Megrendelés

Kovács Kriszta: "Rugalmasan ítéljük meg a tagállamok mérlegelési jogkörét" (Fundamentum, 2005/1., 29-36. o.)

Lech Garlicki és Bostjan Zupancic strasbourgi bírákkal Kovács Kriszta beszélget

Absztrakt

"A strasbourgi bíróság - figyelembe véve természetesen a jogrendszerbeli különbségeket - erősen támaszkodik a tagállamok tételes jogára és alkotmánybíróságainak, legfőbb bírói fórumainak releváns döntéseire, koncepcióira, akár megjelennek azok idézetek formájában, akár nem." (Lech Garlicki)

"...a strasbourgi bíróság különféle jogi tradíciókat követő államok küldöttei. Igaz, van valami, ami összeköti ezeket az embereket, mégpedig a most már kétezer-öt éves közös európai jogi diskurzus, amely a döntéshozatal során nagyon sok esetben előre megjósolható eredményeket hoz." (Bostjan Zupancic)

2004 májusában tíz európai állam - köztük Lengyelország, Szlovénia és Magyarország - csatlakozott az Európai Unióhoz, amelynek a tagállami ratifikációkat követően saját alkotmányszerződése lesz. Az alkotmányszerződés II. része olyan alapjogi katalógust tartalmaz, amely vetekszik az Emberi jogok európai egyezményének joglistájával. Önök mit gondolnak, mi lesz az alapjogi karta viszonya az egyezményhez, hogyan befolyásolja az alkotmányszerződés hatálybalépése a strasbourgi jogvédelmet?

Lech Garlicki: A strasbourgi és a luxembourgi rendszer egymáshoz való viszonya szempontjából irreleváns az, hogy egy adott állam mikor csatlakozott az Európai Unióhoz. A felmerülő kérdések ugyanazok. Vajon felelőssé tehető-e a bepanaszolt állam, legyen az Magyarország vagy Lengyelország, egy egyezménysértő szabályért, ha az tulajdonképpen a közösségi jogot érvényre juttató belső jogszabályban jelenik meg? Valószínűleg más-más megoldásra jutunk, ha a közösségi jog különböző forrásairól van szó. Irányelvek esetében szélesebb az egyes tagállamok mozgástere, lásd a Cantoni kontra Franciaország ügyet, mint a rendeletek esetében, és más a helyzet az elsőd-leges közösségi jogon alapuló tagállami aktusok esetében is, amint arra a strasbourgi bíróság is felhívta a figyelmet a Matthews kontra Egyesült Királyság ügyben hozott döntésében. Az is igaz azonban, hogy még abban az esetben is, ha például egy közösségi rendeletről van szó, a hazai fórumok, tipikusan a jogalkalmazók, megsérthetik az egyezmény rendelkezéseit.

A strasbourgi bíróság előtt folyamatban lévő Bosphorus Airways kontra Írország ügy alapjául szolgáló esetben egy minden részében kötelező és közvetlenül hatályosuló közösségi jogi rendelet alapján kutatta át az ír hatóság a panaszos által a jugoszláv légitársaságtól lízingelt repülőgépet. A strasbourgi bíróságnak arról kell döntenie, eljárhat-e az adott ügyben, és ha igen, felelőssé tehető-e Írország az ír jogban automatikusan érvényesülő közösségi jogi szabály miatt. Mindeddig az volt a strasbourgi bíróság álláspontja, hogy amíg az Európai Unióban az emberi jogok védelme az egyezmény jogvédelmi szintjének megfelel, azzal egyenértékű, nincs szükség a strasbourgi bíróság beavatkozására (Melchers kontra Németország). Hogy ezt az álláspontját fenntartja-e a strasbourgi bíróság, ma még nem tudjuk. Az viszont nem hagyható figyelmen kívül, hogy az alapjogi karta érvénybe lépésével a jogvédelmi szint emelkedik, a strasbourgi bíróság tehát még inkább hivatkozhat arra, hogy az emberi jogok Európai Unión belüli védelme megfelel a strasbourgi mércének. Forradalmi változásra nem számítok azért sem, mert az alapjogi kartába foglalt jogok többnyire már most is megjelennek a luxembourgi joggyakorlatban. A kérdés az, hogy a ratifikációkat követően érvénybe lépő alkotmányszerződést és annak joglistáját hogyan értelmezi majd az Európai Bíróság. Egy körültekintő és kiterjesztő értelmezés nem sok mozgásteret hagy számunkra, ellenkező esetben azonban marad némi esély a strasbourgi vizsgálatra.

Az alkotmányszerződés egyik igen fontos rendelkezése az I-9. cikk, amely jogalapot teremt az unió számára az egyezményhez való csatlakozásra. Ha erre egyszer sor kerül, nem lesz kérdés a közösségi jog strasbourgi bíróság általi felülvizsgálata.

Bostjan Zupancic: Az alkotmányszerződés hivatkozott cikke alapján ésszerűnek és kívánatosnak tartom az unió csatlakozását az egyezményhez. A több évtizede hatékonyan működő strasbourgi jogvédelmi rendszert kár volna felváltani valamire, ami bizonytalan. A strasbourgi bíróság az elmúlt évtizedekben állást foglalt a fontos emberi jogi kérdések szinte mindegyikében. Ez a joganyag azonban nehezen volna a luxembourgi bíróság által adoptálható, tekintettel arra, hogy az elsősorban kereskedelmi és gazdasági jogra specializálódott. Igaz, a strasbourgi bíróság sem fed le minden alkotmányjogi területet, elsősorban emberi jogi problémákkal foglalkozik. A diszkriminációtilalmat kiterjesztő 12. kiegészítő jegyzőkönyv hatálybalépése által egy általános egyenlőségi szabály bevezetése, és ezzel az arányossági teszt alkalmazása azonban az alkotmánybíráskodás irányába tolhatja el a strasbourgi jogvédelmet.

