Nemcsak Magyarország európai uniós csatlakozásának ünneplejük idén a 20. évfordulóját, de az EU ezen keleti bővítésével összefüggésben és egyidejűleg elfogadott vállalati versenyjog reformjáét is, amely az egyébként felülvizsgálat[1] alatt álló 1/2003/EK rendeletben[2] ölt testet. A rendelet széles körben megteremtette az európai és nemzeti versenyjogok párhuzamos nemzeti alkalmazásának kereteit, miáltal Magyarország 20 évvel ezelőtt nem csak az EU tagállama, de saját területén az EU versenyjogának is közvetlen alkalmazója lett. A magyar versenyjog ezzel az EU-versenyjoggal szoros szimbiózisban érvényesül, Magyarország az EU versenyjogának egyik élenjáró alkalmazója az EU-ban.[3] Ebből a szempontból a magyar versenyjog nehezen választható el az Európai Unió versenyjogától, de jelen tanulmány mégis arra tesz kísérletet, hogy ezt az együttélést kifejezetten a magyar versenyjog szempontjából mutassa be, ugyanakkor érzékeltetve az európai és magyar versenyjog közötti szoros összefüggéseket.
A magyar versenyjogot az EU-társulás óta jellemzi a kötelező és az önként vállalt harmonizáció kettőssége. Tóth Tihamér ez utóbbit spontán harmonizációnak nevezi, de emögött általa is elismerten nagyon is tudatos megfontolások húzódnak meg.[4] A magyar versenyjog önkéntes európai versenyjoghoz közelítésének két típusát figyelhetjük meg: az egyik az úgynevezett célszerűségi jogközelítés,[5] amely a Tpvt. eredeti szövegéhez fűzött miniszteri indokolás szerint arra a megfontolásra vezethető vissza, hogy "a tagállam nemzeti piacán hozzávetőleg ugyanazok a versenyszabályok érvényesüljenek, hogy a vállalkozásoknak ne kelljen kétféle szabályozáshoz igazodniuk magatartásuk lehetséges következményeinek függvényében". A másik jogközelítés pedig az eljárások hatékonyságának fejlesztését szolgálja (például a settlement/egyezség átvétele).[6] Míg tehát a célszerűségi jogközelítés motivációját az egységes szabálykörnyezet és a vállalkozások megfelelésének előmozdítása dominálja, és ekként az anyagi jogra jellemző, addig az eljárásjog fejlesztése mögött innovatív európai megoldások átvétele húzódik meg.
Érdemes megjegyezni, hogy nemcsak a magyar jogalkotót inspirálják az európai szabályok, de előfordult, hogy az európai kötelező harmonizációs szabályok mögött magyar versenyjogi esetek vagy szabályok sejlenek fel.[7]
Az elmúlt időszakból két kötelező jogharmonizációt érdemes kiemelni.
Az egyik a tagállamok és az Európai Unió versenyjogi rendelkezéseinek megsértésén alapuló, a nemzeti jog szerinti kártérítési keresetekre irányadó egyes szabályokról[8] szóló Európai Parlament és a Tanács 2014/104/EU irányelve (kártérítési irányelv) átültetését jelentette a magyar jogba. A kártérítési irányelv és a magyar jog viszonya négy jellemzővel volt leírható.[9] Először is a kártérítési irányelv bizonyos kérdésekben nem hozott újdonságot a versenyjogi kártérítés hazai szabályozásába (például: mindenki jogosult kártérítésre, vö. Ptk. 6:519. §). Másodszor, az irányelv bizonyos elveinek teljes körű érvényesülése érdekében a Ptk. egyes szabályait a versenyjogi kártérítési perekben nem lehet alkalmazni. A teljes kártérítés elvének biztosítása érdekében a Tpvt. 88/E. §-a így kizárja a Ptk. 6:522. § (4) bekezdését, amely szerint a bíróság különös méltánylást érdemlő körülmények fennállása esetén a kártérítés mértékét a teljes kárnál alacsonyabb összegben is meghatározhatja. Figyelemmel a kártérítési irányelv rendelkezéseire, a Tpvt. 88/I. § (4) bekezdése pedig rögzíti, hogy a versenyjogi kártérítési igények esetén nem alkalmazható a Ptk. 6:524. § (2) bekezdése, amely lehetővé teszi, hogy a bíróság mellőzze az egyetemleges felelősség alkalmazását. Harmadszorra viszont a kártérítési irányelv olyan új jogintézményeket hozott el a magyar jogba, mint a bizonyíték feltárása, a versenyhatósági döntésből fakadó kötöttség vagy az áreltérítés továbbhárításának szabályozása. Negyedrészt, bár korábban a magyar 10%-os kartellfelár-vélelem pozitív példaként állt az EU-ban,[10] az irányelvből végül kimaradt az ennek megfelelő számszerűsítés, ezért ennek a magyar jogban való megőrzése harmonizációs kényszeren felüli teljesítményként értékelhető.
