A jogos védelem fogalmi elemei, feltételei és határai kapcsán nem csitulnak a viták. Ez azért is meglepő, mert a kérdéskör nem a büntetőjog elhanyagolt területei közé tartozik. E büntethetőségi akadály jogi természetét és alkalmazását már korábban fontos monográfiák érintették[1], az utóbbi évtizedben azonban a tárgykörben három újabb színvonalas könyv is megjelent.[2] Az ítélkezés elvi irányítása sem bánik mostohán a jogos védelemmel. Noha az erre a jogcímre alapított megszüntetések és felmentések aránya százalékosan alig mutatható ki[3], nem múlik el egyetlen negyedév sem anélkül, hogy a Bírósági Határozatok gyűjteményében megjelenjen egy-egy ilyen jogeset.
Mi lehet mégis az állandó polémiák oka? Nyilván az, hogy a büntetőjog világában rendhagyó, sajátos intézményről van szó. Olyanról, amelynek kapcsán a bűncselekményt megvalósító védekezést mintegy szükséghelyzetben legalizáltuk, lehetséges hatókörét pedig a hazai jogalkotás az utóbbi évtizedben következetesen kibővítette. Ez legalábbis a gyakorlat állandó figyelemmel kísérésére kell ösztönözzön bennünket, folyamatosan elemezve az intézmény funkcionális indokait, törvényes rendeltetését.
Ebben az áttekintésben minden részletre kitérő, teljes körű vizsgálatára nincs módom. Az a célom, hogy a formálódó gyakorlat tapasztalatait is felhasználva igazoljam: akármennyire indokolt lehet is a kockázat támadóra hárításának erősítése (vagy inkább ennek az elvnek a további jogalkotói lépésekkel történő nyomatékosítása), fontos az is, hogy tiszteletben tartsuk a védekezés tradicionális kereteit. Ennek kapcsán annak is meghatározó jelentősége lehet, hogy hol húzzuk meg a jogalkotói kompetencia határait, meddig terjedhetnek tehát a kodifikátor lehetőségei, s mi az, amiben a jövőben is csak az egyes ügyek alapos gyakorlati vizsgálata során szabad vagy szabadna felelősséggel állást foglalni.
A jogos védelem intézménye egyidős a bűnnel és a büntetéssel.
Cicero, a kitűnő politikus és szónok, időszámításunk előtt fél évszázaddal egy rokonszenvesnek talán nem nevezhető Milo nevű párthíve ügyében mondott védőbeszédet.
A vád Milo ellen az volt, hogy az akkortájt rendszeres politikai zavargások és erőszakos csetepaték közepette, Róma közelében megölte, pontosabban rabszolgáival megölette ellenlábasát, Clodiust.
Cicero a tőle megszokott bravúros szónoki fogásokkal igyekezett a bírákat arról meggyőzni, hogy Clodius támadt csapatával Milora, védence tehát jogosan cselekedett.
"Ha ez nem történhetett jogosan - mondja Cicero - nincs mit védenem. Ha azonban a művelt embereknek a józan ész, a barbár törzseknek a szükség, minden népnek a szokásjog, a vadállatoknak pedig a természet megengedte, hogy mindenkor, minden eszközzel minden erőszakos támadást, ami testük, fejük, és az életük ellen irányul, visszaverjenek, akkor ezt a tettet csak úgy ítélhetitek bűnösnek, hogy egyúttal mindenkire, aki orgyilkosokba ütközik, kimondjátok: feltétlenül el kell pusztulnia, akár a támadó fegyverétől, akár az ítéletetektől. Ha Milo is így vélekedett volna, bizonyára kívánatosabb lett volna odanyújtania a torkát P. Clodiusnak, aki nem egyszer és nem is először támadott rá, mintsem, hogy most ti végezzetek vele, amiért nem hagyta, hogy az végezzen vele. Ha azonban közületek senki sem vélekedik így, akkor nem arról kell ítélni, hogy megtörtént-e a gyilkosság - amit elismerünk -, hanem hogy joggal vagy jogellenesen történt-e, ami már számos eljárásban képezte vizsgálat tárgyát."[4]
A védekezés határai azonban már ekkor jól érzékelhetőek voltak. A jeles rétor egy korábban Tullius védelmében elmondott felszólalásában hangsúlyozta, hogy "a tizenkéttáblás törvény megtiltja, hogy a tolvajt, vagyis a rablót és útonállót nappal megöld. Saját falaid között a legnyilvánvalóbb ellenséget elfoghatod, ám ha nem védekezik, fegyverrel nem ölheted meg [...] még akkor sem, ha ő maga fegyverrel érkezett, kivéve, ha használja is a fegyvert és azzal áll ellen. S ha pedig ellenáll, kiálts fennhangon, vagyis kiabálj úgy, hogy mások meghallják és odagyűljenek. Mivel lehet ezen irgalmat felülmúlni, hiszen őseink még azt sem engedték meg, hogy otthonában valaki tanúk jelenléte nélkül fegyverrel védhesse meg életét".[5]
- 565/566 -
A magyar büntetőjog hazai fejlődését vizsgálva Szent István törvénykönyve a "házakba törők és az ottan támadt viadalok" megítélése[6], majd századokkal később Werbőczy Tripartituma "a felebarát erőszakosságának erőszakos visszaverése", majd részletesebben "az önvédelmezés közben elkövetett gyilkosság" kapcsán[7], még elsősorban a védekező jogait hangsúlyozta (jóllehet bizonyos határok már e forrásokban is felismerhetők), ami valószínűleg összefügg az intézmény elfogadtatásával, meghonosításának alátámasztásával.