- 29/30 -

Én úgy képzelem, hogy az emberi jogi kérdések végső döntőbírája az "Egyesült Európa Szövetségi Alkotmánybírósága" lesz. Ez persze a nagyon távoli jövő. Az ugyanis jól látható, hogy az európai államok vonakodnak átengedni a szuverenitásukból következő bírói hatáskörük gyakorlásának egy újabb darabját egy központi szövetségi alkotmánybíróságnak, amely erga omnes döntésekkel kényszeríthetné az államokat az emberi jogok tiszteletben tartására és védelmére. Az egyezmény 41. cikkének megfogalmazásakor is szóba került a strasbourgi bíróság döntéseinek mindenkire kötelező hatálya, de politikai akarat hiányában maradt a jelenlegi szöveg, melynek alapján egyezménysértés esetén, ha a bepanaszolt állam belső joga csak részleges jóvátételt tesz lehetővé, a bíróság igazságos elégtételt ítélhet meg a sértett félnek.

Nem látnak-e olyan veszélyt, hogy az alapjogi karta érvénybe lépésével három különböző szintű alapjogvédelmi szint létezik majd egymás mellett; a nemzeti alkotmánybíróságok, a strasbourgi és a luxembourgi bíróság által megkövetelt standard? Tavaly októberben a német szövetségi Alkotmánybíróság határozatot hozott arról, hogy a belső jogban a rendesbíróságok és a közigazgatási szervek hivatottak érvényre juttatni az egyezményt és az ahhoz kapcsolódó ítélkezési gyakorlatot. Az Alkotmánybíróság esetleg az alaptörvényben foglalt jogok értelmezésekor hívja segítségül az egyezményt és a strasbourgi bíróság döntéseit, ha az nem korlátozza vagy csökkenti az alaptörvény által garantált egyéni jogokat.

Lech Garlicki: Én nem értékelném túl ezt a német döntést. A német Alkotmánybíróság álláspontja szerint az egyezmény egy nemzetközi szerződés, amelyet államok kötöttek egymással. Elméletileg érvelhetünk úgy, hogy az egyezmény értelmezésekor általában a nemzetközi szerződésekre vonatkozó interpretációs módszerek az irányadók, arról a kérdésről pedig, hogy az esetjog milyen szerepet játszhat a nemzetközi szerződés értelmezésekor, a hágai Nemzetközi Bíróság statútuma sem rendelkezik egyértelműen. Az egyezmény esetjogának figyelmen kívül hagyása a gyakorlatban viszont azt eredményezné, hogy a strasbourgi bíróság folyamatosan elmarasztalná a döntéseit negligáló tagállamot. Véleményem szerint azonban az egyezmény nem csupán egy nemzetközi szerződés, sőt, inkább az egyes államok alkotmányaihoz hasonlít.

Ezek szerint az egyezmény értelmezésére vonatkozó módszerek is sokkal inkább az alkotmányértelmezés módszereihez hasonlítanak?

Lech Garlicki: Igen. Ahogyan az alkotmányértelmezés során, úgy az egyezmény rendelkezéseinek interpretációjakor is fontos a szerződést létrehozó államok akarata. Ennek azonban nem szabad túl nagy jelentőséget tulajdonítanunk. Az egyezmény - mint minden egyes alaptörvény -egy "élő dokumentum", amely időben változó tartalommal érvényesül, a strasbourgi bíróság ugyanis figyelembe veszi a társadalom fejlődését, az éppen aktuális életfeltételeket. Az egyezményt szövegezők ma valószínűleg sokkot kapnának, ha látnák, milyen tartalommal érvényesül néhány egyezménybeli rendelkezés.

Bostjan Zupancic: A strasbourgi bíróság bírái az egyezmény értelmezésekor a nyelvtani, a logikai, a rendszertani és a teleologikus értelmezésen túl figyelemmel vannak az egyezmény szellemére. Ez tulajdonképpen egyfajta teleologikus értelmezés, de több is annál, tágabb és szisztematikusabb. Egy adott ügyben természetesen az egyezmény egy vagy több rendelkezésére és az a köré épült esetjogra hivatkozva hoznak határozatot a bírák, de ez nem jelenti azt, hogy önkényes az értelmezés, ha úgy hoz döntést a strasbourgi bíróság, hogy nem támaszkodik korábbi ítéleteire, mert maga a kérdés olyan, amely először követel állásfoglalást a bíráktól. Gondolok itt az eutanáziára vagy egyéb bioetikai kérdéskörökre.

A döntéshozatal átlátható, mindenki megismerheti a strasbourgi bíróság elé kerülő panaszok tartalmát, az azok alapján születő bírói döntést, és nyomon követheti a bírósági meghallgatást. Az persze már mélyebb szociológiai és pszichológiai kérdés, hogy az iratokban és a meghallgatásokon felmerülő, a közös európai tradíciókra utaló érvek közül melyek hatnak meggyőzően az egyes bírákra, és miért pont azok. Az önkényességet kivédendő, a döntéshozatal kollektív, és a strasbourgi bíróság bírái különféle jogi tradíciókat követő államok küldöttei. Igaz, van valami, ami összeköti ezeket az embereket, mégpedig a most már kétezer-öt éves közös európai jogi diskurzus, amely a döntéshozatal során nagyon sok esetben előre megjósolható eredményeket hoz. Ahogyan azt Lech Garlicki is említette, az egyes ügyekben gyakran utalunk arra, hogy az egyezmény egy dinamikusan fejlődő dokumentum, vagyis folyamatosan figyelembe vesszük az európai államok legkisebb közös többszörösét jelentő kulturális hagyományt.

