amelyet az élettársak vagyoni viszonyainak rendezése során alkalmaznak, a közös háztartás megszűnésével kapcsolatos vagyoni jogokról szól, azaz hozzátartozókra is kiterjed a hatálya.]
1. Az alábbiakban ismét csak az általunk körülhatárolt, szűk értelemben vett házassági vagyonjoggal foglalkozunk; egyrészt az Európai Unió jogalkotása, jogalkotási törekvései, másrészt az Európai Családjogi Bizottság tudományos harmonizáló tevékenysége felől tekintünk a jövőbe. Két eltérő szempontot jelent ez, hiszen az EU elsősorban az uniós állampolgárok jogi helyzetét, annak átláthatóságát, kiszámíthatóságát, jogaik könnyebb érvényesítését kívánja elősegíteni, s még családjogi kérdésekben is elsősorban polgári eljárásjogi eszközökről, a joghatóság rendezéséről, a határozatok elismerésének és végrehajtásának megkönnyítéséről van szó. Ezzel szemben a CEFL kifejezetten azzal a szándékkal jött létre, hogy megalkossa azokat a családjogi elveket, amelyek a harmonizáció alapjául szolgálhatnak.
2. Az EU jogforrásai közül a házassági vagyonjogi kérdések nem tartoznak sem a - joghatósági kérdéseket rendező, továbbá határozatok elismerésére és végrehajtására vonatkozó - Brüsszel I. rendelet, sem az új Brüsszel II. rendelet hatálya alá.[88] 2006-ban a Bizottság előterjesztése alapján elfogadták a házassági vagyonjogi rendszerekre vonatkozó kollíziós szabályokról, különös tekintettel a joghatóságra és a kölcsönös elismerésre címmel megalkotott Zöld Könyvet,[89] melynek az volt a célja, hogy széles körű konzultációt kezdeményezzen azokkal a jogi kérdésekkel kapcsolatban, amelyek a házastársak, továbbá bejegyzett élettársak és bejegyzés nélkül együttélő élettársak vagyoni helyzetével, az őket érintő vagyonjogi rendszerrel, vagyonjogi szerződéseikkel kapcsolatban felmerülnek. A dokumentum a tagállamok részéről meleg fogadtatásban részesült, ám az elkészült Róma III. rendelet tervezetét nem fogadták el. A CEFL negyedik, említett konferenciája kerekasztal-beszélgetést szervezett kifejezetten a nemzetközi magánjog családjogi vonatkozású egységesítésének megvitatása érdekében. Az ott elhangzottak jól mutatták azt, hogy az uniós törekvések, bár örvendetesek, mind a célok - különösen az egységesítés megvalósíthatósága -, mind az ezt szolgáló eszközök vitatottak. Sor került így a legfontosabb célkitűzések ismertetésére,[90] ugyanakkor kétségek is megfogalmazásra kerültek, különösen azzal kapcsolatban, hogy noha a jogviták eldöntésének az állampolgárok számára történő egyszerűbbé és gyorsabbá tétele a cél, az uniós megoldások nem feltétlenül szolgálják az egyszerűsítést.[91] Angol oldalról is az a vélemény fogalmazódott meg, hogy feltétlenül indokolt lenne újragondolni az egységesítés módját, különös tekintettel arra, hogy az egyes országokban a házastársak vagyoni vitáinak rendezését nagyon eltérő feltételek mellett szolgálják igen különböző eszközök, s eltérő vagyonjogi rendszerek.[92]
Az uniós lehetőségekkel kapcsolatban jelen állapot szerint mind a reménykedés, mind a kétségek megjelennek, de azért hivatkozzunk egy nagyon gyakorlatias megközelítésre is - Lord Justice Thorpe hozzászólásában azt hangsúlyozta, hogy tagállamok bíráinak megfelelő képzése és felkészítése a legfontosabb feladatok egyike, amely sikeressége esetén nagymértékben hozzájárulhat az uniós jog megfelelő alkalmazásához.[93]