Kitonichnak a gyakorlatra nagy hatást gyakorló, XVII. század derekán írt "Directio Methodica"-jában azonban már "észrevehető a megszorító irány a Tripartitumban lefektetett elvekhez képest".[8] Kitonich mindenek előtt leszögezi, hogy "marhánk oltalmában nem szabad senkit megölnünk", majd a "magunk életünk vagy személyünk oltalma" kapcsán is szigorú kritériumokat állít fel. Annak érdekében, hogy az ilyen oltalom "vétek nélkül legyen, három dologra kell vigyáznunk: I. hogy az oltalom életünk megtartásáért kell légyen, nem bosszú-állásért, II. hogy ugyan akkor hevenyében légyen mingyárt, szakadatlanul, mert ha annak utána lejend, nem oltalomnak, hanem ártalomnak mondatik, III. hogy egyenlő fegyverrel légyen, mert ha kővel vagy pálczával támad valaki reád, nem kell szablyával, kardal, puskával, nyíllal oltalmaznod magad." Aki e feltételeket "meg nem tartotta, bezzeg az imár valóba bajos, mint kellessék a dolognak minden környűlálló részeit éppen megrostálni, és jól megvizsgálni, mibe ment tudni-illik el a tzél mellől, miben halladta meg a módot, mi-képpen imígy vagy amúgy kellett volna ellene állani [...] mellyeket igazán meghányván-vetvén, s tökélletesen megvizsgálván végtére aztán úgy kelletik néha kisebb, néha nagyobb büntetést reá vetni."[9]
Első büntetőjogi tankönyvünk szerzője a XVIII. század derekán lényegében e gondolatok jegyében fogalmazta meg a jogos védelem klasszikus hármas feltételét is: a "causa" (a jogtalan támadás), a "tempus" (az ennek idejére korlátozandó magatartás) és a "modus" (az arányos elhárítás) követelményét.[10]
II. Józsefnek, a felvilágosodás eszméiből kiinduló, s néhány évig nálunk is hatályban volt 1788-as - magyar fordításban is megjelent - Btk.-ja a jogos védelem kérdését még szintén csak az emberölés kapcsán szabályozta. Erről a következők olvashatóak (szintén az akkori fordítás veretes nyelvezetén):
"...Olyant viszontag, a ki magát igazságosan védelmezvén, valakit megöl, nem lehet gyilkosnak ítélni. A szükséges védekezésnek mentsége azonban csak akkor talál helyt, ha a gyilkos megmutatja, vagy ha a személyeknek, a helynek, az időnek környűl álló dolgaiból okosan ki lehet hozni, hogy a megöletett anélkül, hogy erre neki ok adatott volna, oly móddal rohant reá, hogy a halált okozó a megsebesíttetéstől vagy éppen a haláltól méltán félhetett: vagy ha megmutatja hogy ő az erőszakos védelmezéssel, melyből ember-társának halála következett, nem más szándékból élt, hanem hogy önnön vagy felebarátjának javait és szabadságát az igazságtalanul reá rohanó ellen megoltalmazza, kit ő egyébként tulajdon sebesíttetésének vagy éppen halálának veszedelme nélkül meg nem alázhatott, és semmiképpen hatalma alá nem vethetett volna."
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
