Történelmi jelentőségű a mai nap, amikor a Fővárosi Ítélőtábla 53 éves kényszerszünet után újból megnyitja kapuját. Ez az alkalom visszapillantásra és az előttünk álló feladatok számbavételére késztet bennünket.
Magyarország legnagyobb igazságszolgáltatási régióját átfogó ítélőtáblánk kettős kihívás előtt áll. Egyfelől szeretnénk megfelelni azoknak az elvárásoknak, amelyek e fellebbezési bíróság létrehozásához fűződnek. Másfelől az Európai Unióhoz történő közeli csatlakozásra tekintettel mi is Európa egyik bírósága leszünk. Joggal merül fel a kérdés, európai integrációnk milyen hatással lesz nemzeti jogrendszerünk jogintézményeire, bírósági szervezetünkre.
Bátran állíthatom, hogy évezredes jogi kultúránk hozzájárul az európai közösségi jog fejlődéséhez. Ehhez azonban szükségünk van az értékes tradíciók megőrzésére, az új iránti fogadókészség megteremtésére. Hagyományainkhoz tartozik, hogy nemzetünk egy-egy ünnepélyes pillanatában - és a jelen pillanat is ilyen - megemlékezzünk a mai jogi kultúra egyik meghatározó bírósági szervezetéről, a fellebbviteli ügyeket eldöntő ítélőtábláról.
Államalapítónk, Szent István óta a nemzet által reáruházott bírói hatalmánál fogva királyainkat a személyesen gyakorolt bíráskodás illette meg. A bíráskodás színhelye a király udvara, a Curia volt. A király által személyesen gyakorolt ítélkezés mellett már az ősrégi időkben is voltak az ő megbízásából részint Curiájá-ban, részint azon kívül ítélkező bírái az országnak. A királyi Curiában folyó bíráskodás körében már a királyság első századában önálló szerephez jutnak az ország nagybírái, akiket a régi dekrétumok következetesen az ország "rendes" bíráinak mondanak. Mátyás királyunk 1486. évi dekrétuma tüzetesen meghatározza a XV. század végén a király Curiájában ítélkező rendes bíráit az országnak. Rendes bírák: elsősorban a nádor, azután az országbíró, és azután a titkos kancellár, ha jelen van, különben helytartója, vagyis akinél a felség bírói pecsétje van. Ezeket pedig azért nevezik rendes bíráknak, mivel bármely ügyben ítélhetnek.
A rendek részvétele a törvénykezésben kezdettől fogva biztosítva volt. A király tanácsának közreműködésével ítélkezett, a rendes bírák mellett pedig ugyancsak ősidőktől fogva bírótársak működtek, kezdetben csak a főpapok és főurak rendjéből, később mind nagyobb számban a köznemesek közül is.
Az idők folyamán a királyi Curiában folyó bíráskodás körében bizonyos tagozódás állott be. Nevezetesen kialakult egyrészről legfelsőbb bírói fórumként a királyi hétszemélyes tábla, másrészt vegyesfolyamodású bíróságként a királyi ítélőtábla.
A királyi ítélőtábla elnevezéssel már Mátyás király 1486. évi dekrétumában találkozunk, a hétszemélyes tábla neve ellenben csak az 1723. évi reformot közvetlenül megelőző 1715:XV. törvénycikkben fordul elő először. Általában I. Ferdinánd 1535. évi dekrétumát szokták az elnevezés forrásaként megjelölni, amelyben arról történik említés, hogy a "király az országban a szokott hatalommal helytartót nevezett ki, és mind a két rendből (főpadok és főurak rendjéből) hét kiváló tanácsost választott."
Tehát az a tény, hogy a királyság megalakulásától fogva állandóan és következetesen az ország legfőbb méltóságait állították az igazságszolgáltatás élére, nyilvánvalóvá teszi, hogy őseink az állami élet megnyilatkozásai közül egyiknek sem tulajdonítottak olyan jelentőséget, mint éppen az igazságszolgáltatásnak, amelyről az 1515:XVII. törvénycikk azt mondja, hogy nélküle "a fegyverek sem sokat érnek", s amelyet az 1622. évi XXVIII. törvénycikk akképpen jellemez, hogy "az igazság és a dicséretes és Istennek tetsző törvénykezés az ország fenntartásának legfőbb eszköze".