Lech Garlicki: A strasbourgi bíróság - figyelembe véve természetesen a jogrendszerbeli különbségeket - erősen támaszkodik a tagállamok tételes jogára és alkotmánybíróságainak, legfőbb bírói fórumainak releváns döntéseire, koncepcióira, akár megjelennek azok idézetek formájában, akár nem. Emellett gyakran tanulmányozzuk az amerikai Legfelső Bíróság vo-

- 30/31 -

natkozó határozatait is, igaz, ezekre még ritkábban utalunk döntéseinkben. A Pretty-ügyben többször hivatkoztunk a Rodriguez-esetben született kanadai döntésre, és figyelembe vettük az amerikai Washington kontra Glucksberg ítéletet is. Igaz, ez utóbbi explicit módon nem jelent meg a határozatunkban. A folyamatban lévő, a contempt of court angolszász jogintézményt érintő Kyprianou kontra Ciprus ügyben pedig a meghallgatás során nemcsak a brit és az ír értelmezési gyakorlatról hallhattunk, hanem részletes képet kaphattunk az amerikai esetjogról is. Ilyenkor persze figyelembe vesszük azt, hogy a brit és az amerikai jogi nyelv nem feltétlenül azonos módon használja ugyanazt a szakkifejezést. Hogy az ismertetett angolszász esetek megjelennek-e majd a határozatunkban, abban nem vagyok biztos, de nem vitás, hogy a döntéshozatalban szerepet játszottak.

Bostjan Zupancic: A strasbourgi bíróság autonóm módon, majdhogynem korlátlan szabadsággal értelmezi az egyezményt. Az egyes kifejezések nem feltétlenül ugyanazt jelentik, mint amit a belső jogban vagy más nemzetközi jogi dokumentumban. Ilyen például az egyezmény tulajdonfogalma. A tulajdonvédelem ugyanis a strasbourgi bíróság gyakorlatában kiterjed a várományokra (legitimate expectations) is. Vagy egy másik példa, az "ésszerű kétséget kizáró bizonyíték" (proof beyond reasonable doubt) kifejezés használata, amely eredetileg büntető eljárásjogi terminus technicus, és azt jelenti, hogy a büntetőeljárás alá vont személy mindaddig ártatlannak tekintendő, amíg a bűnösségét a hatóságok minden ésszerű kétséget kizáró módon nem bizonyították. A strasbourgi bíróság gyakorlatában azonban ez a bizonyítási teher azt a panaszost terheli, aki azt állítja, hogy a hatóságok faji, etnikai előítéleteinek az áldozata volt, és ezért a 14. cikk sérelmének megállapítását kéri. Ilyen volt például a Velikova kontra Bulgária eset, de a teszt alkalmazása felmerült a Balogh kontra Magyarország ügyben is. Az természetes, hogy a strasbourgi eljárás panaszosának valamilyen szinten fel kell tárnia az ügyét, és bizonyítania kell a jogsérelem megtörténtét, és ez nem egyszerű onus proferrendi, hanem inkább prima facie bizonyítás. Azt megkövetelni azonban, hogy a panaszos minden ésszerű kétséget kizáró bizonyítékkal támassza alá állításait, ennél sokkal többet jelent.

Ha már a diszkriminációs eseteket említette: Ön a Chassagnou kontra Franciaország ügyben született döntéshez csatolt véleményében az amerikai Legfelső Bíróság által kidolgozott hármas tesztre (a szigorú, a közepesen szigorú és az egyszerű ésszerűségi tesztre) utal. Megtalálhatók-e ezek megfelelői a strasbourgi esetjogban?

Bostjan Zupancic: Az nem állítható, hogy a strasbourgi bíróság gyakorlata az amerikai esetjognak megfelelő hármas rendszert hozott volna létre. Véleményem szerint azonban a strasbourgi joggyakorlat arányossági tesztje bizonyos tekintetben lefedi az amerikai ésszerűségi tesztet. A strasbourgi bíróság alkalmazásában a jogalkotónak a szabályozással elérendő célja kellően fontos kell legyen ahhoz, hogy a jogkorlátozást indokolja. Vagyis az ésszerű viszony fennálltát követeli meg a strasbourgi bíróság a szabályozás célja és annak tartalma között. Azt vizsgáljuk, hogy az állam, miközben legitim célt próbált elérni, a lehető legkisebb mértékben korlátozott-e valamely egyezménybeli jogot. Véleményem szerint a Hatton-ügyben a strasbourgi bíróság - anélkül, hogy kifejezetten utalt volna erre - tulajdonképpen az ésszerűségi teszt alapján hozott döntést, amikor azt mondta, az Egyesült Királyság megsértette az egyezmény 8. cikkében foglalt jogokat, mert bár legitim cél vezérelte, a repülőgépek új éjszakai repülési rendjének bevezetése előtt nem mérlegelte megfelelően a szemben álló érveket, a Heathrow repülőtér környékén élők, a légitársaságok és a légügyi hatóságok érdekeit.

Ez az eset egyébként más szempontból is érdekes. A strasbourgi bíróság ugyanis megállapította az állam felelősségét a zajártalmak elleni védelem megfelelő szinten tartásának elmaradása miatt. A bíróság szóhasználatában az államok ilyen tevőleges, pozitív kötelessége jelenti tulajdonképpen azt, hogy az egyezmény - indirekt módon - a magánjogi jogalanyok egymás közötti viszonyaiban is alkalmazható. Vagyis amíg az egyezmény elviekben a tagállamoknak a joghatóságuk alatt álló magánszemélyekhez és szervezetekhez való viszonyát szabályozza, közvetett módon hatással van a jogalanyok egymás közötti viszonyaira is.

