Nem szükséges felnyitnunk a polgári perrendtartást ahhoz, hogy tudjuk: a köztudomású tényeket nem szükséges bizonyítani.2
Ma már az éghajlatváltozás, a globális felmelegedés köztudomású ténynek tekinthető, elég csak az augusztusi kánikulára, és olyan tragikus eseményekre gondolnunk, mint a Mediterrán térségben pusztító tűzvészek.3
Amikor az ENSZ és a Meteorológiai Világszervezet által 1988-ban felállított Kormányközi Éghajlatváltozási Fórum (továbbiakban: IPCC)4 keretében elkezdtek a problémával foglalkozni, mindez még korántsem volt ilyen egyértelmű.
Számos vizsgálat foglalkozott az éghajlatváltozás tudományos hátterével5, valamint gazdasági-társadalmi hatásaival egyaránt. Kezdetét vette a globális felmelegedés elleni küzdelem, különböző eszközökkel.
A folyamatnak jelenleg is csak az elején tartunk. Rendelkezésünkre áll egy nemzetközi egyezmény (ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezmény6, továbbiakban: az Egyezmény), mely azonban meglehetősen "puha" szabályokat tartalmaz, továbbá az egyezmény alapján megalkotott, szigorúbb előírásokat tartalmazó jegyzőkönyv (Kiotói Jegyzőkönyv7, továbbiakban: a Jegyzőkönyv), azonban ez utóbbi nem lépett még hatályba.
Az Európai Unió mindenesetre nagy lendülettel készíti az éghajlatváltozás kedvezőtlen hatásait megelőzni és a már bekövetkezett káros hatásokat enyhíteni hivatott jogszabályait. Ez értelemszerűen hazánkra is jogalkotási, jogharmonizációs kötelezettséget hárít.
Tekintettel arra, hogy ma már az éghajlatváltozás - legalábbis "zöld" berkekben - slágertémává vált, az alábbiakban a hazai jogalkotás helyzetének vázolására, illetve az ehhez hozzátartozó háttér, nemzetközi és EU-s környezet bemutatására szorítkozom, és eltekintek a tudományos és gazdasági alapok részletes elemzésétől.
Az IPCC 1990-es Első Értékelő Jelentését követően ENSZ közgyűlési határozat rendelkezett az Egyezmény kidolgozására hivatott kormányközi testület8 felállításáról, mely 1991 februárjában kezdte meg munkáját.
A tárgyalások 1992 májusában értek véget. A keretegyezményt május 9-én fogadták el New Yorkban, és a Rio de Janeiro-i ENSZ Környezet és Fejlődés Konferencián nyitották meg aláírásra június 4-én.
A megfelelő számú aláírást követően 1994. március 21-én lépett hatályba (aminek a 10. évfordulója közeleg, már csak ezért is érdemes megemlékezni róla), ma pedig már 191 állam és az Európai Unió is részese.9
Az ENSZ keretében elismert országcsoportok az ún. regionális csoportok: Afrika, Ázsia, Kelet-Európa, Latin-Amerika és Karibi országok csoportja10, Nyugat-Európa és más országok.11
Ezenkívül, a tárgyalások során kikristályosodó álláspontok alapján is több országcsoportot különíthetünk el. Legnagyobb a több, mint 130 országot tömörítő fejlődők csoportja, melyhez Kína is csatlakozott12. Esetenként külön is véleményt nyilváníthat az OPEC-hez tartozó országcsoport, valamint a kis szigetországok közössége13 is. Sajátos érdekszövetséget jelent az "esernyő csoport"14, mely Ausztráliát, Japánt, Kanadát, Norvégiát, Új-Zélandot, az USA-t és az Orosz Föderációt foglalja magába (az utóbbi nem vesz részt aktívan a csoport tevékenységében). Svájc, Mexikó és Dél-Korea a "környezeti integritás csoportba" tartozik, míg pénzügyi támogatásuk és érdekképviseletük megoldatlan volta miatt külön csoportot hoztak létre a közép-ázsiai és a kaukázusi FÁK-országok, Albánia és Moldova15.