A két táblát magába foglaló régi Magyar Királyi Curia szervezete, s egyáltalán az egész bírósági berendezkedés nem volt valamely magasabb kultúrájú nyugati állam bírói szervezetének utánképzése, hanem nemzeti élet talajából önállóan sarjadzott ki, és öltött fokozatosan előrehaladottabb formákat.
A bírósági szervezet korszerűsítésének, különösen a felsőbb szintű bírósági rendszer átalakításának igénye I. József uralkodásnak időszakában merült fel. Már akkor igazságszolgáltatási reformról beszéltek, és nyilvánvaló volt, hogy nagy szükség is volt erre a reformra, hiszen az 1708-as országgyűlés elé javaslatot terjesztett az uralkodó, egyéb változtatások mellett, amely az ítélkezés gyorsítását sürgette. Az eredménytelen kísérlet után 1715-ben az országgyűlés jogi bizottsága által összeállított javaslatok alapján az 1723-as országgyűlésen fogadták el a bírósági szervezet történetének addig legradikálisabb - rendi korszakbeli - reformját.
A jogi bizottság javaslata az igazságszolgáltatást állandósítani, továbbá gyorsítani akarta, ugyanis a kormányzattól és a közigazgatástól el nem választott királyi törvényszék az úgynevezett ítélőmesterek vándorbíróságával valósult meg, ami tehetetlenné tette a hatékony, folyamatos és gyors igazságszolgáltatást. (Az 1708-as úgynevezett labanc országgyűlés kénytelen volt azt az abszurditást felpanaszolni, hogy 1650-től kezdve 50 éven át a királyi tábla nem intézett el pereket.)
A jogi bizottság javaslata nem nyerte el az előjogokkal rendelkező nemesség tetszését, hiszen érintette volna Werbőczy Hármaskönyvét, amely nemesi előjogokon alapult.
Egyedül a főrendek, illetve a legműveltebb elemek voltak hajlandók a bizottság józan reformjait elfogadni. Az 1723. évi törvénycikkek (a 24-28. törvénycikk) végül is meghagyták a hétszemélyes királyi táblát mint legfelsőbb bíróságot, azonban a nádor elnöklete alatt még további nyolc személlyel egészítették ki, továbbá az ítélőmesterek vándorbíráskodásának helyébe az ország négy részében: Nagyszombaton, Kőszegen, Eperjesen és Nagyváradon négy kerületi táblát állítottak fel.
Ennek a törvénykezési reformnak gyakorlati jelentősége abban összpontosult, hogy a létszámában megerősített hétszemélyes tábla köréből az elsőfokú bíráskodás teljesen kiküszöböltetett úgy, hogy ettől fogva csupán fellebbezési s egyszersmind legfelsőbb bíróságként működött, egyszersmind a királyi ítélőtábla működése állandósult, elsőfokú hatásköre pedig a kerületi táblák felállítása következtében némileg tehermentesült, s végül, hogy az ország központjában (Pestre) helyezésükkel a Magyar Királyi Curiának mindkét bírósága az állandó székhely előnyeit élvezhette.
1848-ig a királyi ítélőtábla az országgyűlés alsó táblájának is alkotórésze volt és bőségesen kivette részét a törvényelőkészítés és szövegezés munkájából. A kerületi táblák elsőfokú hatáskörrel rendelkeztek, többnyire több megye területét érintő örökségi- és birtokpereket tárgyaltak, másodfokon a nem nemesek büntető ügyeiben jártak el. A bíróságoknak folyamatosan kellett üléseznie, az adott napon akár "naplementéig" várni kellett a feleknek, hogy sorra kerüljenek.
Az 1848/49-i szabadságharcot követő önkényuralom idejében a Magyar Királyi Curia működése is szünetelt. Az 1861. évi Országbírói Értekezlet hívta azután ismét életre a hazai bíróságokat, közöttük a Curiát is. A gróf Apponyi György elnöklete alatt megtartott Országbírói Értekezlet a minél magasabb bírói tekintély elérését tűzte ki célul. Ennek érdekében a fellebbviteli rendszer reformját időszerűnek tartotta.