Lech Garlicki: Az egyezménynek nincs horizontális hatása abban az értelemben, hogy egyetlen magánszemély sem vonható felelősségre a strasbourgi bíróság által azért, mert nem követi az egyezmény rendelkezéseit. A Drittwirkung, vagyis a harmadik személlyel szembeni hatály kérdése itt úgy merül fel, hogy az egyezményben részes tagállam milyen mértékig felel a joghatósága alatt álló magánjogi jogalany egyezménysértő cselekedeteiért. Az M. C.-ügyben például arra a következtetésre jutott a strasbourgi bíróság, hogy a bolgár állam kötelessége kiterjed a magánszemélyek szexuális szabadságának védelmére. A bolgár bíróságok egyike sem találta bűnösnek és erőszakos nemi közösülés miatt felelősségre vonhatónak a panaszost randevúra hívó férfit, mert a randevú során a panaszos - bár egyértelmű volt, hogy nem kíván a férfival

- 31/32 -

szexuális kapcsolatot létesíteni - nem állt kellőképpen ellen az erőszaknak. A strasbourgi bíróság viszont úgy találta, hogy az erőszakos nemi közösülés miatti felelősségre vonáshoz nem kívánhatja meg az állam, hogy az áldozat, azon túl, hogy hangot ad bele nem egyezésének, erővel próbáljon ellenállni az erőszaknak, ezért elmarasztalta a bolgár államot.

A Pla és Puncernau-ügyben arról kellett döntenünk, hogy az andorrai bíróság egyezménysértő módon különböztetett-e a házasságból született és a házastársak által örökbefogadott gyermekek között egy 1939-ben írt végrendelet értelmezése során. A bírósági interpretáció alapján az örökhagyó a törvényes és a kánonjog alapján megkötött házasságból születendő gyermekekre hagyta a vagyonát, és e vagyon a törvényes és kánonjogilag is rendezett házasságban élő felek által örökbefogadott gyermekre nem volt átruházható. A strasbourgi bíróság megállapította a 14. cikk sérelmét, én viszont különvéleményemben azt hangsúlyoztam, hogy a végrendelkezés magánjogi cselekmény, az örökhagyó nem köteles tartani magát az egyezmény előírásaihoz, így a diszkriminációtilalomhoz sem.

A holokauszttagadást tartalmazó könyvet publikáló Garaudy úr ügyében szintén felvetődött az egyezmény horizontális hatásának kérdése. Döntésében a strasbourgi bíróság azt sugallja, hogy a magánjogi jogalanyok is kötelesek tiszteletben tartani az egyezmény rendelkezéseit. Nem mond ez ellent annak az álláspontnak, amit Ön képviselt az imént említett andorrai ügyben?

Lech Garlicki: Véleményem szerint a strasbourgi bíróság nem mondta ki egyértelműen a Garaudy-ügyben, hogy a magánszemélyek is kötelesek az egyezménynek megfelelően cselekedni. Az viszont mindenkitől elvárható, hogy tiszteletben tartsa az egyezmény által képviselt értékeket, s ha ezt nem teszi, akkor nem tarthat igényt az egyezmény által nyújtott védelemre. A kérdés ismét úgy merül fel, hogy kötelezhető-e az állam bizonyos cselekmények megtiltására, különösen, ha azok olyan cselekmények, amelyeket ha valamely állami szerv követne el, egyezménysértést valósítana meg. A 17. cikk, melynek alapján az egyezmény egyetlen rendelkezése sem értelmezhető úgy, mint amely bárki számára jogot biztosít olyan tevékenység folytatására vagy olyan cselekedet végrehajtására, amely az egyezményben foglalt jogok és szabadságok megsértésére vagy pedig az egyezményben meghatározottnál nagyobb mértékű korlátozására irányul, világos abban az értelemben, hogy magánszemélyek bizonyos cselekedetei kívül esnek az egyezmény által védett körön. A Garaudy úr által publikált könyvnek a holokauszt megtörténtét tagadó része nem számíthat a véleménynyilvánítás szabadságának védelmére.

Ez azt jelenti, hogy a gyűlöletbeszéd eleve nem tartozik az egyezmény 10. cikkének oltalma alá?

Lech Garlicki: Csupán extrém esetekben zárható ki az egyezmény védelmi köréből a gyűlöletbeszéd. Általában a 10. cikk 2. bekezdése alapján van mód az ilyen jellegű beszéd állam általi szankcionálására, és csak nagyon kivételes esetekben, mint amilyen a Garaudy-ügyben a holokauszttagadás volt, mondhatja a strasbourgi bíróság, hogy a panaszos a 17. cikkbe foglalt joggal való visszaélés miatt nem számíthat az egyezmény védelmére.

Bostjan Zupancic: A kérdés az, hogy a panaszos, akit gyűlöletbeszéd miatt valamely tagállam büntetőjogi úton felelősségre von, számíthat-e arra, hogy a strasbourgi bíróság megállapítja a 10. cikk sérelmét. A 10. cikk 2. pontja nagyon sok olyan kitételt tartalmaz, amely relativizálja a véleményszabadságot. A 2001-es Stankov és az Egyesült Macedón Szervezet (ILIDEN) kontra Bulgária döntésben a strasbourgi bíróság kimondva-kimondatlanul a közvetlen és nyilvánvaló veszély amerikai tesztjét alkalmazva döntött úgy, hogy sérült a gyülekezés szabadsága, mert a bolgár hatóságok a közrend sérelmének közvetlen veszélye hiányában tiltották be számos alkalommal az ILIDEN gyűléseit. Szerintem a gyűlöletbeszéd is eddig a pontig tartozik a 10. cikk védelmi körébe és nem tovább. Ez a határvonal eltérő módon húzható meg az egyes európai országokban.

