Az amerikai másodlagos jelzálogpiac összeomlása nyomán kialakult nemzetközi pénzügyi válság, majd annak reálgazdaságra gyakorolt hatásai folytán kibontakozó globális gazdasági válság valóban globális jelenség, magán hordozza a globalizáció valamennyi sajátosságát. Rámutat a pénzpiacok és a gazdaság globális összefonódásaira, és ezek következtében a nemzetközi közösség tagjainak egymásrautaltságára. Ugyanakkor szemlélteti a globalizációnak azt a sajátosságát is, hogy fokozza az egyenlőtlenségeket, hiszen a válság a legszegényebbeket sújtja a legnagyobb mértékben, akiknek mindennapi megélhetése is veszélybe került (munkanélküliség növekedése, nyugdíjalapok veszteségei következtében), míg a leggazdagabbak sokszor mindössze kicsit kevésbé gazdagok lettek. Ugyanez az államok szintjén is igaz: a szegényebb, eladósodottabb államokat jobban sújtja a válság, mert mozgásterük a válság hatásainak kezelésében kisebb.
A válságnak ugyanakkor több elemző szerint - a negatív hatások ellenére - pozitív hozadékai is lehetnek a nemzetközi közösség számára. A válság a változás esélyét hordozza magában: az államokban minden eddiginél erősebben tudatosodhat az egymásrautaltságuk ténye, és ez a nemzetközi összefogás fokozására késztetheti őket. Egyesek felvetik a pénzügyi globális kormányzás kialakításának szükségességét, amely egy olyan pragmatikus együttműködést jelentene, amely az Európai Szén- és Acélközösség mintájára megalapozná az együttműködés későbbi kiterjesztését más területekre is.[1] A válság ráirányíthatja a nemzetközi figyelmet a pénzügyi szabályozás és felügyelet, valamint a vállalatirányítás normáira és növelheti a nyomást a helyes irányítás (good governance) nemzetközi, sőt talán még szupranacionális szabályozása irányában is.[2] A helyzetben rejlő másik nagy lehetőség, hogy a válság kezelésére, a gazdaság élénkítésére szánt pénzeszközök felhasználása összekapcsolható a klímaváltozás elleni küzdelemmel. A gazdaságösztönző csomagokat a megújuló-energiaszektor növekedésének előmozdítására kell összpontosítani az energiaforradalom beindításához, amely biztosítja a jövőben a fenntartható növekedést. Ez hatékonyság és előrelátás kérdése, így kapcsolhatók össze a sürgős és a fontos feladatok. A finanszírozáshoz mintaként szolgálhatnak az EU strukturális alapjai.[3]
A válság okainak elemzése és megértése nagyon fontos lépés ahhoz, hogy átlássuk, meddig mélyülhet a válság, és hogyan lábalhatunk ki belőle. Jelen tanulmány részletes elemzésre nem vállalkozik, csak az okkeresések két irányára kíván rámutatni: a piac mechanizmusaiban rejlő okokra, illetve az igazgatás, felügyelet, szabályozás hiányosságaira vállalati, nemzeti és nemzetközi kormányzati szinten.
A válságot az Egyesült Államokban az ingatlanbuborék kipukkanásával a másodlagos jelzálogpiac bedőlése indította el, azonban a válságnak ennél mélyebb okai vannak. A közelmúltban jelent meg a Nemzetközi Munkaügyi Szervezetnek (ILO) egy tanulmánya, amely szerint a válság mögött alapvetően a növekvő egyenlőtlenségek állnak, s hogy az amerikai családok a csökkenő reálbérüket ellensúlyozták az eladósodással. A válság mögött a túltermelés - kapacitásfelesleg - áll, azaz kereslethiány, amit a spekulációs pénzek eddig elfedtek. Ezeknek a pénzeknek a nagy része most megsemmisült. Tarthatatlanná vált az is, hogy a világban olyan jövedelemkülönbségek jöttek létre, amelyeket nem indokoltak a termelékenység különbségei.[4] A piac láthatatlan mechanizmusai most kikényszerítik majd, hogy ezek a jövedelemkülönbségek mérséklődjenek. A válság további tényezője a termelékenység növekedési ütemének centrumországokban megfigyelhető lassulása, ami nagyrészt annak az eredménye, hogy a humán erőforrások kizsigerelését már nem lehet tovább fokozni. Kutatások szólnak arról, hogy rohamosan terjednek a lelki, illetve lelki eredetű betegségek, melyek a munkaerőpiac "rugalmasításával", azaz a munkahelyek egyre bizonytalanabbá válásával és a közösségek felbomlásával függenek össze. Mindez a világszerte tapasztalható morális, ezen belül bizalmi válság egyik tényezője is.
Az elméletek másik csoportja a rossz kormányzásban keresi az okokat, nem egyszerűen a kapitalizmus válságát látja a jelenlegi helyzetben, amely a piac kudarca mellett a pénzintézeti rendszer különböző részei aszimmetrikus szabályozásának és a gyenge felügyeletnek is köszönhető. Rámutatnak többek között, hogy különösen megdöbbentő a teljes európai integráció és a transznacionális ellenőrzés hiánya a pénzügyi szektorban.[5]
- 82/83 -
A gazdasági válságok mindig a gazdasági erőviszonyok átrendeződésével járnak, ami tükröződik az államok nemzetközi kapcsolatainak változásában is. Az elemzők a mostani gazdasági válságtól is ilyen átrendeződéseket várnak, amelyek részben már létező tendenciák felgyorsulásának következményei lehetnek. Sokan az USA (és a Nyugat) hanyatlásának kezdetét/jelét látják a válságban, mások azonban úgy gondolják, hogy nem annyira a Nyugat hanyatlását, mint inkább mások felemelkedését tapasztalhatjuk a nemzetközi kapcsolatokban.[6] A feltörekvő államok gazdasági hatalmának megerősödésével megváltozik a nemzetközi hatalmi egyensúly, ami korlátozza majd az Egyesült Államok képességét, hogy egyedüli szuperhatalomként cselekedjen. Mindamellett - megtépázott nemzetközi tekintélye ellenére, amelynek az Obama adminisztráció általi helyreállításához sokan nagy reményeket fűznek - az USA hiperhatalmi pozíciója (katonai ereje, versenyképes gazdasága, a jövő húzóágazatait jelentő technológiák terén fennálló dominanciája, kulturális befolyása miatt) várhatóan nem szűnik meg, de ez a szupremácia már nem jelent majd automatikusan mindenhatóságot, azaz a hatalmat a multipoláris világ keretei között konszenzussá kell alakítani a valódi vezető szerep megtartása érdekében.[7] Az Egyesült Államoknak politikai és katonai akcióihoz szüksége lesz demokratikus legitimitású szövetségeseinek, különösen az Európai Unió tagállamainak politikai támogatására, mert Európának sokkal kedvezőbb a megítélése a világ egyes részein, és a stabilizáció nem-katonai eszközeinek felhasználása, a békefenntartás és a válságkezelés terén értékes tapasztalatokkal és szakértelemmel rendelkezik. Kamp víziója szerint az euroatlanti együttműködést kiterjesztően kell értelmezni, bele kell vonni a hasonló demokratikus értékeken alapuló államokat a világ más régióiból (Ausztrália, Új-Zéland, még Japán is beleértendő), felélesztve a "Nyugat" eltűnőben lévő fogalmát a szabadság, demokrácia, piacgazdaság, pluralizmus és jogállamiság egyedülálló kombinációjának leírására. Mások erőteljesen kétségbe vonják, hogy a Nyugat - politikai megosztottságára tekintettel - egységes szereplőként lenne képes fellépni a nemzetközi kapcsolatok alakításában.[8]
