Magyarországnak a piacgazdasági viszonyokra való átállítása során megszaporodtak az olyan nyilvántartások, amelyek célja az, hogy a piac működésének biztonságát szolgálják azáltal, hogy mindenki számára hozzáférhetővé, és biztonsággal felhasználhatóvá tesznek olyan információkat, amelyek az ügyletek megkötéséhez, az azokon keresztül megvalósuló gazdasági folyamatok lebonyolításához elengedhetetlenül szükségesek. A piaci viszonyokat eleinte teljes egészében nélkülöző, és a piaci mechanizmusokat későbbi szakaszaiban is csak komoly megszorításokkal alkalmazó szocialista gazdasági és társadalmi berendezkedés nem igényelte nagy számban ilyen nyilvántartások működtetését, hiszen a piac másodlagos szerepe, és a piac információs funkciójának háttérbe szorulása, másfajta, államilag szervezett információs rendszerek alkalmazása miatt erre nem volt igazán nagy szükség. A piaci viszonyok térnyerésével azonban a helyzet megváltozott. Egyre több valódi piacon kellett azzal számolnunk, hogy egymás mellé rendelt, egymással egyenrangú, egymástól független szereplők állnak egymással szemben, akik - elvileg legalábbis - azonos információkkal rendelkeznek, és ezért azonos információs igényeik lehetnek a megkötendő ügyletekkel kapcsolatban. Ha ezeket az információkat minden egyes ügyletnél külön-külön, egyedileg kellene beszerezniük az érintett feleknek, vagy a potenciális feleknek, ez társadalmi méretekben valószínűleg igen nagy költségekkel járna, és még e költségek ráfordítása mellett is fennmaradna bizonyos kockázat, ami abból ered, hogy a magánúton beszerzett információk esetleg nem kellően megbízhatóak.
Ezek a költségek - bizonyos körben - csökkenthetőek azzal, ha az állam létrehoz olyan - a piaci szereplők számára elérhető - nyilvántartásokat, amelyek az ügyletek szempontjából jelentős tényeket, jogokat tartalmaznak, és felmentik a feleket annak terhe alól, hogy a nyilvántartásban szereplő információkat maguk szerezzék be. Ennek a funkciónak azonban ezek a nyilvántartások csak akkor tudnak megfelelni, ha kellő biztonságot nyújtanak az abban található információkra alapozó felek számára, vagyis mentesítik őket a téves információkból eredő kockázatok alól.
A fentieknek megfelelően az elmúlt években - a legjelentősebb, és folyamatosan működő ingatlan-nyilvántartás mellett - több olyan nyilvántartás jött létre, amelyet a jogszabályok ún. közhiteles nyilvántartásként vezettek be. Ilyenként említhetjük például a cégnyilvántartást vagy az ingó jelzálogjogok, illetve a vagyont terhelő zálogjogok nyilvántartására szolgáló közjegyzői nyilvántartásokat. Ezek az új nyilvántartások, és a teljesen új szabályozás alá került ingatlan-nyilvántartás hatványozottan vetik fel a kérdést, hogy mit is jelent, mit is kell (vagy kellene) jelentenie a közhitelességnek.
Ha a közhitelesség fogalmát a tételes jogból próbáljuk meg levezetni, mindenekelőtt fel kell térképezni, hogy a jogszabályok milyen esetekben használják a kérdéses fogalmat. Nos, hatályos jogrendszerünkben a közhitelesség fogalma nem feltétlenül azonos értelemben jelenik meg minden esetben. A legszembetűnőbb különbséget az okozza, hogy nemcsak nyilvántartásokra vonatkoztatva fordul elő, hanem más összefüggésben is. A közjegyzőkről szóló 1991. évi XLI. törvény 1. § (1) bekezdése ugyanis úgy szól, hogy a törvény közhitelességgel ruházza fel a közjegyzőket, hogy a jogviták megelőzése érdekében a feleknek pártatlan jogi szolgáltatást nyújtsanak. Arról nem szól a jogszabály, hogy mit kell a közjegyzők közhitelességén érteni[1], de ennek vizsgálatát témánk szempontjából mellőzhetjük is, hiszen a közjegyzőre mint személyre ruházott közhitelesség nyilvánvalóan nem lehet azonos egy nyilvántartás közhitelességével.