Az 1868. évi polgári perrendtartás függetlenítette azután egymástól a királyi Curiában addig egyesítve volt két táblát. A két osztállyal, tudniillik a legfőbb íté-lőszéki és semmítőszéki osztállyal, megszervezett legfőbb bíróság örökölte a magyar királyi Curia ősi nevét.
A reform eredményeként az 1868. évi LIV. törvénycikk megszüntette a kerületi ítélőtáblákat és helyettük Pesten és Marosvásárhelyen királyi ítélőtáblát állított fel. Az ötös tanácsokban bíráskodó Pesti Királyi Ítélőtábla 1869. június 1-jén kezdte meg működését, a királyi Curiából kivált ítélőtábla önálló létet nyert, s egyszersmind gyökeresen átalakult, amennyiben rendi szervezete megszűnt. Élén Fábry István állt.
Az 1868. évi polgári perrendtartás a polgári ügyekre nézve, az 1871. évi szervezeti átalakulás pedig a büntető ügyekre nézve is megszüntette a királyi ítélőtábla elsőbírósági hatáskörét úgy, hogy 1871 óta a királyi ítélőtáblának kizárólag fellebbviteli hatásköre van.
Ugyanekkor, 1871-ben következett be a modern alapokon nyugvó királyi ügyészségek szervezése.
Az 1890. évi XXV. törvénycikk decentralizálta a királyi ítélőtáblákat, kettő helyett tizenegy lett. Ez összefüggött a polgári perrendtartás reformjával, ugyanis a fellebbezési tárgyalásokat a szóbeliségre alapozták, és azokat, csak két ítélőtáblán folytatott ítélkezéssel nem lehetett volna lebonyolítani.
A pesti ítélőtáblai feladatokat kilenc (Budapesten, Debrecenben, Győrött, Kassán, Nagyváradon, Pécsett, Pozsonyban, Szegeden, Temesvárott), a marosvásárhelyiét pedig két (Kolozsvárott és Marosvásárhelyen) részben újonnan szervezett, 1891. május 5-től ítélkező királyi ítélőtábla vette át.
Három évtizedes fennállása alatt a szűkebb értelemben vett Magyarország területének egyetlen másodfokú bírósága 2 411 872 ügyéből körülbelül 1,7 millió volt olyan, amit "ülésben" kellett tárgyalni. Voltak olyan bírák, akik évente 600-1000 perben ítélkeztek. 1891. április 17-én az ügyhátralék elérte a 23 531-et. Egy bíróra 550 ügy jutott. A megoldáshoz, a peres hátralék megszüntetéséhez a decentralizációt használták fel.
A felsőfokú fellebbezési bíróságok decentralizálásával egyidejűleg egyszerűsödött és ennek következtében gyorsabb lett a fellebbezési eljárás. A táblabírák országos létszáma 245 fő volt, a "szám feletti bírák" tizennégyen voltak. Az ítélőtáblákon polgári- és büntető szakosztály működött. Az ítélőtábla hatásköre az illetékességi területén lévő alsó fokú bíróságok fellebbezett ügyeire terjedt ki, bizonyos körben felülvizsgálatot is gyakorolt. Az ügyek súlyától függően három, illetve öt tagú tanácsban ítélkeztek, később csak három tagú tanácsok maradtak.
A polgári korszak ítélőtáblái és a Magyar Királyi Curia 1890-es évek elején kialakult - véglegesnek hitt - rendszerét az I. világháborút követően forradalmak, majd a trianoni diktátum vetette szét. A mind területében, mind lakosságában megcsonkított ország bírósági rendszerében a Magyar Királyi Curia vezető szerepe megmaradt, azonban a királyi ítélőtáblák száma megcsappant, s Budapest mellett a Dunától keletre és nyugatra kettő-kettő maradt Győrött, Pécsett, Debrecenben és Szegeden.
A II. világháborút megelőző években a felső bíráskodásban, a vidéki királyi ítélőtáblákhoz viszonyítva, a fővárosban ítélkező Budapesti Királyi Ítélőtábla és a Magyar Királyi Curia meghatározó szerepe fokozódott.