Hosszú ideig úgy tűnt, hogy azokban az ügyekben, amelyekben a szólás- és a sajtószabadság a magánszféra védelmével ütközik, a strasbourgi bíróság a véleményszabadság fontosságát hangsúlyozza. Nemcsak akkor, ha büntetőeljárás indul az információt közlő újságíróval szemben (Lingens-, Castells-, Dalban-ügy), hanem a véleménynyilvánítás polgári jogi szankcionálása esetében is (Bergens Tidende és társai kontra Norvégia). A Von Hannover kontra Németország ügyben viszont a strasbourgi bíróság a monacói hercegnőről közterületeken készült fényképek publikálását a magánélethez való jogot sértőnek találta. Döntésében - többek között - magánszemélyekkel kapcsolatos korábbi határozataira hivatkozva állapította meg, hogy a hercegnő joggal várhatja el magánszférája tiszteletben tartását. Alkalmazható-e minden további nélkül a magánélet védelmére általában kialakított teszt a közszereplőkre?

- 32/33 -

Lech Garlicki: Nem gondolom, hogy a döntés fordulatot jelent a szólásszabadság megítélésében, de az biztos, hogy nagy súlyt helyez a magánélet védelmére. A döntő tényező az, hogy Caroline Von Hannover nem önként vállalt szerepet a közéletben, hanem származása miatt van állandó reflektorfényben. Ha valaki úgy dönt, hogy politikai pályát választ vagy egyéb közéleti szerepet vállal, tudatában van annak, hogy ez a magánélete egy szeletének a feladásával jár. A monacói hercegnő esetében azonban más a helyzet. Nincs egy minden helyzetben érvényes közszereplő-fogalom, a közszereplők körén belül meg kell különböztetnünk a politikusokat, közhivatalnokokat, bírákat, akik az azzal járó hátrányokkal együtt vállalják hivatalukat, és azokat, akik döntésüktől függetlenül és rajtuk kívül álló okok miatt válnak közismertté. Az utóbbi körbe tartozó személyek magánélete nagyobb fokban érdemes a védelemre. Ezt a szólásszabadság különböző szintű védelméhez tudnám hasonlítani. A politikai tartalmú vélemények esetében a védelem mértéke nagyobb, mint minden más tartalom esetében.

Bostjan Zupancic: A Von Hannover-döntéshez fűzött párhuzamos indokolásomban jeleztem, hogy ideje volna egyensúlyt találni a két versengő érdek, a strasbourgi bíróság által amerikai mintára fetisizált szólásszabadság és a magánszféra védelme között. A Tamer kontra Észtország ügyben hozott döntés alapján a politikai szereplő annyiban köteles tűrni a nyilvánosságot a magánszférájában, amennyiben az a hivatala, közfunkciója ellátása miatt elkerülhetetlenül szükséges. A magánszféra védelme tehát attól függ, hogy politikusról, történelmi személyről, magánszemélyről van-e szó. És ahogyan Lech Garlicki is hangsúlyozta válaszában, nem mindegy, hogy a panaszos maga döntött a közéletben való részvételéről, vagy bizonyos adottságai miatt ismert a személye a nyilvánosság számára.

A római jogban gyökerező személyiségvédelem kimunkált és komplex rendszere, amely sok európai ország, így Németország, Ausztria, Szlovénia, Magyarország magánjogi hagyományát gazdagítja, szinte teljesen hiányzik a strasbourgi esetjogból. A személyiségi jogok védelmének ilyen háttérbe szorulásával nem értek egyet. A strasbourgi gyakorlat végre kellő súllyal vehetné figyelembe ezt a közös örökséget.

Beszélhetünk-e az emberi jogok esetében közös európai jogvédelmi szintről, az e jogok biztosítására vonatkozó európai konszenzusról?

Lech Garlicki: Igen, azt gondolom, vannak olyan értékek, amelyeket Európa-szerte tiszteletben tartanak. Ilyen esetben könnyű dolga van a strasbourgi bíróságnak, hiszen megvan a legkisebb közös többszörös. Ennek hiányában, amennyiben a strasbourgi bíróság érzéketlen a felmerülő emberi jogi probléma iránt, teljes mértékben a tagállamokra bízza az adott kérdés szabályozását. A legtöbb ügy azonban e két szélső helyzet között helyezhető el.

Ha egy kérdésben nincs európai konszenzus, mitől függ, hogy a strasbourgi bíróság saját maga dönti el az ügyet és határozza meg ezzel a jövőben irányadó európai mintát, vagy a tagállamokra bízza a döntést?

Lech Garlicki: Ha nem ismerhető fel egy egyetemesen elfogadott követelményrendszer, és a probléma nem minősül különösen fontosnak emberi jogi szempontból, akkor a strasbourgi bíróság hajlamos a tagállamokra bízni a döntést. Igazából nincs erre recept, rugalmasan ítéljük meg a tagállamok mérlegelési jogkörét. A Pretty-ügyben például a strasbourgi bíróság egyrészt a tagállami döntéshozók hatáskörébe tartozó kérdésként kezelte az eutanáziát, másrészt viszont elismerte, hogy az egyezmény 8. cikkének védelmi körébe tartozik a halálba segítés, amikor úgy döntött, hogy az adott ügyben az egyezmény 8. cikk 2. pontja nem sérült azáltal, hogy az állam elutasította a panaszosnak azt a kérését, hogy kívánságára hozzásegítsék élete befejezéséhez.