Azok a nyilvántartások, amelyeket jogszabály közhitelesnek nyilvánít, és ezért a jelen vizsgálatba bevonhatók (nem garantálva, hogy a felsorolás teljes körű), a következők:
- az ingatlan-nyilvántartás,
- az ingó dolgokat terhelő jelzálogjog és a vagyont terhelő zálogjog nyilvántartása,
- a cégnyilvántartás,
- a vízikönyv,
- az úszólétesítmények nyilvántartása,
- a légijármű lajstrom,
- a közúti járművek törzskönyve,
- az anyakönyv,
- a bűnügyi nyilvántartás.
Ezeken kívül vannak olyan nyilvántartások is, amelyekkel kapcsolatban a közhitelességre utaló, a közhitelesség elemeit kifejező szabályok érvényesülnek - anélkül azonban, hogy ezeket a jogszabály maga közhitelesnek minősítené (pl. a szabadalmi vagy a védjegylajstrom[2]). Sőt, van olyan nyilvántartás is, amellyel kapcsolatban a jogszabály sem kifejezetten, sem pedig tartalmi rendelkezések útján nem utal a közhitelességre, a bírói gyakorlat azonban mégis közhitelesnek tekinti.[3] Ezekkel azért nem foglalkozom, mert jogalkotói minősítés hiányában az esetleges fogalomalkotáshoz nem használhatók.
a) Az ingatlan-nyilvántartás
Az ingatlan-nyilvántartási szabályok szerint a közhitelesség fogalma alá az alábbi elemek tartoznak:
- Annak deklarálása, hogy - ha törvény kivételt nem tesz - az ingatlan-nyilvántartás a bejegyzett jogok és feljegyzett tények fennállását hitelesen tanúsítja.
- Senki sem hivatkozhat arra, hogy bejegyzett jogról vagy feljegyzett tényről nem volt tudomása.
- A bejegyzett jogról, feljegyzett tényről - az ellenkező bizonyításáig - vélelmezni kell, hogy az fennáll, és a bejegyzett jogosultat illeti meg.
- Jogok, tények törlése esetén - az ellenkező bizonyításáig - vélelmezni kell, hogy a törölt jogok, tények nem állnak fenn.
- A jóhiszemű szerző javára az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzett jogokat, illetve feljegyzett tényeket - az ellenkező bizonyításáig - akkor is helyesnek és teljesnek kell tekinteni, ha azok a valóságos helyzettől eltérnek. E szabály megerősítésére a törvény vélelmet állít fel a jóhiszeműséggel kapcsolatban.
- Az ingatlan-nyilvántartáson kívül jogot szerző személy, illetve a törölt jog vagy tény jogosultja nem érvényesítheti jogát az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzett, illetve az őt rangsorban megelőző, jóhiszemű jogszerzővel szemben.
- Érvénytelen okiraton alapuló bejegyzés alapján jóhiszemű harmadik személy javára bejegyzett jog, illetőleg feljegyzett tény a ranghelyére irányadó időponttól számított három év eltelte után nem törölhető az ingatlan-nyilvántartásból.
- Az ingatlan-nyilvántartásban feltüntetett adatokkal szemben a bizonyítás azt terheli, aki az adatok helyességét, valósággal egyezőségét vitatja.
- Ha az ingatlannak a tulajdoni lapon szereplő és az ingatlan-nyilvántartási térkép szerint megállapítható területe eltér egymástól, akkor az utóbbit kell irányadónak tekinteni.
Az itt felsorolt kilenc elem közül az utolsó annyira specifikus, hogy annak előfordulása más közhiteles nyilvántartással kapcsolatban kizárható, a többi azonban elvileg előfordulhat más nyilvántartásoknál is. Mielőtt azonban részletesen megvizsgáljuk az esetleges egyezéseket, egy-két megjegyzés mindenképpen ide kívánkozik a fenti szabályok egymáshoz való viszonyát illetően.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