Általánosan elterjedt nézet, hogy a válság véget vet az USA hegemóniájának, a hidegháború után tapasztalt szupremáciájának, ehelyett egyfajta "primus inter pares" pozíciót fog betölteni (amelyért Kína lesz a legfőbb vetélytársa),[9] és az egypólusú világ multipoláris világgá alakul. Kérdéses azonban, hogy milyen mélységű, terjedelmű és tartamú lesz a gazdasági válság: még nem látható biztosan, hogy mely országok milyen mértékben lesznek érintettek, így az sem, hogy az erőviszonyok milyen jellegű és mértékű átrendeződése várható a nemzetközi színtéren. Sokan az 1929-es nagy gazdasági világválsághoz hasonlítják a jelenlegi válságot, azonban nem hagyható figyelmen kívül, hogy akkor még nem létezett a nemzetközi szervezeteknek és a kozmopolita civil szervezeteknek a jelenlegihez hasonló rendszere, amely tompíthatja a válság kedvezőtlen hatásait. Fontos, hogy a nemzetközi szervezetek alkalmazkodjanak a változó erőviszonyokhoz, különben a feltörekvő államok kikerülhetik ezeket a szervezeteket és új együttműködési kereteket hozhatnak létre (ld. G20).[10] Az előttünk álló kihívás, hogy a Nyugat békés hanyatlásával egyidejűleg a lehető legtöbb nyugati liberális politikai és gazdasági értéket megmentsük, aminek feltétele, hogy a multipoláris világot realitásként fogadjuk el és az új típusú globális együttműködés és kormányzás esélyének tekintsük. Ennek a globális kormányzásnak kell kezelnie Kína, India, Oroszország és Brazília felemelkedését, valamint Európa és az Egyesült Államok relatív hanyatlását. Az utóbbi hatalmaknak addig kell az új globális kormányzás kialakítására összpontosítaniuk, amíg még megfelelő hatalommal rendelkeznek, így biztosíthatják haladó értékeik fennmaradását.[11]
Egyelőre számos olyan ország megerősödését jósolják az elemzők (pl. Oroszország vagy Kína), amelyekben nem a demokrácia értékrendje uralkodik.[12] Minthogy a válság okát is sokan a szabad piac kudarcában látják, mindenképpen a szabadkereskedelmi modell vonzerejének csökkenése várható.[13] A demokratikus piacgazdaság vonzerejének fennmaradása, a világban a demokrácia értékei előmozdításának sikere attól függ, hogy a demokratikus államok hogyan kezelik a válságot: ha sikeresebbek a válságkezelésben, mint a nem-demokratikus államok, akkor a pluralizmus vonzereje valójában még növekedhet is.[14] Mindez attól is függ, hogy Kína hatalmas gazdaságában és társadalmában milyen folyamatok mennek végbe, elindul-e Kína a demokratizálódás útján. Az uralkodó elmélet szerint a feltörekvő középosztály lassan elkerülhetetlenül nagyobb politikai befolyásra törekszik, a vezetők elszámoltathatóságát követeli (különösen, ha a központi kormányzat nem tudja fenntartani a gazdasági növekedést, vagy nem válaszol az életminőséget fenyegető olyan kihívásokra, mint a környezetszennyezés, egészségügyi ellátás és oktatás minőségének javítása), így kikényszeríti a demokratizálódást. Nagyobb nyitottságot követel
- 83/84 -
az is, ha a jövőben a csúcstechnológia alkalmazása irányában akarják fejleszteni a gazdaságot. Oroszországgal és az energiaforrások felett rendelkező más államokkal kapcsolatban nem fűznek ilyen reményeket a demokratizálódáshoz, amennyiben az energiaárak tartósan magasan maradnak és ezek az országok nem kényszerülnek gazdaságaik diverzifikálására.[15]
A gazdasági hatalom átrendeződése során az államkapitalizmus térnyerése, illetve az államkapitalizmus működtetésének módszerei nemzetközi szinten is feszültségek forrásává válhatnak. Látható, hogy az állami tulajdonban lévő vállalatóriások a geopolitikai befolyásszerzés eszközeként használhatók (l. Gazprom), ugyanakkor a külföldi állam tulajdonában lévő vállalatok általi befektetések, felvásárlások a fogadó állam társadalma részéről ellenérzéseket válthatnak ki, mert az állam szuverenitását veszélyeztető tényezőnek tekinthetők. A következő évtizedek gazdasági fejlődése során egyébként is a nemzetközi konfliktusok nagyobb esélyével kell számolnunk a szűkös természeti erőforrások feletti rendelkezési jogért való küzdelem következtében. Az energiaínséget csak hosszabb távon, lassú átállási folyamat eredményeként enyhítheti a megújuló energiaforrások alkalmazásának elterjedése. Új technológiák kifejlesztésére is szükség lesz, mert a jelenlegiek még nem képesek megfelelő szinten kielégíteni a szükségleteket. A megújuló energiák felhasználására történő átállás a nemzetközi viszonyokban stabilizáló tényező lehet az energiafüggőség csökkentésével, ugyanakkor, ha túl gyorsan sikerülne a fosszilis energiahordozók iránti szükségletet csökkenteni, az gyengíthetné, destabilizálhatná az olajkitermelő államokat. Az energiaigény mellett egyre növekvő igény tapasztalható az élelem-előállítás alapjául szolgáló, mezőgazdasági művelésre alkalmas földterületek iránt. Az ezen erőforrásokért való rivalizálást nemcsak a népesség növekvő élelmiszerigénye erősíti, hanem a mezőgazdasági művelésre alkalmas földterületek - részben a klímaváltozás hatásainak köszönhető - csökkenése is. Ez utóbbi jelenség szorosan összefügg a megfelelő mennyiségű és minőségű víz hiányával, amit az elkövetkező évekre az egyik legsúlyosabb biztonsági kockázatként prognosztizálnak.
Az elkövetkező évek, évtizedek gazdasági-társadalmi folyamatai feltehetően kedveznek majd a nemzetközi terrorizmus veszélye csökkenésének (ahogy a muszlim fiatalok számára új gazdasági lehetőségek nyílnak, a veszélyes méretű fiatalsággal rendelkező társadalmak öregednek, és növekszik a politikai pluralizmus), ugyanakkor nőhet a nukleáris fenyegetés veszélye akár a terrorista szervezetek, akár a "gyenge" államok (failing states) részéről.
