Az elmúlt évtizedben szakmai és politikai körökben, illetve a szélesebb nyilvánosság előtt is egyre többet hallani az ún. Isztambuli Egyezményről (a továbbiakban: Egyezmény), hazai és nemzetközi színtéren egyaránt. A dokumentum az Európa Tanács Egyezménye a nők elleni erőszak és a párkapcsolati erőszak, valamint tágabban a családon belüli erőszak megelőzéséről és felszámolásáról.[1] Jelen tanulmány áttekintést kíván adni arról, hogy miért is jelentős ez a dokumentum, milyen változást hozott eddig az Egyezményt ratifikáló országokban, illetve mennyire van összhangban a magyar rendszer az Egyezmény rendelkezéseivel.
A nők elleni erőszakkal és a családon belüli erőszakkal szembeni határozott és hatékonyabb európai fellépést a jelenség nagyságrendje és az a tény is indokolta, hogy az Európa Tanács tagállamainak e problémákra adott válaszai nagyon különbözők voltak - politikai akaratot tekintve, határozottságban, hatékonyságban és a szükséges keretek, források biztosításában egyaránt. Mindeközben hiányzott egy átfogó, kötelező erejű, a témának dedikált jogi norma európai szinten.[2] Az Isztambuli Egyezmény, amely kifejezetten a nők elleni erőszak, illetve a párkapcsolati/családon belüli erőszak[3] megelőzését és felszámolását tűzte ki célul, ezt az űrt töltötte be.
Az Egyezmény kidolgozását széles körű egyeztetés, intenzív munka előzte meg. 2009-ben alakult egy külön bizottság ebből a célból, az ún. CAHVIO.[4] A bizottság összesen kilenc ülést tartott, ezek eredményeképp fogadták el mind az Egyezmény, mind pedig az annak kommentárjául szolgáló ún. Magyarázó Jelentés (Explanatory Report) tervezetét. A CAHVIO tagjai voltak az Európa Tanács tagállamainak - így Magyarországnak - a delegáltjai; legfőképpen az igazságügyért, illetve a szociális ügyekért, a nemek egyenlőségéért, az emberi jogokért felelős minisztériumok képviselői vettek részt a folyamatban. Jelen voltak továbbá a nemzetközi kormányközi szervezetek és a civil szervezetek képviselői. Az Egyezmény tervezetéről tartottak egy indikatív szavazást is, ennek alapján konszenzussal fogadták el a végső szövegtervet.[5]
Az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága 2011. április 7-én fogadta el az Egyezményt, amely 2011. május 11-én nyílt meg aláírásra. Az Isztambuli Egyezmény elnevezés abból ered, hogy a Miniszteri Bizottság ülését, ahol a dokumentumot megnyitották aláírásra, Isztambulban tartották. Az Egyezmény a tizedik részes állam csatlakozását követően, 2014. augusztus 1-jén lépett hatályba.[6] Jelenleg, 2020 augusztusában az Európa Tanács 47 tagállama közül mindössze kettő - Oroszország és Azerbajdzsán - nem írta alá az Egyezményt, míg a tagállamok nagy többsége, 34 ország már ratifikálta, törvénybe is iktatta azt.[7] 2017-ben maga az Európai Unió is csatlakozott aláírásával az Egyezményhez.
Az Isztambuli Egyezmény jelentőségét több fontos jelző, jellemző is érzékeltetheti. Az Egyezmény az első kötelező európai jogi norma a nők elleni erőszakkal és a párkapcsolati/családon belüli erőszakkal szembeni fellépésben, így megalkotása mindenképpen áttörésnek tekinthető. A tartalom ezenfelül korszerű is, hiszen a témával kapcsolatos több évtizedes nemzetközi tapasztalatra,
- 25/26 -
gyakorlatra építve határozza meg a szükséges intézkedéseket, így a bevált módszerek, ígéretes gyakorlatok hatályos gyűjteményét is adja.