A másik kötelező jogharmonizáció az Európai Parlament és a Tanács (EU) 2019/1 irányelvéből, az úgynevezett ECN+ Irányelvből[11] (amelyet Magyarország elsőként ültetett át az EU-ban)[12] fakad. Az irányelv kettős
- 1/2 -
célt követ: egyrészről az uniós versenyszabályok hatékony érvényesítése feltételezi, hogy a versenyhatóságok megfelelő függetlenségi garanciákkal és erőforrásokkal rendelkeznek, másrészt pedig, hogy EU-szerte egységes bírságolási és jogérvényesítési eszközök állnak a tagállami versenyhatóságok rendelkezésére, és e tekintetben nincs különbség az EU versenyjogának érvényesülése között tagállamonként. Bár az ECN+ Irányelv hatálya az uniós vagy a kettős jogalapon indult ügyekre terjed ki, a magyar jogalkotó általában indokolatlannak tartotta az eljárásjogi különállást a magyar jog alapján indított versenyfelügyeleti eljárásokra, ezért egységes szabályokat határoztak meg.[13] Kivételként említhető, hogy a magyar jog fenntartotta az érdekeltekkel való egyeztetés kapcsán a különállást, mert csak az EU-jog alatt elfogadni tervezett kötelezettség vagy kötelezettségvállalás egyeztetése kötelező, a magyar jog alatt ez továbbra is csak lehetőség.[14]
A magyar szabályok alapvetően már korábban is megfeleltek az irányelvi változásoknak,[15] ezért jellemzően technikai jellegű kiigazításokra volt szükség.[16] Tóth Tihamér szerint is a GVH rendelkezik a szükséges humán és pénzügyi erőforrásokkal, képes az irányelv értelmében prioritások szerint dolgozni, a GVH státusza jól szabályozott, a döntéshozók több irányból is védettek a külső, jogilag nem szabályozott jellegű befolyásolástól.[17] A Kúria már korábban megállapította, hogy "a döntéshozó versenytanácstagok 6 éves kinevezése, a garanciákkal ellátott felmentési okok, továbbá a külső ráhatást megakadályozó egyéb szervezeti, pénzügyi és személyi függetlenséget biztosító szabályok biztosítják a döntést hozó alperesi versenytanács végrehajtó hatalomtól és felektől való függetlenségét".[18] Az Alkotmánybíróság is megerősítette, hogy a GVH Versenytanácsa függetlenségét több biztosíték is garantálja.[19]
Az ECN+ Irányelv kapcsán a magyar jog egyik leglényegesebb módosítása a bírságolás és az engedékenység kapcsán történik.
A korábbi szabályozáshoz képest már nem kell a végrehajtás eredménytelenségét megvárni ahhoz, hogy a vállalkozáscsoport - hangsúlyozottan a határozatban nevesített - tagjait egyetemlegesen kötelezhesse az eljáró Versenytanács a bírság megfizetésére. A vállalkozások társulásaira kiszabott bírság megfizettetése terén is változás állt be az eddigi magyar szabályozáshoz képest, és egy új, többlépcsős eljárásrendet vezettek be.[20] Az első lépés, hogy eredménytelen végrehajtás esetén a Versenytanács hozzájárulás-gyűjtésre kötelezi a társulásokat. Ezt követően, ha a hozzájárulás nem fedezi a vállalkozások társulásával szemben kiszabott bírság összegét, az eljáró versenytanács a bírság fennmaradó részének megfizetésére egyetemlegesen kötelezheti azokat a határozatban nevesített tagvállalkozásokat, amelyek nevében eljáró személy a vállalkozások társulása jogsértő döntésének meghozatalában részt vevő döntéshozó testület tagja volt a jogsértéssel érintett időszakban.[21] Amennyiben pedig a fedezet még ebben az esetben sem állna rendelkezésre, akkor az eljáró versenytanács kötelezheti az érintett piacon tevékenységet folytató és a határozatban nevesített további tagvállalkozásokat is.[22] A megfizetés nem követelhető attól a tagvállalkozástól, amely bizonyítja, hogy a vállalkozások társulásának jogsértő döntését nem hajtotta végre, és nem volt tudomása annak létezéséről, vagy attól aktívan távol tartotta magát a vizsgálat megkezdése előtt.[23] A GVH a Vj-61/2017. sz. (úgynevezett HR-kartell) ügyben arra az esetre, ha a bírságot a vállalkozások társulása nem fizeti meg, és a végrehajtás sem vezet eredményre, akkor a jogsértés megvalósításában részt vett társulási tagok mögöttes helytállása arányának beállítása során a Ptk. 6:2. § (3) bekezdése szerinti kötelmet fakasztva figyelembe vette azok globálisan rendelkezésre álló pénzügyi erőforrásait. Ennek során a GVH hivatkozott az ECN+ Irányelvre, amely[24] előírja, hogy a nemzeti versenyhatóságnak figyelembe kell vennie a társuláshoz tartozó vállalkozások viszonylagos méretét, különösen a kis- és középvállalkozási helyzetét. A Kúria szerint azonban a GVH a közvetett hatály miatt nem hivatkozhatott a döntés időpontjában még át nem ültetett ECN+ irányelvre.[25]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