Bostjan Zupancic: A Pretty-ügyben nyilvánvaló volt, hogy a strasbourgi bíróság nem akar állás foglalni, Európában ugyanis nem volt konszenzus ebben a kérdésben. Ha világos lett volna, hogy Európa kész az eutanázia elfogadására, akkor a Pretty-ügyet másképpen döntötte volna el a strasbourgi bíróság. Ez nem meglepő, hiszen a testület olyan minimum követelményszint megállapítására törekszik, amely minden egyes Európa tanácsi tagállamban elfogadható. Amikor a tagállamokat megillető döntéshozatali hatáskörre utalunk, az tulajdonképpen ahhoz hasonlít, mint amit az Egyesült Államok Legfelső Bírósága tesz az alapjogok érvényesülését az egyes tagállamokra is kiterjesztő 14. alkotmánykiegészítés alkalmazásakor. A Legfelső Bíróság bizonyos esetekben maga határoz az ügyben, ahogyan ez a Brown kontra Board of Education ügyben történt, más esetekben viszont a tagállami bíróságokra, mondjuk a massachussettsi Legfelső Bíróságra hagyja a döntést, amelyik köztudottan az egyik leghaladóbb szellemiségű ítélkező fórum az Egyesült Államokban.

Amiben viszont nagyon jelentős az eltérés a két bíróság között, az az, hogy az Egyesült Államok Legfelső Bíróságával szemben a strasbourgi bíróság nem policyt érvényesítő és egymással versengő értékek között döntő fórum. Az a feladata, hogy a tradicioná-

- 33/34 -

lis jogi diskurzust figyelembe véve racionálisan vizsgálódjon egy kérdésben. Fantasztikusnak tartom, hogy létezik az a jogi közeg, amelyben együtt tud mozogni az örmény, az azeri, a magyar, a francia és a norvég bíró is. Ha egy kérdés nem része e jogi diskurzusnak, és ilyen szerintem az eutanázia is, akkor a strasbourgi bíróság a tagállamok számára tág teret hagy a szabályozásra.

A Pretty-ügy és más hasonló tagállami jogesetek azt mutatják, hogy az eutanázia része a jogi diskurzusnak, de az államok joggyakorlata eltérő. A strasbourgi bíróság csak akkor mozdulhat el a merev elutasítástól, ha a tagállamok többsége már legalizálta az eutanáziát?

Lech Garlicki: Bármely más bírósághoz hasonlóan a strasbourgi sem szívesen bírálja felül saját döntéseit. A bírák ritkán ismerik be korábbi döntéseik hibáit. Van erre példa elsősorban a homoszexuálisok, transzszexuálisok jogait érintő ügyekben, de elenyésző e döntések száma. A strasbourgi bíróság gyakrabban alkalmazza a "megkülönböztetés művészetét" (art of distinguishing), és azt hangsúlyozza, hogy a folyamatban lévő ügy milyen pontokon különbözik a korábban már elbírált ügytől.

Bostjan Zupancic: A stare decisis elve alapján a hasonló ügyek hasonló módon bírálandók el. Az persze kérdés, mit jelent a hasonlóság, és a bíróságoknak, így a strasbourgi bíróságnak is, éppen e kérdés eldöntésében a legnagyobb a mozgástere.

Nem teszi kiszámíthatatlanná a döntéshozatalt, ha a strasbourgi bíróság előre nem látható módon alkalmazza a tagállamok széles mozgásterét hangsúlyozó doktrínát? A Fretté-ügyben a bíróság nem találta egyezménysértőnek, hogy a francia hatóságok megtagadták az örökbefogadás jogát a homoszexuális kérelmezőtől. Korábban viszont az ehhez hasonló da Silva Mouta-döntésben az egyezmény 8. cikkét sértőnek bizonyult, hogy a portugál hatóságok a gyermekelhelyezési perben döntő szempontként vették figyelembe az apa homoszexuális irányultságát.

Bostjan Zupancic: A két ügy fontos ponton különbözik egymástól. Az egyezmény alapján senkinek nincs joga az örökbefogadásra. Ha egy pszichiáter vagy más szakértő úgy véli, a kérelmező nem felel meg az örökbefogadási követelményeknek, és ez az egyezménynek megfelelő eljárás során bebizonyosodik, az ügy befejeződik. A gyermekelhelyezés esetében viszont létezik az egyezmény által garantált szülői felügyeleti jog, és bár e jog gyakorlása korlátozható, ha a szülő nem alkalmas a gyermek nevelésére, az alapeset mégis az, hogy a szülők joga a gyermeküket érintő lényeges kérdésekben való döntés. Örökbefogadásnál viszont a kérelmezőn van a bizonyítási teher, neki kell igazolnia: alkalmas arra, hogy örökbefogadó szülő legyen. A Fretté- és a da Silva Mouta-esetek ezért nem is hasonlíthatók össze egymással.

Lech Garlicki: Én e két ügyben nem vettem részt a döntéshozatalban, és nem kommentálnám. Arra azonban felhívnám a figyelmet: nem várható el, hogy uniformizált döntések szülessenek egy olyan bíróságon, amelyik majdnem ezer döntést hoz évente. Az ügyek eltérő tényállási elemei, a határozattervezetet fogalmazók személyisége és a tagállamok sajátosságai mind-mind olyan tényezők, amelyek szerepet játszanak a döntéshozatalban.

Bostjan Zupancic: A strasbourgi jogvédelem szubszidiárius jellegű Ha a panaszos a hazai jogorvoslati fórumokat már megjárta, és nem talált orvoslást jogsérelmére, nálunk próbálkozhat. A strasbourgi bíróság csak a minimum követelményszint megállapítására vállalkozik, de ami nyilvánvaló minimális jogvédelmi szintként elfogadható az egyik államban, az így is problémát okozhat vagy egyenesen elérhetetlen egy másik tagállamban. A Lech Garlicki által már említett Kyprianou kontra Ciprus ügyben aligha állapítja majd meg a strasbourgi bíróság, hogy a contempt of court per se a tisztességes tárgyaláshoz való jogot sértő jogintézmény, azért, mert a megtámadott bíróság egyrészt dönt az eljárás alanyának ügyében, másrészt eljár saját ügyében, és döntést hoz a bíróság megsértéséről. Az ügy meghallgatásán elhangzott, hogy az egyezmény 5. és 6. cikkének gyökerei a common law jogintézményeihez nyúlnak vissza, így ironikus volna, ha ezekre a cikkekre alapozva mi állapítanánk meg minimum követelményeket a common law jogrendszer számára. Az irányadó jogvédelmi szint megállapításakor a bíróság tekintettel van az egyes tagállamok kulturális és egyéb sajátosságaira.