Maga az Egyezmény a Részes Feleken belül három csoportot különböztet meg: fejlett, átalakuló gazdaságú16 és fejlődő17 országok. A fejlett országokat, valamint külön is az EU-t a II. melléklet sorolja fel. Mivel azonban a az első két országcsoport tagjait sokszor azonosan kezelik, ezek együtt szerepelnek az I. mellékletben.18
A szabályozás kulcsa a 2. cikk, mely kimondja, hogy "Ezen Egyezménynek és minden kapcsolódó - a Felek Konferenciája által elfogadásra kerülő - jogi dokumentumnak a végső célja az Egyezmény vonatkozó rendelkezéseinek megfelelően az üvegház-gázok légköri koncentrációinak stabilizálása olyan szinten, amely megakadályozná az éghajlati rendszerre gyakorolt veszélyes antropogén hatást. Ezt a szintet olyan időhatáron belül kell elérni, ami lehetővé teszi az ökológiai rendszerek természetes alkalmazkodását az éghajlatváltozáshoz, továbbá, ami biztosítja, hogy az élelmiszer-termelést az éghajlatváltozás ne fenyegesse, valamint, ami módot nyújt a fenntartható gazdasági fejlődés folytatódására."
Az Egyezmény a környezetvédelem egyik alapelvére, az elővigyázatosság elvére épül, amely értelmében - noha még mindig jelentős a következményekre vonatkozó tudományos bizonytalanság - már most be kell avatkozni a folyamatokba, ugyanis mire még egyértelműbb jelei lennének a változásnak, vagy még pontosabb becslések állnának rendelkezésre, addigra a beavatkozás vagy sokkal nehezebb és költségesebb lesz, vagy akár visszafordíthatatlanná is válhat a folyamat.
Az alapelvek között első helyen szerepel a Részes Felek egyenlősége, valamint közös, de megkülönböztetett felelőssége. Ebből következik, hogy az éghajlatváltozás elleni küzdelemben a fejlett országoké a vezető szerep.
A vállalások közül valamennyi félre érvényes a kibocsátások nemzeti jegyzékének létrehozása, frissítése, közzététele; fenntartható gazdálkodás előmozdítása; tudományos kutatásokban való együttműködés stb.
Ami politikailag a legfontosabb intézkedés, az az Egyezmény 4. cikkének 2. pontjában az I. melléklet országai részéről annak vállalása, hogy kibocsátásuk 2000-ben nem fogja meghaladni a bázis (vagyis az 1990-es) szintet.
Problémát jelent azonban, hogy egyrészt ez a vállalás jogilag nem kötelező, másrészt pedig az üvegházhatású gázok koncentráció-növekedésének megállításához az összes ország (beleértve tehát a fejlődőket is!) átlagában kb. 60%-os (!) kibocsátás-csökkentésre lenne szükség.
Erre tekintettel is szükséges a vállalások időnkénti felülvizsgálata, és szükség esetén a módosítása is.
A kisebb környezet-terheléssel járó fejlődés, illetve az éghajlatváltozás hatásaira különösen érzékeny országok felkészülésének elősegítése érdekében a fejlett országok vállalták a technológia-átadást és pénzügyi támogatást. Ez utóbbit a Globális Környezeti Alap19 működteti.
Legfőbb szerv a Részes Felek Konferenciája (továbbiakban: COP)20, mely évente tartja rendes ülését, többnyire a titkárság székhelyén (1995-ig ez Genfben volt, azóta Bonnban van), hacsak valamelyik részes állam nem látja vendégül a rendezvényt.
Az alábbi táblázat bemutatja a konferenciák eddigi történetét:
| Ülésszak | Helyszín | Időpont | Fő eredmény |
| COP1 | Berlin | 1995. márc. 25. - ápr. 7. | Berlin Mandate |
| COP2 | Genf | 1996. júl. 8-19. | Geneva Declaration |
| COP3 | Kiotó | 1997. dec. 1-10. | Kyoto Protocol |
| COP4 | Buenos Aires | 1998. nov. 2-13. | Buenos Aires Plan of Action |
| COP5 | Bonn | 1999. okt. 25. - nov. 5. | |
| COP6 | Hága | 2000. nov. 13-24. | |
| COP6 bis | Bonn | 2001. júl. 16-27. | Bonn Agreement |
| COP7 | Marrakesh | 2001. okt. 29 - nov. 9. | Marrakesh Accords21 |
| COP8 | Új-Delhi | 2002. okt. 23. - nov. 1. | New Delhi Declaration |
| COP9 | Milánó | 2003. dec. 1-12. | 22 |
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
