Amikor legutoljára voltam itt, akkor döntően az elmúlt 60 évről beszéltünk, és való igaz, hogy most már a jövőről kell beszélni. Tudniillik az a vita, amit az elmúlt alkalommal halasztani javasoltam - azt mondtam, hogy tartsunk szünetet, gondolkodjunk, persze készüljünk a vitára - nos, ez a vita elindult, és úgy tűnik, hogy ennek a vitának most már ott vagyunk a kellős közepében. Végig lehet sorolni az utóbbi hónapok fejleményeit. Megjelent az Európai Bizottságnak az ismert Fehér Könyve a forgatókönyvekről, később elhangzott a Bizottság elnökének az éves beszéde az Unió állapotáról. Azután megválasztottak egy új francia elnököt, ő is mondott több beszédet, amelyek közül a legfontosabb a Sorbonne-on, az Európai Unióról elmondott beszéde, amelyre én egyszer-kétszer talán még vissza fogok térni.
A dolog lényege tehát az, hogy benne vagyunk a vitában, és állást kell foglalnunk. Ha pedig alapvető stratégiai kérdésekben állást akarunk foglalni, akkor abból kell kiindulnunk, hogy mi ennek az egész - legszélesebb értelemben vett - projektnek a célja.
Három célt tudnék megjelölni. Az első a sokat emlegetett béke és biztonság. Ez valójában az európai integrációnak a geopolitikai dimenziója, mindennek az eredete, a gyökere, mindennek a háttere. Idősebbek emlékeznek még az Európai Védelmi Közösségnek a francia nemzetgyűlésben 1954-ben történt leszavazására és az ebből adódó következtetésre, hogy az európai integrációt alapvetően gazdasági téren kell beindítani. Ugyanakkor a politikai végcél - "finalité politique" - továbbra is megmaradt. Ezen a területen a cél egy része megvalósult, tehát a béke és biztonság a tagállamok egymás közötti viszonyában évtizedek óta a legfontosabb elért eredmény. Ugyanakkor a békének és a biztonságnak a külső dimenziója hosszú-hosszú ideig háttérbe szorult, másodlagos volt.
Eltérő jogi kereteket is kapott, és bár egyesítettük a pilléreket, a külpolitikai, biztonságpolitikai és védelmi dimenzió mégis különálló terület maradt, mert hiszen jogilag kötelező aktusok nem születnek, egyhangúság a főszabály. Összességében tehát az eredeti, legelső cél a mai napig másodlagos maradt.
A második nagy cél a jólét megteremtése a gazdasági integráción keresztül. Vámunió, a közös kereskedelempolitika, a közös, majd egységes piacon érvényesülő versenypolitika, mezőgazdasági politika és további fontos, egyre bővülő politikák. Kialakult a pénzügyi-monetáris unió, létrejött a közös pénz stb. Ez foglalta el és jelentette az európai integrációs folyamat lényegét, és ezen a területen jutott az integráció a legmesszebb. A gond inkább az, hogy egy egyirányú folyamat jött létre, amit az "ever closer union", az "egyre szorosabb unió" szavak fejeznek ki. Ez az a bizonyos "folyó" elmélet, amely szerint a folyó mindig csak egy irányba folyhat, mindig az a jó, ha a folyamat előre halad, az a szép, ha egyre több ügyet közösen döntünk el. Ez volt az integráció alapfilozófiája, és ha nem ez lett volna, akkor az nem haladt volna előre. Ugyanakkor világos, hogy ennek a folyamatnak megvannak a korlátai, és ezek a korlátok egyre erőteljesebben jelentkeztek az elmúlt években.