Az Egyezmény világos üzeneteket, alapvetéseket fogalmaz meg.[8] Mindenekelőtt a zéró tolerancia elvét hirdeti, elítélve a nők elleni erőszak minden formáját. Kiemeli továbbá, hogy "a nők elleni erőszak a nők és a férfiak közötti, történelmileg kialakult egyenlőtlen hatalmi viszonyok megnyilvánulása, amelyek a férfiak részéről a nők feletti uralkodáshoz és a nőkkel szembeni hátrányos megkülönböztetéshez, valamint a nők teljes érvényesülésének megakadályozásához vezettek". Ebből következően "a nők és férfiak közötti jogi és tényleges egyenlőség megvalósítása a nők elleni erőszak megelőzésének kulcsfontosságú eleme". A párkapcsolati/családon belüli erőszak kapcsán pedig leszögezi, hogy ez aránytalan mértékben sújtja a nőket, és azt, hogy férfiak is válhatnak ilyen erőszak áldozatává. A dokumentum leszögezi továbbá, hogy a gyermekek a párkapcsolati/családon belüli erőszak áldozataivá válnak akkor is, ha tanúi az erőszaknak (Preambulum). Az Egyezmény a fentiekre alapítva határozza meg céljait és intézkedéseit.
Az Egyezmény több szempontból is átfogónak tekinthető. Egyrészt a nők elleni erőszak minden formájára, fajtájára alkalmazni kell, ideérte a párkapcsolati/családon belüli erőszakot is. A dokumentum ugyanakkor arra ösztönzi az államokat, hogy "a párkapcsolati és családon belüli erőszak minden áldozata tekintetében alkalmazzák az Egyezményt" (2. cikk). Itt fontos megjegyezni, hogy a párkapcsolati/családon belüli erőszak alábbi fogalmát használja: "a fizikai, a szexuális, az érzelmi vagy a gazdasági erőszak mindazon cselekményei, amelyek a családon vagy a háztartási egységen belül, illetve a volt vagy jelenlegi házastársak vagy partnerek között történnek, függetlenül attól, hogy az elkövető az áldozattal azonos helyen lakik vagy lakott-e" [3. cikk b) pont]. Nincs tehát jelentősége annak, hogy az elkövető és az áldozat közötti kapcsolat jogilag is elismert hozzátartozói viszonynak (illetve ilyen jellegű volt/korábbi viszonynak) tekinthető vagy sem. A házastársnak vagy élettársnak nem minősülő intim partnerekre is kiterjed a fogalom, s a felek (korábbi) együttélése sem feltétel. Látható tehát, hogy az áldozatok széles köre számára ír elő védelmet a dokumentum.
Az Egyezmény átfogó jellegű továbbá olyan értelemben is, hogy a különböző szektorok, szervek, hatóságok, intézmények szerepét és felelősségét hangsúlyozza, a szereplők együttműködését is kiemelve. Az erőszak áldozatainak és tanúinak védelme és támogatása céljából külön is nevesíti a bírósági szervezetet, az ügyészséget, a bűnüldöző hatóságokat, a helyi és a regionális hatóságokat, valamint a nem kormányzati szervezeteket (18. cikk 2. bekezdés). Külön cikket szentel a dokumentum a releváns civil szervezetek munkája fontosságának. Ennek alapján az egyezmény részes államai "minden szinten elismerik, ösztönzik és támogatják a nők elleni erőszak elleni küzdelem terén tevékenykedő nem kormányzati szervezetek és civil társadalom munkáját, és hatékony együttműködést alakítanak ki ezekkel a szervezetekkel" (9. cikk).
Az Egyezmény átfogó jellegű úgy is, ahogyan a jelenséggel szembeni fellépés színtereit meghatározza. Azt a szemléletmódot, mely az erőszak megelőzése, az áldozatok védelme és az elkövetők büntetőjogi felelősségre vonása/megbüntetése területének egyaránt figyelmet szentel, mindegyik kapcsán meghatározva a szükséges intézkedéseket, e beavatkozási területek angol nyelvű elnevezése (prevention, protection, prosecution/punishment) után az ún. 3P megközelítésnek nevezik. Az Isztambuli Egyezmény ezt alapul véve, s egy további elemet, az integrált közpolitikákat (integrated policies) is beemelve a tényezők közé az ún. 4P megközelítésmód követi. Az alábbiakban a teljesség igénye nélkül ismertetek néhány főbb rendelkezést.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