Ez azt jelenti, hogy például az iszlám fejkendőviseletet az orvosi karon betiltó, egyezménykonformnak talált török szabály nem feltétlenül ad felhatalmazást Európa többi állama, így például Franciaország számára egy hasonló szabály bevezetésére?

Bostjan Zupancic: Véleményem szerint nem mondhatjuk az avantgárd írónő, Gertrude Stein szójátéka nyomán, hogy "a foulard is a foulard is a foulard is a foulard". A fejkendő nem ugyanazt jelenti az egyes tagállamokban. Más a bírói mérlegelés eredménye, ha a fejkendő egy adott országban valamely fundamentalista eszme szimbóluma, és más, ha

- 34/35 -

csupán divatcélokat szolgál. Szerencsére a strasbourgi bíróság - szemben az egyes nemzeti alkotmánybíróságokkal - ritkán kerül olyan helyzetbe, hogy értékek között kelljen mérlegelnie. Mindig az adott tényállás elemeire tekintettel dönt.

Lech Garlicki: A semlegesség elve különösen fontos a török alkotmányban és alkotmányjogban. Én nem tudok más olyan európai országról, ahol ez az elv ugyanilyen erősen jelen volna. Az ismert történelmi múlt miatt Törökországban a semlegességet az Alkotmánybíróság és más állami intézmények is folyamatosan hangsúlyozzák, és ezen elv nélkül az egész rendszer volna működésképtelen. Igaz, a francia alkotmány szintén szól a semlegességről (laicité), de egészen más a kontextus.

A Leyla Sahin-üggyel kapcsolatban fontosnak tartom, hogy az iszlám fejkendő viselését a rektor körlevele az orvosi egyetem előadásain, szemináriumain és gyakorlatain tiltotta meg. Vagyis a szekularizáció mellett higiéniai szempontok is megalapozták e tilalmat. A strasbourgi bíróság tehát kifejezetten az orvosi kar vonatkozásában hozta meg döntését, nem általában az iskolákban történő fejkendőviselettel kapcsolatosan.

Döntéshozatalunk során figyelembe vesszük a tagállamok között meglévő, tradicionálisan kialakult, kulturális és egyéb különbségeket. A török történelemre tekintettel döntünk a fejkendőviselést érintő ügyről vagy a Refah párt betiltásáról, és a kelet-európai államok kommunista örökségét sem hagyhatjuk figyelmen kívül az ítélkezéskor, ha a panasz innen érkezik. Az Egyesült Királyságot érintő ügyek kapcsán pedig figyelemmel vagyunk arra, hogy a brit jogrendszer a common law hagyományaira épül. Ahogyan a nők és férfiak, a tagállamok is különböznek egymástól, és a közöttük meglévő különbségekre tekintettel bíráljuk el az egyes ügyeket.

Ez az oka annak, hogy az Odievre-ügyben a strasbourgi bíróság a származás megállapításához való joggal kapcsolatos európai konszenzus hiányában a francia állam hatáskörébe utalta a származás megismerésének, a személyiség kibontakozásának joga és az anya anonimitása megőrzéséhez, a megfelelő körülmények között történő szüléshez fűződő érdeke közötti mérlegelést? A Hirst-ügyben viszont a bíróság az Egyesült Királyságot megillető mozgástér ellenére találta egyezménysértőnek azt a szabályt, amely automatikusan, a büntetés időtartamától és az elkövetett bűncselekménytől függetlenül minden elítéltet megfosztott szavazati jogától.

Bostjan Zupancic: Azt gondolom, hogy ez a két ügy nem állítható párhuzamba. Nincs közös nevező, melynek alapján a kettőt összevethetnénk. A tagállamok döntési kompetenciája túl tág kategória ahhoz, hogy azt önmagában az összehasonlítás alapjának tekinthessük.

Lech Garlicki: A két ítélet közötti eltérés egyrészt annak a következménye, hogy mások készítették elő a határozatot. Másrészt míg az Odievre-ügyben azt mondtuk, a francia állam a mérlegelési hatáskör keretei között maradt az adott ügyben, a Hirst-esetben a brit állam az egyezmény nyújtotta szabályozási mozgástéren kívül alkalmazott egyfajta blanketta tilalmat.

A Hirst-ügyben egyezménysértőnek minősült szabályhoz hasonlót a magyar jogrendszer is tartalmaz. Vajon a strasbourgi bíróság döntése jogalkotási kényszert jelent a magyar jogalkotó számára?

Lech Garlicki: A Hirst-ügy elég speciális. A brit jogrendszer alapján az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltek esetében a bíróság az ítélet kihirdetésekor meghatározza azt a büntetési időtartamot, amely után megvizsgálható, hogy az elítélt a továbbiakban is veszélyt jelent-e a társadalomra. Amennyiben nem, feltételesen szabadságra bocsátható. Hirst úr esetében viszont a feltételes szabadságról döntő bizottság továbbra is szükségesnek tartotta a fogva tartást, mert nem szűnt meg az elítélt társadalomra való veszélyessége. A fogva tartással együtt azonban Hirst urat szavazati jogának gyakorlásában is korlátozták, és emiatt fordult a strasbourgi bírósághoz. Az ítélet tehát azt nyilvánította az 1. kiegészítő jegyzőkönyv 3. cikkébe ütközőnek, hogy a választójog korlátozására a "bűnmegelőzési elkülönítés" időtartama alatt került sor, tekintet nélkül annak hosszára vagy az elkövetett cselekmény súlyára. A döntés nem adaptálható egy az egyben a szabadságvesztését töltő elítélt szavazati jogát korlátozó összes tagállamra, mert a részes államok jogrendszere és szabályozási koncepciója eltér.