1933-1938 között az országban az öt ítélőtáblán és a legfőbb jogi fórumon befejezett, minden négy ügyből háromban a budapesti ítélőtáblai és a curiai tanácsok hirdettek határozatot. A megnövekedett feladatat jelzi, hogy amíg 1936-ban a budapesti ítélőtáblai bírák tizennyolc polgári és három büntető tanácsban ítélkeztek, addig 1941-re számuk 24-re, illetve 9-re emelkedett.
1947/1948-ra gyökeresen megváltoztak a hazai közállapotok, benne az igazságszolgáltatás és igazságszolgáltatók körülményei is.
Az 1950. évi IV. törvény felszámolta a felső bíróságokat és főállamügyészségeket, ezzel több mint ötven évre megszüntette az ítélőtáblák működését.
Ezen intézkedéssel az addigi fellebbviteli garanciák jelentősen degradálódtak, amelyek súlyos zavarokat okoztak a fellebbezési rendszerben. A vezetői diszkréción alapuló törvényességi óvások nem felelhettek meg azoknak a funkcióknak, mint amelyet az ítélőtáblák, illetve a Curia betölthetett. A megyei bíróságokról az ítélkezés súlypontja egyre inkább a helyi bíróságokra tolódott.
A régmúlt eseményeinek visszaidézése során láthattuk, hogy 1723 óta hazánk igazságszolgáltatásának történetében a politikai rendszerváltás, szemléletváltás, illetve működési zavarok hogyan érintették a bírósági szervezetet, a magyar bíróságokat.
A közelmúlt évtizedeiben a Legfelsőbb Bíróság még elsőfokú bíróságként is eljárhatott, de egyre több lett a fellebbezett ügye is. Mindezen körülmények ellent-mondtak a jogállam azon Alkotmányban is lefektetett követelményének, amely szerint "mindenki jogorvoslattal élhet az olyan bírói, államigazgatási vagy más hatósági döntés ellen, amely jogát vagy jogos érdekét sérti." [1949, évi XX. törvény 57. §-ának (5) bekezdése.]
Az 1990-es évek rendszerváltását követően a fenti alkotmányos alapelv érvényesülését, illetőleg a Legfelsőbb Bíróság jogállásának és feladatainak a jogállamiság követelményeihez való igazítását kellett megvalósítani.
A bírák jogállását, a bíróságok szervezetét és igazgatását jelentősen érintő igazságügyi reform keretében ezt követően került sor arra, hogy a parlament az 1997. évi LIX. törvénnyel módosította az Alkotmányt és új bírósági szintként a Legfelsőbb Bíróság és a megyei bíróságok között létrehozta az ítélőtáblákat, ezzel egyidejűleg megszületett a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról rendelkező 1997. évi LXVI. törvény, valamint a bírák jogállásáról és javadalmazásáról szóló 1997. évi LXVII. törvény. Módosult a polgári perrendtartás és elfogadásra került az 1998. évi XIX. törvény az új büntetőeljárásról. Az ítélőtáblák felállítása az ügyészi szervezetet is érintette és módosította az ügyészségekre vonatkozó törvényeket.
1998. december 31-ig volt hatályban az ítélőtáblák székhelyének és illetékességi területének megállapításáról szóló 1997. évi LXIX. törvény, amely úgy rendelkezett, hogy 1999. január 1. napjától a fővárosban, Szegeden és Pécsett ítélőtábla kezdi meg működését, 2003. január 1. napjáig pedig Győr és Debrecen székhellyel további két ítélőtábla létesül.
Engedjék meg, hogy itt emlékezzem meg az Országos Igazságszolgáltatási Tanácsnak és külön is, Solt Pál elnök úrnak az ítélőtáblák ismételt felállítása érdekében végzett áldozatos tevékenységéről.
Nem rajtuk múlott, hogy a 2002. évi XXII. törvény az ítélőtáblák és a fellebbviteli ügyészi szervek székhelyének és illetékességi területének megállapításáról úgy rendelkezett, hogy 2003. január 1-jétől létesül, míg 2003. július 1-jével kezdi meg tényleges működését a Fővárosi, a Szegedi és Pécsi Ítélőtábla, a 2004. július 1-jétől felállított Debreceni és Győri Ítélőtábla 2005. január 1-jétől kezd működni.
A múlt emlékeinek idézése és az elmúlt évek mindannyiunk által ismert viszontagságainak tényszerű megállapítása után engedjék meg, hogy a Fővárosi Ítélőtábla 2003. január 1. napján történő létesítése óta a mai ünnepélyes alkalomig eltelt időszak történéseit dióhéjban összefoglaljam.