A harmadik dimenzió pedig a kulturális, civilizációs szféra - nevezzük ezt identitásnak. Ez az a cél, az európai identitás megőrzése és megerősítése, amit elhanyagoltunk, és most ennek fizetjük az árát. A nagy "ever closer" buzgalomban elfelejtkeztünk arról, hogy valójában mi is tartja ezt az egészet össze. És elfelejtettük azt, amire az utóbbi időben egyre többen jönnek rá, hogy vigyázat: a világon a legfontosabb a kultúra. A legszélesebb értelemben vett kultúra. Csak egy példa: mi határozza meg a dolgok menetét? Hosszú távon két fontos dolog van a világban. Az egyik a demográfia - gondoljunk egy pillanatra Európára és a Kárpát-medence történetére. A másik a technológia. Végső soron mind a kettő a kultúrától függ. Akarjuk magunkat egyénileg és kollektíve reprodukálni? Ez alapvetően kulturális, civilizációs kérdés. Hogy a technológiában mennyire vagyunk innovatívak, az megint csak
- 63/64 -
a fejekben dől el. Tehát összességében leszögezhető, hogy ezt a harmadik célkitűzést, ezt az identitásnak nevezhető dimenziót elhanyagoltuk. Ennek különböző okai vannak. Az egyik oka az, hogy a közgondolkodás az 50-es, 60-as, 70-es években idegenkedett a közösségi identitás minden formájától, és ezért az európaira sem talált rá. Az idegenkedés elsősorban a nemzeti identitás befogadásától átsugárzott az európai identitásra, sőt a regionális identitásra is. Számunkra például különösen fontos a közép-európai identitás. Amikor kezdtünk rájönni arra, hogy mégis csak van közösségi identitás, akkor rögtön elkezdtünk azon vitatkozni, hogy mi is ez. Macron beszéde például egyértelmű üzenete volt annak, hogy másként képzeljük el az európai identitás lényegét, fő elemeit. Hatalmas különbség van közöttünk, de ha elfogadjuk és tiszteletben tartjuk egymás megközelítését, akkor nincs baj. Mert hiszen az európai identitás talán éppen ez a fajta sokszínűség. De akkor tartsuk tiszteletben egymás felfogását és ne bélyegezzük meg a másikét. Talán ez is oka volt annak, hogy az identitás kérdése háttérbe került. Most már nagyjából tisztázódnak a dolgok. Elfogadjuk mindannyian, hogy van európai identitás, persze más elemeket tartunk fontosnak. Elfogadjuk azt is, hogy a nemzeti identitás megelőzi az európai identitást, amint ez a félévente készülő Eurobarometer-felmérésekből kiderül. Nyilvánvaló, hogy a nemzeti identitás lényegesen erősebb, mint az európai identitás, de van európai identitás. És még egy nagyon fontos dolog, amire nagyon sokszor hivatkoztunk már Teleki Páltól Antall Józsefen keresztül, hogy a két identitás összeegyeztethető és nem áll egymással szemben még akkor sem, ha bizonyos politikai jelszavak szintjén időnként szembeállítjuk őket egymással.
Tehát ez volt a három cél. Az első - a politikai cél - másodlagos, a második - a gazdasági cél - uralkodó lett és a harmadik - a kulturális, civilizációs - pedig háttérbe szorult. Mindez persze meghatározta a módszert is. És a fő módszer - összhangban az "ever closer cooperation" vagy "union" fogalommal - pedig organikus, inkrementális, neofunkcionális módszer lett. Összefüggött ez azzal is, hogy mindig meghatározott, konkrét feladatokat kellett megoldani, ami általában hatáskörbővítéssel is járt, akár szerződéseknek a keretei között, akár a szerződéseknek a módosításával, hiszen erre is van legalább négy vagy öt példa. Ennek a folyamatnak volt a csúcspontja az az alkotmányozó szerződés, ami azután két "mag-tagállam" népszavazása következtében nem jött létre. Az alkotmányozó szerződést nem a lengyelek és nem is a magyarok szavazták le, hanem a franciák és a hollandok, ezt azért nem árt nem elfelejteni. Ugyanennek a módszernek további lényeges eleme volt a centralizáció és az ehhez kapcsolódó fékezhetetlen reguláció, egy olyan felső határ nélküli szabályozási spirál, ami nem ismerte a saját határait és mindent szabályozni kívánt. Ez több szempontból, így közgazdasági szempontból is hibás törekvés volt és az európai integrációnak sem használt. És akkor következett két fontos fejlemény: az egyik, hogy ez a neofunkcionális, inkrementális, organikus, technokrata módszer kimerült. Eljutott a határaihoz, mert kiderült, hogy mégiscsak van határa. A másik fejlemény pedig annak felismerése, hogy elfelejtettük a harmadik dimenziót, a kultúrát, az európai identitás megerősítésének a célját. A gazdasági integráció megvalósításának módszere nem volt alkalmas arra, hogy észben tartsuk azt is, hogy van egy nagyon fontos harmadik dimenzió, az európai kulturális örökségen alapuló európai identitás.