Ami a strasbourgi ítéletek kötelező erejét illeti, az egyezmény 46. cikkének 1. pontjában a tagállamok vállalják, hogy magukra nézve kötelezőnek tekintik a bíróság végleges ítéletét minden ügyben, amelyben félként szerepelnek. Vagyis csupán a bepanaszolt államot köti a döntés. Ez persze nem jelenti azt, hogy annak a tagállamnak, amelyben az egyezménysértőnek minősült szabálynak megfelelő előírás van érvényben, ne kellene valamiféleképpen reagálnia a strasbourgi döntésre.

Bostjan Zupancic: De jure a strasbourgi bíróság döntése valóban csupán inter partes kötelező, de facto azonban lassan-lassan az erga omnes hatály érvényesítése felé halad a testület. Az első lépés ebbe az irányba a Broniowski-ügy, amelyben a bíróság az egyez-

- 35/36 -

ménysértés megállapításán és a panaszosnak nyújtott jogorvoslaton túl szükségesnek találta a lengyel hatóságok figyelmét felhívni arra, hogy jogszabályalkotás és jogalkalmazás útján biztosítsák a második világháborút megelőzően Lengyelország területéhez tartozó Bug folyó környékén élők tulajdoni igényeinek érvényesíthetőségét. A strasbourgi bíróság felismerte, hogy az államnak a kárpótlási igényérvényesítés rendjének kidolgozásával sokkal több lehetősége van a probléma megoldására, mint egy nemzetközi fórumnak, amelyik csupán a jogsértés tényét tudná megállapítani a várhatóan tömegesen érkező beadványok mindegyike esetében. Nem beszélve arról a rengeteg euróról, amelyet az államnak kártérítés címén kellene megfizetnie a sorozatos strasbourgi döntések alapján.

Változást hozhat-e a 14. kiegészítő jegyzőkönyv? Segít-e abban, hogy olyan esetekben, amikor tömeges panaszáradat várható, az ügyintézés felgyorsuljon?

Lech Garlicki: Bizonyos tekintetben igen. A könnyebb megítélésű ügyekben a kiegészítő jegyzőkönyv lehetővé teszi, hogy egyesbíróként eljárva hozzunk végleges döntést a panasz befogadhatóságáról. Azáltal pedig, hogy egy három bíróból álló tanács az ismétlődő problémák (például az eljárás hosszát sérelmező panaszok) kapcsán egyszerre dönthet a kérelem befogadhatóságáról és érdemben a panaszról, felgyorsulhat az egyébként igen lassú ügyintézés. Ez utóbbi esetben a 14. kiegészítő jegyzőkönyv feltételül szabja, hogy a kérdésben kidolgozott és megszilárdult esetjogra támaszkodhassanak a hármas tanácsok. Másrészt viszont a 14. jegyzőkönyv sem oldja meg azt a problémát, hogy fontos emberi jogi kérdéseket érintő ügyek várnak hét-nyolc évet az elbírálásra, illuzórikussá téve a jogvédelmet. Az évente érkező negyvenezer panasz egyszerűen blokkolja a rendszer működését. Azt hiszem, elérkezett az ideje annak, hogy átgondoljuk, valóban egyéni panaszközpontú fórum maradjon-e a strasbourgi bíróság.

Bostjan Zupancic: Lech Garlickihoz hasonlóan sokan sürgetik a strasbourgi bíróság átalakítását, és egy kvázi európai alkotmánybíróság létrehozatalát. Egy ilyen intézmény - az amerikai Legfelső Bíróság működésének mintájára - maga válogathatná ki azokat az ügyeket, amelyeket elbírálásra alkalmasnak talál. Ez viszont egy olyan rendszert feltételez, amelyben a nemzetközi bíróság döntéseinek erga omnes hatálya van. Az egyezmény jelenleg egyéni panaszalapú, és a rendszer működőképes, sőt, a strasbourgi bíróság a világ leghatékonyabban működő ítélkező fóruma, legalábbis mennyiségi értelemben. Az egyéni panasz biztosítja a nemzeti és nemzetközi jogvédelem közötti folyamatos interakciót. Ha áttérnénk arra, hogy magunk válogassunk a kérelmek közül, az ezt a visszacsatolást szüntetné meg. Nem tudnánk, hogy a hazai bíróságok és más jogalkalmazók valóban megfelelnek-e az általunk követendőnek tartott emberi jogi követelményeknek.

A 14. kiegészítő jegyzőkönyv szerintem nem az igazi problémára keresi a megoldást. A probléma ugyanis valójában a költségvetés. A strasbourgi bíróság költségvetése kb. hatoda a luxembourgi bíróság éves költségvetésének, kevesebb, mint negyvenezer euró. Ennek pedig a politikai akarat hiánya az oka. A strasbourgi bíróság feladata az, hogy az egyének jogait védelmezze a tagállami beavatkozásokkal szemben. Következéseképpen a tagállamok nem sietnek emelni a költségvetési összeget, sőt az Európa Tanácshoz újonnan csatlakozó néhány állam a bíróság költségvetésén keresztül próbálja megakadályozni az európai jogvédelem hatékony működését. Abszurd, hogy egy olyan fontos jogvédő intézménynek, mint a strasbourgi bíróság, nincs önálló költségvetése, az éves büdzsé attól függ, mi történik az Európa Tanácsban. És mindez egy dologra vezethető vissza: az alkotmányos gondolkodás hiányára, arra, hogy sokan nem értik, mit is jelent a hatalmi ágak elválasztása. ■

Tartalomjegyzék

Visszaugrás

Ugrás az oldal tetejére