Az indítványozók a sportról szóló 2000. évi CXLV. törvénynek (sporttörvény) a sporteseményen történő, kamerával való megfigyelésre vonatkozó rendelkezéseit [85. § (2)-(7) bekezdések] és a nézőnek a sportrendezvényről való kitiltására vonatkozó egyes rendelkezéseit támadták [82. § (3)-(6) bekezdések]. Az előbbit illetően az indítványozók az információs önrendelkezési jogra, ezen belül a személyes adatok védelmére, az utóbbi esetében pedig a tisztességes eljáráshoz, ezen belül a jogorvoslathoz való jogra, valamint a jogbiztonság követelményére hivatkoztak.
Az ügy előadója Holló András alkotmánybíró volt.
1. Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy mivel a néző kamerával történő megfigyelésére a személyi és vagyonbiztonságot veszélyeztető, valamint a rasszista, gyűlöletkeltő magatartások megelőzése és megakadályozása érdekében, vagyis más alapjogok: az emberi élet, méltóság és egészség megóvása érdekében kerül sor, a szabályozás, bár korlátozza a néző információs önrendelkezési jogát, nem minősül az alapjog szükségtelen és aránytalan korlátozásának, ezért nem alkotmányellenes.
A sporttörvény 85. § (4) bekezdése alapján a rögzített felvételeket az azokon szereplő érintettek, meghatározott állami szervek, továbbá az azonos vagy hasonló sportrendezvényt szervezők igényelhették. Ezzel kapcsolatban az Alkotmánybíróság megállapította, hogy míg az állami szervek adatkezelésére vonatkozóan külön jogszabályok tartalmaznak rendelkezéseket, az azonos vagy hasonló sportrendezvények szervezőinek adatkezelését speciális rendelkezések nem szabályozzák. Másfelől az információs önrendelkezési jog garanciája a célhoz kötöttség, tehát személyes adatot kezelni csak pontosan meghatározott és jogszerű célra szabad, és kizárólag csak a tényleges és a közvetlen, s nem az eshetőleges veszély értelmezhető a követelményt kielégítő alkotmányos ismérvként. A kamerával rögzített felvételekhez való hozzájutást az azonos vagy hasonló sportrendezvényt szervező számára lehetővé tevő rendelkezés indokolhatatlan, mivel nem csak a sportrendezvény látogatásától már eltiltott személyekről készített felvételek átadását teszi lehetővé. A szabályozás ezáltal egy távoli, elvont veszély elhárítására irányul és ennek érdekében ír elő "készletre" történő adatkezelést, s nem tartalmaz kellő alkotmányos garanciákat. Az Alkotmánybíróság ezért e rendelkezést alkotmányellenesnek minősítette. Az Alkotmánybíróság ugyanakkor kielégítőnek találta a 85. § (3) bekezdésének rendelkezését, hogy a (kamerával) rögzített személyes adatok csak a szabálysértési vagy büntetőeljárás lefolytatásának megkönnyítése céljából kezelhetők, és a szervező azokat harminc nap elteltével köteles megsemmisíteni.
2. A sporttörvény 82. § (5) bekezdése alapján a szervezőnek a nézőt a sportrendezvény látogatásától eltiltó döntése ellen a területileg illetékes fogyasztóvédelmi hatóságokhoz és a Sport Állandó Választott Bírósághoz lehet fordulni. A Fogyasztóvédelmi Főfelügyelőség mint másodfokú hatóság határozatának felülvizsgálata az államigazgatási eljárásról szóló törvénynek megfelelően keresettel kérhető a bíróságtól.
A fogyasztóvédelmi eljárás lehetőségét illetően az Alkotmánybíróság megállapította: azáltal, hogy - alternatív módon - a fogyasztóvédelmi szervek eljárását az erre vonatkozó érdemi és részletes rendelkezések hiányában írja elő a sporttörvény, nem biztosítja a hatékony jogvédelem alkalmazásának lehetőségét, s így nem tekinthető a tisztességes eljáráshoz való alapjog alkotmányos biztosításának.