A nemzetközi színtéren a szereplők sokfélesége (államok, nemzetközi szervezetek, nem-kormányzati szervezetek) és sokszorozódása várható, ami erősítheti is a nemzetközi együttműködést (a mai hézagok kitöltésével), de akár gyengítheti, fragmentálhatja is azt (pl. egy erősebb ázsiai regionalizmus). Hosz-szú távon számos olyan bizonytalansági tényező van, amely miatt nem lehet előre látni a nemzetközi viszonyok alakulását. Ezen tényezők közé tartozik Kína és Oroszország demokratizálódásának kérdése mellett az esetleges karizmatikus vezetők hatása, az energiaátállás megvalósulásának üteme, vagy akár az a kérdés, hogy hogyan sikerül Európában, Japánban és Oroszországban kezelni a demográfiai kihívásokat. Jelentősen befolyásolhatja a nemzeti és nemzetközi szintű gazdasági és politikai folyamatokat a nők gazdasági-társadalmi szerepének, politikai befolyásának alakulása is. A nők fokozott mértékű munkába állása egyes országokban hozzájárulhat a túlnépesedés csökkentéséhez, másutt viszont éppen a társadalom elöregedéséből eredő munkaerő-csökkenést ellensúlyozhatja, vagy például Európában a muszlim nők munkába állása elősegítheti a muszlim lakosság integrációját (bár ez kétélű fegyver, mert a hagyományos család felbomlása hozzájárul a fiatalok körében a terrorizmust támogató fundamentalista eszmék terjedéséhez). A nők aktívabb politikai részvétele pedig a tapasztalatok szerint ahhoz vezet, hogy az állam nagyobb figyelmet fordít a szociális kérdésekre (ld. Svédország), az egészügyre, környezetvédelemre és a fejlesztési együttműködésre, továbbá a nők politikai vezetésben való részvételének növekedése rendszerint a korrupció szintjének csökkenésével.[16]
Jelenleg még kiszámíthatatlan az is, hogy az államok hogyan reagálnak a mai gazdasági válságra, milyen módszerekkel igyekeznek azt kezelni. Európában a protekcionizmus erősödése vagy az USA bezárkózása a nemzetközi instabilitást növelheti. Ugyanakkor a válság egyik első érzékelhető hatása a nemzetközi gazdasági kapcsolatokban a protekcionizmus megerősödése, a munkahelyek megtartása céljából importkorlátozó intézkedések bevezetése. A protekcionizmus növekvő veszélyére figyelmeztettek a davosi Világgazdasági Fórumon is, valamint arra, hogy az ilyen intézkedések tovább mélyítik a válságot. A világgazdasági válság következtében egyebek között visszahúzódóban a globális kereskedelem. Az elmúlt hetekben olyan kereskedelmi nagyhatalmak, mint az Egyesült Államok, Kína és Németország arról számoltak be, hogy a múlt év végén csökkent az exportjuk, miközben decemberben a nemzetközi légi árufuvarozás mennyisége ötödével esett vissza.[17]
Rövid távon a válság felveti annak veszélyét, hogy a szűkös pénzügyi erőforrásokat az államok elvonják a nemzetközi prioritásoktól, például
- 84/85 -
csökkentik a fejlesztési segélyeket. Ugyanakkor a fejlesztési együttműködésre szánt összegek csak töredékét teszik ki annak az összegnek, amelyet az európai kormányok a különböző mentőcsomagok számára találtak költségvetéseikben. A fejlesztési segélyek csökkentése alig javíthatna az államháztartások adósságán, ugyanakkor súlyos társadalmi következményekkel járna. Megnövelné a fejlődő országokban az instabilitást és így újabb migrációs hullámokat indítana el, noha az EU külpolitikájának középpontjában eddig is a fejlődés és a biztonság közötti kapcsolat állt, így komoly tekintélyvesztéssel járna, ha éppen akkor állna el ettől a logikától, amikor a gyakorlatban leginkább szükséges annak hatékony végrehajtása a rendszer stabilizálásának részeként.[18] A források csökkentése helyett inkább a hatékonyságot növelő reformokra van szükség, a fejlesztési segélyeket új megközelítés szerint és új, hatékonyabb felhasználást biztosító struktúrák keretében kell elosztani.[19] Ugyanakkor az az EU előnyére válhatna, ha a védelmi kiadások esnének a válságkezelő intézkedések finanszírozásához szükséges költségvetési megszorítások áldozatául. Ez ösztönzést jelenthetne a tagállamoknak, hogy megerősítsék a közös védelmi politikát és így csökkentsék a védelmi kiadások megkettőzését azok hatékonyabb felhasználásával.[20]
A legpesszimistább forgatókönyvek szerint a válság akár háborúhoz is vezethet. Minden nagy világgazdasági átrendeződés háborús konfliktus lehetőségét rejti magában. A szűkös gazdasági erőforrásokért való küzdelem felerősíti a geopolitikai befolyásszerzés jelentőségét, feléledhetnek a hagyományos területi viták az államok között. Ha a recesszió elmélyül és depresszióvá válik, éveken keresztüli magas lesz a munkanélküliség, tovább gyorsul a tőke koncentrációja, akkor teret hódíthatnak a szélsőjobboldali, radikális eszmék, és a gyakorlati terrorizmus is. A fasizmus elterjedését és a második világháborút is a nagy világgazdasági válság előzte meg. A háborús konfliktus veszélyét erősíti, ha a válság után a hadiipar válik a gazdaság húzóágazatává.[21] Ezért is fontos, hogy a válságkezelés során az erőforrásokat más ágazatok húzóágazattá fejlesztése irányába tereljék, mint például a megújuló energiák hasznosítására alapuló technológiák fejlesztése, amely egyéb nemzetközi biztonsági kockázatok, mint a globális felmelegedés és az azzal együtt járó migrációs és egészségügyi kockázatok kezelését is elősegíti. A nemzetközi biztonság megerősítése érdekében fontos lenne a nemzetközi szervezetek, a globális kormányzás intézményeinek a megerősítése is, hogy a fegyveres konfliktusok megelőzésében hatékonyabban vehessenek részt, mint tették elődeik a második világháború előtt.
A válság rámutatott a nemzetgazdaságok összefonódásának mértékére, az államok egymásrautaltságára, megmutatta a nemzeti politikai cselekvés korlátait, az összefogás szükségességét, ezért a nemzetközi közösségben megerősödött az a meggyőződés, hogy a globális kormányzás intézményeit meg kell erősíteni. A ma működő multilaterális intézményeket létrehozásukkor (a második világháborút követően) nem a mai multipoláris, erősen összefonódott és sok tekintetben sokkal nyitottabb világ viszonyainak megfelelően tervezték, azok nem tükrözik az államok gazdasági és demográfiai viszonyaiban azóta bekövetkezett változásokat, erőeltolódásokat, sem a köz- és a magánszektor szerepében bekövetkezett változásokat.[22] A Világgazdasági Fórum 2008 novemberében tartott csúcstalálkozóján ajánlások fogalmazódtak meg arról, hogy ezeket az intézményeket, köztük a Biztonsági Tanácsot, át kell alakítani. A globális biztonsági kockázatoknak a globális kormányzás eszközeivel való kezelése hatékonyságát példázza az Egészségügyi Világszervezet (WHO) járványügyi, megfigyelő és tájékoztatási hálózatának működése. A köz- és magánszektor erőinek egyesítésére is jó példa a HIV/ AIDS elleni fellépés területén az a globális pénzügyi alap, amely lehetővé tette, hogy a veszélyeztetett népesség világszerte könnyebben hozzájuthasson az antiretroviráHs gyógyszerekhez. Ezzel szemben a globális kormányzás eszközrendszerének hiányosságai következtében más fontos globális kockázatok, mint például a klímaváltozás kezelése esetében nem sikerült semmilyen előrelépést tenni. Ezeknek a céloknak az elérését a jövőben különösen veszélybe sodorhatja a globalizációtól elfordulás, amely a gazdasági válság nyomán elsőként a protekcionista intézkedésekben jelentkezik, és könnyen ahhoz vezethet, hogy az államok nem hajlandóak együttműködni nemcsak a klímaváltozás, hanem egyéb biztonsági kérdések, a geopolitikai feszültségek kezelése kérdésében sem. Fennáll a veszélye továbbá annak is, hogy az államok a rövid távú gazdasági tűzoltó intézkedések meghozatalakor szem elől tévesztik az intézkedések (vagy azok elmaradása, pl. az egészségügyi infrastruktúra területén történő beruházások esetén) hosszabb távú hatásait, s ez a rövidlátás a globális biztonsági kockázatok erősödéséhez, esetleg a későbbi gazdasági fejlődés visszafogásához vezethet.[23] Mindezek a tényezők a globális kormányzás erősítésének szükségessége irányába mutatnak a pénzügyi szabályozástól kezdve a vízügyi együttműködésig.