2002. november 26-án, amikor az Országos Igazságszolgáltatási Tanács 2003. január 1. napjától egy évre megbízott a Fővárosi Ítélőtábla elnöki teendőivel, átéreztem a megtiszteltetés nagyságát, de ezzel egyidejűleg a velejáró feladatok súlyát is. Kishitűség nélkül is aggodalom vett rajtam erőt, ami csak fokozódott, amikor felső bíróságaink több száz éves történetét, a fényes hagyományokra visszatekintő, nagytekintélyű királyi ítélőtáblák működését egy-egy könyvritkaságból igyekeztem megismerni. Az igazságszolgáltatás ügye iránt való őszinte lelkesedésem, és az fokozta erőmet, hogy a kezdetektől nem voltam egyedül. Az Országos Igazságszolgáltatási Tanács Hivatala Személyzeti- és Oktatási Főosztályának akkori főosztályvezetője és munkatársai Dr. Mohácsy Zsuzsanna, Világhyné dr. Böcskey Terézia, Dr. Baloginé dr. Fajszt Judit, Simon Tiborné hivatali szolgálatuk mellett végzett munkájukkal a vállamra nehezedő terhet könnyebbé tették, amelyért ezúton is köszönetemet fejezem ki.
Az elnöki feladat első félévi ellátása a bíróság július 1-jei működésének megkezdéséhez szükséges feltételek megteremtését jelentette. Ennek a hat hónapos időtartamnak számomra három nagy jelentőségű mérföldköve volt.
Az első, amikor az Országos Igazságszolgáltatási Tanács által kinevezett kollégiumvezetők (Dr. Ker-tészné dr. Princzinger Márta polgári kollégiumvezető, Dr. Czine Ágnes büntető kollégiumvezető, Dr. Mathei-desz Ilona közigazgatási kollégiumvezető, Dr. Gál Judit polgári kollégiumvezető-helyettes) április 1-jével társamul szegődtek az ítélőtáblai bírák kiválasztásának igen nehéz, a pályatársak, kollégák sorsát, jövőjét befolyásoló döntések meghozatalához.
Vezetőtársaim tudása, széleskörű élettapasztalata és bölcsessége hozzájárult ahhoz, hogy a pályázatok elbírálásakor objektív, minden szempontra kiterjedő vélemény kerüljön megfogalmazásra. Ennek bizonyítéka a hatáskörrel rendelkező testület, az Országos Igazságszolgáltatási Tanács javaslatomat elfogadó határozata. Mindezért köszönet illeti a kollégiumvezető asszonyokat.
A második mérföldkő 2003. május 1. napjához fűződik, amikor a Fővárosi Ítélőtáblára beosztott 75 bíró szolgálati viszonyának létesítésével - 53 évi kényszerszünet után - újból létrejött az ítélőtábla bírói kara.
A régi nagyjaink hivatásszeretetét, ügybuzgalmát csodálva, kényszerű puritánságukat - sem titkáruk, sem segédük, sem gépírójuk, sőt sokszor még hivatali szobájuk sem volt a történelem viharos időszakaiban -példaként nem követhettük, így azt félretéve - ha mértéktartó szerénységgel is, de - a jelenkor követelményeire figyelemmel került sor a fővárosi ítélőtáblai ítélkezés feltételeinek meghatározására.
Ezt szem előtt tartva történt meg az ítélőtábla egy részének elhelyezésére szolgáló bérelt épület kiválasztása, belső átalakítása, továbbá mind a Markó utcai, mind pedig a bérlemény helyszínéül szolgáló Fekete Sas utcai épület bútorozása, a tárgyalótermek kialakítása, a XXI. század követelményeinek megfelelő technikai feltételek, munkakörülmények biztosítása. Ezzel egyidejűleg folyamatosan került sor az irodai dolgozók és a bírói tanácsok mellé beosztott igazságügyi dolgozók felvételére, munkába állítására.
Örömteli pillanat volt számomra, hogy bírótársaimnak a május 5-i első munkanapon, összbírói értekezlet keretében átadhattam a Markó utcai munkahely jelképes és a Fekete Sas utcai épület tényleges kulcsait.