Néhány szót mégis szólnék röviden a Bizottsági forgatókönyvekről, mert ezek illusztrálnak, nagyon jól kifejeznek egy szellemi, mentális állapotot. Ilyen forgatókönyveket évtizedek óta gyártunk. Körülbelül húsz évvel ezelőtt írtam egy tanulmányt, ott akkor négy forgatókönyvet különböztettem meg, amelyek egyébként nem álltak messze ettől a mostani öttől, bár a két évtizeddel ezelőtti helyzetnek feleltek meg. Érdeme ennek a Bizottsági Fehér Könyvnek, hogy kilép a megszokott bináris logikából, azaz a több vagy kevesebb Európa közötti ellentétpárból és kinyitja a választási lehetőségeket. Nincs más célja, mint hogy egyfajta iskolai segédeszközként bemutassa ezeket a lehetőségeket. Ezt nem bírálatként mondom, mert iskolai segédeszközökre szükségünk van. Az egy más dolog, hogy önmagukban ezek a forgatókönyvek nyilvánvalóan megvalósíthatatlanok, a Bizottság sem állítja, hogy ezek bármelyiket kizárólagosan kell alkalmazni. E forgatókönyvek egymásra is épülhetnek, különböző változatok valósíthatók meg. Röviden összefoglalva: az első forgatókönyv a folytatás, de ha megnézzük közelebbről, akkor az nem egyszerűen a folytatás, még kevésbé a befagyasztás, hanem a jelenleg meglévő feladatok megoldása. Tehát a digitális unió, a bankunió, a tőkepiaci unió megteremtését folytatni kell, és tovább kell fejleszteni a védelmi képességeket is. A második forgatókönyv - "a belső piac, semmi más" - visszalépésnek tűnik, de valójában ez a második változat jelentene egyfajta befagyasztást. A ténylegesen szóba jöhető forgatókönyvek azonban a harmadik és a negyedik változatban jelennek meg.
A harmadik változat szerint "aki többet akar, az többet csinál"; a negyedik szerint pedig "csináljunk kevesebbet, de hatékonyabban". Egyetértek például Balázs Péterrel abban, hogy a valószínű forgatókönyve a jövőnek, a harmadiknak és a negyediknek egyfajta egyvelege, keveréke lesz. De az igazi kérdés az, hogy milyen arányban jelenik meg ebben a "mix"-ben a harmadik és a negyedik változat, melyik lesz abban a meghatározó: a harmadik, vagy pedig a negyedik? Ez elvisz minket az egyik, sőt a legfontosabb kérdéshez, ami az Európai Unió következő évét vagy akár évtizedeit, és ezzel Közép-Európa és a mi hazánk sorsát is jelentős mértékben meg fogja határozni. Mert ha a harmadik változat nem más, mint amit jelenleg az alapszerződésben a megerősített együttműködésnek a technikája fejez ki, akkor ebben különösebb gondot nem látok. Mert hiszen az, hogy csak egyesek akarnak közös szabályokat a bontóperre nézve vagy az európai szabadalmak területén, netán akár még az Európai Ügyészségre nézve is, nem hoz létre többszintű Európai Uniót. Bizonyos mértékű flexibilitást, rugalmasságot, bizonyos mértékű differenciációt feltétlenül igényel az integráció rendszere.