Annak ellenére, hogy erősödik a felismerés, hogy a határokon átnyúló problémákat az egyes államok nem tudják hatékonyan kezelni, és ezért növekszik a
- 85/86 -
hatékony globális kormányzás szükségessége, nem nagy reményeket fűzhetünk ahhoz, hogy a globális kormányzás kérdésében az államok átfogó és egységes megközelítést fogadnak el. Nemcsak az államok érdekei fragmentálódnak, hanem azzal is számolni kell, hogy a nemzetközi színtéren új globális szereplők jelennek meg (nem-állami szereplők, beleértve akár a transznacionális bűnözői csoportokat is), illetve számuk szaporodik, akik befolyásolják az érdekviszonyokat és egyes államok érdekérvényesítésének hatékonyságát. A túl sok intézmény is csökkentheti a cselekvés hatékonyságát, csakúgy mint a regionaliz-mus esetleges erősödése Ázsiában, ami három nagy pénzügyi és kereskedelmi blokk (Észak-Amerika, Európa és Kelet-Ázsia) létrejöttéhez, az államok között új szövetségi rendszerek kialakulásához vezethet. Egy amerikai elemzés szerint még a Biztonsági Tanács új állandó tagjairól való megállapodás is elérhetetlennek tűnik a következő 15-20 évben.[24] A jelenlegi tendenciák alapján azt valószínűsítik, hogy a globális kormányzás 2025-re csak egymást átfedő, gyakran eseti jellegű és fragmentált kísérletek halmaza lesz állandóan változó érdekkoalíciók mentén. A feltörekvő hatalmakat illetően úgy gondolják, hogy azok nem lesznek hajlandóak a főbb nemzetközi gazdasági kérdésekben kompromisszumot kötni, meg akarják őrizni gazdaságpolitikai mozgásterüket, és másokra hagyják az olyan globális kihívások kezelésének terheit, mint például a terrorizmus, a klímaváltozás vagy az energiabiztonság. A globális kormányzati deficitre válaszul egyes konkrét kérdésekre fókuszáló hálózatok jöhetnek létre államok és nem-állami szereplők részvételével. Az ilyen hálózatok magja egyes esetekben lehet egy olyan nemzeti vagy nemzetközi szakértői bizottság vagy testület, amelynek feladata, hogy az adott téma egyes vonatkozásairól jelentést készítsen. Ezek a hálózatok segíthetnek az államok közötti megállapodások informális háttérmunkával történő kidolgozásában, amelyet aztán a nemzetállamok hivatalosan is felvállalhatnak, elfogadhatnak, elkerülve annak a látszatát, hogy a megoldást egy nemzetközi szervezet kívülről erőltette rájuk.[25]
A globális kormányzás esélyeivel szembeni pesszimizmus a jelenlegi tendenciák alapján mindenképpen indokolt. Ahhoz, hogy ne ez a forgatókönyv valósuljon meg, jelentős fordulatra van szükség az államok hozzáállásában. Kérdés, hogy a jelenlegi gazdasági válság elegendő sokkhatást gerjeszt-e ahhoz, hogy ez a fordulat bekövetkezzen. Egyelőre azonban a globális kormányzás intézményrendszere számára többek által követendő példaként állított[26] Európai Unióban is a protekcionizmus erősödése, a széthúzás, az összehangolt fellépés hiánya tapasztalható. Egységes, közösségi szintű válságkezelés helyett a tagállamok egyéni válságkezelő intézkedéseinek tömegéről hallhatunk. Mindez nem növeli az optimizmust a globális szintű együttműködés megerősödésének kilátásait illetően.
Az államnak a kapitalista gazdaságban betöltött szerepére vonatkozó gazdaságfilozófiai elméletek éppen olyan ciklikusan változnak, mint a kapitalizmus maga.
Adam Smith, a klasszikus közgazdaságtan " atyja" szerint a piac jó működésének feltétele, hogy semmi ne torzítsa a piaci mechanizmusokat, azaz az állam maradjon ki a gazdaságból.[27] Smith szabadversenyes kapitalizmusának világában azonban a piac lassan az állam beavatkozástól tartózkodása ellenére is eltorzult (pl. a monopóliumok által). John Maynard Keynes az 1920-as években kifejtette, hogy a "szabadon hagyott", kontrollálatlan piacgazdaság a Marx által megjósolt pusztulás felé halad, mert nem képes csillapítani a ciklikus fejlődés egyre pusztítóbb amplitúdóit, vagyis túltermelési válságait. Ezért az államnak be kell avatkoznia. Az 1929-33-as nagy válság után Franklin Delano Roosevelt elnök New Deal-je a gyakorlatban is megvalósította Keynes elképzeléseit. Az ezt követő időszakot (1973-ig) a közgazdaságtan a szociális piacgazdaság, a "vegyesgazdaság" koraként tartja számon, amelyet erőteljes állami beavatkozás, szabályozás, az állam erőteljes újraelosztó szerepe mellett az államnak a termelővagyonban való jelentős tulajdonosi részvétele is jellemez. A keynesi állami beavatkozás legfontosabb eszköztára a költségvetési politika volt (kiadásnövelés vagy - csökkentés, adócsökkentés vagy adóemelés a gazdaság élénkítése vagy éppen "hűtése" érdekében). Azonban ez az eszköztár az 1960-as évek végére végképp kimerült, mert a költségvetés bevételi és kiadási oldalai politikai okokból merevekké váltak: ha az állam a kiadásokat akarta megkurtítani, a szakszervezetek tiltakoztak, ha adókat akart emelni, akkor a vállalkozók nehezteltek. Ekkor került előtérbe a monetarista (neoklasszikus) gazdaságfilozófia, amely szerint a bajok oka végeredményben éppen az állami beavatkozás, amely nem hagyja érvényesülni a piac szelektáló szerepét; valamint a túl erős szakszervezetek, amelyek megmentenek elavult munkahelyeket, valamint elszakítják a béreket a valós teljesítményektől. Milton Friedman megfogalmazta, hogy a költségvetési politikáról át kell térni a monetáris szabályozásra (pénzstabilitás
- 86/87 -
és a gazdaság szükségleteihez igazodó egyenletes pénzellátás biztosítása), és hagyni kell a piacot szabadon működni. Friedman kimutatta, hogy minden válságot a hibás monetáris beavatkozás okozott, még az 1929-33-as nagy válságot is, amelyet szerinte el lehetett volna kerülni, ha nem kezelik hibásan a tőzsdekrachot, ha annak hatására nem kezdenek nagyarányú monetáris és fiskális szűkítésbe, ami hirtelen "összezsugorította" a vásárlóerőt, és ehhez képest már tényleg túltermelés volt a gazdaságban. Az 1960-as években is megbomlott a gazdaság működéséhez szükséges pénzmennyiség és a piacon rendelkezésre álló pénzmennyiség egyensúlya. A fölhalmozódó pénztőkefölöslegek piackeresése nyomán hamar telítődött a harmadik világ nyersanyag-kitermelő szektora is működő tőkével. A pénztőkefölöslegek (amelyek elvonására az adóprés nem volt tovább növelhető) fölhalmozódása lenyomta a kamatlábakat, ami nemzetközi hitelexpanzióhoz vezetett, aminek eredménye viszont az adósságválság lett. Az 1973-ban kitört, majd általános nyersanyag- és energiaválsággá terebélyesedett olajválság nyomán az államok gazdaságpolitikája a monetáris gazdaságfilozófia felé fordult. A válságban napvilágra kerültek a gazdaság addig rejtve maradt strukturális problémái, erőforrásokat pazarló működése, ezért sor került a gazdasági makroszerkezet radikális átalakítására, a fehérköpenyes gazdaság kiépítésére.[28] A gazdaság szerkezeti átalakulása egy tőkeigényes, új beruházási ciklust indított el.[29] Kiderült továbbá, hogy a paternalista, költekező, újraelosztó állam elviselhetetlen luxus, ezért a túlméretezett állam leépült, visszavonult (privatizáció).[30] A monetáris egyensúlyt azonban ismét nem sikerült fenntartani. Különösen lehetetlen vállalkozás volt ez a globális kapitalizmus viszonyai között, ahol a tőke mozgását nem korlátozzák a határok, míg az állam monetáris politikáját csak saját területén érvényesítheti, és így szükségszerűen a gazdaság egy kis szeletére, a világgazdaságon belül a nemzetgazdaságra korlátozott. Más közgazdászok mellett Soros György is felhívta a figyelmet "A globális kapitalizmus válsága" című könyvében, hogy ha a piacokat magukra hagyják, a vállalatok addig halmozzák a tőkét, amíg teljesen fölborítják az egyensúlyt.[31] Ezúttal a fölhalmozódó pénztőkefölöslegek piackeresése az USA jelzálogkölcsön-piacán vezetett felelőtlen monetáris expanzióhoz (felelőtlen hitelkihelyezéshez), ennek a piacnak az összeomlása indította el 2008 őszén a nemzetközi pénzügyi válságot, ami mára már a reálgazdaságba is átgyűrűzött, és súlyos gazdasági problémákat okoz a világ minden táján. Most úgy tűnik, hogy a fejlett Nyugat föladta az állami beavatkozást elvető nézeteket és az állam újra bevonul a gazdaságba, mentőcsomagokat dolgoz ki, szabályoz, államosít.