3. Az EU elsősorban eljárásjogi kérdéseket érint, de ezek rendezése során óhatatlanul és a nem vártnál kétségtelenül nagyobb mértékben merülnek fel azok a nehézségek, amelyek az anyagi jog, így például a házassági vagyonjog nagyon eltérő megoldásaiból adódnak. A CEFL kifejezetten a családjog anyagi jogi szabályainak harmonizálását kívánja elősegíteni, s a bontójog, házastársi tartás, szülő-gyermek jogviszony körében megalkotott elveket követően az eredeti elképzelések szerint az élettársak helyzetével, Európán belüli összehasonlításukkal terveztek foglalkozni. Ez az elképzelés azonban már 2007 végén megváltozott: részben az említett Zöld Könyvre és az EU házassági vagyonjoggal kapcsolatos harmonizációs törekvéseire tekintettel, részben pedig arra figyelemmel, hogy a házasságon kívüli, különösen a de facto élettársi viszonyok vagyonjogi következményei a házassággal összevetve értékelhetőek, úgy határoztak, hogy a házassági vagyonjog körében dolgozzák ki elveiket.[94]
A CEFL Szervező Bizottsága által meghatározott témakör a házassági vagyonjogi rendszereknél lényegesen tágabb, Property Relations of Spouses (a házastársak vagyoni viszonyai) címmel széles kört foglal magában: a házastársak háztartási költségekkel, a közös otthont érintő ügyletekkel kapcsolatos és más, a klasszikus házassági vagyonjogi rendszeren kívüli vagyoni jellegű jogait és kötelezettségeit; az adott különös házassági vagyonjogi rendszereken belüli sajátosságokat (így az ajándékok, adósság, vagyonkezelés, rendelkezés valamennyi kérdését); a házassági vagyonjogi szerződés teljes rendszerét; a házassági vagyonjog és az öröklési/tartási jog kapcsolatát; továbbá az egyéb kompenzációs megoldásokat.
Annak ellenére, hogy a nemzeti jelentések összeállítása és közlése 2009 első felében megtörtént,[95] s a korábbi elvek a nemzeti jelentéseket követően meglehetősen hamar megfogalmazásra kerültek, a negyedik, 2010-ben tartott konferencián a CEFL Szervező Bizottságának tagjai egyelőre az elvek megalkotásának kezdeti lépéseiről számoltak be. Ezen talán nem csodálkozhatunk. Maguk a nemzeti jelentések mintegy ezerkétszáz oldalt tesznek ki, s olyan szerteágazó rendszert alkotnak, hogy aligha könnyű azoknak az elveknek a kidolgozása, amelyeket valamennyi, a házassági vagyonjog újrakodifikálásában, esetleges módosításában érdekelt európai állam megfontolásra alkalmasnak tarthat.
A CEFL házassági vagyonjogi elveinek kidolgozása ezen kezdeti stádiumában kialakult elképzelésekről a konferencián Boele-Woelki számolt be.[96] A rendezés alapjául szolgáló vezérlő elvek közül a házastársak egyenlőségét emelte ki elsődlegesen, különös tekintettel arra, hogy nemzetközi dokumentumok sora deklarálja a férfiak és nők, illetve a házastársak egyenlőségét. További alapvető elvekként jelölte meg a részesedés (megosztás) elvét (melynek értelmében mindkét partnernek részt kell vállalnia a terhek viselésében, de egyaránt részesülnek az előnyökben is), a felek autonómiáját, a méltányosságot és a gyengébb fél védelmének szükségességét. A kérdés az, hogy miként található meg ezek között az egyensúly.
A vagyonjogi elvek sorrendje is üzenet hordoz, így különös jelentősége van annak, hogy az általános jogokat és kötelezettségeket követően az kerülne hangsúlyozásra, hogy a házastársak vagyonjogi szerződésben a javasolt rendszertől eltérően rendelkezhetnek, vagy először maga a javasolt rendszer kerülne bemutatásra. Ez egyelőre nem eldöntött kérdés, mint ahogyan az sem, hogy pontosan milyen elvek rendeznék a házassági vagyonjogi szerződés lehetőségét, illetve mely lenne a javasolt vagyonjogi rendszer.