Huszonnyolcan vagy huszonheten nem tudnak mindig, minden kérdésben együttműködni, bizonyos mértékű differenciáció mindig is volt. Amikor átmeneti mentességeket kaptunk például a csatlakozási szerződésünkben a termőföldre, és adtunk a munkaerő szabad áramlása tekintetében, akkor ez is egyfajta átmeneti differenciációt hozott létre. Ez volt a különböző sebesség, mert hét év után
- 64/65 -
a különbségek megszűntek. Tehát egyfajta rugalmasság mindig kell, ennek egyébként egy jogi szempontból is szerencsés megfogalmazása, megjelenítése a megerősített együttműködés eszköze az összes feltétel betartása esetén. Ha ezeket a feltételeket betartjuk, akkor a megerősített együttműködés nem vezet több sebességhez - helyesebb kifejezéssel - többszintű Európa kialakulásához. Ugyanakkor persze van egy komoly veszély. Ez nem a megerősített együttműködésnek a veszélye és nem is a differenciáció bizonyos technikáinak a befogadása. Ez az a vízió, amit nem olyan régen - mások mellett - a francia elnök is meghirdetett. Sőt, ő tulajdonképpen ezt egy erőteljesebb formában akarta meghirdetni, de a beszédet megelőzően azért egyeztetett egy másik fontos európai fővárossal, és ott rávették arra, hogy egy-két elemet ne vegyen be a beszédbe, mert azt ez a másik fontos főváros már nem tudná támogatni. Így egy kicsit enyhült ez a koncepció, de azért itt van. De nem csak most van itt, hanem legalább húsz éve. Emlékezzünk a Schäuble-Lamberts, a Chirac vagy a Delors koncepciókra, ezek mind ezt az utat keresték, kutatták. Az a bizonyos "Kerneuropa", a "hardcore", mag-Európa, aminek a végső kifejlete az lenne, hogy egy, kettő vagy esetleg többszintű Európa jönne létre. Két nappal ezelőtt olvastam a Figaróban Laurent Wauquieznak - aki jelenleg a Republikánus Párt egyik elnöke - a nagy interjúját, ahol ő háromszintű Európát képzel el. Az elsőre azt mondja, hogy ott tizenketten legyenek. Nem világos, hogy miért pont tizenketten, mert lehetnének heten vagy tizennégyen is, és azt sem tudni, hogy melyik tizenkettőről van szó. Azután legyen egy második szint és legyen egy harmadik szint. Homályban hagyja, hogy a harmadik szint mi lenne, erről csak sejtéseink lehetnek. Mindenesetre mag-Európáról beszélni irreális. Hány országra gondolunk, amikor magról beszélünk? Húszra? És akkor ebben mi az "avant-garde"? Nem arról van szó, hogy két-három-négy-öt ország mintegy "arrière-garde"-ként kiszorulna ebből? Hiszen a nagy többség már most is benne van az euróban, és nem ugyanazok a tagállamok, de a nagy többség benne van a schengeni övezetben is. Az euróövezet tagjainak száma pedig nincs kőbe vésve, mivel ez a szám évről évre növekszik. Mindig van egy új tag, és azt is nagyon jól tudjuk, hogy egyetlen tagállam kivételével, valamennyi tagállam jogilag köteles az eurózóna tagjává válni, tehát az eurót bevezetni. Egyetlen tagállam jelent kivételt, tulajdonképpen kettő, de valójában egy, mert ez a kettő az Egyesült Királyság és Dánia. Miután az Egyesült Királyság úgy tűnik, hogy véglegesen lemondott arról, hogy az eurózónába belépjen, itt egyetlen egy ország van már, az pedig Dánia. Egyébként a dánok is eldönthetik, hogy belépnek, mert nekik csak egy lehetőség ez az "opt-out", tehát a kimaradás. Nekünk nincs ilyen "opt-out"-unk. Mi be fogunk lépni, csak azt nem tudjuk, hogy mikor. Tehát az euróra nem lehet egy magot, egy belső kört építeni. Nem véletlen, hogy az eddigi Kerneuropa-koncepciókból nem lett semmi. Amikor fölmerül a második kérdés, hogy mégis kik tartoznának a magba, milyen alapon döntenénk ezt el, nincs erre válasz. Láttuk, hogy kik szavazták le az alkotmányozó szerződést. Két alapító, "szuper mag" tagállam. Wauquiez javaslatai között az is szerepelt, hogy ezt az új elképzelést, ami egy teljesen új szerződést kívánna, minden tagállamban népszavazásra kellene bocsátani. Érdekes lenne ezeknek a népszavazásoknak az eredménye.
A harmadik opció Közép-Európa és Magyarország számára komoly veszély, komoly kockázat. Ezzel szemben nekünk minden lehetséges lépést meg kell tennünk, határainkon kívül és határainkon belül. A két- vagy többszintű Európával kapcsolatos vitára fel kell készülnünk és le kell azt folytatnunk az Unió egységének megőrzése céljából.