A tapasztalat az, hogy a kapitalizmus, a piac hosszabb távon nem képes normálisan működni állami beavatkozás, szabályozás nélkül. (Következésképpen a globális piac sem működhet megfelelő globális szabályozás nélkül.) A tőkefölöslegek felhalmozódásának és szabályoz(hat)atlan működésének negatív következményeit kisemberek tömegei szenvedik meg. Azért keletkeznek eme fölöslegek, mert nincs megfelelő mechanizmus a lekötésükre, működésük (társadalmi) irányítására. Az eszköztár kimerült a globális kapitalizmus keretein belül.[32] Ma már látható, hogy az eszköztárat a globális kormányzás eszközrendszerével kell bővíteni. Napjainkban ismét előtérbe kerülnek a kapitalizmus meghaladásának szükségességét hirdető eszmék, a globális válság jelentős lökést adott Marx újrafelfedezésének, számos vezető politikus jelentette ki, hogy a kapitalizmus hanyatlását, s az ahhoz kapcsolódó állami beavatkozások szükségességét előrevetítő marxi jóslatokat igazolja a krízis. Ugyanakkor árnyaltabbnak tűnik az a megállapítás, hogy Marxnak a kapitalizmusról adott analízisei jelentős részben helytállóak, ugyanakkor a megoldási javaslatai - valószínűleg - irreálisak.[33] Már csak azért is, mert a globalizáció során a kapitalizmus jellegében is olyan változások következtek be, amelyeket Marx a 19. században nem láthatott előre. Ezért a megoldásokat a jelen nemzedékeknek maguknak kell megkeresniük - a jövő nemzedékek érdekeinek szem előtt tartásával. Az egyik ilyen megoldási javaslat, hogy az államok gazdaságélénkítő csomagjaikkal azt ösztönözzék, hogy a zöldipar váljon a válság utáni világgazdaság vezető, húzó ágazatává. Ehhez kapcsolódóan vegyes tulajdonú gazdaságok jönnének létre, amelyekben a magántulajdon mellett az állami és különböző más közösségi tulajdonformák is hangsúlyos szerepet kapnának. A zöldipart ugyanis döntő módon csak állami vagy más közösségi módon lehet finanszírozni és főként fenntartani.[34]
Az állam gazdasági szerepvállalásával kapcsolatban rá kell mutatni az "államkapitalizmus" modelljének működésére, amely egyre vonzóbb alternatívaként tűnhet fel a nyugati liberális gazdasági modellel szemben. Az államkapitalizmus olyan gazdaságirányítási rendszert jelent, amely kitüntetett szerepet szán a gazdaságban az államnak. Ilyen rendszer működik Kínában, Oroszországban, Indiában, illetve korábban az ázsiai kistigrisek is ezt a modellt használták gazdaságuk fejlesztésére. A válság hatására Nyugaton is növekvő állami szerepvállalás némileg közelíteni fogja a két modellt, de valószínűleg jelentős különbségek fenn fognak maradni, különösen az állam politikai berendezkedését illetően. Az államközpontú modell általában a demokrácia hiányával vagy korlátozottságával párosul, de hogy
- 87/88 -
ez mennyire jelent majd fenntartható alternatívát a hagyományos nyugati társadalomszervezési és politikai modellel szemben, az a következő két évtizedben dől el attól függően, hogy Kína demokratizálódik-e, végbemegy-e a politikai és gazdasági liberalizáció.[35]
A kapitalizmus ciklikussága és ehhez kapcsolódóan a gazdaságfilozófiai változások tükröződnek a szociális vagy jóléti állam fejlődésében, az állam gazdaságpolitikájának és szociálpolitikájának egymáshoz való viszonyában is. A jóléti állam fokról fokra, az ipari kapitalizmust kísérő válságok, illetve a válságok nyomán keletkezett szociális problémák hatására jött létre.