Témánk szempontjából a vagyonjogi rendszer a sarkalatos kérdés. Szinte a kezdet kezdetén, még a nemzeti jelentések feldolgozása előtt megfogalmazódott az az elképzelés, hogy a CEFL nem egyetlen házassági vagyonjogi rendszert fog követendőnek javasolni, hanem az elvek két vagyonjogi rendszer, egy vagyonközösségre épülő és egy vagyonelkülönítésre épülő rendszert fogalmaznak majd meg.[97] Ez az álláspont a konferencián is elhangzott, azzal az indokolással, hogy több rendszer él egymás mellett, melyek részletszabályaikban igen különböznek. Így elvek szintjén aligha képzelhető el, hogy egyetlen rezsimet kövessen egész Európa. Két rendszer egymás mellettisége azonban már vállalható elképzelés, amely megfogalmazása, esetleges távlati megvalósulása esetén a CEFL álláspontja szerint nagy előrelépés lenne.
Egyelőre nem tudjuk, hogy a CEFL vagyonjogi elvei melyik két rendszert fogják részletesen és "javasoltként" szabályozni. Noha funkciójukat tekintve valamennyi európai vagyonjogi rendszer nagy hasonlóságot mutat, a részletszabályok, részletmegoldások nagyon eltérőek,[98] azok egy rendszeren belüli kibékítése aligha lehetséges.
A jelenlegi európai rendszereket alapul véve a korlátozott vagyonközösség és a késleltetett vagyonközösség között mutatkozik meghatározó különbség. Noha a többi vagyonjogi rendszer többé-kevésbé egyik vagy másik rendszerrel hasonlóságot mutat, az Angliában és Walesben követett speciális vagyonelkülönítő megoldás a technikai szabályok szintjén egyikhez sem hasonlít. Nyilván sem a harmonizációnak, sem az optimális megoldás kiválasztásának és deklarálásának nem, illetve nem csupán az angol common law a gátja, a konferencia Lord Justice Thorpe által tartott megnyitó előadásának címe azonban árulkodó volt: Financial consequences of divorce: England v the rest of Europe (A házasság felbontásának vagyonjogi következményei: Anglia és Európa többi része).
A római jogi dotális rendszer és a germán eredetű vagyonközösség kialakulása óta hosszú évszázadok teltek el. Azóta a család és a házasság szerepe és fogalma átalakult, a házastársak egyenlőkké váltak, a szolidaritás és autonómia közötti mérlegelés határozza meg az Európán belüli házassági vagyonjogi rendelkezéseket. Mindazonáltal az inkább vagyonegyesítő és inkább vagyonelkülönítő két rendszer egymás mellettisége fennmaradt, megőrződött, s - úgy tűnik - ez így is marad. Az is változatlannak tűnik - legalábbis egyelőre - hogy a házassági vagyonjogi rendszerek hatálya alapvetően nem terjed ki sem a házasságon kívüli partnerkapcsolatban élők, sem egyéb hozzátartozók vagyoni viszonyaira. Az EU nagy kihívás előtt áll, ha a társadalomban és kollektív jogtudatban mélyen rögzült házassági vagyonjogi intézményeket is érinteni kívánja - bármennyire is jelentkezik, jelentkezni látszik a harmonizáció, esetleg az egységesítés igénye. ■
JEGYZETEK
[1] Marton Géza: A római magánjog elemeinek tankönyve. Institúciók. Debrecen, 1943. 273. o.
[2] Kaser, Max-Knütel, Rolf: Römisches Privatrecht. München, 2003. 353. o.
[3] Antokolskaia, Masha: Harmonisation of Family Law in Europe: A Historical Perspective. Antwerpen - Oxford 2006. 56. o.
[4] Marton 274. o.
[5] Brósz Róbert-Pólay Elemér: Római jog. Budapest, 1986. 155. o.
[6] Marton 279. o.
[7] Brósz-Pólay 155. o.
[8] Marton 278. o.; Földi és Hamza utalnak a parapherna női szabadvagyonként történő megnevezhetőségére. Földi András-Hamza Gábor: A római jog története és institúciói. Budapest, 2008. 257. o.
[9] Marton 279-280. o.
[10] Földi-Hamza 259. o.
[11] Schwab utal a dotális rendszer és a vagyonelkülönítés összefüggésére. Schwab, Dieter: Einführung zum Thema. In: Henrich, Dieter - Schwab, Dieter (Hrsg.): Eheliche Gemeinschaft, Partnerschaft und Vermögen im europäischen Vergleich. Bielefeld, 1999. 6. o.