A Sport Állandó Választott Bíróság eljárására, a választott bíróságokhoz hasonlóan, kizárólag a peres felek erre irányuló kölcsönös alávetési nyilatkozata alapján kerülhet sor. Az eltiltását panaszoló néző ügyében tehát csak akkor indulhat eljárás, ha a néző és a szervező egyaránt elfogadja előzetesen a Sport Állandó Választott Bíróság hatáskörét. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint azonban ilyen módon nem érvényesülhet a bírósághoz fordulás joga, hiszen a joghátrányt (eltiltást) alkalmazó szerv maga dönthet
- 147/148 -
arról, hogy aláveti-e magát a választott bíróságnak, azaz utat enged-e a jogorvoslat érvényesülésének. Az ilyen eljárás alkotmányos értelemben nem tekinthető hatékonynak.
Mivel tehát egyik jogorvoslati lehetőséget sem találta megfelelőnek, az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a sporttörvény e rendelkezése sérti a tisztességes eljáráshoz való alapjogot.
Az Alkotmánybíróság ugyanakkor úgy találta, hogy a sporttörvénynek a néző eltiltására, eltávolítására, beléptetésére vonatkozó rendelkezései nincsenek értékelhető összefüggésben az alkotmánynak a mozgásszabadság és tartózkodási hely megválasztásának jogát garantáló 58. § (1) bekezdésével.
3. Párhuzamos indokolásában Harmathy Attila alkotmánybíró kifejtette, hogy a sporttörvénynek a kamerás megfigyelésre (különösen a felvételre) vonatkozó rendelkezései nem a többségi indokolásban elemzett információs önrendelkezési joggal (személyes adatok védelmével) állnak összefüggésben, hanem a képmáshoz való joggal, ezért azok elbírálásakor a személyiségi jog általános megfogalmazásának tekintendő emberi méltósághoz való jogot kell figyelembe venni. A párhuzamos indokoláshoz Erdei Árpád is csatlakozott.
Kukorelli István és Kiss László az ügynek a kamerás megfigyelésre vonatkozó részéhez átfogó különvéleményt csatolt. Álláspontjuk szerint az alkotmányossági vizsgálatot ki kellett volna terjeszteni a sporttörvény erre vonatkozó valamennyi rendelkezésére, valamint a végrehajtási rendeletekre is. A különvélemény szerint a megfigyelésnek és a felvételek rögzítésének a sporttörvényben megjelenített koncepciója az információs hatalom kiterjesztésén alapul: az állam a magánjogi jogalanyokat (a sportrendezvények szervezőit) rendkívül széles körben arra kötelezte, hogy figyeljék meg a nyilvános, de magánjellegű rendezvények helyszínét és résztvevőit, valamint készítsenek felvételeket, és azokat igény esetén juttassák el a külön jogszabályban meghatározott állami szerveknek. A különvéleményt jegyző alkotmánybírák szerint ez a koncepció alkotmányellenes, ezért az azt ténylegesen megjelenítő szabályozás valamennyi része alkotmányossági aggályt vet fel.
Az ügy alapja több, jövedéki ügyben hozott közigazgatási határozat bírósági felülvizsgálatára irányuló per volt, melyekben az eljáró bíróságok kezdeményezték, hogy az Alkotmánybíróság állapítsa meg az alkalmazandó rendelkezések alkotmányellenességét. A jövedéki hatóságok határozataikban az 1997. évi CIII. törvény (jövedéki törvény) 81. §-a alapján a jövedéki termék szállítására használt személygépkocsik kötelező lefoglalását, illetőleg elkobzását rendelték el.
Az indítványokban a jövedéki törvény két rendelkezését támadták: a 81. § (1) bekezdés e) pontja alapján a jövedéki hatóságnak az eljárás során le kell foglalnia - többek között - a jövedéki termék szállítására használt eszközt, a 81. § (6) bekezdése alapján pedig a szállításra használt eszköz elkobozható, ha tulajdonosa a jövedéki terméket előállító, forgalmazó stb. személy, illetve ha a tulajdonosnak tudnia kellett arról, hogy szállítóeszközével jövedéki terméket szállítanak.
Az indítványozók szerint e rendelkezések esetenkénti aránytalanságukkal (tudniillik a szállítási eszköz értéke aránytalanul magas lehet a szállított jövedéki termék értékéhez, illetve a jövedéki kötelezettség összegéhez képest) sértették az Alkotmány 13. §-ában biztosított tulajdonhoz való jogot. Másrészt a törvény nem határoz meg feltételeket a lefoglalás és az elkobzás alkalmazására, a bírósági felülvizsgálat során nincs lehetőség valódi mérlegelésre és jogorvoslatra, a bíró a felülvizsgálat során a jövedéki jogsértés csekély foka esetén sem alkalmazhatja az elkobzás teljes vagy részleges mellőzését. Az említett rendelkezések így nem tettek eleget az Alkotmány 57. § (1) bekezdésében foglalt tisztességes eljárás követelményének sem.