A szabadversenyes kapitalizmus kezdeti szakaszában a szociálpolitikát a gazdaságnak alárendelt tényezőként kezelték, és lényegében azonos volt a szegénypolitikával. Az állami beavatkozást, irányítást nemcsak a gazdaságpolitikában, de a szociális kérdések megoldásában is elutasították. Az első gazdaságfilozófiai korszak végén a munkásmozgalom politikai erővé szerveződése a szociálpolitika fogalmának bővülését (munkaviszony szabályozása, társadalombiztosítási rendszer kiépítése, egészségügy, közoktatás, lakásügy) eredményezte, de ez a gazdasághoz képest még mindig alárendelt szerepet töltött be. A szociális szolgáltatásokhoz az egyén a munkavállaló és a munkaadó közötti "gazdasági szerződésre" épülő "vásárolt jog" alapján juthatott hozzá. Az első világháborút követően ezeknek a kérdéseknek a szabályozása a nemzetközi jogban is megjelent (l. a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet létrehozását 1919-ben).[36]
A nagy gazdasági világválságra válaszul előtérbe került a beavatkozó állam keynesi gazdaságelmélete, amely az Egyesült Államokban Roosevelt elnök New Dealjéhez, a szociálpolitika terén a társadalombiztosítási rendszer kiépítéséhez vezetett (még korlátozott alanyi és szolgáltatási körrel).[37] Ennek történelmi hátteréhez hozzátartozik, hogy a válság nemcsak a nyomor és munkanélküliség addig ismeretlen mélységeit nyitotta meg, hanem versenyre is kényszerítette a fejlett nyugati demokráciákat a jobb- és baloldali populizmusok szélsőségeivel.[38] A két világháború közötti időszakban minden államban (a totalitárius, az autoriter és a liberális uralom alatt is) kísérleteztek a szociális állam kiépítésével.[39] Ezt követően a második világháború még nagyobb nyomatékot adott a társadalmi szolidaritás elvének.[40]
A hidegháború idején a két párhuzamosan létező és egymással szemben álló világrend között a katonai és gazdasági verseny mellett jóléti verseny is kibontakozott.[41] A szocializmus egyenlősítő elvekre, a tőkés tulajdon és piac felszámolására, az ún. "társadalmi gazdaság" rendjére épült, amelyben a gazdaság- és szociálpolitika összemosódott.[42] A Nyugat viszont erre válaszul az "emberarcú kapitalizmust" hirdette meg.[43] Nem a kapitalizmus felszámolására, hanem a tőke és a piac korlátozására, a tőke és a munka ellentétének csökkentésére törekedett a parlamenti demokrácia eszköztárával. Ez az időszak a tulajdonképpeni jóléti (szociális, gondoskodó) állam kiépülésének időszaka, amelyet a társadalombiztosítási rendszer kiteljesedése, az állam által átvállalt feladatkörök bővülése jellemzett. A biztosítási alapú juttatások mellett a korábbi jótékonysági logika szerint működő jóléti juttatások széles köre is létezett. A szükségletek fogalma tovább bővült, az ellátáshoz való jog alapja a léthez való egyéni jog lett, amely kiegészítette a korábbi korszakok egyedi elbírálásának elvét és a "vásárolt jog" mechanizmusát. A szociálpolitika ebben az időszakban már nem alárendelt szerepet töltött be a gazdasággal szemben.[44] Nyugat-Európában a második világháborút követően ez a szociális jóléti modell lett a politikai kohézió alapköve.[45]
A jóléti állam magas adóztatással és a jövedelmek újraelosztásával törekedett a társadalmi egyenlősítésre. Az ingyenes társadalmi juttatások és a progresszív adóztatás együttes hatására a jövedelmi polarizáltság érdemben csökkent.[46] Ezekben a jóléti államokban úgy tűnt, hogy Marx gondolatai az egyenlőtlenségek növekedéséről meghaladottá váltak, hiszen a munkások életszínvonala jelentősen nőtt. Valóban végbement egy olyan típusú növekedés, amelynek rövid és középtávon mindenki nyertese volt, a tőkések és a munkások is. Csakhogy a profitráták részben a kapitalizmus természetéből adódóan, részben a jóléti állam ráfordításai miatt csökkenni kezdtek, újabb válság alakult ki, ami életre hívta a neoliberális gazdaságfilozófiai fordulatot. [47]
Az olajválság után egyre többet beszéltek a jóléti állam válságáról. Csökkent az állam szerepvállalása, a szociálpolitika ismét a gazdaságnak alárendelt pozícióba került, beszűkült, és előtérbe került a korábbi szegénypolitikai eszköztár.[48] Az 1973 utáni Nyugat-Európában azonban a jóléti állam válsága ellenére mindenütt az volt észlelhető, hogy az alapvető jóléti intézmények nem szenvedtek nagyobb csorbát, sőt a legtöbb esetben a jóléti kiadások növekedtek. A válságmítoszok egyike, nevezetesen, hogy a jóléti állam kiadásai hátráltatják a gazdasági növekedést, abban a tényben gyökerezett, hogy az olajválság után az Egyesült Államok gyorsabban és sikeresebben tudott alkalmazkodni az átalakulás technikai-szerkezeti követelményeihez, mint a fejlett Európa. Ez azonban sok tényezőből, többek között az USA különleges, történelemben gyökerező rugalmasságából, az állandó tömeges bevándorlás révén
- 88/89 -
egyes szektorokban biztosított különlegesen alacsony munkabérekből fakadt. A neoliberális gazdasági iskola és az arra alapozott politika azonban mindezt úgy hirdette, mint az állami beavatkozással meg nem zavart szabad piac diadalát, az egyetlen helyes és követendő politika mintáját. Ezzel szemben a korábbi, olajválságot megelőző időszak azt mutatta, hogy az állam szociális szerepvállalása nem fékezte a gazdasági növekedést. Az Egyesült Államok, amely nem épített ki jóléti államot, 1950 és 1973 között 60%-kal növelte egy főre jutó jövedelmét, a jóléti Nyugat-Európa ugyanezen évek során viszont közel 2,5-szeresére, vagyis mintegy háromszor olyan gyorsan. 1950 és az ezredforduló között az USA 286%-os, Nyugat-Európa 390%-os növekedést ért el. A munka termelékenységi szintjét Nyugat-Európa az amerikai mintegy feléről 1970-ig annak 70%-ára fokozta, majd a század végére elérte.[49]
Minthogy a jóléti állam lényegi összetevője a piaci alapú elosztástól történő eltérítés, a kulcskérdés annak a küszöbnek az eltalálása, amely még biztosítja a társadalom termelőképességének fenntartásához szükséges anyagi alapokat és már nem rombolja a munkavállalkozók teljesítménymotivációját, illetve a vállalkozói energiákat.[50] A jóléti államok ezt különböző kiindulási alapértékek mentén és különböző módszerekkel kísérelték megtenni, így a jóléti államok különböző típusairól beszélhetünk.
A vezérlő értékek szerint a jóléti állam első alapváltozata a méltányosság elvén alapul, vagyis az alapcél ebben a változatban az emberek szociális biztonságának intézményes garantálása. A második alapváltozat vezérlő értéke az igazságosság, vagyis, itt az alapcél túlmegy a szociális biztonság garantálásán és olyan mértékű szociális felelősségvállalást jelent az emberek sorsáért, amely már elmozdulást jelent a szociális biztonságtól a különböző társadalmi csoportok helyzetének közelítése, szélsőséges esetben az egyenlősítés irányába. Ebben a változatban már nem a szociális biztonságról, hanem az emberek jóléti minimumának garantálásáról van szó.[51] A gyakorlatban ezek az értékek különböző arányban keveredtek az egyes jóléti államokban.