Ez a bérbe adó Margit Palace Kulturális- és Kereskedelmi Kft., illetőleg a GARZON Bútor Rt. egy, illetőleg két hónap alatt végzett megfeszített munkájának is köszönhető.
Köszönetemet fejezem ki továbbá a Legfelsőbb Bíróság és az Országos Igazságszolgáltatási Tanács elnökének, az Országos Igazságszolgáltatási Tanács tagjainak, és az OIT Hivatala munkatársainak az ítélőtábla felállításában nyújtott hatékony, gyakorta gyors döntéseket kívánó együttműködésért.
2003. május 1. napjától az ítélőtáblai bírók és munkatársaik folyamatos munkavégzésével, jóakaratú támogatásával közös erővel dolgoznak a magyar igazságszolgáltatás nagy ügyén, mellyel elérkeztünk az általam említettek közül a harmadik mérföldkőhöz, a mai naphoz, mely a régmúlt hagyomány folytatásaként a magyar igazságszolgáltatás történetének jelentős ünnepe, a Fővárosi Ítélőtábla ítélkezésének kezdete.
E napon a történelmi múlt visszaidézése rámutat arra, hogy az ítélőtáblák a magyar igazságszolgáltatás körében kimagasló helyet foglaltak el, az ítélőbírói karban a igazságszolgáltatás kiválóságai, nagy tekintélyű, erkölcsileg is a legmagasabb szinten álló bírók kaptak helyet.
Hiszem, hogy a Fővárosi Ítélőtábla tagjai bírói hitvallásuk szellemében lankadatlan ügyszeretettel, törhetetlen készséggel és lelkesedéssel fognak arra törekedni, amire a régi táblabírák tiszteletet parancsoló emléke, és követésre méltó példája kötelez. Ma is irányadó ugyanis az az elvárás minden bírával szemben, amit Sólyom Andor, a győri Királyi Ítélőtábla elnöke a királyi ítélőtáblák 200 éves jubileuma alkalmából 1824. december 20-án a következőképpen fogalmazott meg:
"Van valami, ami minden tételes szabálynál erősebb biztosítéka a bírói pártatlanságnak, s ez a bírói lelkiismeret. Minden embernek van lelkiismerete, mely időnként megszólal, de a bírói lelkiismeret örökös alabárdos őrként áll a bíró ítélőszéke mellett, s a bírói hivatás sok évi munkája folyamán olyan hatalommá válik a bíró lelkében, mely minden törvénynél nagyobb erővel irányítja ítélkezését.
Látni kell a bírót, midőn a bonyolult peranyag labirintusából féltő gondossággal keresi meg a kivezető helyes utat, midőn sokszor valóságos harcot vív az igazság útját eltorlaszoló megátalkodott makacssággal és látni kell nehéz lelki vívódását, midőn harcra kél előtte a formai és az anyagi igazság, a törvény szigora és az emberi méltányosság.
Tévedésektől a legjobb bírót sem mentesítheti ez a lelkiismeret, de a kötelességszegéstől minden igaz bírót vissza fog tartani. Nekünk, bíráknak egy szigorú kötelességünk van: minden időben és minden körülmények között megőrizni a bírói palást tisztaságát."
Ezen ünnepélyes alkalommal, amikor a Fővárosi Ítélőtábla működése megkezdését tisztelettel bejelentem, továbbra is a legteljesebb bizalmat kérem ennek a magas testületnek minden egyes tagjától. Enélkül a támogatás nélkül hasztalan volna minden erőfeszítésem, míg annak birtokában teljes megnyugvással nézhetek az elkövetkező feladatok elé, mely feladatok elsősorban az ítélőtáblai ítélkezés feltételeinek, a működés alapjainak megszilárdításában jelennek meg.
Ezeknek a gondolatoknak a jegyében kívánok bírótársaimnak e nemes feladatok ellátásához az igazi hivatástudatból fakadó bölcsességet, erőt és kitartást, jó egészséget. ■
JEGYZETEK
* Elhangzott a Fővárosi Ítélőtáblán 2003. július 1-jén tartott nyitóünnepségen.
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Lukács Zsuzsanna Fővárosi Ítélőtábla megbízott elnöke, Budapest
Visszaugrás