A negyedik változat szerint csináljunk kevesebbet, de hatékonyabban. Ez a forgatókönyv adja meg a helyes választ. A kérdés az, hogy mi legyen a kevesebb, és mitől lesz majd a kevesebb hatékonyabb. Szó esett a módszerről, a túlzott centralizációról és regulációról, a hatáskörbővítés parttalanságáról. Vannak álvitáink. Álvitának tartom a föderális Európáról szóló vitát. Ezen egyrészt már túl vagyunk, másrészt a legtisztább föderációkban is az alkotmányos rendszer úgy működik, hogy a szövetséget, a föderációt alkotó politikai egységek hatáskörét nem lehet, nem szabad elvonni. Ez így van Kanadában, így van Svájcban, így van Indiában, de egyébként így van az Egyesült Államokban is. Nem véletlen, hogy az Egyesült Államok történelmének legvéresebb háborúja éppen az unió és a tagállamok hatáskörével kapcsolatos vitával összefüggésben tört ki. Tehát a tagállami hatásköröket tiszteletben kell tartani. Egyetlen egy olyan intézmény van, amelyik láthatóan nem azt tekinti alapelvének, hogy az őt alkotó politikai egységek hatáskörét tartsa tiszteletben: ez az Európai Unió. Ez a felfogás és módszer komoly eredményeket hozott, de most meg kell érteni, hogy vége van.
Pár szóval megpróbálom összefoglalni szerény javaslataimat.
Az első, hogy meg kell határozni a politikai és stratégiai célokat. Ehhez egy alapvetően új szemlélet kell, de nem kell hozzá új szerződés. Ha hozzányúlunk a szerződésekhez, akkor abból csak baj van. A létező alkotmányos keretek között kell mozogni. Ideértve a lojális együttműködést, és ideértve a nemzeti és - ennek alapján - az alkotmányos identitást. Ha ezeket betartjuk, akkor többé-kevésbé eleget tudunk tenni az említett feltételeknek. Ha folytatjuk a negyedik forgatókönyv gondolatmenetét, akkor ki kell jelölni a legfontosabb területeket, ahol tovább akarunk lépni. Ilyen mindenekelőtt a közös külpolitika, biztonságpolitika és a védelem. Megtörtént annak felismerése, hogy Európának súlyos külső kihívásokkal kell szembenéznie. Az egymás közötti viszonyainkban biztosítottuk a békét, de a külső fenyegetéseknek nem szenteltünk kellő figyelmet. Különösen a legutóbbi idők fejleményei miatt, Európának a saját lábára kell állnia. De Gaulle elnök ezt már évtizedekkel ezelőtt megmondta. A védelem tehát kiemelt terület, itt előre kell lépni. Egyébként a védelmi politika terén, abban az esetben, ha nem akar mindenki lépni, akkor van egy kiváló eszközünk a Permanent Structured Cooperation, az állandó strukturált együttműködés, amivel a tagállamok egy része is tovább tudja fejleszteni a katonai képességeit.
További kiemelt terület az egységes belső piac megőrzése. Ennek nagyon fontos, nélkülözhetetlen eleme a kohéziós
- 65/66 -
politika. Az egységes belső piacnak nemcsak a négy szabadság érvényesítése az éltető eleme és alapfeltétele, hanem a gazdasági fejlettség eltéréseinek a kiegyenlítése is. A felzárkózást segítő kohéziós politika nélkül ez nem lehet sikeres. A forrás valószínűleg kevesebb lesz, de ettől függetlenül ennek a politikának meg kell a lényegét és az eszközeit is őriznie.