A főként az angolszász országokban elterjedt liberális modellben a segítségnyújtás a bizonyítható szükségletekhez kötődik a rászorultság vizsgálata alapján. Általában a szolgáltatások alacsony színvonala, ugyanakkor a rászorultak megbélyegzése jellemzi. Végeredménye egy olyan társadalmi rétegző-dési rendszer, amely a jóléti ellátás alanyainak a tisztes szegénység mentén relatív egyenlőséget biztosít, a többség számára pedig a differenciált jólét alapjait teremti meg. A Nyugat-Európában elterjedt konzervatív-korporativista modellben a juttatások mértéke elsősorban a befizetésektől, a munkateljesítménytől függ, és a státuskülönbségek megőrzésére törekvés jellemzi. A skandináv államokban elterjedt sajátos szociáldemokrata modell nemcsak a minimális igények kielégítésének egyenlőségét garantálja, hanem a juttatások magas szintjén törekszik az egyenlőség biztosítására, célja az egyéni függetlenség elősegítése. Az állampolgári jogon járó juttatások ilyen rendszere azonban túl költséges, és a gyakorlatban végül is nem képes megteremteni az egyenlőséget, elkerülni a társadalom megosztottságát, mert a tehetősebbek a piaci mechanizmusok igénybevételével (pl. magánbiztosítás) is kiegészíthetik juttatásaik szintjét. A liberális modellben az állam szerény beavatkozása lehetővé tette, hogy a piac uralkodjék, a skandináv modellben viszont az állam a piac megkerülésével kívánta megvalósítani az univerzalizmus eszméjét.[52] Az NSZK-ban kifejlesztett, a bismarckiánus hagyományokon nyugvó szociális piacgazdasági modell sajátos megoldást alakított ki a gazdasági és társadalmi szükségletek összehangolására: a szociális biztonság komplex, teljes körű rendszerét egy működőképes piaci versenyrendszer alapján építi ki, vagyis a gazdaságban versenyrendszer érvényesül és a szociális biztonság megteremtésében is piackonform eszközöket alkalmaznak, azaz a piaci rendszert az állami újraelosztás nem zavarhatja meg. A szociális piacgazdasági modellben a szociális kiadások aránya magas és mégis érvényesül a gazdasági produktivitás.[53]
Az állam szerepvállalásának csökkentését kívánó gazdaságfilozófia terjedésével a jóléti állam meghaladására tett kísérletek között sajátos modellt választott Finnország, amely a jóléti társadalom irányába mozdult el abban az értelemben, hogy az állam szerepének csökkenése az állampolgárok kezdeményező szerepének növekedése mellett ment végbe, a civil társadalom szervezetei jelentős szerepet kaptak a szociális szükségletek kielégítésében.[54]
A neoklasszikus gazdaságelmélet térnyerése tehát nem vezetett a jóléti állam intézményének felszámolásához, csak az eszközrendszeren belüli kisebb-nagyobb eltolódások voltak megfigyelhetők. Különösen nem szűnt meg a társadalmi igény az állam jóléti szolgáltatásai iránt. A jóléti állam fennmaradásának szükségességét igazolta az a nézet, hogy csak a jóléti állam biztonságot és valamelyest kiegyenlítést teremtő hatása tudja megteremteni azt a kiegyensúlyozott belső piacot, mely hosszú távon végül is növekedést előmozdító szerepet játszik, mert minél szélsőségesebb a társadalmi polarizáció, minél több a szegény ember és a társadalomból kiszorultak száma, annál törékenyebb, sérülékenyebb egy ország gazdasága és hosszú távú növekedése.[55]
Bár a jóléti államot az elmélet oldaláról is egyre több bírálat érte (pl. hogy az egyén feletti gyámko-
- 89/90 -
dással leszoktatja az egyént a felelős viselkedésről; a "jóléti államtól függő" magatartás generációkon keresztül öröklődik; a jóléti függőségben élő családok élete számos vonatkozásban sérül, iskolázatlanabbak a gyerekek és nő az agresszív magatartásminták aránya; azzal, hogy a jóléti állam mindenkivel ugyanúgy bánik, a végén mindenkit tárgynak tekint; a jóléti állam csak addig működött, amíg gazdasági növekedés állt mögötte; az állam mély szakadékot hozott létre az egyén és a természetes közösségek között, mivel az állam egyetlen támasza a szociális kockázatokkal szemben az állam lett; az egyén kezdeményező képessége, saját sorsán változtatni akarása komoly károsodást szenvedett stb.[56]), a jóléti állam válsága a gyakorlatban valójában nem erkölcsi vagy értékválságként jelentkezett, hanem fenntarthatósági, finanszírozhatósági válságként, amelynek egyik, legszembetűnőbb oka a társadalom elöregedése volt. Ehhez járult az ideológiai válság erősödése, amelyet elősegített a szovjet birodalom, a konkurens világrendszer meggyengülése, majd összeomlása is,[57] amelynek következtében az éppen az állami dereguláció szakaszában lévő, neoklasszikus gazdaságfilozófiára épülő kapitalizmus tűnt fel a győztes, egyedül lehetséges gazdasági modellként. Ekkor vett új lendületet a globalizáció is, amikor sorra nyitották meg kapuikat a tőke előtt az egykori szocialista államok, így a tőke egyre újabb, mindig magasabb profitrátát ígérő területekre áramolhatott. Az utóbbi évtizedben számtalanszor tapasztalhattuk, hogy a magasabb szociális standardot fenntartó, a munkavállalói jogok magasabb szintjét biztosító államokban a multinacionális vállalatok egyszerűen összepakoltak és az alacsonyabb költségű munkaerőt adó, vagyis a gazdasági és szociális jogok alacsonyabb szintjét biztosító államokba helyezték át termelőüzemeiket (szociális dömping). A fejlett világban a termelékenység növekedése lelassult, megállt, így a profitráta a 2000 utáni évektől csökkenni kezdett.[58] A fogyasztás szintjének fenntartását és bővítését a lakosság hitelfelvételei fedezték, ezért a lakosság nagymértékben eladósodott, a bankok pedig a hitelezési versenyben egyre felelőtlenebbül helyezték ki hiteleiket, így jutottunk el a rossz hitelek bedőléséhez és a pénzpiaci válsághoz. A mostani gazdasági válságban azonban a tőke korábbi menekülése is visszaüt: a fejlett világban a növekvő munkanélküliség (és ezzel a fizetőképes kereslet csökkenése) a világ más részein előállított termékek piacát is csökkenti, tehát az alacsony termelési költségek dacára csökken a profitráta a fejlődő világban is, a válság a feltörekvő gazdaságokat sem hagyja érintetlenül.
A jóléti állam tehát a szociális dömping következtében egyre súlyosbodó válságba került. A jóléti rendszerek fenntarthatatlanná váltak, a fejlett világ gazdasági növekedése nem tartott lépést az egészségügyi és nyugdíjkiadásoknak a társadalom elöregedéséből eredő növekedésével, ennek ellenére a legtöbb államban még nem kezdték meg ezeknek a kiadásoknak a radikális csökkentését. Ugyanakkor a globális kapitalizmus legutóbbi szakaszában a szociális partnerség, a munkaügyi kapcsolatok rendszere is átalakult. Korábban valódi párbeszéd alakulhatott ki a munkáltatók és a munkavállalók érdek-képviseleti szervezetei között, mert a vállalkozások nagy hangsúlyt helyeztek pozitív társadalmi megítélésük fenntartására, amelyhez hozzátartozott a szakszervezetekkel való megegyezés és a helyi közösségben bizonyos társadalmi szerepvállalás. Ez a társadalmi megítélés hatással volt a vállalat értékének alakulására is. Azonban a spekulációs tőke térnyerése nyomán, amint a részvényeseknek való megfelelés, azaz a befektetés gyors megtérülése és minél magasabb hozama lett a vállalkozások egyetlen mozgatórugója, a szociális párbeszéd (különösen a munkavállalók és munkáltatók közötti közvetlen, kétoldalú párbeszéd) is visszaszorult, lehetetlenné vált.[59] Ezért megerősödött az állam szabályozó szerepe a munkaügyi kapcsolatok terén csakúgy, mint a szociális védelem területén. Tehát a korábbi állami szerepvállalás egyes formáinak egyre finan-szírozhatatlanabbá válásával párhuzamosan újabb és egyre erősödő igény jelent meg az állam szerepvállalásának más formái iránt. Az Európai Unióban a gazdaság szereplői között zajló nemzeti és európai szintű szociális párbeszéd mellett előtérbe került a tagállamok közötti együttműködés a nyitott koordinációs mechanizmus keretében, amelynek jogalapját a Nizzai Szerződés 144. cikke teremtette meg. Emellett egyre gyakrabban hangsúlyozzák - egyetemes és regionális szinten egyaránt - a vállalatok társadalmi felelősségvállalásának fontosságát. A vállalatok társadalmi felelőssége (Corporate Social Responsibility, CSR) olyan üzleti magatartás, amely a vállalat stratégiájában a tisztán gazdasági szempontok mellett a környezetvédelmi és társadalmi megfontolásokat is érvényre juttatja. A vállalatok társadalmi felelőssége az elmúlt évtizedekben az EU foglalkoztatás- és szociálpolitikájának új, gyors ütemben fejlődő területévé vált.[60] A tőke nagyfokú mobilitásának következtében ennek a kérdésnek a szabályozása nyilvánvalóan csak nemzetközi összefogással képzelhető el.