Az ügy előadója Erdei Árpád alkotmánybíró volt.
1. Az Alkotmánybíróság - utalva korábbi határozataira - megállapította, hogy a (büntetőjogi) lefoglalás még nem jelenti a tulajdontól való megfosztást, csupán a dolog birtoklásának ideiglenes korlátozását. A jövedéki eljárásban a lefoglalás főként az elkobzás majdani foganatosíthatóságát célozza, így már önmagában szankciószerűen hat, mert egyrészt tényleges elvonást jelent, másrészt az amortizációból fakadóan értékcsökkenéssel jár. A szankcióval érintett eszközök ugyanakkor nem kizárólag és nem feltétlenül a jogsértés elkövetésére használatosak.
Alapvető jelentősége van ezért a lefoglalás céljának: ha az azzal érintett dolognak mint bizonyítéknak van szerepe a jövedéki eljárásban, akkor a bizonyítá-
- 148/149 -
si eljárás lefolytatásáig indokolt lehet a lefoglalás. Ha azonban a lefoglalás az elkobzás biztosítását szolgálja, akkor alkotmányjogi szempontból releváns a lefoglalt dolog értéke. Az Alkotmánybíróság ennek kapcsán megállapította, hogy sem a lefoglalás, sem az elkobzás szabályozása nem differenciál az elkobzás (lefoglalás) alapjául szolgáló jogsértés súlya és a szankcióval érintett dolog jellege (például más célra is használatos szállítási eszköz) és értéke tekintetében. Ezért e rendelkezések nem garantálják a tulajdonjog alkotmányban biztosított védelmének érvényesülését.
2. Az Alkotmánybíróság továbbá megállapította, hogy a jövedéki eljárásban sem a lefoglalás, sem az elkobzás esetében nincs olyan mérlegelési lehetőség e szankciók hatósági alkalmazása során, amelyek alapján a másodfokú hatóság, illetve a felülvizsgálatot végző bíróság érdemben vizsgálhatja a határozat jogszerűségét. A tárgyban alaphatározatnak minősülő 39/1997. (VII. 1.) AB határozat alapján az ilyen, csupán formális felülvizsgálatot, de nem az intézkedés jog- és célszerűségének vizsgálatát lehetővé tevő szabályozás sérti az Alkotmány 57. § (1) és (5) bekezdését.
A fentiek alapján az Alkotmánybíróság megállapította az érintett rendelkezések alkotmányellenességét, és jövőbeni hatállyal megsemmisítette azokat. Ugyanakkor azt is kimondta, hogy az alkotmányellenes rendelkezések a határozat közzétételének napjától kezdődően nem alkalmazhatók az alapul szolgáló bírósági ügyekben.
3. Ez utóbbi megoldás tekintetében Erdei Árpád, Bagi István és Kukorelli István alkotmánybírák párhuzamos indokolásukban hiányolták annak kimondását a többségi indokolásban, hogy erre a bíró sajátos alkotmányos helyzetére tekintettel került sor: a kezdeményező bíró nem kerülhet olyan helyzetbe, hogy egy általa alkotmányellenesnek tartott, majd kezdeményezése nyomán az Alkotmánybíróság által is alkotmányellenesnek nyilvánított rendelkezést kelljen alkalmaznia azért, mert a megsemmisítés pro futuro történt.
Bihari Mihály alkotmánybíró különvéleményében kifejtette, hogy álláspontja szerint a jövedéki törvénynek a lefoglalásra vonatkozó rendelkezései nem alkotmányellenesek. A különvéleményhez csatlakozott Németh János alkotmánybíró is. Tersztyánszkyné Vasadi Éva alkotmánybíró ugyancsak különvéleményt csatolt, melyben kifejtette, nem ért egyet azzal a többségi megállapítással, hogy a támadott rendelkezések sértik a jogorvoslathoz és a bírói úthoz való jogot. ■
Visszaugrás