[12] Kiemeli ezt Antokolskaia, 70. o.
[13] Drew, Katherine Fischer: Law and Society in Early Medieval Europe. London, 1988. I. 34. o.
[14] Ruszoly József: Európa jogtörténete. Budapest, 1997. 239. o.
[15] Reynolds, Lyndon Philip: Marriage in the Western Church. The Christianization of Marriage during the Patristic and Early Medieval Periods. Leiden-New York-Köln, 1994. 71. o.
[16] Ruszoly 260. o.
[17] Mitteis, Heinrich - Lieberich, Heinz: Deutsche Rechtsgeschichte. München, 1992. 25. o.
[18] Erre utal Antokolskaia Hübnerre hivatkozva (Hübner, Rudolf: History of Germanic Private Law. London, 1918.) 78. o.
[19] Így nevezi általános megjelölését keresve Ruszoly 253. o.
[20] Az V. és IX. század között született gyűjteményekről van szó.
[21] Antokolskaia hivatkozik erre, 80. o.
[22] Erdő Péter: Egyházjog a középkori Magyarországon. Budapest, 2001. 232. o.
[23] Neuhaus, Paul Heinrich: Christian Family law. In: The Family in Religious and Customary Laws. International Encyclopedia of Comparative Law, Chapter 11. Tübingen - The Hague - Boston - London, 1983. 18 o.
[24] Nizsalovszky Endre: A család jogi rendjének alapjai. Budapest, 1963. 119. o
[25] Wieacker, Franz: A History of Private Law in Europe. Oxford, 1995. 53. o.
[26] Erre utal Antokolskaia, 115-116. o.
[27] Hamza Gábor: Az európai magánjog fejlődése. Budapest, 2002. 58. o.
[28] Wieacker 58. o.
[29] Wieacker ezt tevékenységükből adódó sajátosságnak tekinti, 58. o.
[30] Bónis György: Középkori jogunk elemei. Budapest, 1972. 95. o.
[31] Ruszoly 255. o.
[32] Ruszoly 253. o.
[33] Antokolskaia használja ezt az elnevezést, 78. o.
[34] S ennek megfelelően öröklési jogi összefüggései is lehettek, illetve voltak.
[35] Ruszoly 257. o.
[36] Antokolskaia 78-79. o.
[37] Ezt az elnevezést használja Ruszoly a germán intézménynév alapján.
[38] Ruszoly 255-256. o.
[39] Ahogyan Antokolskaia is utal erre több alkalommal is, így 79. o.
[40] Wieacker 181. o.
[41] Wieacker 181. o.
[42] Ahogyan ezt Wieacker is kiemeli, különös tekintettel a ius commune jogászainak vonakodására, hogy elfogadjanak a Corpus Iuris Civilisben nem szereplő jelenségeket.
[43] Antokolskaia 116. o.
[44] A nők helyzetét és a középkori házassági jogi felfogásra visszavezethető alávetettségüket részletesen elemzi és értékeli Maine. Maine, Henry Sumner: Az ősi jog. (Fordította: Sárkány Mihály.) Budapest, 1997. 83. és köv. oldalak.
[45] Így kategorizál Ruszoly, 260. o.
[46] Antokolskaia a csoportosítás általunk is említett korlátaira utalva állít össze egy tablót, 118. o. A két kategorizálás alapján ismertetünk egy rövid áttekintést.
[47] A dotális rendszer élt tovább Olaszországban, Dél-Franciaországban - Ruszoly 65-66. o.; Antokolskaia 122. o.
[48] Ruszoly 260. o.; Antokolskaia utal arra, hogy kérdéses, mennyiben érvényesült a római jog recepciója. Ez a rendszer élt Németország területén.
[49] Ruszoly említi a germán eredetet és a hűbéri jogi hatását (Ruszoly 265. o.); Antokolskaia a klasszikus római jogi rendszerrel való hasonlatosságot (Antokolskaia 123. o.).
[50] Ezt hangsúlyozza Lowe. Lowe, Nigel: The English Approach to the Division of Assets upon Family Breakdown. In: Henrich, Dieter - Schwab, Dieter (Hrsg.): Eheliche Gemeinschaft, Partnerschaft und Vermögen im europäischen Vergleich. Bielefeld, 1999. 48. o.