A jóléti állam szükségességének gondolata, a szociális piacgazdaság iránti igény a monetáris gazdaságfilozófia által uralt időszakban is fennmaradt, csak eszközei és lehetőségei szűkültek be, változtak meg a korábbi, vegyesgazdaságként is emlegetett fejlődési szakaszhoz képest. Most az újabb válság szociális hatásainak enyhítése érdekében fokozottan szükség lesz a szociális állam által nyújtott védőháló
- 90/91 -
megerősítésére, az államoknak nemcsak gazdaságélénkítő csomagokra, hanem egyes szociális kiadásokra is több forrást kell összpontosítaniuk. Csak így lesznek elkerülhetőek a legsúlyosabb társadalmi feszültségek. Igaz, hogy a jóléti állam mozgástere, lehetőségei éppen azokban az országokban lesznek a legkorlátozottabbak, amelyeket a válság a legnagyobb mértékben sújt, vagyis ahol a legnagyobb szükség lesz az állam társadalmi feszültségeket csökkentő beavatkozására, mégsem vethető el a jóléti állam fenntartásának célja pusztán a lehetőségek beszűkülése miatt, hanem meg kell találni az állami beavatkozás azon új módszereit, amelyek az egyént hatékonyabban meg tudják védeni a gazdasági kiszolgáltatottsággal, szociális sebezhetőséggel szemben. Ezeknek az új módszereknek pedig magukban kell foglalniuk a nemzetközi együttműködés különböző formáit is. Az ilyen irányú fejlődést (a szociális állam eszméjének újraéledését) elősegítheti az állam gazdasági szerepvállalásának szükségességét, a piac szabályozó szerepének elégtelenségét illetően kibontakozóban lévő ideológiai fordulat is.■
JEGYZETEK
[1] André Wilkens: The global financial crisis: opportunities for change. openDemocracy News Analysis, 10 November 2008. Forrás: http://www.opendemocracy.net. Hasonló felvetés az élelmezési válság megoldására a mezőgazdasági politikák szoros összehangolása: Michel Barnier: How Europe should tackle the global food crisis. Europe's World, Autumn 2008. 8-14. o.
[2] Richard Youngs: How will the financial crisis affect EU foreign policy? FRIDE Policy Brief No. 1, November 2008
[3] Wilkens, i. m.
[4] Ld. Kis Miklós: Szalai: Fasizmus is jöhet a válság után. FN 2008. november 25. http://www.fn.hu/makro/20081124/szalai_valsag_utan_fasizmus/ L. még Szalai Erzsébet: Újkapitalizmus - és ami utána jöhet., 2006.
[5] Youngs, i. m.
[6] Ld. Fareed Zakharia: The Post-American World", W.W. Norton and Company, 2008. L. még: Karl-Heinz Kamp: It's not the demise of the West but its rise. Europe's World, Autumn 2008. 24-29. o.
[7] Kamp, i. m.
[8] Ld. Hans Mouritzen: The West will never be a unified actor. Europe's World, Autumn 2008. 25-29. o.
[9] Mouritzen, i. m.
[10] Youngs, i. m.
[11] Wilkens, i. m.
[12] Ugyanakkor Oroszországot és más nyersanyagban gazdag országokat (pl. Irán) is erősen sújtotta a gazdasági válság az olajárak csökkenésével. Kínát is elérte a válság, noha pénzügyi forrásaira tekintettel a Nyugat Kínától várta, hogy tőkét tud injektálni a globális gazdaságba.
[13] Youngs, i. m.
[14] Youngs, i. m.
[15] Ld. Global Trends 2025: A Transformed World. US National Intelligence Council, November 2008. Forrás: www. dni.gov/nic/NIC_2025_project.html
[16] Ld. Global Trends 2025, i. m.
[17] FigyelőNet, 2009. január 31. Forrás: http://www.fn.hu/makro/20090131/protekcio-nizmus_ellen_szoltak_davosban/
[18] Youngs, i. m.
[19] Wilkens, i. m.
[20] Youngs, i. m.
[21] Kis, i. m.
[22] Global Risks 2009. A Global Risk Network Report. World Economic Forum, January 2009
[23] Uo.
[24] Ld. Global Trends 2025, i. m.
[25] Ld. Global Trends 2025, i. m.
[26] Ld. André Wilkens: The global financial crisis: opportunities for change. openDemocracy News Analysis, 10 November 2008. Forrás: http://www.opendemocracy.net.; Michel Barnier: How Europe should tackle the global food crisis. Europe's World, Autumn 2008, 8-14. o.
[27] Gazdag László: Mi lesz a kapitalizmussal? FN 2008. november 30. Forrás: http://www.fn.hu/makro/20081030/mi_lesz_kapitalizmussal/
[28] Gazdag, i. m.
[29] Ld. Egresi Katalin: A szociális-jóléti állam. Forrás: http://www.ajk.elte.hu/HallgatoiInformaciok/TanszekekHirei/AllamEsJogelmelet/Allamtan%20TK/2_Kotet/II_V_XIX_B%20fejezet.pdf
[30] Gazdag, i. m.
[31] K.M. Soros előre látta a válságot. 2008. október 1. http:// www.fn.hu/penzugy/20080930/soros_jovobe_latott/
[32] Gazdag, i. m.
[33] Zeisler Judit: Divatba jött Marx. 2008. november 23. Forrás: http://www.fn.hu/kultura/20081118/divatba_jott_marx/?oldal=2
[34] Ld. Kis, i. m.
[35] Ld. Global Trends 2025, i. m.
[36] Egresi, i. m.
[37] Egresi, i. m.
[38] Berend T. Iván: A jóléti állam: válság és kiutak http://www.historia.hu/archivum/2003/0307berend.htm
[39] Egresi, i. m.
[40] Berend, i. m.
[41] Berend, i. m.
[42] Egresi, i. m.
[43] Berend, i. m.
[44] Egresi, i. m.
[45] Ld. Global Trends 2025, i. m.
[46] Berend, i. m.
[47] Kis, i. m.
[48] Egresi, i. m.
[49] Berend, i. m.
[50] A jóléti állam eredete és lényege. Forrás: http://www.ektf.hu/tanszek/politologia/pol/osszehaspol/jolleti_allam2felev.doc
[51] Uo.
[52] Egresi, i. m.
[53] A jóléti állam eredete és lényege, i. m.
[54] Egresi, i. m.
[55] Ld. pl. Berend, i. m.
[56] Ld. bővebben: Egresi, i. m.
[57] Kis, i. m.
[58] Kis, i. m.
[59] Ld. erről részletesen: John Monks: Saving capitalism from the speculators. Europe's World, Autumn 2008. 31-35. o.
[60] Az Európai Tanács 2000 márciusában felhívást intézett a vállalatokhoz, hogy a lisszaboni célok megvalósítása érdekében tevékenységük során vegyék figyelembe a társadalmi felelősség szempontjait. Ezt követően 2001 júliusában az Európai Bizottság kiadta Zöld Könyvét, melynek célja valamennyi érintett bevonása a közösségi CSR-koncepció kialakításába. A Zöld Könyvvel kapcsolatban a Bizottsághoz beérkezett válaszok nyomán 2002 júliusában egy Közleményt adtak ki, ami megfogalmazta az EU CSR stratégiáját. Ld. bővebben: http:// www.eu2004.hu/index.php?op=kozossegi_politikak&id=13
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi tanár.
Visszaugrás