A második javaslatom egy módszerbéli változás. Fel kell hagyni a technokrata, neofunkcionálisnak nevezett módszerrel. Ez eddig egy öngerjesztő, döntően sikeres folyamat volt, de könnyen átalakulhat egy önpusztító, "self-distructive" folyamattá - amire már vannak jelek -, amit feltétlenül meg kell akadályozni. Ez azt is jelenti, hogy meg kell állítani a centralizációt, a parttalan regulációt, és tiszteletben kell tartani a tagállami hatásköröket, függetlenül attól, hogy hogy nevezzük el az egész építményt, milyen jogfilozófiai és alkotmánytörténeti vitákat folytatunk a föderáció, konföderáció, szuverenizmus, föderalizmus kategóriáiról. Az egyik lehetséges módszer azokon a területeken, ahol egyesek tovább akarnak lépni, de mások pedig ellenzik ezt, mert féltik a versenyképességet (ilyen terület például a szociális pillér), hogy kijelöljük a célokat, és a tagállamokra bízzuk, hogy ők a megadott célokat az adottságaik keretein belül hogyan tudják a legjobban megvalósítani. Ez a módszer jelenik meg a külföldi beruházások szűrésének a területén, és ezt kellene alkalmazni a szociális pillér körében is. Ez az alapvető módszerváltozás hozzájárulna a cél eléréséhez, azaz, hogy kevesebbet csináljunk, de hatékonyabban.
A jelenlegi helyzetben a legfontosabb feladat, hogy mindent meg kell tennünk a többszintű Európa kialakulásával szemben. Ha alaposan elemezzük Junckernek az Unió állapotáról mondott beszédét és Macron elnöknek a közelmúltban a Sorbonne-on meghirdetett európai programját, világossá válik, hogy a kétszintű vagy többszintű integrációs szerkezet kialakulása szempontjából Juncker beszéde lényegesen kedvezőbb, mint Macroné. Erről jutott nekem eszembe az a régi pesti vicc, mikor megkérdezik az egyszeri embert, hogy - "Te ismered a Junkert? Fogalmam sincs, sose láttam. És a Macront? Hát akkor inkább a Junckert." Körülbelül ez most a helyzet, mert az eurózónára épített, elkülönült "mag" nekünk mindenféleképpen hátrányos lenne. Bármilyen más formája valósulna meg ennek a bizonyos két- vagy többszintű Európának, ez számunkra súlyos, beláthatatlan következményekkel járó veszélyt jelentene.
Az utolsó javaslatom az - visszatérve az eredeti célokhoz -, hogy fedezzük fel ismét az identitást. Az európai identitást , az európai kultúrát, az európai civilizációt, a lényünket, a gyökereinket, a természetünket, a magában való mivoltunkat. Úgy tűnik, hogy sokaknak ezt ismét fel kell fedezniük. Ha pedig felfedeztük, akkor a további európai építkezés középpontjába ezt a kulturális-civilizációs dimenziót, az európai identitást kell helyezni. Az nem baj, hogy ennek az identitásnak az egyes tartalmi elemeit nem látjuk azonosan. Macron elnök az említett beszédében a Sorbonne-ról sem látta az onnan 5-600 méterre lévő Notre-Dame-ot, neki az európai identitás kritériumainak a felsorolásánál csak a görög templomok jutottak eszébe. Igaza van, mert az antik örökség kétségkívül Európának egy nagyon fontos alapja. De nem látni a Notre-Dame-ot a Sorbonne-ról, nem látni a kölni dómot, nem látni a Szent Péter-székesegyházat, az hiba, és ezzel nem tudunk egyetérteni. Ha az európai identitás egyik legfontosabb talapzatáról elfelejtkezünk, akkor nehéz lesz Európát és az Európai Uniót egyben tartani. Mi tiszteljük a "laïcité"-t, megértjük, hogy ez nagyon fontos alakító tényezője a francia történelemnek. Tiszteljük és elfogadjuk a felvilágosodást és annak értékeit is. Az európai történelem más volna a felvilágosodás nélkül, és Európa nem lenne az, ami. Napjainkban pedig különösen fontos a szabadság, az egyenlőség és a testvériség elve és ezek védelme. A legfontosabb, hogy mindezek az értékek együtt adták, formázták az európai identitást, egyeseknek egyik, másoknak másik elem a fontosabb, de az európai identitás kulturális, szellemi örökség egyik elemét sem nélkülözheti. Ennek a kulturális, civilizációs dimenziónak az újrafelfedezése, megerősítése nélkül nem fogunk tudni továbblépni a legzseniálisabb, legügyesebb, leginvenciózusabb gazdasági, pénzügyi és jogi megoldások megtalálása esetén sem. ■
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi tanár, Szegedi Tudományegyetem; volt külügyminiszter, az Igazságügyi Minisztérium Tudományos testületének elnöke.
Visszaugrás