[51] Cretney és Masson idézik Lord Denning megállapítását. Cretney, Stephen M. - Masson, Judith M.: Principles of Family Law. London, 1990. 233. o.
[52] Barlow doktrínaként említi, hogy a feleség vagyona a férj tulajdonába került (Barlow, Anne: England and Wales. In: Boele-Woelki, Katharina - Braat, Bente - Curry-Sumner, Ian (eds.): European Family Law in Action. Volume IV: Property relations between Spouses. Antwerp - Oxford - Portland, 2009. 55. o. Antokolskaia 124. o.
[53] Ez a rendszer élt a flamand, holland tartományokban, a városokban alakult ki először. Ruszoly 260. o., Antokolskaia 118-119. o.
[54] Antokolskaia, 119. o. Ez a rendszer élt bizonyos német, illetve francia tartományokban.
[55] Az elnevezés Wieackeré. Wieacker 273. o.
[56] Wieacker ennek ellenére hangsúlyozza azt, hogy Code civil inkább lépett előre, a polgári jogrend megvalósítása felé, mintsem hátra. Wieacker 273. o.
[57] Lábady utal a család védelmére mint a kódex egyik céljára. Lábady Tamás: A magyar magánjog (polgári jog) általános része. Budapest-Pécs, 2002. 65. o.
[58] Antokolskaia Colin és Capitant álláspontját idézi (Colin, A. - Capitant. H.: Traité de droit civil. Vol. 1. Introduction générale. Institutions civiles et judiciaries, personnes et famille. Párizs, 1975.); Antokolskaia 198. o. Napóleon az előkészítő munkálatok során tette azt a megjegyzést, miszerint "A természet rabszolgáinkká tette feleségeinket." Nizsalovszky 121. o.
[59] Ahogyan erre utal Lábady, 64. o.
[60] Eörsi Gyula: Összehasonlító polgári jog. Budapest, 1975. 140. o.
[61] Ferrand, Frédérique - Braat, Bente: France. In: Boele-Woelki, Katharina - Braat, Bente - Curry-Sumner, Ian (eds.): European Family Law in Action. Volume IV: Property relations between Spouses. Antwerp-Oxford-Portland, 2009. 60. o.
[62] Dethloff, Nina - Martiny, Dieter: Germany. In: Boele-Woelki, Katharina - Braat, Bente - Curry-Sumner, Ian (eds.): European Family Law in Action. Volume IV: Property relations between Spouses. Antwerp-Oxford-Portland, 2009. 62. o.
[63] Antokolskaia 226. o.
[64] Eörsi 153. o.
[65] Ruszoly 260. o.
[66] A két rendszer kölcsönös egymásra hatása alakítja a vagyonjogi rendszereket. Antokolskaia 77. o.
[67] Ezt a kifejezést használja Lábady a BGB-t és a svájci ZGB-t említve. Lábady 66. o.
[68] Az ebbe a fejezetbe foglalható változásokat a korábbiak - és a jövőre irányuló tendenciák - tárgyalásával összevetve rövidebben, inkább vázlatosan tekintjük át.
[69] Glendon, Mary Ann: State, Law and Family: Family Law in Transition in the United States and Western Europe. Amsterdam-New York-Oxford, 1977. 135. o.
[70] Glendon 115. o.
[71] A francia, német jogalkotásban egyaránt.
[72] Somlai Péter: A sokféleség zavara. Családi életformák pluralizációja. In: Somlai Péter: TÁRSAS és társadalmi. Válogatott tanulmányok. Budapest, 2008. 120. o.
[73] Gondolunk itt a skandináv országok házassági vagyonjogi rendszerek kialakítása terén is érvényesülő együttműködésére, illetve a volt szocialista országok hasonló - és hasonló elvi kiindulóponton alapuló - házassági vagyonjogi szabályaira.
[74] Eörsi hangsúlyozza a családjog tradicionális, hagyományőrző jellegét. Eörsi 569. o. A 2000-es évek elején a nemzetközi, s különösen európai családjogban más nézetek is megjelentek.
[75] Antokolskaia 455. o.
[76] Pintens, Walter (a Commission on European Family Law - Európai Családjogi Bizottság, CEFL - egyik alapítója, Szervező Bizottságának tagja) a CEFL negyedik, "The future of family property in Europe" címmel, 2010 áprilisában, Cambridge-ben tartott konferenciáján beszélt előadásában erről.
[77] Boele-Woelki, Katharina - Braat, Bente - Curry-Sumner, Ian (eds.): European Family Law in Action. Volume IV: Property Relations between Spouses. Antwerp - Oxford - Portland, 2009. A kategóriákat a nemzeti jelentések alapjául szolgáló kérdőívek készítése során határozták meg, de ezt a csoportosítást alkalmazta Martiny is (Martiny, Dieter - a CEFL egyik alapítója, Szervező Bizottságának tagja) a Magyar-Német Jogászegyesület és az ELTE Állam- és Jogtudományi Kara szervezésében tartott családjogi konferencián az európai házassági vagyonjogról tartott előadásában. A nemzeti jelentésekről részletesen: Szeibert Orsolya: Házassági vagyonjog az európai országokban - 1. és 2. Rész. Családi Jog 2009. 4., illetve 2010. 1. szám, 31-36., illetve 28-32. o.
[78] Antokolskaia 481-482. o.
[79] Ez a felfogás természetesen nem kivétel nélküli, de Pintens részéről idézi is Antokolskaia. Antokolskaia 471. o.
[80] Ez nem jelent mindig a gyakorlatban és a társadalmi felfogás alapján is érvényesülő egyenlőséget, de erre itt nem térünk ki.
[81] Glendon 115. o.
[82] Ahogyan ezt a magyar Legfelsőbb Bíróság gyakorlata is mutatja.
[83] Az Alkotmánybíróság 14/1995 (III. 15.) határozatában megfogalmazottak szerint.
[84] Belgium, Hollandia, Spanyolország és Norvégia.
[85] Így a német Lebenspartnerschaft, a svéd registrerat partnerskap, a dán registreret partnerskab, a holland registreerd partnerschap. Ez utóbbi az itt felsoroltak közül kivételes annyiban, hogy különneműek is létrehozhatják.
[86] A házasságon kívüli partnerkapcsolatok rendjéről, a magyar szabályozás európai összevetés alapján történő megítéléséről részletesen Szeibert Orsolya: Az élettársak és vagyoni viszonyaik. Budapest, 2010.
[87] Boele-Woelki, Katharina: European Challanges in Contemporary Family Law: Some Final Observations. In: Boele-Woelki, Katharina - Sverdrup, Tone: European Challenges in Contemporary Family Law. Antwerp-Oxford-Portland, 2008. 421. o.
[88] Brüsszel I. rendelet: a Tanács 44/2001/EK rendelete a polgári és kereskedelmi ügyekben irányadó bírósági joghatóságról és a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról. Új Brüsszel II. rendelet (Brüsszel II. A. rendelet): a Tanács 2201/2003 EK rendelete a házassági ügyekben és a szülői felelősségre vonatkozó eljárásokban irányadó joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, illetve a 1347/2000/EK rendelet hatályon kívül helyezéséről.
[89] COM(2006) 400
[90] Berquist, Ulf (Stockholm) a tervezet előkészítésének résztvevőjeként szólt hozzá.
[91] González-Beilfuss, Cristina a Commission on European Family Law - Európai Családjogi Bizottság, CEFL - egyik alapítója, Szervező Bizottságának tagja.
[92] Így Woelke, Andrea (London), aki a tervezet nemzeti oldalról történő véleményezésében vett részt.
[93] Lord Justice Thorpe - Head of International Family Justice for England and Wales.
[94] Boele-Woelki 421. o.
[95] Boele-Woelki, Katharina - Braat, Bente - Curry-Sumner, Ian (eds.): European Family Law in Action. Volume IV: Property Relations between Spouses. Antwerp - Oxford - Portland, 2009.
[96] Boele-Woelki, Katharina a Commission on European Family Law - Európai Családjogi Bizottság, CEFL - egyik alapítója, Szervező Bizottságának tagja.
[97] Boele-Woelki 421. o.
[98] Ahogyan erre Antokolskaia több alkalommal is rámutat, így Antokolskaia 480-484. o.
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Szeibert Orsolya egyetemi adjunktus, Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar
Visszaugrás
